Professor Pizka itt járt a szomszédban, a Peking melletti kínai Légierő-Múzeumban (van ennek hosszabb neve is, de ettől most eltekintenék), s ha már úgyis fotózott egy keveset, nekidurálta magát egy vendégposzt megírásának, hogy az élmények ne menjenek veszendőbe, s hogy a kínai elhárításnak se kelljen olyan sokat keresgélnie a magyar blogoszférában, ha utólag kíváncsi lenne posztolónkra.

Vérszomjas Vombatok

Akik nem az ausztrál légierő különleges ejtőrnyősei. Sőt igazából nem is léteznek, de ami még rosszabb, alig van közük ehhez az íráshoz. Ami miatt eszembe jutottak, nem más mint a természetnek az a vidám tréfája, hogy elszakította Ausztráliát a többi kontinenstől és abban a csapdában találta magát, hogy egyéb helyeken kifejlesztett modelljei nem képesek leváltani a régieket. Így mindent vombatból kell megoldani.

Nota bene, a vombat nagyon aranyos állat és sokoldalúan használható, volt belőle például tehén méretű is, miután a páros ujjú patások viszonylag új evolúciós fejlemények, legalábbis a tojásrakókókhoz és az emlősökhöz képest.

Kína hadtörténete a hatvanas években ugyanez, pepitában. A rokon blogon nemrég futott kínai haderős cikksorozatból a művelt közönség (ötórai pálinka, man spricht deutsch) már tudhatja, hogy akkoriban a Nagy Kormányos összeveszett Hruscsovval és az éppen folyamatban levő technológiatranszfer félbeszakadt.

Ez legérzékenyebben a légierőt érintette, és ennek a korszaknak az érdekes megoldásai voltaképpen ugyanabból a szituációból erednek, mint a ragadozó- és az óriás vombatok: elszakadtak a fősodortól és a meglevő alapokon kellett fejleszteni a technikát. Ezt persze már sokan sokhelyütt leírták. Ahol meg lehet ezt empirikusan tapasztalni, az a Népi Felszabadító Hadsereg Légierejének Múzeuma, Peking közelében (továbbiakban: Múzeum).

Körülbelül egyórás autókázásra van Pekingtől, a szokásos módszerrel. Ez annyit tesz, hogy a szálláson felíratjuk egy cédulára kínai betűkkel az összes tereptárgy nevét, bejelöljük a térképen, alternatív útvonalak, satöbbi, az értő közönségnek ezek unalmas részletek. Még van egy kis PsyOps is, amennyiben meg kell állapodni a taxisofőrrel, de hát mindketten a Selyemútról jöttünk, csak átellenes végeiről. Így hamarosan egy Daihatsu-kópia jobb hátsó ülésén utaztam a Múzeum felé. Korábban a hely katonai reptér volt és a mellette fekvő kőszikla belsejében bombabiztos hangár van, ez most az értékesebb kiállítási tárgyak helye.

A Múzeum érdekes módon nem harsog a dicsőségről (ezért a pekingi Hadtörténeti Múzeumba kell menni, esetleg megírhatom az ottani látogatásomat) viszont nagyon érdekes dolgokat villant fel az utóbbi ötven év hadtörténetéből.

Belépvén érdekes nyitóképbe botlunk. Légvédelmi ágyúk (ezekről később) karóba húzott mini MiG-21 és és a J-8II látható. A mini MiG-21 arra példa, amikor kiadják parancsba, hogy meg kell csinálni és kész. A kínai mérnökök egy Mach 2-ig gyorsuló, kicsi könnyű gép építését kapták feladatul. Lemásolták a MiG-21-et kicsit kisebb változatban. Akinek most a Reobak cipő jutott eszébe, ne szégyellje magát.

A J-8II hasonló törekvés húsz évvel későbbi terméke. Akkoriban ugyanis már a kínaiak jó minőségben gyártottak MiG-21-et, az egyiptomiak viszont összevesztek az oroszokkal. És átadtak a kínaiaknak minden náluk maradt szovjet technikát. Így lett a két MiG-21 hajtóműből, MiG-23 elektronikából és szívócsatornákból összeállt nehézvadász, azonban ezek már annak a korszaknak a termékei, amikor az elszakadt kontinens már (vagy még) érintkezett a külvilággal. Azonban ennek a két gépnek háttal ott vannak a MiG-19-ek (és néhány MiG-17).

A MiG-21 paradigmaváltást hozott a szovjet repülőépítésben a deltaszárnyaival. A nyilazott szárnyú repülőgépek (vagy ha úgy tetszik az erőltetett hasonlat kedvéért: az erszényesek) csúcs-faja (frontvadászok terén legalábbis) a MiG-19 lett, de csak egy-két évet tölthetett az első vonalban. Eladták Kínának, majd jött a Mao-féle haragszomrád, és a mérnökeik ott maradtak a frissen átvett licensz-szel és és a MiG-21 néhány rajzával. Az ezután következő húsz év tehát egy - már a születése pillanatában - meghaladott géptípust tett húsz évig egyeduralkodóvá. Húsz év múltán aztán elsöpörték az újak, de addig gyönyörű fajtagazdagságban virágzott. Lett belőle kétüléses oktatóváltozat, amerikai rakétával felszerelt változat és végül, de nem utolsóként A-5 Fantan néven csatarepülő-bombázó. Mindből van kiállítva több is, miután fénykorukban ezek a gépek több ezres számban adták a légierő gerincét.

Bent a hegyben van minden, mint a búcsúban. A népi légierő korai korszakából vannak Kuomintang és Mandzsukuó felségjelű gépek és az első szovjet fecskék például az a Jak (talán, de lehet, hogy MiG), amelynek a sugárhajtóművet még egyszerűen a motor helyébe rakták be. Ergonómiai csodafegyver lehetett, ahogy a pilóta lovaglóülésben felült a fúvócső fölé miközben a lábánál volt a kompresszor… Van még Il-2 repülő tank és Tu-2, valamint Il-28 bombázó; mind volt korábban a magyar légierőben is.

A nem dicsekszünk szabálya alól is itt van egy kis kivétel, a Korea felett győzelmet arató MiG-15 sor. Menjünk ki a szabadba, kellemes negyven fok és napsütés volt. Ideális betonon sétálgatáshoz.

Itt olyan sok minden van, hogy a kimerítő bemutatás helyett inkább csak pár részletet írok le. Előszöris megérttettem, hogy miért volt az amerikaiaknak Vietnamban olyan nagyon nehéz dolga. Az egyszerű, 100 mm kaliberű légvédelmi ágyúból volt vagy tizenöt darab, ezeket egy csinos katona kislánnyal örökítettem meg. Az SA-2 rakétából is van itt egy komplett üteg kiállítva. Egyik sem volt már csúcstechnológia már Vietnam idején sem, de az elhallgattatásuk attól még sok-sok bevetést és bombát igényelt. Az a nagyon egyszerű hivalkodásmentes tény, hogy csak ezekből a fegyverekből, csak itt kiállítanak tucatnyit, kevés szóval mesél. Nem is nagyon tudom elmondani, hogy pontosan mit, de azt hiszem megértettem valamit az amerikai A-4, A-7 és F-105 pilóták elbeszéléseiből, akik a 3000 méter alatt kezdődő tüzes pokolról meséltek Észak-Vietnám felett.

Aztán az egész Múzeum tele van amerikai géppel. Főleg szállítógépek persze, meg az ORBIS alapítvány DC-8 gépe. Ez arról nevezetes, hogy szemklinika van a fedélzeten és néhány orvos járta vele a harmadik világot és gyógyította a szembeteg gyerekeket. Most verebek laknak a fékszárnyak előtti résben. Érdekes látni, hogy a nagy szembenállás idején összesen volt vagy 15 év, amikor Kína nem jutott hozzá semmilyen amerikai technikához. A barlangban levő vörös csillagos P-51D Mustangtól kezdve szinte folyamatos az amerikai input.

Megtekinthető még a Nagy Kormányos korabeli különgépe, egy Il-18, amely egy jobb MÁV-büfékocsi keleti komfortjával kényeztette a kínai nép élcsapatát, vagy éppen az AWACS gép, amely a B-29 orosz kópiájának (Tu-4) kínai kópiája alapjára épült. Csak így egyszerűen.

Vannak még mindenféle orosz vasak, amelyek különösebben nem érdekesek, húsz éve még vidáman tucatszám járkáltak Ferihegyre és ma is csak a zajnormák tartják vissza őket… Ezek a békésen szundikáló kínai melósok (katonák? Nem akartam őket felébreszteni) a 4251 oldalszámú Tu-16 (NATO kód: Badger, vagyis borz) alatt igazi extrémsportolók.  A  gép melletti tábla szerint korábban ugyanis ezt a madarat atomkísérleteknél használták, ez dobta le az első bombájukat, abból a bombatérből, amelynek nyitott ajtaja most olyan kellemesen hűs árnyékot ad…

Még egy érdekes történetet idéz fel a múzeum: a Hawker Siddeley Tridentét. Ez a három hajtóműves utasszállító a hatvanas évek tipikus angol terméke. Egész jó volt, de mire piacra került addigra az amerikaiak letarolták a piacot a Boeing 707, Boeing 727 és Douglas DC-8 (9, 10) gépekkel. Így aztán az angolok ott álltak a kiváló konstrukcióval, amely addigra már nem volt szabványos. Rolls-Royce hajtóműveit furcsálkodva nézték a Pratt & Whitney-hez és General Electrichez szokott szerelők a világ repterein. Itt kicsit szűkebb volt, ott kicsit kényelmesebb; lényeg, hogy senki sem akart belőlük venni, mert a repülők terén nem érvényesül az a hatás, ami a kicsit avítt angol autókat is eladta, egész a közelmúltig. Vagyis az „unbeatable craftmanship” a „hand made int he UK by appointment to the late King Arthus” és hasonló marketing nem ad el repülőket.

Mit tesznek a talpraesett angolok? Hívják James Bondot, aki néhány költőien megkomponált koitusz (natürlicher weise kizárólag Miss Sanghai címet nyert unatkozó tengerbiológus egyetemi adjunktusokkal, akik mellesleg a Népi Felszabadító Titkosszolgálat aktív állományú alezredesei) és két-három drága sportkocsi összetörése után a következő piros fedelű „Eyes Only” pecsétes R dossziét tette az asztalra. „Próbáljuk eladni a magyaroknak”.

Igen, a hetvenes évek elején megpróbálták. A 007-es ügynök természetesen tudta, hogy magyarok valutáért nem vesznek semmit, hanem almáért, baracklekvárért és tokaji borért bartereznek Tupoljeveket. Azt is tudta viszont a derék örökifjú ügynök, hogy a kínai, a laoszi és a Fülöp-szigeteki titkosszolgálat mellett egyedül a magyar használ sármos brit ügynökök priorálásánál elektromos ösztöke helyett dúskeblű húsintenzív magyar barna állományú operatív tiszteket.

Persze miután visszatért puhatolózó jellegű budapesti látogatásáról, már a Kínának történő eladást javasolta, így jutott a kínai légierő nyugati gyártmányú utasszállítókhoz. Ez a már fentebb taglalt „erszényes korszakban” volt, ha folytatni akarnám a hasonlatot, valami olyasmit kellene írnom, hogy az erszényesek mellé beszereztek néhány fejlábút vagy háromkaréjos ősrákot. Persze, miután ma már Airbus gyár üzemel Kínában, és gyártanak a Boeingnak is alkatrészt, elképzelhető a Tridentek sorsa. Velük kezdődik a múzeum hátuljában a scrapyard, ami minden repmúzeum legjobb része. Itt lehet ugyanis megtudni, hogy a múzeum üzemeltetőinek mi nem érdekes, legyen az ötvenéves Packard limuzin vagy Jak-11 oktató repülőgép, netán egy Trident utasszállító.

Innen utam már kifelé vezetett, és bár rendkívül izgalmas volt, hogy nem voltam benne biztos, hogy a sofőr el tudta-e olvasni a papírra felírt metrómegálló nevét, a hazautam részletei nem írom le, szerényen megemlíteném viszont, hogy a történetét elmeséltem egy úriembernek a repülőn hazafelé. Egy angol bélyegnyomdának dolgozik és üzleti úton volt Kínában, ahol Peking környékén telephelyeket keresett fel bélyegipari együttműködés lehetőségeinek feltárása céljából. Azt mondta, hogy nagyon érdekes a történetem és ideadta a névjegyét. Izgatottan várom a fejleményeket, szerintem köze van a dolognak ahhoz, hogy lecserélték Brosnant erre az izmosabb pasasra…

Aki még több fotót szeretne látni Professor Pizka fenti látogatásáról, az kattintson ide, meg ide, na meg ide is - ugyanakkor nézze el nekem, a szerkesztőnek [tiborunak], hogy nem mindig a megfelelő fotókat tettem be a megfelelő helyre, de már így is csak kapkodtam a fejem :-)