Ha Kismy, akkor tetemes összegben fogadhat bárki, hogy kalózok kerülnek terítékre. Mai posztjában a szerző (aki mai posztjával elérte a törzstagsághoz kapcsolódó pontszámot, de továbbra is ragaszkodik a számára kevesebb adminisztrációval járó jelenlegi állapothoz, vagyis ahhoz, hogy én - tiboru - tördeljem be az írásait) Kidd kapitányról mesél nekünk, akinek neve sokaknál gyakorlatilag a „kalóz” szó szinonimájával egyenlő. Lássuk, jogosan-e.


William Kidd 1645 környékén jött a világra, egy kisebb skót kikötőben, Greenockban, így már gyermekkorában magába szívta a tenger sós illatát, és a mólók közé ömlő szennyvíz bűzét. Kidd gyermek- és ifjúkoráról (szokás szerint) nem sokat tudunk. Viszonylag hamar privatérnak állt, és a Blessed William nevű hajó kapitányaként harcolt a franciák ellen a Karib-tengeren. Néhány sikeres összecsapás után azonban emberei a dolgok lazább oldalát választották, és Kiddet partra tették, majd hajóját lenyúlva távoztak. A kapitányon először csak a szerencse, majd Nevis kormányzója segített, aki eddigi tettei elismeréséül egy hadihajóval jutalmazta.

Egy év múlva Kiddet New Yorkban találjuk, ahol egy időre lehorgonyzott. A szó szoros, illetve átvitt értelmében is, hiszen megnősült – még egy privatért is könnyen elér a végzet! –, elvette Sarah Bradley Cox Oort-ot, akit ekkoriban a város egyik leggazdagabb hölgyének tartottak. Négy éven keresztül Kidd a békés családapák életét élte, összehozott pár jól menő vállalkozást és két gyereket. A (tenger)víz nem válik vérré, vagy a vér vízzé, vagy hogy is van ez, lényeg a lényeg: Kiddet szólította az óceán, és ő nem tudott ellenállni.

1695-ben visszatért Angliába, ahol újabb privatér-szerződést akart magának. Társat is lelt Robert Livingstone ezredes személyében, akivel közösen ültek le tárgyalni Richard Coot-tal, Bellomont grófjával (balra fent), a Parlament tagjával, Massachusetts kormányzójával. A frissen létrejött cég neves és rangos támogatókat nyert meg magának, hiszen négy whig képviselő is csatlakozott a jövendő bevétel reményében: Charles Talbot (=Lord Shrewsbury, jobbra fent), Edward Russel (=Lord Oxford, itt jobbra), Sir John Somers (itt balra) és Lord Romney. Az illusztris cégtagság természetesen könnyedén kalózlevélhez jutott, melyet az Admiralitás a franciák elleni küzdelemre bocsátott rendelkezésükre. Egy kalózlevélre persze pecsét is kellett, meg a királyi Nagypecsét pecsétőrének aláírása. Nem kell aggódni, Kiddéknek ezt is sikerült megszerezni, lévén az aktuális pecsétőr Sir John Somers volt… Sőt, nem kisebb személy is csatlakozott a céghez, mint az itt balra alul látható III. Vilmos király, aki a jövendő zsákmány 10%-ért cserébe saját kezűleg írta alá a dokumentumot.

1696 tavaszán az Adventure Galley fedélzetén Kidd ki is hajózott a Temze torkolatából, és Amerika felé vette útját. A dolog persze nem ment simán. Szembe jött ugyanis Őfelsége Duchess nevű hadihajója, melynek Kidd elfelejtette megadni a szükséges tiszteletet (zászló le- és felhúzása, sípszó, vigyázzállás, menüett az előfedélzeten, stb), miért is a hadihajó egy lövéssel jelezte nemtetszését. A privatérhajó legénysége – hasonlóan a kor összes kereskedelmi tengerészéhez – nem kifejezetten kedvelte az orrukat a magasban hordó királyi tengerészeket, ezért a maguk egyszerű módján fejezték ki véleményüket: gatyájukat letolva, pucér hátsójukat csapdosták és mutogatták a haditengerészeknek. A Duchess kapitánya természetesen megorrolt, és előjogait érvényesítve a fele legénységet átkényszerítette saját hajójára. Pótlásukra csak New Yorkban került sor, ahol Kidd kiegészítette a létszámot.

Kalózlevél

Miután az Atlanti-óceánon sikertelenül portyáztak, Kidd Afrika felé indult, és bő 4500 kilométer megtétele után 1697 januárjában kikötöttek Madagaszkár partjainál. A privatérok helyzete ekkor már nem volt a legjobb; nem elég, hogy betegség következtében többen meghaltak, de egy darab francia hajóval sem találkoztak. Ez leginkább a legénységet zavarta, hiszen az ő fizetésük a zsákmány arányában járt. 

Kidd újabb célterületet szemelt ki magának: a Vörös-tengert. E vidék nem csak napjainkban volt kalózparadicsom… Valahol itt, a Brit Kelet-indiai Társaság flottáját meglátva szánta el magát Kidd arra, hogy átlépi azt a keskeny vonalat, ami a törvényes privatért a kalóztól elválasztja. Hogy mi vette rá erre, azt sosem fogjuk megtudni. Első támadása sikertelen volt, így a kudarctól, a lázadás küszöbére sodródó legénységgel már nem táncolhatott vissza.

Első áldozata egy kis kereskedelmi hajó volt, melyet angol zászlaja ellenére megcsáklyázott és kifosztott, legénységét pedig kegyetlenül megkínozta. Miután sok értékre így sem bukkant, inkább a hajó kapitányát kényszerítette arra, hogy céljait elérje: irányba vette Indiát. A lázongó legénységnek ekkor már elegendő élelme és vize sem volt, így kénytelen-kelletlen behajózott Carawar kikötőjébe. A Kelet-indiai Társaság helyi embereinek már ekkor gyanús volt viselkedése, de kellő erő (és bizonyíték) hiányában nem akartak ellene fellépni. Ekkor azonban Kidd hajójáról megpattant két embere – Benjamin Franks és Jonathan Treadway –, akik berobogtak a Társaság irodájába és panaszt tettek kapitányuk ellen: nevezetesen kalózkodásra kényszerítette őket, illetve kifosztotta Parker kapitány Mary nevű hajóját. A vádakat alátámasztotta a buta módon el nem süllyesztett hajó.

Erre figyeljetek oda, ha kalózkodtok: ha már kifosztottátok a ladikot, akkor tessék a tenger fenekére küldeni, mert a végén a túlélők pofázni kezdenek!

A Mary legénysége ugyanis Bombaybe elvergődve panaszt tett a portugál hatóságoknál. Ettől a pillanattól kezdve William Kidd hivatalosan is kalóznak lett minősítve. A kalóz eközben teljesen elveszítette realitásérzékét: 1697. október 30-án egy veszekedés során agyonütötte tüzérét, majd további szolgálatra kényszerítette vonakodó legénységét.

1698 januárjában összefutott egy 400 tonnás kereskedőhajóval, a Quadah Merchant-tal. Kidd a kor szokásához híven több zászlót tartott a komódfiókban, s jövendő zsákmányát meglátva a francia lobogót vonta fel. A másik hajó kapitánya ugyanezzel viszonozta a köszöntést, amivel hatalmas hibát követett el. Kiddnek ugyanis törvényes joga volt a francia hajók kifosztására, és ő jelen esetben ezt is tette – noha a Quadah Merchant egy örmény kereskedő tulajdonában volt, angol legénységgel. A zsákmány ópium, muszlin, selyem, cukor és pamutvászon volt, némi ékszerrel és arannyal fűszerezve, melyeket Kidd 7000 angol fontért el is adott a legközelebbi kikötőben (az ékszereket és az aranyat persze megtartotta magának).

Az elkövetkező hónapokban Kidd több hajót is elfogott, majd visszatért Madagaszkárra, ahol embereivel együtt kipihente magát, illetve kijavították a hajójukat. Pontosabban az oldalra döntés során kiderült, hogy az Adventure Galley már olyan ócska, hogy javítani sem érdemes, így lecserélte az elfoglalt Quadah Merchant-ra, melyet Adventure Prize-ra keresztelt át.

Madagaszkár ekkoriban valóságos kalózparadicsom volt, az Indiai-óceánon áthaladó kereskedelmi hajókat fosztogatók állandó bázisa. Több kalóz valóságos királyként uralkodott a bennszülöttek, illetve emberei felett, így például Abraham Samuel, James Plantain – ők ki is kiáltották magukat egy-egy terület uralkodójává. De járt itt a rablott gyémántjairól hírhedt John Avery, vagy éppen a kalózok közt kifejezetten jámbornak számító Edward England is.

Az ilyen állandó bázisokon folytak a hajókat érintő javítások. Ezek közül az egyik legnehezebb munka az „oldalra döntés” volt. Ilyenkor a szárazra, vagy sekély vízbe vontatott hajókat hatalmas erőfeszítéssel az oldalukra fordították, majd a fenekükre rakódott kagylókat, moszatokat távolították el. Ezek a lerakódások ugyanis kikezdték a hajó bordázatát, valamint jelentősen lassították futási sebességét.

Az újra portyára induló Kidd a Hollandiához tartozó Fűszer-szigetek egyikén kaphatta a hírt, miszerint kalóznak nyilvánították. A megrettenő kapitány egy kisebb dán gyarmat kormányzójától kért menedéket, aki ezt elutasította. A rossz hírek persze szárnyon járnak, így nemsokára a londoni újságok is arról cikkeztek, hogy 45.000 spanyol dollárt ígért aranyban és árucikkekben St. Thomas kormányzójának, ha az befogadja egy hónapra. A kormányzó azonban nem akart lepaktálni egy tengeri rablóval, így Kidd újra nyakába vette a tengert.
Célja Amerika volt, és az, hogy tisztára mossa nevét. 1699. június 9-én érte el a kontinens partjait, ahol újra találkozott három éve nem látott családjával. Ezután azonnal üzenetet küldött cégtársának, Lord Bellomontnak, hogy segítsen rajta. A kormányzó ekkor már kettős játékot űzött. Mint minden kormányzó, ő is megkapta Anglia főbírájának levelét, melyben Kidd letartóztatására szólították fel őket – ugyanakkor a kapitány szerződött üzlettársa volt, ráadásul fájt a foga annak elrejtett kincseire.

Kidd ugyanis ügyvédjével jegyzéket küldött neki, melyben felsorolja azokat az értékeket, amit portyázása során megszerzett. A csak általa ismert rejtekhelyen – legvalószínűbb helyszínként a New York közelében fekvő Gardiners-szigetet emlegették, emlegetik – 60 font arany, 100 font ezüst, 17 bála értékes kelet-indiai áru, valamint 30.000 angol font értékű egyéb zsákmány várta vissza. Mindezt kegyelemért cserébe hajlandó lett volna Bellomont rendelkezésére bocsátani. A kormányzó nehéz helyzetben volt, nehezen is döntött. Végül személyesen hívta meg Kiddet Bostonba, hozzátéve: akár a kegyelem is elképzelhető. A városba érkező kalózt a teljes massachusettsi tanács hallgatta ki, ugyan miért is fosztott ki hajókat, kínzott meg embereket, és persze a végén, utolsóként elkérték tőle kincsei tételes listáját. Kidd mindennek eleget tett, a tanács azonban elégedetlen volt válaszaival. A feldühödött Kiddet végül Bellomont parancsára letartóztatták.

Eközben megérkezésének híre Londonig ért, ahol még a Parlament is tárgyalta az ügyet, megróva a whig képviselőket az ügy nem megfelelő kezelése miatt. A sajtó is felkapta az ügyet, leginkább persze az elrejtett kincsek miatt, amelyek értékét ekkor már 400.000 (!) angol fontra becsülték.

Őfelsége Advice nevű hadihajója 1700 telén, a legnagyobb hidegben indult el a bilincsbe vert Kiddel London felé. A kalóznak nem voltak illúziói, az utat levélírással, és jövendő tárgyalására való felkészüléssel töltötte. Kidd személyének és ügyének fontosságát jelezte, hogy maga John Cheeke, az Admiralitás marsallja fogadta a kikötőben, kétosztagnyi vöröskabátos élén. Első kihallgatására is hamar sor került, 1700. április 14-én az Admiralitás három lordja – Sir George Rooke, Lord Haversham, és Bridgewater earlje – hallgatta ki. Közölték vele, hogy vád alá helyezik, majd a Newgate börtönbe szállították.

Newgate (melynek bejáratát itt balra láthatjuk) még a korabeli angol viszonyok közt is pokoli hely volt, nem egy Tower-szerű luxusbörtön. Kidd hosszú napokig alkudozott, míg elérte, hogy a lábbilincset levegyék róla, és naponta könyörögnie, fizetnie, és cserélnie kellett a jobb ellátásért.

Nem tudhatta, hogy sorsa már meg van pecsételve, a Parlament példát akar vele statuálni. Ennek volt része az is, hogy 1701. március 27-én a teljes képviselőház elé citálták. Ő volt az első, és egyben az utolsó kalóz, aki ezt a „kegyet” megkapta. Ekkor azonban már nem volt önmaga. Egy év börtön után, összetörve, egészségileg megrokkanva állt vádlói és bírái elé. Próbálta egykori társait – Somerst és Russelt – vádolni, de a képviselők természetesen összezártak mögöttük. 

Eközben az Admiralitás minden emberét megmozgatva gyűjtötte ellene a tanúkat, bizonyítékokat. Felkutatták és Angliába vitték azt az örmény kereskedőt, akinek áruit elrabolta, bekérték az egykori „cég” minden papírját. Mikor mindezzel készen voltak, adtak két hetet Kiddnek a tárgyalásra való felkészülésre.

Kidd még egyszer összeszedte maradék erejét, és nekilátott, hogy felépítse saját maga védelmét. Elkérte a kalózlevelével kapcsolatos összes dokumentumot, az Admiralitás eredeti utasításait, és azokat a francia nyelvű hajóokmányokat, melyeket az elfoglalt hajók kapitányai adtak át neki. Ezek lettek volna a legfontosabbak, hiszen ezzel bizonyíthatta volna azt, hogy ő csakis francia hajókat támadott meg, amire engedélye szólt. Természetesen nem kapta meg őket, az Admiralitás közölte, hogy „nem találják” azokat. Kidd persze dühöngött, de ez senkit nem hatott meg. Tárgyalása még el sem kezdődött, mikor már nekiláttak elárverezni maradék javait.

1701. május 8-án Kidd kapitányt és kilenc másik emberét a központi bíróságra az Old Bailey-be vitték. A hosszú vádlistára Kidd ártatlannak vallotta magát. Jellemző, hogy nem csak kalózkodásért, hanem emberölésért is vád alá helyezték: azt a bizonyos tüzért olvasták a fejére, akit veszekedés közben egy facsöbörrel kupán vágott. Egy egykori matrózt is tanúként hallgattak meg, aki vallomásában Kiddre hárította a haláleset felelősségét. Senkit nem zavart, hogy a matróz két évvel korábbi vallomásában még azt mondta, hogy a fedélzeten sem volt, mikor az eset történt… Kidd hiába próbált keresztkérdésekkel operálni, nem tudta a tanúkat sarokba szorítani. Hiába, tengerész volt és kalóz, nem pedig ügyvéd.

A bíróság végül minden vádpontban bűnösnek találta. Másnap kihirdették az ítéletet: halál. 1701. május 23-án délután két órakor egy szekéren vitték végig társaival keresztül Londonon, egészen az Execution Dock-ig (=Kivégző Dokk, itt balra). Végig hatalmas tömeg kísérte, a kivégzés helyén pedig valósággal tolongott a nép. A tíz elítéltből hatot elvezettek, ők kegyelmet kaptak. A maradék négy közül hárman egyszerű matrózok voltak, akik megszólalni sem tudtak rémületükben. Kidd azonban totális részegen világba üvöltötte ártatlanságát.

A négy embert felvezették egy dobogóra, nyakukba rakták a kötelet, majd egy sebtiben eldarált ima után kiengedték a csapóajtót. A fentebb említett három elítélt eljárta a kendertáncot, Kiddel azonban még szórakozott egy kicsit a sors. A kötél, amire akasztották elszakadt, ő pedig a földre zuhant. Máskor az isteni beavatkozásra gondolva elengedték a szerencsés túlélőt, most azonban nem ez volt a helyzet. Az újból levegőhöz jutó Kidd boldogan vergődött talpra, amikor a hóhér ismételten felrángatta a vesztőhelyre, és újból megnyitották alatta a csapóajtót. Ezúttal már nem volt menekvés.

Testét levágták a kötélről, majd a dokk cölöpjéhez kötötték, hogy a dagály háromszor átsöpörjön rajta – ez volt a kalózokkal rendesen követett eljárás, majd testét vasketrecbe zárva a Temze torkolati részére lógatták ki, figyelmeztetésül minden hajósnak.

Kincseit sosem találták meg, nem csoda, hogy szinte azonnal a népi folklór, a kalózromantika, és a világirodalom részévé vált. Személye ihlette a zsákmányukat pálmafás szigeten megvasalt ládában elásó kalózok képét, róla írta Edgar Allan Poe „Az aranybogár” című novelláját, ő adta az ötletet Stevenson „Kincses sziget”-éhez, és még sorolhatnánk. Kalóz volt, vagy privatér? Rossz példa, vagy áldozat? Ki-ki döntse el maga.