Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács!

Világhódító céljait még csak dédelgető Szulejmán elérkezettnek látta az időt, hogy a belpolitikai viharokkal széttagolt Európa mind nagyobb területeit szerezze meg az Oszmán Birodalom javára. Uralkodásának második évében seregével megindult a magyar déli végek felé, Nándorfehérvár alatt kiköszörülte a 80 évvel azelőtti csúfos török vereséget és a vár fokára kitűzte a lófarkas zászlót. Itt érdemes megjegyezni a dátumot, 1521. augusztus 29-éről lévén szó. Míg a török aprócska előrenyomulásokkal egyre északabbra helyezte birodalma határát, addig a magyar országvezetés és a katolikus főrendek bénultan lesték a turbános fejek lassú hódítását.

Országunk nagyjai elfoglalták magukat a belső cselszövésekkel, intrikákkal, a rákosi országgyűlés előkészítésével, a papság pedig a rossz emlékezetű utolsó keresztes hadjárat (Székely Dózsa György kereszteseinek emléke még elevenen élt) miatt újabb népfelkelést nem mert indítani. Az ország délvidéki főkapitánya, Tomori Pál érsek (képünkön) szomorúan gondolt az 1514-es felkelésre, amikoris katonáival Lőrinc barát által vezetett kereszteshadat volt kénytelen lemészárolni. Ilyen előzmények után senki nem merte a keresztes zászlót magasba emelni.

Persze a török hírszerzés tisztában volt a magyar belső viszályokkal, ámde mégis óvatosan indult észak felé, még elevenen élt bennük a Báthori István vezette magyar sereg által elszenvedett vereség és a 8000 levágott turbános fejtől roskadozó szekér elborzasztó emléke. Ám a becsvágyó Szulejmán az 1526. év áprilisában kiadta a Buda megtámadására és elfoglalására irányuló parancsot. Illéri! Százötvenezres (!) oszmán haderő indult Buda felé, persze egy ekkora seregben nem mindenki viselt fegyvert, a kísérőhadak (manapság úgy mondanánk: logisztikai egységek) nagysága megegyezett a harcosok számával. II. Lajos királyunk (bal oldali kép) kincstára kongott, széttárt kezével és gyomra korgásával jelezte, hogy nem tudja a háborúskodáshoz szükséges három feltételt biztosítani.

Bakócz Tamás esztergomi érsek aggastyán kora miatt nem vehetett részt az előkészületekben, a magyar reménység egyedül Tomori Pál kalocsai érsekben és Szapolyai János erdélyi vajdában testesült meg. Tomori a Fuggerek felé kötelezően törlesztendő fizetési részletek mellett is rendelkezett jókora vagyonnal, ennek következtében saját sereggel is. A mozgósítás, bár késve, de június tájékán megindult, a király minden befolyását latba vetve cseh és német, valamint vatikáni zsoldos segítséget is kapott, tízezer fős nagyságrendű sereg képében. Míg a magyar fél a finanszírozási problémák miatt hihetetlen lassan készült a csatára, addig a lófarkas zászlók alatt zeneszóval vonuló vidám török (ruméliai) sereg Ibrahim pasa vezetésével Pétervárad, Újlak és Eszék elfoglalásával egyre közelebb került a csata helyszínéhez. A király üzenetét minden főbb településen közhírré tették, a lóra kötött véres kard mellől felhangzó parancs Mohácsra vezényelte az országrészekből a magyar haderőt. (képünkön Lázár deák korabeli térképe - na merre van észak?)

A kémjelentések miatt Szulejmán is tudhatta a csata helyszínét, ezért kényelmes tempóban közeledett Mohácshoz, átkelve a Dráván. A szultán lovasságának legnagyobb részét a szpáhik adták, számuk ötvenezer fő lehetett, ezen kívül szilahdárok, ulufedzsik és gurebák is harcoltak. Az elitcsapatot a janicsárok jelentették (nagy kép), számuk tizenötezerre tehető, ezen kívül a lófarkas sereg hétszáz (!) tüzérrel és cirka ezer ágyúszekerésszel (!) rendelkezett.

„Országunk most már nyitva áll a török előtt vízen és szárazon, és sohasem lehet boldog és nyugodt, amíg Szabács és Nándorfehérvár az ellenség kezén marad.” A pápának írt levélben így értekezik az ifjú magyar király.

Míg 28-án a török sereg Mohács közelében tartózkodott, addig a magyar sereghez csatlakozni kívánó csehek Győr és Esztergom közelében táboroztak, Szapolyai Szegednél szekerezett, a horvát csapatok zömét alkotó alakulatok pedig háromnapi járóföldre meneteltek. A német segítség is elmaradt, a speyer-i birodalmi gyűlés ugyan 3 nappal a csata előtt megszavazott négyezer főnyi ”kontingenst”, de a kirendelt párezer harcos a csata napján még csak a családjától búcsúzkodott a bocskorszíjat kötögetvén.

A sok gátló körülmény ellenére mégis nagy volt a bizakodás a magyar táborban, huszonötezres sereget régen, Mátyás óta nem látott a magyar föld. A katonák addigra elfelejtették a király lovának érdi megbotlását, amit akkor rossz ómennek tartottak (pedig a lóval kapcsolatos rossz ómen később igazolást nyert). A csatatér melletti gyülekezőponton a magyar nemesi bandériumokon kívül külföldi zsoldosok (Burgio vatikáni követ harcosai) mellett nagyszámú szerb és horvát fegyveres is sorakozott a reggeli trombitaszóra, a szerbek már Rigómező óta itták az oszmán vért, nagy kedvvel vonultak a csatába. A magyar történetírás hajlamos horvát csapatokként megemlékezni a szerb harcosokról, ám Radics Boszics és Fekete Jován emberei bizonyára nem horvát nemzetiségűek voltak.

A csata előtti napon a haditanács (Tomori és Szapolyai György fővezérek vezetésével) előtt két választási lehetőség adódott, az első szerint azonnal megküzdenek a szultán seregével, a második javaslat a visszavonulás és a távoli csapatok bevárása lett volna. Az első javaslat melletti fő érv az volt, hogy nehogy mégegy havi zsoldot kelljen fizetni a katonáknak, irány a csatatér. Így is lett, a magyar (egyesült keresztény) sereg már hajnalban lovon, talpig páncélban sorakozott a török tábor előtt, várva a harcot.

Persze a nagy menetelésben elfáradt török sereg egyes vezérei is próbáltak kitérni a harc elől, de Szulejmán mindenképpen szerencsenapján, augusztus 29-én akart megütközni az ellenséggel. Illéri, szólt a parancs, a hatvanezres nagyságrendű török sereg másnap komótosan készülődött, megették a birkagulyást, leöblítették egy kis feketelevessel, majd a magyarok számára készített feketeleves maradékával csatába indultak, a magyar vonalat 16 órakor elérve. Ne feledjük, ekkorra a keresztény hadak 9 órája álldogáltak a napon, kimerülve, de nagy harci kedvvel. Az első vonal (hatezer lovas) jobbszárnyának Batthyány Ferenc horvát-szlavón bán a parancsnoka, a háromezer lovasból álló balszárnynak pedig Perényi Péter temesi ispán volt. A király ezerfős vértes (nehézpáncélos) testőrsége szállt először csatába Ráskai Gáspár, Kálnay János és a híres Török Bálint főurak parancsnoksága alatt, egy kisebb akindzsi csapat kergetésébe fogva. Megkezdődött tehát a csata, a magyar részről indult első támadással.

A kergetésben fellelkesült magyar testőrök példáját látva a középen elhelyezett lovascsapatok is támadásra indultak, amely nagy meglepetést okozott a szultán seregének. A megszeppent törökök számára a megoldást a hátraarc és futás az ágyúk mögé jelentette, amely fedezékéből biztonságosan lehetett lövöldözni a támadókra. A magyar lovasroham kifulladt az összeláncolt ágyúk előtt, a janicsárok sortüze pedig iszonyú öldöklést vitt végbe a támadók között.

Itt érdemes megjegyezni azt is, hogy nem feltétlenül kellett megsebesülni ahhoz, hogy egy akkori fegyverzetű lovas mozgásképtelenné váljon, elég volt az is, ha a nagy tülekedésben, forgolódásban megrémült lováról leesett a lovag. Felkelni már nem bírt a súlyos páncélban, összetört csontjai képtelenné tették a harca, vagy a menekülésre, egy dolgot várhatott csak, a janicsárkard általi gyors lefejezést.

Itt megint egy óment kell felidézni, augusztus 29-e ugyanis Nyakametsző Szent János ünnepe, itt tart megemlékezést az egyház Keresztelő Szent János lefejezéséről. Tomori fővezér sorsa is ez lett, a második rohammal veszett oda a bátor vezér, levágott fejében este már a szultán gyönyörködött sátra előtt. A középhad veresége után megbomlott a magyar hadrend, a balszárny az anatóliai szpáhi lovas csapatok csapásai alatt szenvedett, a jobbszárny könnyűlovassága pedig megfutott. A könnyűlovasság vesztette a legkevesebbet, a megmenekült csapatok általában innen kerültek ki. A nehézlovasság jórésze a lóról levetve a földön fekve lelte halálát, a gyalogosokat pedig a korabeli ”SÜN” taktikát alkalmazva, egyesével mészárolták le (társaik szeme előtt) a lófarkas zászlós harcosok.

A huszonötezer keresztényből hősi halált halt mintegy ötezer lovas, tízezer gyalogos, a főurak közül hét püspök (Tomori Pál kalocsai és Szalkai László esztergomi érsek és másik öt püspök), tizenhat zászlósúr valamint egytucat főúr.

A húsz éves király is elhunyt, bár halálának körülményeit nem ismerjük, egy feltevés szerint menekülés közben a Csele-patakba fulladt, páncélozott lova nem bírta a súlyos testet kiemelni a vízből, más (kevésbé alátámasztott későbbi, 17. századi) elmélet szerint a Dunaszekcsőre menekült uralkodót Szapolyai vajda gyilkoltatta meg és a holtteste ezután került a sárpatakba.

Akárhogyis történt, az ország elesett, ám ez a nap nemcsak gyásznap, tőlönk kicsit délre ”Mohács és Buda Napja” néven török ünneppé is vált, ami nekünk gyász, nekik ünnep. Nekünk, utódoknak csak egy feladatunk maradt, méltó módon emlékezzünk az elesett hősökre!

Kisfaludy Károly: Mohács

„Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek,
Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács! …”