Ezt a posztot hiryu2,0 barátunknak köszönhetitek, aki nagy Mosquito fun fan hírében áll. A poszt maga kicsit dokumentarista és feszegeti az blogokban szokásos terjedelmi határokat, de biztosan állítom: megéri az embernek végigrágnia magát rajta. A poszt felvezetése felveti a villámháborút, mint a hadtudomány szemszögéből értelmezhető jelenséget, ezért a szerző engedelmével kiegészítettem a posztot egy rövidke elméleti eszmefuttatással, ami a vadászbombázók kialakulásához jól jöhet.
Zig Zag szerk.
Maga a de Havilland Mosquito egyébiránt egy kitűnő alapgép volt, amely az Egyesült Királyság háborús hadiiparának a jellegzetességeit és mérnöki leleményét hordozta magán. A repülőgép és fegyvergyártás alapanyagaiból hiány lévén a brit mérnököknek meg kellett mutatniuk, hogy fából és vászonból is kitűnő és sokoldalú, nem utolsó sorban gyors gépet tudnak szerkeszteni, amit még sorozatgyártani is lehet. Ez sikerült is. A Mosquito Mk XVIII-as változata a második világháború egy különleges és ritka típusa volt, amelyet eredetileg csatarepülőgépnek terveztek, de eredeti feladatkörében soha nem vetették be. Ezt az alváltozatot a német tengeralattjárók és hajók elleni harca tette ismertté.
Elmélet1939-ben a szárazföldi harcban egy addig ismeretlen, új hadviselési forma debütált: a villámháború taktikája. A németek ugyanis a gyors háború megvívásához az első világháborús Schlieffen terv kudarcát követően is ragaszkodtak, mert tudták, hogy a német gazdaság nem lenne képes egy elhúzódó háború terheit viselni. A kor két jeles hadtudósának, Douhet korlátlan légiháború elméletét és Guderian páncélos háború elméleteit összegyúrták és ebből lett az a sikeres kombináció, amelynek sem a nyugati, sem pedig a keleti fronton nem találták egy ideig az ellenszerét.A harcászati téren az elmélet lényege az volt, hogy a támadók keskeny sávban tömegesen alkalmazott támadófegyverei óriási fölénybe kerülnek a védelem decentralizáltan elhelyezett fegyvereivel szemben. A támadó erők magvát adó harckocsiékek és bombázókötelékek koncentrált alkalmazása képes áttörni a védelem szelektíven elhelyezett légvédelemét és páncélelhárítását, majd az áttörést hadműveleti mélységbe gyorsan kifejlesztve átkarolják a védők csapatait, akik így bekerítve és utánpótlásuktól elvágva gyorsan leküzdhetők. Hadászati tekintetben pedig a villámháborús taktika az ellenségnek a határokra csoportosított és kordonszerűen elhelyezkedő fedezőhadseregeknek esélyt sem ad a támadás elhárításához. Ezt követően a támadók a védelem második lépcsőjét képező seregtesteket jellemzően még mozgósítás közben, vagy felvonulás alatt menetből támadja és küzdi le. Ezzel a támadók a védők hadászati főerőit gyorsan megsemmisítik, megbontják az ellenség hadászati vezetését, megakadályozzák a tartalék haderő mozgósítását és a haditermelés beindítását.
A hadviselő felek felismerték a repülőgépek fontosságát a páncélosok elleni harcban, de az erre a célra kifejlesztett korai vadászbombázók fegyverzete a feladatra alkalmatlannak bizonyult. A beépített géppuskák, 20 mm-es gépágyúk ugyan elég pontosnak voltak, de legfeljebb csak a könnyen páncélozott járművekre jelentettek veszélyt, míg a bombák, nem irányított rakéták képesek voltak ugyan egyetlen telitalálatukkal megsemmisíteni bármely páncélozott járművet, de az ilyen találathoz a kor technikai színvonalán a repülőtudás mellett jó adag szerencsére is szükség volt. A tapasztalatok azt mutatták, a tankok elpusztítására a legjobb út, ha a repülőgépeket nagy tűzerejű fegyverekkel szerelik fel, amely képes a vastagabb páncélzatot is átütni. Ráadásul a levegőből érkező lövedék ellen nem kellően védettek a harcjárművek, azok páncéllemezeit földi ellenfél elleni harcra méretezték. A harckocsi tornyának kupolája, a motorteret fedő páncéllemezek lényegesen vékonyabbak, mint a homlokpáncél, vagy a torony eleje, illetve oldala.
Ez a felismerés vezetett el a „tankgyilkos” repülőgépek létrejöttéhez, amelyek legtöbbjét eredetileg nem csatarepülőnek tervezték, hanem elavuló típusokat láttak el erősebb fegyverzettel, vagy jól bevált konstrukciókat láttak el akár 75 mm-es ágyúval. A repülőgépre telepített fegyverek leggyakrabban már szolgálatban álló páncéltörő lövegek módosított változatai voltak.
A RAF első ilyen típusa a Hurricane IID volt. A gépekre a szárnyak alá a két 40 mm-es Vickers „S” ágyút, egy módosított haditengerészeti gyorstüzelő ágyút szereltek. Ez 1130 grammos tömör páncéltörő lövedéket tüzelt a fegyverenként 15 lőszert tartalmazó tárból. Elméleti tűzgyorsaság kb. 100 lövés volt percenként, de a torkolati sebesség a viszonylag alacsony 615 m/s érte el. A fegyver teljesítménye elmaradt a kétfontos páncéltörő ágyútól is, de a lövedék sebességéhez hozzáadódott a repülőgépé, így képes lett becsapódási szögtől függően 50-55 mm vastag páncélzat átütésére. Bár a Hurricane sebezhetőnek bizonyult az ellenséges vadászokkal és a könnyű légvédelmi fegyverekkel szemben, jól megállta a helyét a sivatagi harcokban. 1942 nyarára, amikor megjelentek az új német nehézpáncélosok viszont végleg elavult, bár a távol-keleti hadszíntéren továbbra is szolgálatban maradt. A brit kézre került német nehézpáncélosok átvizsgálása után a hadvezetés új fegyver megtervezésére adott utasítást, amely képes kellett legyen a repülőgép 100 m/s-os sebessége mellett 75 mm páncélzat átütésére.
Az egyik terv egy teljesen új tervezésű 47 mm-es gyorstüzelő ágyú volt, de ez a háború végéig sem jutott túl a prototípuson. A másik terv egy már jól bevált típuson, az 57 mm-es gyorstüzelő (QF) Molins ágyún alapult. Ennek az ágyúnak az alapja a brit hatfontos páncéltörő löveg volt, amelyet a mind a brit, mind az amerikai hadseregben rendszeresítettek. Ezt a löveget eredetileg a kétfontos, 40 mm űrméretű löveg leváltására szánták, de a dunquerki visszavonulás után folytatták a kétfontos löveg gyártását is. A briteknél csak 1942-ben lépett szolgálatba, míg az amerikaiak csekély módosításokkal már 1941-ben rendszeresítették az új 57 mm-est. Számos brit tank főfegyverzeteként is szolgált. (Crusader III, Valentine VII)
A peterbotough-i Molins gépgyár (amely a háború előtt cigarettagyártó gépsorairól volt ismert) gyártotta a löveg automata töltőberendezéssel ellátott gyorstüzelő változatát, amelyet eredetileg egy könnyű páncélvadász jármű alapjául szántak, de a Tigrisek megjelenésével a tervet törölték. Ennek az ágyúnak a félautomata változatát rendszeresítette a Royal Navy torpedónaszádjainak fedélzetén, a változatból kb. 600 db készült el. A fegyverhez speciális lőszert is kifejlesztettek, aminek a torkolattüze a megszokottnál jóval kisebb volt. Erre azért volt szükség, mert ezek a könnyű naszádok legtöbbször éjjel jártak bevetésre.Így amikor a RAF egy új páncéltörő löveget keresett, a Molins-ágyúra esett a választás, amit már csak rá kellett applikálni a Mosquitora. Születtek tervek 94 mm-es löveg Mosquitóra telepítéséről is, de ezt végül elvetették. A légierőnél használt fegyver hivatalos elnevezése „QF 6pdr Class M Mark I with Auto Loader Mk III” lett. A teljesen automata ágyú tűzgyorsasága 55 lövés percenként, a lövedékek kezdősebessége 890 m/s volt. Tömör 2.8 kg-os páncéltörő (AP) lövedéket tüzelt, ami 30 fokos becsapódási szög mellett 82 mm páncélt ütött át. Ugyanez az érték repülőgépről elérte a 100 mm-t is. Tengeralattjáró vadászként 1400 méterről képes volt 45 fokos becsapódási szög mellett átütni az U-bootok törzsét, ha az kevesebb, mint két lábbal volt a felszín alatt. Kisebb hajókat képes volt egyetlen sorozattal elsüllyeszteni, légi harcban megtörtént, hogy a támadó Junkers 88-t egyetlen lövéssel elpusztította.
Az első problémát a löveg súlya jelentette: a villanymotorral hajtott töltőberendezéssel, a 22 lövedékkel elérte az 1800 fontot, így csak nagyobb kétmotoros gép bírta el. Hordozójának a világháború legsokoldalúbb gépét a Mosquito-t választották. A földi próbákra egy régi FB VI-os típusváltozatot használtak fel. A 3,8 méter hosszú fegyvert a gép orrába építették be, a cső a vízszintestől 15 fokra tért el lefele és 60 cm-re kilógott a gép orrából, mint a szúnyog fullánkja. Erről kapta a „Cecelégy” becenevet remélve, ahogy a cecelégy csípése veszélyesebb a moszkitóénál, úgy az új gép marása is halálosabb lesz elődjénél.A brit páncéltörő lövegekre jellemző volt, hogy az élettartalmat feláldozták a nagyobb teljesítményért. A nagyteljesítményű lőszer használata azt eredményezte, hogy a fegyver több mint négytonnás hátralökő ereje miatt a géptörzs legfeljebb 400 lövést viselt volna el károsodás nélkül, emiatt meg kellett erősíteni a gép sárkányszerkezetét. Az átépítés után ez az érték 2000 lövésre emelkedett. Az erősebb szerkezetnek köszönhetően még két .303-as Browning géppuskát építhettek be, így azok száma négyre emelkedett és a lőszerkészletüket is jelentősen megnövelhették.
A földi tesztek elvégzése során kiválasztottak egy új gyártású gépet, a HJ732 jelzésűt, ezt építették át az első Mk. XVIII-á. A további földi próbák elvégzése után kerülhetett sor a légi tesztekre. A prototípus első felszállására 1943. június 8-án került sor. A gépet alig két hét múlva átrepülték Boscombe Down-ba, ahol megkezdődtek a fegyverzet légi próbái, ezek során több, nem várt hibát észleltek. Problémák adódtak a töltőberendezéssel, ha a gépre 2,5 g-nél nagyobb gyorsulás hatott már nem volt képes a következő lövedéket betölteni. A módosítások után mind pozitív, mind negatív terheléstartományban működőképes lett. Az ágyú és a Browningok eltérő ballisztikája új célzóberendezés beépítését igényelte. A motorokat alacsonyabb fordulatszámú/fogyasztású típusra cserélték. Elvetették, hogy az üres hüvelyeket a kivetőszerkezet kidobja a gépből, mert az megrongálhatta volna a farok szerkezetét, ezért a géptörzsön belül alakítottak ki egy gyűjtőtartályt, közvetlenül a pilótafülke mögött. (A kivágódó hüvelyek hangos csattanással csapódtak a tartályba, ami úgy hangzott mintha találat érte volna a gépet, az összegyűlt hüvelyek pedig a leszállásig hangosan zörögve gurultak ide-oda.) Pluszpáncélzattal látták el a gépet, a szárnyak alá pedig ledobható pótüzemanyag-tartályokat szereltek fel.
A kísérletek befejezése után engedélyt adtak 30 gép átépítésére. A próbalövészetek során a fegyver megbízhatónak és igen pontosnak bizonyult. Tankméretű célpontot átlagosan a lövedékek 33%-a találta el, ellentétben a nem irányított rakéták 5%-os találati arányával. De a rakéták kisebb pontosságát ellensúlyozta olcsó áruk, nagyobb rombolóerejük, variálhatóságuk, a könnyebb karbantarthatóság, és szinte minden típusra felszerelhetőek voltak. További hiba volt hogy a hátsó légtér felöl nem rendelkezett semmilyen védelemmel, akárcsak az IL-2 hatalmas veszteségeket szenvedett korai változata. A nagy folyadékhűtésű motorok pedig túlságosan sebezhetőek a földi légvédelemmel szemben, illetve mire a típus elkészült már több nagy mennyiségben gyártott egymotoros vadászbombázó állt szolgálatba, mint a nehézfegyverzetű Hawker Typhoon, vagy a méltán híres Thunderbolt. Mindezek miatt a RAF erre a típusra, mint csatarepülőgépre nem tartott igényt. Úgy tűnt az igéretes gép eltűnik a süllyesztőben, de felfigyelt rá a Partmenti Parancsnokság. A Parancsnokság eddig is használt kisebb kétmotoros gépeket, mint a Beaufighter, vagy a Mosquito Mk VI, hogy támadják a támaszpontjukra érkező vagy onnan kihajózó tengeralattjárókat.
Miután a tengeralattjárók átverekedték magukat a Vizcayai-öblön, ott voltak a RAF által elaknásított bejáratú kikötők. (Éveken át ezek a Gardening fedőnevű bevetések voltak a Bombázóparancsnokság legsikeresebb bevetései.) Ezért a német haditengerészet aknaszedői újra és újra folyosókat nyitottak az aknamezőkön, ahol az U-bootok felszni menetben gyorsan átkelhettek az aknaszedők és blokádtörő hajók kiséretében. A blokádtörők úszó légvédelmi ütegállások voltak, halálos veszélyt jelentve a Parancsnokság nagyobb gépei számára, mint a Wellington, a Liberator, vagy a Sunderland hidroplán, hiszen a gépeknek, hogy vízibombáikkal támadhassanak, alacsonyan, mindössze 15 méteren, 180 kilométeres óránkénti sebességet tartva, nyílegyenesen kellett a célra repülniük, ami ebben a helyzetben egyet jelentett volna számukra az öngyilkossággal. Csak a kisebb, fürge gépeknek volt esélye elkerülni a légvédelmi tüzet, meg a német partvédelem vadászgépeit. Ha mindez nem lett volna elég nemegyszer a nehéz parti ütegek is tüzet nyitottak, remélve, hogy a robbanások keltette vízoszlopok lesöprik az égről az alacsonyan támadó gépeket. A Parancsnokság gépei ezen kívül támadták a partok mentén hajózó konvojokat, egészen a norvég partokig, ahol gyakran a fjordok sziklafalai között repülve kellett megtalálni és elpusztítani az ellenséges hajókat. Itt is rendkívüli repülőtudásra, mozgékony gépre volt szükség, hiszen a sikeres támadásra csak néhány másodperc állt rendelkezésre.
A gyors, erős fegyverzetű, páncélozott „Cecelégy” úgy tűnt alkalmas lesz a feladatra. Remélték, súlyos sérüléseket fog okozni, szerencsés esetben el is süllyeszti célpontját. 1943 márciusában a legyártott gépekből a 618. bombázó századon belül egy kísérleti repülőegységet hoztak létre, ami októberre bevethetővé vált. Amikor a századot a Távol-Keletre vezényelték, az alakulatot (3 gép, öt repülőszemélyzet, 30 technikus) a cornwalli Preddanack reptéren állomásozó 418. bombázó századhoz csatolták. Ez a század híres volt „öngyilkosan” alacsonyan végrehajtott támadásiról. Többször előfordult hogy a szerelőknek a bevetésről visszatért gépekről, villany- és telefondrótokat, sőt hajók antennakábeleinek darabjait kellett eltávolítaniuk. A harci szellem is kimagasló volt. Megtörtént hogy a gép legénysége egészen az ellenséges kikötőig követte a kiszemelt tengeralattjárót, a légvédelmi találatok ellenére folytatták a támadást, csak miután súlyosan megrongálták célpontjukat tértek vissza a bázisukra. A pilóták nem tudhatták, de a főhadiszálláson az Enigma és más hírszerzési források, mint például a francia ellenállás segítségével már egészen pontosan tudták, merre tartózkodnak a tengeralattjárók, de legalábbis merre kell keresni őket.
Az első harci bevetésre 1943. október 23-án került sor. A gépek a bevetésekre egyenként, vagy géppárban szálltak fel, mindig kísérték őket a 248. vadászszázad gépei, védelmül az ellenséges vadászok ellen, ezenkívül fegyvereikkel ők is támadták a célpontokat.
Első sikerüket november 23-án érték el, amikor 8 lövéssel megrongálták az U-123-mat de ekkor a fegyver beragadt. A tornyot ért találatok miatt a tengeralattjáró képtelen volt a merülésre, vissza kellett térnie támaszpontjára. Legénységéből többen megsebesültek, egy fő életét vesztette.
1944 elején az alakulat áttelepült Portreath-be. Március 25-én a hajnali órákban két „Cecelégy” szállt fel négy Mk VI-os kíséretében. A gépek kötelékbe álltak majd a kapott parancs értelmében teljes rádiócsendet tartva, a víz felett repülve, a part menti szigeteket kerülgetve kellett a Saint Nazaire-be vezető akanamentes folyosó fölé érniük.Az U-976-os (kapitánya Raimund Tiesler Oblt.z.S. – a német haditengerészetnél kb főhadnagynak megfelelő rendfokozat) március 20-án futott ki második bevetésére, de a főhadiszállás parancsára visszafordult. A meglepetés tökéletesen sikerült. A gépek személyzeteinek szeme előtt feltűnt a keresett tengeralattjáró, két aknaszedő és egy romboló kíséretében. Azonnal emelkedni kezdtek, 9:20-kor 450 méterről meredek zuhanásból tüzet nyitottak, míg a kíséret gépei a hajókra veteték magukat. Egy-egy rácsapás során ötös sorozatokat lőttek az ágyúból, majd a tenger felszíne fölött felrántották a gépeket és újra támadtak. A páncéltörő lövedékek könnyűszerrel ütötték át a tengeralattjáró nyomásálló burkát olyan súlyos sérüléseket okozva, hogy az U-976 rövid időn belül elsüllyedt.
A kötelékre tüzet nyitottak az Ile de Yeu-ra telepített légvédelmi lövegek, riasztották a vadászgépeket is, de minden gépnek sikerült visszatérnie sérülés nélkül.
A két támadó „Cecelégy”:
-MM425 „L” - D. J. Turner és D. Curtis főhadnagyok
-HX903 „I” - A. H. Hillard főhadnagy és J. B. Hoyle altiszt, navigátor.
Két nappal később Turner és Hillard újabb sikereket ért el. Az U-763 és U-960 útját már figyelemmel kísérte a hírszerzés, amióta csak elhagyták La Pallice-t. Szinte ugyanazon a helyen, ahol pár nappal azelőtt az U-976-os elsűllyedt sikerült megtalálni a tengeralattjárókat. De a németek is tanultak az esetből: az U-hajókat legalább tíz német hajó kísérte, aknaszedők és légvédelmi hajók vegyesen, amelyekről, akárcsak a parti ütegegekről azonnal tüzet nyitottak a brit gépekre. A tengeralattjáró lövészeinek sikerült 37mm-es gépágyújukkal eltalálni Hillard gépének orr-részét, elhallgattatva fegyvereiket, feltépve a fegyverek ellenőrző rekeszeinek fedelét, amelyek egészen hazáig csapodták a gép orrát, leszakadással, súlyosabb sérüléssel fenyegetve, de az utólag felszerelt páncélzat megvédte a gépet a pusztulástól. A kísérő gépek közül több gépet is találat ért, de csak kettő sérült meg olyan mértékben - mindkét gépnek a futóműve rongálódott meg – hogy kényszerleszállást kellett végrehajtaniuk Portreath-ben. Az U-763-t nem érte találat, de az U-960-t sikerült olyan mértékben megrongálniuk, hogy kb egy hónapnyi javításra szorult. Ezután a hajót a Földközi tengerre vezényelték, ahol a szövetségesek május 19-én elsüllyesztették.
A D-napon a század gépei 04:45-től 22:15-ig folyamatosan repülve a partraszálló erők hajóit védelmezték. A franciaországi bázisok elestével a német hadvezetés számára a norvég kikötők maradtak, ahonnan a tengeralattjárók kifuthattak az Atlanti óceánra. Bergenben, a „tengeralattjáró-városban” hatalmas betonfedezékek, javítóműhelyek várták a 11. tengeralattjáró flotta mintegy 100 hajóját.
Észak–Norvégiából konvojok szállították a német hadiiparnak létfontosságú vasércet és utánpótlást Németországba. Ezért a brit hadvezetés észak-skóciai reptereken két csapásmérő csoportot hozott létre. A banffi reptérre települt a 248., a 235. és a 333. norvég század, akik helyismeretükkel hatalmas segítséget nyújtottak a többi repülő számára. A csoportok elsődleges célpontjai a tengeralattjárók voltak, majd fontossági sorrendben a hadihajók és az utánpótlást szállító konvojok következtek.
A támadás során a „Cecelégy Mosquitok” az ún. anti-flak (légelhárító elhárító :) csoportokba kerültek. Nekik kellett ágyú és géppuskatűzzel elhallgattatni a fedélzeti légvédelmi lövegeket. A záporozó légvédelmi lövedékek mellett már ott voltak új fegyverként a RAG-ok is a légvédelem kezében. (Raketengeschoss – rakétával kilőtt ejtőernyőn ereszkedő drótkötelek.) A növekvő veszteségek arra kényszerítették a németeket, hogy a konvojokat csak éjjel engedjék haladni, nappal az erre kijelölt fjordokban húzták meg magukat. Ezeket a fjordokat minden lehetséges eszközzel védelmezték, többek között a hajók fölött kifeszített drótkábelekkel. Ilyen kábelbe ütközve vesztette életét J. M. Maurice, a 248. század népszerű parancsnoka, igazi nevén Max Guedj, aki a megszállt Franciaországból menekült el és lépett a RAF kötelékébe.
Szeptember 14-én a 235. és a 248. század 4 Molins-löveggel felfegyverzett Mosquitoja 19 Beaufighter társaságában rátalált egy konvojra. Elsüllyesztették a SULLDOR légvédelmi hajót, és súlyosan megrongálták a 3000 tonnás IRIS kereskedelmi hajót. Szeptember 18-án a kötelék az U-867 megtámadására indult. Ez a hajó alig pár nappal azután, hogy kifutott Kielből, súlyos meghibásodásokat jelentett: lemerültek az akkumulátorok, akadoztak a dízelmotorok, képtelenné vált a merülésre. A vészjelzések alapján sikerült bemérni a tartózkodási helyét, megtámadására 6 gép szállt fel, a kíséretet a 235. század adta. A csoportot D. D. Sise, az új-zélandi légierő alezredese, az alakulat parancsnoka vezette. Érdekesség hogy Hillard és Hoyle ennek a köteléknek is tagja volt. Stadlandettől nyugatra, 90 méteren repülve 09:20-kor találták meg a célpontot, és azonnal lecsaptak. A bombák és az ágyúk tüze súlyosan megrongálták a hajót, az féloldalra dőlve mozgásképtelenné vált. Von Mühlendahl kapitány emberei továbbra is próbálták megmenteni a tengeralattjárót, de másnap rájuk talált a 248. század Liberátora. Mélyvízi bombáinak többsége túlesett ugyan a célon, de a hajó hamarosan elsüllyedt. A támadás után a helyszínen köröző Liberátor több gumicsónakot figyelt meg a tengeren, körülbelül ötven emberrel. Bár nem volt messze a part, a 61 fős legénységből senki sem érte el.A parancsnokság számítása bevált. Felismerve a veszélyt a németek egyre több vadászgépet dobtak át Norvégiába, konvojaik védelmére. December 14-én az alacsonyan repülő gépekre mintegy húsz FW-190 támadt, a légi harcban két „Cecelégy” is lezuhant. A banffi csapásmérő csoportból a háború végéig nyolcvanheten vesztették életüket. A század utolsó bevetését május 4-én repülte. Az alakulatot a háború végén feloszlatták.
A de Havilland Mosquito XVIII ritka változat volt a források szerint: a prototípussal együtt 18 darab épült belőle, a háború végéig szolgálatban voltak. Az egyetlen kivétel a PZ 467 jelzésű volt. Amelyet az USA-ba szállítottak összehasonlító tesztekre. A gépet a hasonló célú B-25H típussal hasonlították össze, amelyet a kézi töltésű 75mm-es ágyúval szereltek fel ami a Sherman harckocsi módosított lövege volt.Technikai adatok:Mollins ágyúŰrméret: 57mm/2,25 inch L50Tűzgyorsaság: 55 lövés/percHossz: 3,8 méterTömeg, töltőberendezéssel: 650 kgTárkapacitás: 21+1Lövedék kezdősebessége 890m/sLövedék típusa: AP 57x144Lövedék súlya: 2.8 kg.de Havilland Mosquito Mk VI vadászbombázóHajtómű: 2x1250 LE Merlin XXI.Fesztáv: 16,51 mHossz: 12,47 mMagasság: 4,65 mSzárnyfelület: 42.18 m2Üres tömeg: 6486 kgMax. felszállótömeg: 10115 kgSzolgálati csúcsmagasság: 11000 mHatótáv: 3033 km.Fegyverzet: max. 907 kg bomba4x 20mm Hispano-Suiza gépágyú4x .303 Brownig géppuskaMk XVIII- 1x 57mm Molins ágyú- 4x .303 Browning
Az utolsó 100 komment: