Blogunk szenvedélyes olvasói már tudják, hogy egy átlagos különleges (ugye, milyen hülyén hangzik ez a jelzős szerkezet?) általában arra szokott felesküdni, hogy tudása legjavát nyújtva minél több embertársát teszi ilyen-olyan módszerekkel és eszközökkel harcképtelenné. És ez nem azért van így, mert az illető gonosz lenne, hanem mert ez a szakmája: meghatározás szerint a különlegeseknek ilyen a munkaköri leírása.
A kivétel, amely próbára teszi a fenti szabályt, a Nagy Vízen túlról érkezik (akárcsak a rágógumi és Chuck Norris), s egyúttal proletair kolléga szerzői belépője is itt, a lemilblogon.
Ezen a blogon már számtalan náció különleges alakulatát említettük, van viszont egy csapat, melynek tagjai képzett ejtőernyősök, kiváló búvárok, prímán kezelik a kezükbe kerülő fegyvereket, állóképességük egy triatlonistáéhoz hasonlítható, ráadásként magasan képzett egészségügyi szakemberek is egyben. Ez a csapat a USAF Pararescue, vagyis Amerikai Légierő Ejtőernyős Mentőalakulata. Lássuk hát, kik is ezek az elit szanitécek, akiket a katonai szleng PJ néven emleget. (Aki megfejti a rövidítést, annak vendége lehetek egy sörre a következő lemil-bulin).
Már 1922-ben megjósolta egy amerikai repülőorvos (név szerint Albert Truby ezredes), hogy a kényszerleszállt repülők személyzetének és utasainak mentésére a jövőben a segítség a levegőből fog érkezni, képzett ejtőernyős egészségügyi személyzet ledobásával. Ennek ellenére még két évtizednek el kellett eltelnie, hogy a technológia olyan szintre fejlődjön, hogy az elméletet a gyakorlatban is ki lehessen próbálni. Még akkor is, ha már 1940-ben két ejtőernyős tűzoltó (Smokejumper) már bemutatta, hogy nagy pontossággal lehet célba érni irányítható ernyőkkel. (Mondjuk a pontos földet érés náluk szó szerint élet-halál kérdése). A hadsereg ekkor még nem ismerte fel az irányítható ejtőernyőkben rejlő lehetőségeket.
A második világháborúban az ellenség vonalai mögött lelőtt (vagy kényszerleszállt) repülők személyzetére jó esetben a fogság várt. Rosszabb esetben a halál, ha sérülten értek földet és nem kaptak hamarjában szakszerű orvosi ellátást. Szakszerű ellátásra pedig egy isten háta mögötti helyen nem sok esélyük volt. A csendes-óceáni hadszíntéren egy dzsungelbe leszállás szinte tuti halállal volt egyenlő, mert vagy a japánok vadászták le a szerencsétlenül járt pilótát, vagy a dzsungel győzött. Az sem számíthatott sok jóra, aki vízre szállt; itt a japánok helyett sokszor a cápák intézték el az embereket.
Tehát igény lett volna a mentésre, csak emberből és képzett személyzetből volt kevés. Egy bizonyos Wop May nevű kanadai pilóta már 1942-ben keresett önkénteseket, hogy beindíthasson egy kutató-mentő szolgálatot. 12 emberrel fogott bele a feladatba. Lényegében semmilyen felszereléssel nem rendelkeztek. Az ejtőernyős ugrások előtt a szélnyírás irányát egy, a gépből kihajított áruházi katalógussal ellenőrizték, aztán kiugrottak, és bíztak abban, hogy az ernyőjük majd csak nyílik. May rájött az irányítható ernyők jelentőségére, és 1943-ban két emberét a Smokejumperek központjába küldte, akik hat hét kiképzés és jópár ugrás után oktatóként tértek vissza. Ami a legfontosabb: hoztak magukkal kölcsönbe kapott irányítható ernyőket.
May kitartása meghozta gyümölcsét: hivatalosan is megkezdődhetett az ejtőernyős mentők kiképzése, May pedig megkapta az „Elnöki szabadság-érdemérem a bronz pálmaágakkal” nevű plecsnit.
1943 augusztusában Burma fölött egy C-46 Commando teherszállítót találat ér, és a húsz fős „rakomány” a pilótákkal kiugrik a gépből. Ekkor debütál az első Pararescue csapat, John L. Porter százados – civilben műrepülő pilóta – vezetésével. Az általa vezetett C-47 Skytrain gépből Don Flickinger alezredes orvos (itt jobbra lent), és két képzett szanitéc, Harold Passey őrmester és William MacKenzie tizedes ugranak ki, és látják el a sérülteket. Nem hivatalosan ez a Pararescue szülinapja. A húsz megmentett közt volt egy CBS riporter is, így elég nagy nyilvánosságot kapott az akció, és minden bizonnyal ez is segítette Flickinger ales előmenetelét, mert tábornokként ment nyugdíjba. Porter százados viszont pár hónap múlva harcban elesik, mikor B-25-ös bombázóját lelövik.
A háború után lassan bár, de elkezdik fejleszteni a Pararescue-képzést. 1947-ben a floridai McDill légibázison megalakul az ejtőernyős mentő- és túlélő kiképző központ. Az oktatók zöme háborús veterán, tapasztalt tiszt vagy sorkatona, akiket a katonai szolgálat mindenféle területéről toboroztak.
1947 december 21-én egy B-29 Superfortress (amit a cseppet sem babonás legénysége Clobbered Turkey névre keresztelt, ami nagyjából annyit tesz: Szarrá vert pulyka) Alaszkában hegynek ütközik. A 27. Egészségügyi Hadtest három önkéntese (dr. Albert C. Kinney hadnagy, Santhell O. London törzsőrmester és Leon J. Casey) vállalja, hogy a roncs közelében, ejtőernyővel kiugorva ellátják a túlélők sérüléseit. Egyikük sincs ejtőernyős mentésre kiképezve. A rettentő hideg, a rossz látási viszonyok és az erős szél, valamint az önkéntesek képzetlensége tragédiába torkollik: a szél elsodorja őket, és mindhárman meghalnak. Casey testét 11 km-re a géptől találják meg, a Clobbered Turkey legénységének két tagja is meghal. Kinney teste csak júniusban kerül elő.
Ez az eset már a legszkeptikusabb döntéshozókat is meggyőzi a Pararescue kiképzés fontosságáról. 1949-ben az alabamai Gunter légibázison megindul a légimentő-specialista tanfolyam, ahol olyan orvos tisztek a kiképzők (tanárok), akiknek már volt tapasztalata ejtőernyős mentés terén.
A koreai háborúban a helikopterek megjelenésével a légimentés új lehetőségeket kap. A lelőtt harci gépek személyzetét (vagy a körülzárt csapatok egészségügyi ellátását) egyre gyakrabban látják el helikopterekről, viszont az ejtőernyős mentés emiatt (is) háttérbe szorul. A háború végéig a PJ-k közel ezer embert mentettek ki az ellenséges vonalak mögül.
A vietnámi háborúban a PJ-k jelentősége tovább fokozódik. Most már nem csak a lelőtt repülők személyzetét kell menteniük, hanem sokszor a különböző fegyvernemek különleges alakulatainak katonáit is. A mentések sok esetben ellenséges tűzben folytak. Sokatmondó adat, hogy a háború majd tíz éve alatt a légierő 19 tagja kapta meg a Légierő Keresztje kitüntetést, és ebből 10 katona volt a Pararescue tagja.
A kiképzés
Aki PJ akar lenni, annak bizony fel kell kötni a kincstári alsót, mert egy kiképzés (amit a katonák csak Superman-képzőnek neveznek) közel két évig tart. És mint alább olvasható, a katonák nem nagyon unatkoznak ez idő alatt. Ezt bizonyítja az a tény, hogy az amerikai fegyveres erőknél ennél a kiképzésnél a legnagyobb a kihullási arány: 60-90 %. Tényleg csak nagyon tömören a kiképzés menetéről:
Az első 9 hét Texasban a Lackland légibázison folyik; itt igazából a szokásos sanyargatásokat kell átélnie a leendő PJ-nek. Rengeteget futkorásznak felszerelésben és anélkül, lőnek mindenféle fegyverrel, ismerkednek az egészségügyi alapokkal, és esténként a Pararescue történetét magolják. Szóval semmi igazán izgalmas.
Aki itt még talpon marad, az megy 3 hétre Fort Benningbe ejtőernyős alapképzésre. Első héten elmélet és földi kiképzés, második héten jön a „toronyból ugrás”, előre kinyitott ernyővel, a harmadik héten pedig a bátorság első próbája: igazi ejtőernyős ugrás.
A következő 5 és fél hétben a felhőszagú, megemelkedett önbizalmú PJ-jelöltek a floridai Panama City-be kerülnek, a Haditengerészet Harcibúvár Iskolájába. A kiképzés itt már elég erős: a rengeteg medencés erőnléti kiképzésen túl megismerkednek a búvárkodás számtalan szabályával, fajtájával, éjjel és nappal, hagyományos és zárt rendszerű búvárfelszerelésekkel.
Egy teljes napig pedig azt gyakorolják, hogy hogyan szabaduljanak ki egy vízbe zuhant repülő belsejéből… természetesen szimulált körülmények között.
A következő 2 és fél hét a Washington állambéli Fairchild légibázison telik, a Légierő Túlélő Iskolájában. Itt megtanulnak minimális felszereléssel eléldegélni a vadonban, és elsajátítják, hogy mi az ehető, és mi az, ami kevésbé, valamint azt, hogy milyen jelentősége van a fatörzsek egy bizonyos oldalán növő mohának.
Ezt követően a PJ-növendékek 5 hétre Fort Braggbe költöznek, ahol is a szabadeséses ejtőernyőzést tanulják meg. Megtanulnak stabilan, formációban, egymásba kapaszkodva zuhanni, és persze a paplanernyőkkel való manőverezést is gyakorolják. Ám a csúcs a nagy magasságú, teljes felszereléssel végrehajtott oxigénmaszkos ugrás, alacsony magasságon történő ernyőnyitással (HALO, vagyis High Altitude – Low Opening).
A következő állomás a Kirtland légibázis Új-Mexikóban. Ezen a helyen 22 hétig elmélyülnek az orvostudomány alapjaiban. Megtanulják a sebesültmentés legfontosabb eljárásait, miközben elsajátítják a sürgősségi sebesültellátás alapjait. Ennek a kurzusnak az elvégzésével megkapják a civil mentő szakápolói oklevelet is.
És akkor már csak egy röpke 24 hét van hátra a kiképzésből. A helyszín most nem változik. Ebben a 24 hétben a PJ-fiókák kitanulják a harci mentés, kiemelés minden változatát, és felkészülnek arra, hogy a világ bármely pontján készek legyenek a feladat ellátására. Itt még hegyet is másznak, harcászkodnak, és a legkülönfélébb módon gyakorolják a repülőből/helikopterből való kiszállást/kiugrást, a sebesültek repülőbe/helikopterbe rakását.
Aki ezt a kurzust is végigviszi, abból igazi PJ válik, aki joggal és büszkén hordhatja a különlegesek megkülönböztető jelképét, a bordó barettet.
Érdekesség, hogy a NASA is igénybe vette a PJ-k tudását, amikor az űrhajósaikat kellett a tengerből kihalászni. Valamint külön érdekes, hogy sok PJ egy zöld lábnyomot tetováltat magára. Ez a hagyomány a vietnámi háborúból ered, ahol is a Pararescue bevetések legtöbbjét a H-3 Sea King helikopterekkel teljesítették, és ezeket a sötétzöld gépeket hívták Jolly Green Giant-nek, vagyis Kedves Zöld Óriásnak.
Talán a USAF Pararescue szolgálata az egyetlen olyan különleges alakulat a világon, amelyik feladata nem elsősorban a harc, hanem az életmentés. Rövid és tömör esküjük is erről tanúskodik, s innen ered a Pararescue jelmondata is (That Others May Live, vagyis: Hogy mások élhessenek):
Ejtőernyős mentőként kötelességem életet menteni és segíteni a sérülteknek. Minden időben készen állok arra, hogy a kijelölt kötelességeimet gyorsan és hatékonyan teljesítsem. Kötelességeimet személyes vágyaim és jólétem elé helyezem. Ezt azért teszem, hogy mások élhessenek.
Az utolsó 100 komment: