Amióta élnek emberek a Földön, azóta harcolnak, háborúznak. Mióta háborúznak, azóta használnak egyre jobb fegyvereket. Mióta egyre jobb fegyvereket használnak, azóta el is vesztik őket. Amiket utána alkalmasint az ellenfél kezd el használni…

Van, mikor egyszerűen az elejtett Kalast felveszi az ellen és azzal küldi rád a skulókat, és van, mikor teljes fegyverrendszert vesznek használatba/fejlesztenek ki/másolnak le a megszerzett technikával. Míg ez megtörténik, eltelhet 1-2 másodperc, vagy akár 1-2 év is, de néha jobb lesz végül a másolat, mint az eredeti.

Ma új vendégszerzőnk, johnibyg fog mesélni azokról az esetekről, amikor egy (valamikori saját) harckocsink kezd el visszalőni....

Történelmi bevezetések csak annyit, hogy egy bizonyos angol, Sir William Tritton nevű egyén készítette el az első harckocsit, a Little Willie-t. Ebből fejlesztették ki a Mothert, amiből kifejlesztették a Mark harckocsi családot az I. Világháborúban.

Mivel a német vezetés eleinte nem foglalkozott a harckocsikkal, ezért mikorra észbe kaptak, már csak egyetlen egy fajta jármű kifejlesztésére maradt idő a háború végéig: az A7V-re (15-21 közti darabszámmal). Ezzel szemben az angolok és a franciák ezrével gyártották a sajátjaikat (igaz, olyan sikeresen lőtte is ki őket az ellen, hogy összesen alig 50 maradt bevethető ’18 novemberére). Ebből kifolyólag engedélyezte a német hadvezetés, hogy az ellenségtől szerzett harckocsikat is felhasználják.

Főleg azután vették használatba ezeket, mikor 1917 decemberében a cambrai csata végén visszaszerezték a hadszínteret, ami tele volt otthagyott Mark IV-es harckocsikkal. Ezeket kicsit módosították és Beute Mark IV (zsákmány Mark IV, milyen logikus) névvel illették. Ezek nem voltak népszerűek, mert nagyon lassúak voltak a rohamosztagosokhoz viszonyítva, és gyakran meghibásodtak. Összesen körülbelül 78 Mark IV-est szereztek, amiből 30-at vetettek be. Szereztek még néhány Mark A-t is, de ezeket végül nem vetették be. 

A világháború után a harckocsiknak  legközelebb Oroszországban volt „dolguk”, ahol a fehérek (bolsevik-ellenesek) oldalán harcoltak először a vörösök (bolsevikok) ellen. Ekkor is „csodákat” tudott tenni néhány tank. Példának okáért egyszer egy magányos tank elfoglalt egy egész várost, Caricint! A forradalom után amúgy a hely nevét megváltoztatták, az új neve Sztálingrád lett.

A vörösök is  hamar szereztek tankokat (59 Mk.V-t, 17 Mk.A-t, 1 Mk.B-t, 14 FT-t (utolsó francia), és a lengyelektől 7 db FT-t). A harckocsikat nem  egymás ellen használták, hanem más páncélozott járművek ellen (pl. fehér Mark V. egy vörös páncélvonat ellen). Az egyik legnagyobb sikerük 1922. február 11-én történt, amikor egy Renault FT könnyű tank sikeresen megsemmisített egy fehér páncélvonatot.

Később, a II. Világháború előzményeként a spanyol polgárháborúban használtak harckocsikat. A felkelők (Franco tábornok) oldalán német Pzkpfw. I-esket és II-esket (valamin egyéb olasz járműveket), a köztársaságiak oldalán T-26-osokat és BT-5-ösöket használtak. Mivel a T-26 volt itt a legerősebb harckocsi, ezért az elfogott példányokat a felkelők azonnal használni kezdték (kb. 50 tankot). Ebben nagy szerepet játszott Von Thoma ezredes, aki, hogy megvizsgálhassa a T-26-ost, minden elfogott példányért 500 pezetát ajánlott fel. Ez elég jól működött. Miután a mórok rengeteg harckocsit szereztek, teljes századokat tudtak felszerelni az orosz tankokkal. (Mire is emlékeztet ez?) Ezen kívül a felkelők felhasználták a köztársaságiaktól szerzett kb. két tucat FT tankot is.

1939 márciusában a német hadsereg bevonult Csehszlovákia cseh részére, elfoglalva az ország fejlett hadiiparát. Mivel a német páncélosok vezetője, Heinz Guderian alkalmasnak ítélte őket, használatba vették a Škoda LT35-öst és a CKD LT38-ast is. A Pz. 35(t)-re és Pz. 38(t)-re átnevezett tankokból 244-et, valamint 80 darabot zsákmányoltak. Utóbbi gyártása 1942-ig folyt, és 1400-at készítettek belőle. Alváza később több páncélvadász és önjáró löveg alapja lett, ezek közül a leghíresebb a Jgdpz. 38 Hetzer lett.

Lengyelország megtámadásakor a német hadvezetés 350 cseh harckocsit alkalmazott, melyből 200 az 1. leichte (könnyű) hadosztály állományában volt. A franciaországi hadjáratban főleg a 6. páncéloshadosztályban használták ezeket a páncélosokat, de a 7., 8. és 9. hadosztály is félig ezekkel volt felszerelve. Összesen kb. 600 Pz. 35(t) és Pz. 38(t) vett részt a harcokban. A hadjárat nem sikerülhetett volna ezeknek a harckocsiknak a segítsége nélkül, de a sikerhez kellettek olyan tudású parancsnokok is, mint a 7. hadosztály (Szellemhadosztály) parancsnoka, Erwin Rommel, aki Gebirgsjägerként kezdte ugyan, de később messze kinőtte a hegyivadász-uniformist...

A Barbarossa-terv idején már elavultnak számított mindkét harckocsi, mivel a 37 mm-es lövegük képtelen volt átütni a T-34-es és a KV-1-es harckocsik páncélzatát, ráadásul a cseh gépek főleg szegecselt páncéllemezzel készültek. Kényszerből persze egészen 1942 közepéig használták ezeket a járműveket, főleg a 6. páncéloshadosztály kötelékében. A keleti invázióban eleinte 800-at használtak, de gyorsan csökkent a számuk a nagy távolság és a sok meghibásodás miatt. A nehezebb orosz harckocsiknak természetesen nem volt ellenfél a sok könnyű harckocsi. Amikor az invázió harmadik napján először szembe kerültek  a KV-1-es nehéz harckocsikkal, kiderült: egyszerűen lepattantak róluk a lövedékek. Sok Pz. 35-ösön egyszerűen és minden gond nélkül  átgázoltak a KV-1-ek!

A magyar hadsereg ’39-ben 2 LT35-öst szerzett a szlovákoktól a harcban. Később megvették a licencet, ebből lett kifejlesztve a Turán harckocsi család. 1942-ben a magyar 1. páncéloshadosztály 108 darab Pz. 38(t)-t kapott.

A franciaországi győztes hadjárat után a német hadvezetés kezébe százával kerültek a megmaradt francia harckocsik. Ezek közül némelyiket még tovább gyártották kis ideig. Ezek közül az egyik legjobb a Somua S35-ös volt, amiről később az M4 Shermant mintázták. Ebből kb. 300 került német kézbe, akik Pzkpfw. 35-S 739(f) névvel illették. Főleg francia területen használták, de a keleti fronton is bevetették őket. Egyébként néhány példány 1944-ben újra a francia szabadcsapatok kezébe került. 

A Hotchkiss H35 különböző változataiból 550 darabot kaparintott meg az OKW (Oberkommandoderwehrmacht). Ezeket Pzkpfw. 35H 734(f) és 38H 735(f) néven használták, főleg megszálló műveletekre; de néhányat bevetettek Oroszországban is. Jó néhányat lőszerszállítóvá, tüzérségi vontatóvá alakítottak. Ezen kívül néhányat Marder I-es páncélvadásszá és önjáró löveggé alakítottak át. A németek 1944-ben 50 darab járművet szállítottak Magyarországnak, illetve egy keveset Horvátországnak.

A többi francia típusból is sok került a németek kezére (pl. R-35, FT-17, Char B1, FCM 36), akik még a háború végén is rengeteg helyen használták őket (pl. Párizsban a felkelők ellen).

A ’39- ’ 40-es téli háború során a szovjet hadsereg százával vesztett harckocsikat, főleg a KV-1, T-26 és BT típusokból. Ezeket felhasználták a finnek, mivel nekik csak 30 db., I. világháborús tankjuk volt. A szovjeteket ezzel a húzással nagyon meglepték. A folytatólagos háború során aztán sok más harcjárművet is megszereztek és felhasználtak. Például az elavult, de gyors BT tankokat 114 mm-es löveg felszerelésével önjáró löveggé alakították át (BT-42).

Most viszont északról ugorjunk le délre, azaz Észak-Afrikába, ahol 3 évig küzdöttek a nyugatiak és a tengelyhatalmak egymás és a sivatag ellen. Itt aztán igyekeztek felhasználni minden olyan harckocsit, amit használható állapotban sikerült megkaparintani. Az angolok rövid úton foglyul ejtették és szétverték a 10. olasz hadsereget, megszerezve 400 harckocsijukat is - mindössze 6 elvesztett árán. Ezek közül a legfejlettebb Carro Armato M11 és M13-asokból 150 darabot a brit 6. páncélos ezred és a 6. ausztrál lovasezred felfegyverzésére használtak fel, ideiglenes megoldásként.

Azonban Hitler, hogy az angolok ne örülhessenek annyira, 1941 februárjában az olaszok megsegítésére odaküldte Erwin Rommelt. Mivel a Deutsche Afrika Korps lényegében a kezdetektől fogva hiányt szenvedett harckocsikban, ezért az összes épen megmaradt angol tankot -amilyen gyorsan csak lehetett- újra szolgálatba állították. Mindenféle harckocsit zsákmányoltak, kezdve a Matilda II-estől (Panzerkampfwagen Mk.II 748(e)) (Fent) a Crusadereken át (Lent) egészen az amerikai M3 és M4 harckocsikig. Egyet sem hagyhattak kárba veszni.

Ezzel szemben a szövetségesek szinte mindig többszörös túlerőben voltak harcjárművek tekintetében, ezért viszonylag ritkán használták a zsákmányolt német fegyverzetet. Azért volt rá egy-egy példa, hogy pár panzert bevetettek, de inkább csak megvizsgálták őket.

1942. augusztus 18-án történt aztán egy kissé elfeledett, de fontos dolog: Dieppenél a szövetségesek partra szálltak kipróbálni a partraszállási taktikájukat, a náci radarokról információt szerezni, és két üteget megsemmisíteni. Magukkal vittek 100 Churchill tankot is, melyekből kb. 10-20 német kézre került.

Ám most a kis pálmafás és homokos tengerparti kiruccanásról térjünk vissza a legnagyobb hadszíntérre, a Keleti frontra. A Barbarossa-terv elején rengeteget nyomultak előre a német csapatok, orosz harckocsik ezreit lőve ki vagy foglalva el. Ám hamar világossá vált, hogy az akkori német páncélosok nem ellenfeleik a szovjet T-34 és KV-1 tankoknak, ezért az elfogott példányokat gyorsan vizsgálni kezdték. A T-34-esből okulva fejlesztették ki a Pz. V Panthert, ám ez csak 1943-ban állt szolgálatba. Addig is kellett valami gyors megoldás. Ráadásul egyszerűen soha nem tudtak annyi harckocsit gyártani, mint amennyi kellett volna a „darálóba”.  

Első, hirtelen ötlettől vezérelve rengeteg cseh és francia tankra szereltek fel 50 vagy 75 mm-es löveget, valamint később a Pz. I-es és II-esek is erre a sorsra jutottak. Mivel ezek nem álltak nagy mennyiségben rendelkezésre, ezért McGyver módra azt használták, amit láttak maguk előtt: több száz T-26, T-34 és BT tank épen, vagy könnyen javítható állapotban. Főleg a már sokszor említett T-34 és KV harckocsikat használták, mert ezek sokkal erősebbek voltak, mint a germán járművek. Sokat közülük nem is „felségjeleztek” át, hanem a nagy zűrzavart kihasználva baráti járműként mentek egymás felé, majd közelről lőtték ki a teljesen meglepett szovjet járműveket. Ez kicsit rizikós volt, mert ha a Luftwaffe meglátta őket, és nem szóltak nekik időben, akkor nagy gond volt. Arról nem is beszélve, mikor két ilyen álcázott csapat találkozott szembe…

Amikor hivatalosan is szolgálatba állították, akkor új jelöléssel látták el a Pzkpfw. BT 742(r), T-34 747(r) és KV-I 753(r) típusokat. Az állandóan vonatnyi mennyiségben jelen lévő T-34-esekből sokat átalakítottak maguknak. Például mikor elveszítették a légi fölényt, 20 mm-es gépágyúk felhasználásával módosították, és Flakpanzer T-34 747(r) néven a légvédelembe osztották be őket. 1941 végére 300 ép T-34-essel rendelkeztek a németek, melyeket első sorban a gyalogság és a 23. páncéloshadosztály használt fel. A tervezett máltai invázióba -tanulva a krétai eseményekből- T-34-es tankokat akartak bevetni, ám végül nem lett az invázióból semmi.

Az általános fegyverhiány miatt egészen a háború végéig használtak elfogott orosz harckocsikat és páncélvadászokat. Sok SZU-100-ast a Balaton melletti harcokban fogtak el és használtak az 1945. márciusi offenzívánál.

Hogy lássuk az érem másik oldalát is, nézzük meg, hogy mit csináltak a szovjetek a visszafoglalt területeken lévő panzerekkel (most vagyok mérges, hogy megszüntették a panzerkeilt):

A háború elején óriási hiány mutatkozott képzett személyzetben, valamint lőszerben és üzemanyagban(!). Az elfoglalt tankokat ezért először kiképzésre kezdték használni. Később, mikor megbizonyosodtak a Pz. III-asok kényelméről, jó rádiós és optikai berendezéséről, T-3 jelzéssel parancsnoki járműként kezdték őket használni. Később, 1943-ban úgy döntöttek, hogy a Pz. III és IV alvázakra 76,2 mm-es löveget építenek. Ezeket SZU-76i (idegen) jelöléssel látták el és vették használatba. A vezető a változatlanul hagyott német felszerelést használta, a többi berendezést oroszra cserélték. Ebből a járműből megközelítőleg 1200 darabot készítettek.
Főleg német felszerelést tudtak zsákmányolni, ám néha sikerült francia R35-ösöket és magyar Toldikat is szerezni. Jelentősebb számban csak a Pz. III-as került orosz kézbe, a többi járműből csak kis mennyiségben. A szovjet járműveknél jobb német harckocsik és önjáró lövegek amolyan prémiumként, díjjárműként funkcionáltak: a nagyobb hőstettet véghezvivő gárda-harckocsisok kaphattak Párduc és Tigris járműveket, a tüzérek Hummel önjáró lövegeket. Hogy ezeket tovább tudják üzemeltetni, az elfogott katonákból kiválogatták a javítóműhelyekben dolgozókat, és lefordíttatták velük a kezelési könyveket. Cserébe jobb ellátást kaptak. Látható tehát, hogy a német páncélosok nagy elismerést vívtak ki az orosz harckocsizók között (is).

Még mindig keleti front: az ellenségtől szerzett járműveket használta mind az olasz, a magyar és a román fél is. Sokszor a németektől elfoglalt harckocsikat foglalták el az oroszoktól, így jutva erősebb fegyverzethez.

Felkelésekkor is használták az éppen megszerzett járműveket: az 1944. augusztusi varsói felkeléskor sok más páncélozott jármű mellett 3 Párduc tankot, valamint néhány Hetzer páncélvadászt sikerült szerezniük, amikkel vissza tudtak lőni. Ezeket olyan bátran használták, hogy mikor leverték a forradalmat, a túlélő, fogságba kerülő lengyeleknek még a Waffen-SS katonák is tisztelegtek.

Most viszont ugorjunk át a végtelen sztyeppékről Berlin és a Ruhr-vidék romjain át a La Manche csatorna francia oldalára, ahol a nyugati szövetségesek ’44 júniusában partra szálltak Normandiában. Itt hamar bevetettek egy jó nagy adag páncélost (M4 = Pz. M4 748(a), Churchill), amiből   az utak menti és városon belüli harcokban egy csomó igen hamar német oldalon találta magát. Néha egészen sok amerikai gép került egyszerre germán kézbe, pl. Villers-Bocagenél (lent). Az alapvető gyengeségeik ellenére nagyon szerették ezeket a járműveket a német harckocsizók, mivel gyorsak, könnyen kezelhetők, és megbízható járművek voltak, amelyek kiválóan működtek a normand terepen is (az utak egy kb. 2-4 méter magas töltésen voltak, sűrűn benőve fákkal stb.).

A szövetséges csapatokat persze először nagyon meglepte, hogy egyszer csak néhány Sherman kezd el rájuk tüzelni minden ok nélkül.... 

A sok ellenséges tank felhasználásának másik oka amúgy az volt, hogy az új német tankok a Keleti front darálójába kellettek, így nem tudtak küldeni elég erősítést nyugatra. Persze ezeket a harckocsikat könnyebben ki tudták lőni a szövetségesek, mint a Párduc vagy Tigris tankokat, de így is nagy segítséget jelentettek a germán csapatoknak. Sokszor persze valamilyen okból el kellett hagyni ezeket a járműveket is, amiket azután visszafoglaltak a szövetséges csapatok. Esetenként a frissen keletről ideküldött alakulatokkal egy-két T-34-es is érkezett, mutatóba.

A következő kisebb mellékszál formailag nem ide tartozik, de ideveszem: az ardenneki offenzívánál az amerikaiak zavarására néhány különleges egység amerikai ruhába öltözött és ehhez kellettek harckocsik is. Ám nem találtak megfelelőt. Ezért az Otto Skorzeny irányítása alatt álló 150. Panzer Brigade-nak 5 darab G változatú Panthert maszkíroztak át M10-es páncélvadásszá. Mind az 5 „Ersatz Panther M10” odaveszett néhány bátor amerikai közlegény miatt, akik átláttak a német trójai falovon.

Kevéssé ismert, hogy néha a nyugati szövetségesek is használtak német páncélosokat a saját haderejükben, amolyan kiegészítésként, mivel a Shermanek, Churchillek, Valentinek és Cromwellek a legtöbbször képtelenek voltak kilőni a Párduc, Tigris és Királytigris tankokat, nem is beszélve ezeknek a kis számban gyártott páncélvadászaikról.

A Szabad Francia erők is jócskán használtak német járműveket: elsősorban Tigris I és II, Pz. IV, Stug III-akat.

Az angol erők is használtak néhány jobb panzert. A brit 6. harckocsi dandár elfogott például néhány Párduc tankot, melyeket kisebb módosítások után Mark V Panther G „Cuckoo”(kakukk) névvel illettek és használtak. Ez a néhány tank eléggé figyelemfelkeltő fotótéma volt, ezért viszonylag sok fénykép maradt fenn róluk.

Az amerikai 104. gyalogezred katonai néhány Stug III-assal erősítették harcrendjüket. A képek tanulsága szerint a jenki harckocsizók is használtak egy-két Királytigrist harcban. Olyan kép is készült, ami szerint az amerikai erők felhasználtak egy 1917-es Renault harckocsit, amit a németek foglaltak el még 1940-ben… Ja, és sokan játszottak az elfogott Goliath járművekkel is (aki tudja mi az, röhöghet; aki nem, az kattintson ide és az 1.4-es pontnál megnézheti).

A Csendes-óceáni hadszíntéren csak kisebb mennyiségű japán harcjárművet fogtak el, melyeknek amúgy sem lett volna sok esélyük az M4 Shermanok ellen.

A II. világháború után is sok ország használta az elfogott (főleg német) páncélosokat.

A francia hadsereg például 50 Párduc tankot használt egészen 1950-ig, mikor saját gyártmányú nehézpáncélosokkal váltották ki őket.

Bulgária a háború végén, valamint mikor kivonták a német haditechnikát, egy csomó harckocsit rakott a déli határaihoz, hogy elrettentse a „kapitalista, embergyűlölő NATO-t”. Később ezeket teljesen elfelejtették, és csak az utóbbi néhány évben jöttek rá, hogy még mindig ott vannak. A felújítható darabokat ezek közül eladták múzeumoknak, gyűjtőknek.

A 2. világháború után egyre több helyen törtek ki kisebb-nagyobb háborúk. Az első jelentősebb az 1950-ben kirobbant Koreai háború. Itt, mivel a nagyobb hatalmak „játszótere” volt, nem vetettek be ellenségtől szerzett páncélosokat egyik oldalon sem. Igaz, az észak-koreaiak a fővárosukban, Phenjanban kiállítottak 3 lerobbant M26 Pattont és egy M4A3E8 járművet.

Az 1956-os forradalomban sok tank viszonylag hamar átállt a forradalmárok oldalára, pl. a Rádió ostromához küldött harckocsi zászlóalj Solymosi János vezetésével. Emellett néhány legénységét vesztett szovjet harckocsit is használtak később a szabadságharc vérbe fojtásakor, mikor 200.000 ezer szovjet katonát küldtek több, mint 4600 harckocsival és páncélvadásszal együtt.

India és Pakisztán között a függetlenség kivívása óta több háború is lefolyt már. A világháború utáni idők legnagyobb páncélos-ütközete 1965-ben zajlott le az országok közti II. háborúban. Az indiai erők viszonylag sok harckocsit foglaltak el ekkor, M4, M47 és M48-as tankokat (152 db) (alul, a képen), a pakisztániak pedig 40 indiai tankot szereztek (M4 és AMX-13).

Az amerikai haderő legnagyobb vereségét a vietnámi háborúban szenvedte el, ami több súlyos problémát is a középpontba állított. 1955 és 73 között több nyugati országot is megvert az elmaradott, fejletlen, de kommunista támogatással bíró   ország. 73 és 75 között Vietnám két részre volt szakítva, ugyanúgy, mint Korea és Németország. 1975-ben szavazással akarták ugyan egyesíteni, de Dél nem volt erre hajlandó, ezért az Északi kommunista országrész megtámadta a délieket. Eredetileg 2 éves offenzívát terveztek, ehelyett 55 nap alatt elfoglalták a teljes országot, megszerezve lényegében a teljes dél-vietnámi fegyverzetet. Ezek közül a légierő mellett az 50 M48 Patton és a 100 M41 Walker Bulldog harckocsi volt a legfontosabb. A soros fura fintora, hogy ezekkel az eszközökkel szabadították fel Kambodzsát a vörös khmerek uralma alól, és majdnem csináltak egy vietnámot Kínának is.

A kis ázsiai tanulmányi út után repüljünk vissza Afrikába, azaz Ázsia és Afrika határához, a Szentföldre. Itt található egy nagyon harcos nép lakhelye, Izrael. Izrael az 1948-as államalapítás óta 5 nagyobb (1948/49, 56, 67, 73, 82), és számos kisebb háborút vívott. Az 1948-as országalapítási háborúban az első páncélosaikat az angoloktól szerezték (2 Cromwell és egy lopott Sherman), valamint ebben a háborúban további M4 Sherman és Matilda tankokat is elfogtak. 1956-ban a Szuezi csatornáért folyt harc (Egyiptom ugyanis államosította), mikor a francia és brit csapatokkal együtt támadták meg Egyiptomot. Ekkor főleg M4, T-34, IS-3 és SZU-100-as járművek kerültek izraeli kézre. A járművek között néhány T-100-as páncélvadász (100mm-es ágyújú T-34-es) is volt.

1967-ben az izraeli hadsereg 6 nap alatt tönkreverte az összes vele szomszédos államot egy hirtelen támadássorozattal, amivel kiterjesztette fennhatóságát a teljes Sínai-félszigetre, valamint a többi oldalon is gyarapította területét. Ebben a háborúban az arab államok páncélosok százait vesztették el, ezek közül rengeteg épen maradt, vagy könnyen javítható állapotú került az IDF kötelékébe. Mivel a zsidók nem pazarlóak, ráadásul ettől kezdve új harckocsikat se az angolok, se az amerikaiak, se a franciák  nem adtak el nekik, így -  gondolva az arab revansra - mihamarabb újra kellett hasznosítaniuk a zsákmányolt járműveket. Tehát szépen besorolták őket az izraeli hadrendbe. Ezek a harckocsik késői T-54-esek és néhány korai T-55-ös volt. Néhány példány megtartotta a 100 mm-es lövegét, a többséget újrafegyverezték az angol L68 105 mm-es löveggel, valamint egy-két egyéb dolgot is módosítottak rajtuk. Ezek a feljavított harckocsik ekkor Ti-67 jelzést kaptak.

Ezen kívül rengeteg PT-76-os járművet foglaltak el, amiket szintén gyorsan feljavítottak.

Mikor a szíreket szorították vissza a területükön, a földbe ásva találtak egy darab Pz. IV-est! Utóbb kiderült, hogy a szírek egy védelmi rendszer részeként annó vettek néhány volt német páncélost a szovjet barátaiktól, és egyszerűen toronyig a földbe ásták mind. A megtalált német panzer ma megtekinthető Latrunban.

1973-ban, a jóm-kippuri háborúban 3 zászlóaljnyi (180-300 db.) Ti-67 harcolt izraeli oldalon, alaposan meglepve az arab szövetségeseket. A két oldal összesen 2700 harckocsit vesztett (Izrael 400 darabot), ezek döntő része T-54/55 volt. Itt is jelentős mennyiség került ezek közül izraeli kézre, valamint még néhány tucat T-62-es is. A ’73-ban elfogott járműveket szintén felújították, és Tiran névvel illették őket (T-54/55/62 = Tiran 4/5/6.) Ekkor kb. 1200 tankot szerzett Izrael, belevéve a 67-es állományt is.

A Tiranokat fokozatosan kezdték kivonni a hadrendből, mikor az új M60-as és Merkava tankok elkezdtek rendszerbe állni. Sokat eladtak, vagy szövetségeseiknek átadtak (pl. a Dél-libanoni Hadseregnek), emellett 300 darabot átalakítottak páncélos csapatszállító járművé, ez lett az Achzarit. Emellett bizonyos mennyiséget tartalékban hagytak egy nagyobb háború esetére. Látható, hogy alaposan megismertél a korabeli szovjet harckocsitípusokat, olyannyira, hogy még ma is rengeteg felújító-csomagot kínálnak ezekhez a páncélosokhoz.

Az iraki haderő is használt -többek között- az Irániaktól (Irak-Iráni háborúban szerzett) harckocsikat, valamint később Kuvaittól szerzett járműveket is az első Öbölháború során.

Ezeken az eseteken kívül több más helyen is használtak ellenségtől szerzett harcjárműveket, ilyenek pl. az idei arab forradalmakkor is történtek (Egyiptomban). Olyan is előfordult, hogy egy ideig használták a zsákmányolt páncélosokat, de valamiért később le kellett mondaniuk róluk. Ilyen volt a közelmúltban pl. Líbia, ahol a forradalmárok nem használhatták a szerzett harckocsikat, nehogy véletlenül a nyugatiak lebombázzák őket.

1956 óta Magyarországon csak egy félig-meddig idetartozó eset történt, mikor az 2006. októberi tüntetésekkor egy kiállított T-34-es harckocsit beindítottak (sűrített levegővel), és a rendőrök felé közeledtek vele; ám üzemanyagot elfelejtettek tölteni belé…