A minap Hiryu2,0 új feladatot kapott: ifjú kollégákat kellett istápolnia. Mégpedig anyucika kicsi pubikáit. Rögtön el is kezdte visszasírni a "régi szép idők" sorkatonai szolgálatát... de tényleg jó volt az? Ma is jó lenne...?  

Ezek bizony régóta és gyakran fel-felbukkanó kérdések. De nézzük más oldalról: egyáltalán kell-e Magyarországnak hadsereg és kiképzett katona (sor- vagy tartalékos, szerződéses)? És ha kell, az milyen fegyverzettel, kiképzettséggel rendelkezzen? 

Valamilyen válasza mindenkinek van - legfeljebb nem tudja rendesen megindokolni, csak érzelmi alapon nyilatkozik - de összefüggéseiben megvizsgálva még nem nagyon láttam, hogy valaki elgondolkozzon erről és le is írja a véleményét.

Úgyhogy itt az ideje, hogy vitatkozzunk ezen egy kicsit! Ám mielőtt hozzákezdenénk, érdemes gyorsan, de alaposan végignézni a kérdés szakmai alapjait és hátterét - a legelejétől indulva a mai helyzetig. Ehhez viszont szakértőt hívtam, így most át is adom a szót apámnak,  Idősebb Papírzsepinek.

Az ember ősidők óta harcolt a másik emberrel és mindig az győzött, aki gyorsabb, erősebb, kitartóbb, ravaszabb, stb. volt. Ugyanez érvényes akkor is, ha a harcot nem egyes emberek, hanem valamilyen szervezetben csapatok vívták. Ebből elég könnyű belátni, hogy a győzelem esélye nagyon megnövekszik, ha a harcra jól felkészített katonákkal rendelkezünk. A katonai kiképzés célja tehát az (és ezt már több ezer éve kitalálták), hogy lehetőleg még béke-időben, amikor több idő áll rendelkezésre, készítsék fel a harcra alkalmas embereket (férfiakat és nőket egyaránt) a fegyverekkel vívott küzdelemre és a túlélésre.

Alapvetően mire is kell megtanítani a leendő harcost? Vannak állandónak tekinthető követelmények, de ami ezen kívül szükséges, az mindig az adott kor technikai és társadalmi viszonyaitól függ.  Mindig alapvető követelmény volt, hogy a harcos a lehető leghatékonyabban tudja használni az egyéni fegyverét (kard, tőr, lándzsa, nyíl, puska, pisztoly, gépkarabély, kézigránát stb.), tudjon együtt harcolni és együtt működni más harcosokkal, legyen erős, kitartó, gyors és több napon keresztül is viseljen el súlyos megpróbáltatásokat (hideg, meleg, éhezés, alváshiány, sebesülés és fájdalom). Mindig elvárás volt a sajátokhoz való feltétlen kötődés, az elkötelezettség és az önfeláldozás képessége (ez idővel ideológiai alapon is megjelent).  A felsorolás közel sem teljes, a Föld egyes pontjain ezeken kívül még más képességek is követelmények voltak. A felsorolt elvárások természetesen csak hosszan tartó, állandó gyakorlással, edzéssel voltak elérhetők és megtarthatók.

Az általános elvárások mellett a harcos kiképzésének tartalmát, eszközeit és módszerét mindig a saját korának követelményei és lehetőségei határozták meg. Ez az adott kor technikai lehetőségeitől (itt elsősorban a haditechnikai eszközöktől) függött, - melyek kutatása, fejlesztése mindig meghatározó volt más területeken is -, de a lehetőségek felhasználását az adott ország katonapolitikai törekvései határozták meg (ami meg gazdasági és politikai kérdés volt).

Az eddigiekből is jól látszik, hogy más-más korokban más-más fegyver volt a meghatározó, ami determinálta azt is, kit mire érdemes kiképezni. Sokáig az egyéni testi felépítés, a gyorsaság és a pontosság volt fontos (szúró és vágó fegyverek, nyilak), de az ember- ember elleni harc visszaszorulásával a gondolkodás, a kombinációs készség és az egyéni alkalmasság vált meghatározóvá. Nyilvánvaló, hogy az egyes fegyverfajtákra azokat célszerű kiképezni, akik egyéni adottságaiknál fogva ott mutatnak kimagasló eredményeket (gyengén látó nem lesz mesterlövész, fél analfabéta nem lesz tüzér, a nagyra nőtt pedig nem fér el a harckocsiban stb.). Ezért a sorozáskor (toborzáskor) már eleve folyt egy szelekció, ami független volt attól, hogy milyen katonai szolgálatot írt elő a mindenkori honvédelmi törvény.

Van, és régen is volt még egy meghatározó követelmény, amit a harcostól el kell várni. Nem elég, ha kiváló, hogy a fegyvereit a legjobban kezeli, együtt kell működnie a többi katonával. A háborúkat mindig csapatok vívták, a győzelmet azok harca hozta meg. A jól kiképzett katona ebből a szempontból csak a túlélését tudta nagyobb eséllyel biztosítani. A csapatok kiképzése és vezetése (így pl. a tisztképzés, a parancsnokok felkészítése) nem része a megvitatandó témának, most csak az egyes harcos szerepe a fontos.

A katona kiképzése különböző szinteken más-más módszerrel folyik és teljesen eltérő időtartamot igényel. Legrövidebb az alapkiképzés, ami az egyéni fegyverzet használatát és bizonyos viselkedésformák elsajátítását jelenti. Ehhez kapcsolódik az erőnléti felkészítés is. Hosszabb időt igényel az alegység kiképzés, ami közös tevékenység megtanulásából és begyakorlásából áll (harckocsi, löveg, híradó eszköz, stb.). Ezért nem célszerű konkrét kiképzési időtartalomról beszélni. Bonyolítja a helyzetet az is, hogy a szolgálati idő hossza más, harcképesség fenntartási, gazdasági és politikai tényezőktől is függ.

A harc (csata, ütközet, hadművelet stb.), végső soron a háború megnyeréséhez mindig el kellett pusztítani vagy kapitulációra kényszeríteni az ellenfelet, elfoglalni és megtartani annak területét. Bármilyen korszerű haditechnikával rendelkezünk is, azt az ember irányítja, az ellenséges terület elfoglalásához és megtartásához pedig a katona szükségeltetik. Ezért volt a történelem során mindig rendkívül fontos a katona kiképzése és a kiképzettség magas színvonala.

Mindezek után térjünk rá az eredeti kérdésre: kell-e nekünk sor- vagy tartalékos katonai kiképzés? Az eddigi eszmefuttatás alapján a kérdés vitára adhat okot. Ha például árvízi és egyéb katasztrófák következményeinek csökkentése, vagy elhárítása a feladat, vissza lehet sírni a régi szép időket, amikor egyes gátszakaszokat hadosztályok védtek, akik még a mezőgazdaságban és az építkezéseken is pótolták a munkaerő hiányát. De lehet érvelni ellenkező oldalról is, mely szerint drága, munkaerőt von ki a gazdaságból és hosszabb távon nem hasznosítható. Nincs ellenség, ezért eleve felesleges az egész, majd megvéd minket a NATO, stb. A kérdés eldöntése előtt érdemes áttekinteni, hogy a közelmúltból mit örököltünk, miért és hogyan alakult ki a mai helyzet.

Az I. világháború befejezése után (korábbra nem érdemes most visszamenni) egy háború megvívásához alapvetően harckocsik, gépesített gyalogság és gépesített tüzérség kellett. És persze olyan légierő, amely nem csak az ellenséges terület bombázására volt alkalmas, hanem a szárazföldi csapatok harcának támogatására is, főleg a tüzérség lőtávolságát meghaladó területeken. A harckocsik mozgása határozta meg a gyalogság és a tüzérség haladási sebességét, ezért gépesíteni kellett őket. Ez rengeteg pénzbe került, így nagyon sok ország nem engedhette meg magának, hogy páncél-védett csapatszállító járművei, önjáró tüzérsége és valóban ütőképes légiereje legyen. Így általában maradt a teherautó (legalább nem gyalog kellett menni), a lóvontatású tüzérség, de néhol még a lovasság is. Senkit ne tévesszen meg, hogy pl. a francia vagy a kanadai haderőben még ma is van lovas alakulat. Ez csak tisztelgés az elődök előtt és hagyományőrzés, a haditechnika már régen nem zabot eszik.

Maradtak a tömeg hadseregek, az ahhoz szükséges emberanyagot pedig a sorkatonai szolgálat biztosította. Az így kiképzett katonák alkották (némi átfedéssel) a békében meglévő alakulatok állományát, a tartalékosok pedig lehetővé tették (néha rövid átképzéssel) a felállítandó háborús hadrend létrehozását, illetve a harccselekmények okozta veszteségek pótlást. Magyarország gyakorlatilag ugyanezt az utat járta.

Még egy dolog maradt, ami már az I. világháborúban is érvényesült. A következő háborút is szövetségi rendszerben kellett megvívni, mert a méretek miatt önálló tevékenységre már senki nem volt képes. Ez kötelezővé tette a szövetség katonai doktrínájához való igazodást, a háború közös megvívását, elindította a fegyverzet egységesítését, ugyanakkor háttérbe szorult az adott ország saját érdeke (volt egy nagyobb ország, aki a szövetséget kvázi vezette).

A II. világháború befejezése után mi egyértelműen a győztes Szovjetunió hatáskörébe kerültünk, ami természetesen a Varsói Szerződéshez vezetett.  A Magyar Néphadsereg (MN) szigorúan igazodott a szovjet típusú tervezéshez, szervezéshez és kiképzéshez, hisz mi a szövetség tagjaként gyakorlatilag elenyésző katonai erőt (egy szárazföldi hadsereg és egy hadtest) tudtunk biztosítani a közös haderőhöz. Háborús feladataink is ebből adódtak (na meg katonaföldrajzi helyzetünkből):
Támadás Graz - Klagenfurt irányába, kijutni a Pó síkságra (aztán helyből el is akadni az Alpok járhatatlanná tett hágóin), esetleg lezárni Jugoszlávia felé a határt (ha Tito esetleg nem jó oldalon szállt volna be). Mivel az ország gazdasági helyzete akkor sem (ahogy ma sem) engedte meg, hogy a legkorszerűbb fegyverzetünk legyen, a katonák kiképzése is ehhez igazodott. Rossz nyelvek szerint a hidegháború idején a Magyar Néphadsereg legfeljebb a hadifogolytáborok őrzésére lett volna alkalmas egy III. világháborúban. Tény azonban, hogy a kijelölt feladatokat önállóan nem, csak szövetséges erők segítségével tudta volna teljesíteni (azok meg "ideiglenesen" ugyan, de már jó ideje itt voltak).

Aztán jött (a Tenkes kapitánya helyett) Gorbacsov, enyhült a hidegháborús feszültség, megszűnt a Varsói Szerződés, majd felbomlott a Szovjetunió. A mai korszerű fegyverek kiszolgálásához már sokkal inkább specialisták szükségesek, az új harceljárásokhoz pedig nem kell a tömeghadsereg. Katonákra természetesen ma is szükség van, de az ő felkészítésük már nem is hasonlít a régi kiképzési gyakorlatra.

  Nálunk is változott a rendszer, abbahagytuk a szocializmus építését, megszűnt a gonosz ellenség, felesleges teher lett a nagy létszámú (150-170 ezres) és új nevet kapott Magyar Honvédség. A folyamatos leépítéssel párhuzamosan állandóan változott és rövidült a kiképzés rendszere is. A demográfiai adottságok és a kiképzésre kerülők csökkenő létszáma felpuhította a sorozási fegyelmet, egyre többen kívánták megúszni a katonai szolgálatot (sikerrel). A pénz is egyre kevesebb lett. A honvédelmi törvény közben előírta, hogy minden adott korú férfit sorozni kell, és ha alkalmas, ki kell képezni sorkatonának. Ez nem volt opcionális, akár volt értelme, akár nem. Akár volt rá pénz, akár nem.

A sorkatonaság az állam egyfajta dotációjaként is működött. Papíron csökkentette a munkanélküliséget, valóban csökkentette az analfabetizmust, illetve sok embernek adott szakmát (gondoljunk csak a rengeteg hivatásos sofőrre). Ezért a politikusok sem annyira siettek az átszervezéssel, a széküket féltő tábornokok meg még annyira sem. Tehát sokáig ugyan világos volt, hogy lépni kellene, mégsem történt semmit. Pénz meg nem volt a kiképzésre.

Rengeteg optimalizálás után leleményes megoldást találtak a problémára. A módszer zseniális. Törvény szerint minden adott korú férfit sorozni kell, de azt már a katonaorvosi bizottság dönti el, hogy ki alkalmas, és ki nem. A bizottságok tehát elkezdtek felpuhulni. Egy idő után már lényégében akármilyen egészségügyi kifogást elfogadtak. Mindezekhez volt kapcsolható a szociális megoldás is: két gyerek kellett és máris ugrott a katonai szolgálat.

Ugyanakkor összekapcsolódott a szolgálat elkerülésére való törekvés azzal is, hogy az 1970-es évektől egyre több katonai szolgálatra valóban alkalmatlan fiatal jött sorozásra. A lecsökkentett óraszámú iskolai testnevelés és sport, valamint a terheléstől megóvó gyereknevelési elvek elterjedése azt eredményezte, hogy a fiatalok fizikai állóképessége katasztrofálisan lecsökkent, egészségi állapotuk gyengült, de általában a fegyelmezettség sem volt rájuk jellemző. A  helyzet azóta csak tovább romlott, így katonai szolgálatra egyre kevesebben alkalmasak. Lehet, hogy ez a vélemény vita tárgya lesz, mert a következetes, fegyelemre szoktató, az erőnlétet is biztosító gyermeknevelés szemlélete ma nem érvényesül, semmi nem annyira fontos, mint a” gyermek lelke”, ami nem sérülhet. (Valóban nagyon fontos, de nem biztos, hogy sérül is attól, mert elvárásaink vannak vele szemben. Ezt később amúgy is bevasalják rajta).

Mindenesetre a fenti okok miatt a statisztikák előbb-utóbb azt kezdték mutatni, hogy a Hős Magyar Férfiak csaknem fele kripli. Ez viszont igen rosszul mutatott, a politikusok meg tőkét kovácsoltak belőle. Vissza is kellett szigorítani a rendszert (ettől még persze nem javult a fiatalok állóképessége).

A sorkatonaságot mindenki utálta. Rengeteg katonaviselt férfi nyilatkozik az eltöltött 3 évtől 6 hónapig terjedő időről úgy, hogy az bizony nem szerepel a legszebb éveik listáján. Ámde ennek ellenére a legtöbben hasznosnak, és utólag visszatekintve fontosnak tartják ezt az időszakot. A legtöbb fiúgyermek ugyanis ekkor vált férfivá. Ekkor ismerték meg az önállóságot, a fegyelmet, a munkamorált, a tiszteletet. Lelkileg és testileg is megerősödtek, és a világszemléletük is megváltozott. Emellett rengeteg olyan barátság, ismeretség született a katonai szolgálat alatt, mely később valamiért jelentőssé vált. Emiatt ma sokan visszasírják a sorkatonai szolgálatot, és annak minden hibájával együtt pozitívan értékelik. Tényleg ennyire jelentős volt a hatása? Vagy csak az idő szépíti meg a múltat?

Magyarország 1999 óta a NATO tagja, ellenségképe nincs, így csak akkora hadseregre van szüksége, amekkorát a szövetség megkíván; de minőségében el kell érnie a szükséges szintet. Ehhez önkéntes katonák kellenek, tehát 2004 novemberében meg is szűnt az általános hadkötelezettség. (Azért vigyázni kell: Magyarország helyzete nagyon más, mint mondjuk Norvégiáé, Svájcé, Izraelé – és még sorolhatnám az országokat, ahol ma is általános sorkötelezettség van!)

Néhány évig még lesz annyi kiképzett tartalékosunk, akiket rendkívüli helyzetben be lehet hívni, de előbb-utóbb ezek is kiöregszenek. Jelenleg ez a helyzet nem megoldott. Elképzelések ugyan vannak, de pénz (ami nélkül ez se megy) az nincs. Igazán a NATO által elvárt GDP arányos részt sem fordítjuk a mindenkori költségvetésből a Magyar Honvédségre (a NATO átlag 2,3–3,5% között van, hazánk esetében ez mostanában 1,1% körüli, de sosem volt 1,7%-nál nagyobb), egyéb kötelezettségeinket (lásd NATO radar építése) is csak szavakban teljesítjük. Mindebből az következik, hogy lehet vitatkozni a katonai kiképzés szükségességéről vagy feleslegességéről, de a közeljövőben biztosan nem történik ezen a területen semmi.

Még egy gondolat a fenyegetettségünkről. Ma a legnagyobb fenyegetettség az egyre fokozódó terrorizmus, ami ellen egyetlen hadsereg sem képes minket megvédeni.  Az a szélsőséges nacionalista fenyegetőzés, ami néha a szomszédos országokban felszínre kerül (nálunk sem kell nagyítóval keresni), gyakorlatilag annyit ér, mint a karaván haladása közben hallható kutyaugatás. Nem kell lebecsülni, de túllihegni sem. Ezért úgy gondolom, sorkatonaságra jelenleg nincs szükségünk, de alkalmas emberek kiképzésére szervezett és ellenőrzött keretek között (nem szabadon engedett lövészklubokban) igen, a NATO követelményeknek megfelelő profi haderő fenntartása pedig elkerülhetetlen. A természeti katasztrófák következményeinek felszámolása nem a hadsereg, hanem az állam feladata, az ahhoz szükséges mozgósítható erőt és eszközt más módon kell biztosítani.

Egyetértesz mindezzel?

Tényleg ennyire jelentős/pozitív volt a sorkatonai szolgálat hatása a férfiakra? Vagy csak az idő szépíti meg a múltat?

Magyarország számára a mostani helyzet előnyös? Mi van a fenntarthatósággal? Mit kellene tennünk?

A fent leírtak fényében hogyan lehetne egy értelmes rendszert kialakítani, ami megoldja a problémákat, mégsem okoz újakat?

Te hogy látod….?