Akik mindenről tudtak Pekingtől Párizsig

Nem is oly rég, egy nagyon kedves ismerőssel kortyolgattam egy pohár isteni bort a Bazilika környékén lévő felkapott vendéglátó-ipari egységben – nevét hagyjuk, ennyi reklám elég – amikor is feltette nekem a kérdést, hogy írok-e még a lemilre. Pironkodva kellett bevallanom, hogy biza, vannak nálam szaporább tollú szerzők is. A párbeszéd azonban álmatlan éjszakáimon is kísértett, így aztán klaviatúrát ragadtam. Mivel pediglen a fentebb említett női hölgynek a mai napon van a születésnapja, jelen posztot neki dedikálom. Boldog születésnapot!

Egyszer volt, hol nem volt, piszok régen, és tőlünk rohadt messze, mindenféle hegyeken, völgyeken, folyókon, tavakon és egyéb földrajzi fogalmakon túl, élt egy büdös és mosdatlan kisfiú, Temüdzsin. Felmenői a mongolok bordzsigin törzsének vezető beosztású alkalmazottai voltak, de ő már többszörösen hátrányos helyzetű gyermekként nőtt fel. A bordzsiginekkel ugyanis többször felmosták a sztyeppét számtalan kis összekoccanásban, melynek ellenoldali szereplői a szintén mongol tatárok voltak, akik annyiban különböztek a tőlük, hogy szintén büdösek és mosdatlanok voltak. A szurtos kis Temüdzsin papája is egy ilyen íjászkodásban vesztette életét, nem csoda, hogy a kölök magába szívta a tatárok elleni utálatot. Aztán, mikor évek múltán elérte az őt megillető vagyont és rangot – először saját törzse vezetője lett, majd 1190 körül az összes mongolok kánja címet is elnyerte, sőt, felvehette a Dzsingisz nevet (már e néven itt jobbra) – egyik első haditetteként gyorsan ki is irtotta a vetélytárs tatárokat. De szó szerint. 1206-ra gyakorlatilag az összes mongolul beszélőt egy akolba terelte, és nekiláthatott a Jeke Mongol Ulusz (a Nagy Mongol Birodalom) kiépítésének. Nem is vacakolt sokat, az elkövetkező bő húsz évben kiküldött seregei végeztek a kara-kitajokkal, a horezmiekkel, megtaposták a grúzokat, az alánokat, valamint a Kalka folyónál iktatták az ellenük összefogó kunok és oroszok egyesített seregét. Ja, és mellékesen leszakítottak egy tisztességes darabot a Középső Birodalomból, azaz Kínából (térkép saját hadjáratairől lent). Az ekkor már meglehetősen idős Dzsingisz nem vonult nyugdíjba, tervei közt szerepelt a napnyugati végek leigázása is. A jövendő hadjárat élére legidősebb fiát, Dzsocsit szánta, azonban a férfi váratlanul meghalt, s nemsokára követte őt az örök vadászmezőkre maga Dzsingisz is. Az új nagykán, Ögödej, az elhunyt fiú fiát, Batut nevezte ki a seregek élére, aki egy rakat rokon társaságában indult nyugatra. A hadjárat vége volt a magyar történelembe „tatárjárás” néven bevonult hadművelet, de, mint a fentiekből kiderül, tatár az bizony nem nagyon jutott el mihozzánk.

De hogyan volt képes egy egyszerű sztyeppi nép meghódítani a fél világot? A kérdésre adott első, és teljesen kézenfekvő válasz a mongol hadszervezet. A szigorú rendszerbe szorított férfinépesség – tizenhat éves kor felett minden férfi hadköteles volt – a tízes számrendszernek megfelelően szerveződött, és adta a hadsereg egységeit: a tizedet (arban), a századot (dzsagun), az ezredet (minggan) és a tízezredet (tümen).

Tízezred ide vagy oda, ez alapján nem lehet megbecsülni a mongol hadsereg nagyságát. Maguk a mongolok is megkülönböztettek létszámuk alapján kis, közepes és nagy tümeneket; sőt, egy kínai jelentés szerint egy dzsagunban csupán ötven harcos volt.

 

A mindig harcra kész elit egységek (például a nagykáni „gárda”, a kesi) mellett az időnként, és különböző mértékben mozgósított lakosság adta a hadsereg nagyobbik részét. A napnyugat elleni támadáskor például a hadköteles családok legidősebb fiai szálltak lóra; egy későbbi magyar követi jelentés szerint pedig tíz emberből hárman indulnak majd a következő, Európa elleni támadásra.

A látható és számlálható hadsereg mellett azonban ott sorakoztak azok az emberek, akik titokban végzett tevékenységükkel hozzájárultak a máig példátlan mongol sikerekhez. A kán és környezete általában az év harmadik vagy negyedik hónapjában döntött a következő támadásról, majd a kémek, felderítők kiküldése után, a nyolcadik hónapban gyülekezett, s indult a hadjáratra. Ezeket az embereket a török nyelvű források köreg-nek, a mongolok getüsün-nek nevezik – szó szerinti jelentésük is kém, titkos ügynök. A kor szokásának – vagy inkább lehetőségeinek – megfelelően elsősorban kereskedőnek álcázva utaztak, de egyszerű utazóként, koldusként is végezték feladatukat. Hogy a korabeli Európa mennyire tartott tőlük, arra példa II. Frigyes császár levele III. Henrik angol királynak: „Követeik révén, akiket mindenhova elküldenek, értesülnek a tatárok a belső viszályokról és az országok gyengeségeiről.”

Frigyest a mongolokkal kapcsolatban általában annak a szellemes riposztnak kapcsán szoktuk emlegetni, melyet az őt meghódolásra felszólító nagykánnak tett, aki felajánlott neki egy pozíciót udvarában. Frigyes erre azt válaszolta, hogy mivel jól ért a madarakhoz, ő a solymász tisztségét kéri – más kérdés, hogy tényleg értett hozzá, még szakkönyvet is írt a témában.

Mások is tisztában voltak azzal, hogy a mongol kereskedők egyenlők a kémekkel. Mohamed horezmi sah egyik emírje Otrar városánál halomra öletett egy karavánnyi mongol kereskedőt, akiket kémkedéssel vádoltak meg. A sah utólag biztos nem örült a kérdés ilyetén rövidre zárásának, hiszen Dzsingisz ezt az esetet használta indokul a Horezmi Birodalom elleni támadáshoz. Nem kell nagyon gondolkozni a végkifejleten, laza egy év alatt Horezm a föld színével lett egyenlő, a menekülő sah pedig egy Kaszpi-tengeri szigeten halt éhen, szomjan, meg minden egyéb módon. Az ilyen és hasonló „kereskedők” gyűjtöttek adatokat a településekről, a közöttük lévő utakról, a gázlókról, a jövendő ellenség katonai erejéről, de még a lakosság és az uralkodói udvarok hangulatáról is. Emellett persze rémhíreket terjesztettek a mongolok kegyetlenségéről, legyőzhetetlenségéről, és persze a nagykán kegyességéről – ha valaki épp meg akarná adni magát.

Persze hivatalos személyeket is lehetett kémként használni, így a diplomaták is ellátták a getüsünök feladatkörét. Főleg úgy, hogy mindegyikük több nyelven beszélő, művelt ember volt. A korabeli kéktúrát többszörösen teljesítő Julianus barát is egy ilyen követtel – a barát jelentése szerint magyarul, oroszul, kunul, németül, arabul (vagy talán perzsául?) és mongolul beszélt – találkozott, aki tökéletesen tisztában volt a közép-európai helyzettel. Batu és hadvezére, Szübötej bagatur több évvel nyugati hadjáratuk előtt kémek sokaságát küldték előre, így mire a Kárpátokhoz értek, ismerték az utakat, a hágókat – erre kínai származású tisztviselőket is felhasználtak, akik pontos térképekkel szolgáltak a térségről – diplomáciai követeik révén pedig mindent tudtak a Magyar Királyság belső helyzetéről, a főurak és a király ellentétéről. Maga Szübötej egyébként már 1221-ben egy titkos egyezményt kötött Velencével, akik kereskedelmi monopóliumért cserébe fontos információkat szolgáltattak az európai államokról. Ennyit a keresztény összefogásról… De ugyanebben a társaságban említhetjük VI. Bohemundot, Antiochia fejedelmét, aki trónját úgy akarta megmenteni, hogy 1256-ban egy titkos szerződést kötött a mongol követekkel, ezáltal Hülegü – ekkor a Kaukázuson túli területek mongol ura – vazallusává vált, s az ideiglenes megmaradásért cserébe információkat adott át. Sokáig mondjuk ez sem segített rajta, 1268-ban Abaka – Hülegü fia, egyben a második ilkán Perzsiában – egy reggel rosszkedvűen ébredt, és Antiochia, mint állam megszűnt létezni. A tapasztalatok alapján a későbbi európai követek, ha tehették, lebeszélték a kánt, hogy követeket küldjön velük.

„Több oka volt, amiért jövetelüket nem láttuk üdvösnek – írta Johannes Plano Carpini. – Elsősorban féltünk, hogy ha tapasztalják a népeink között fennálló egyenetlenségeket és háborúskodásokat, még inkább tüzet fognak az ellenünk támadásra. Másodsorban aggódtunk, hogy valójában földünk kikémlelése céljából jönnek.”

A nagy távolságban és hosszú időtartammal dolgozó getüsünök mellett a mongol hadsereg jelentős számban alkalmazta hadmozdulatainak fedezésére, illetve az ellenséges erők nyomon követésére a felderítőket. Ezeknek a csapatoknak török neve a qaraqči (kém, őr, rabló), míg a mongol források qaraul (felderítőcsapat, lovas járőr), vagy bolgawul (felderítőcsapat) néven emlegetik őket (egy korabeli fényképfelvétel itt balra, készítője Mütügen, a 146. -  Véres Szablya Renddel kitüntetett - Qaraul dzsagun propagandatisztje). Ezekből a kétszáz fős osztagokból valóságos hálózatot szerveztek, akik a fronton, illetve mélyen az ellenség hátában tevékenykedtek, 50-120 km távolságra felderítve a terepet. Lehetőleg elkerülték a harcot és nem fosztogattak, inkább helybélieket, arra utazókat fogtak el, és hallgattak ki. Megtudták a fontosabb utak irányát, a domborzat jellegzetességeit – ne feledjük, a mongoloknak nyílt terep kedvezett a harcmezőn – lehetséges táborhelyek elhelyezkedését, jó legelőhelyeket, satöbbi.

Vezetőjük a jurcsi volt, ő felelt a hadbavonult sereg biztonságos táborozásáért. Egy qaraul táborban a jurcsi sátra állt középen, s körülötte táboroztak emberei. A gyors tovahaladás érdekében a lovakat a táborban tartották, etették. Naplemente előtt raktak tüzet és főztek, de amint leszállt az éj, az egész egység néma csöndben odébb költözött, és biztonságos helyre vonult. Tüzüket viszont égve hagyták az előző helyen, becsapva az esetleges ellenséget. Az éjszakai őrszolgálat folytonosságára úgy vigyáztak, hogy egy rovásos pálcát adogattak át egymásnak.

A megszerzett információt a leggyorsabb úton kellett eljuttatni a hadsereghez, hiszen hadjáratok sikere múlhatott egy-egy értesülésen. Már Dzsingisz elkezdte kialakítani, de végső formáját Ögödej alatt érte a dzsam-hálózat. A „postaszolgálat” a kor leggyorsabbja volt, sőt, kijelenthetjük, hogy évszázadokig nem múlták azt felül. Az egymástól – tereptől függően különböző távolságban – lévő állomásokon több futár és ló várakozott, hogy a beérkező információt rögtön tovább tudja vinni. Az azonnali váltások és pihent lovak segítségével egy nap alatt akár 200-300 km-es távolságot is befuthatott a hír. Egy ilyen futárnak – akinek egy fémből készült jelvény, a paiza (egy példánya itt jobbra) lógott a nyakában – különleges jogai voltak. Bántalmazásuk, akadályozásuk egyenlő volt a gyors halállal, úgyhogy a maga érdekében mindenki betartotta a jassza – a mongolok írott törvénye, Dzsingisz vettette papírra, minthogy ő maga analfabéta volt – rendelkezését: a futár szent és sérthetetlen, ha békén hagyom, nekem is jobb! 

A szolgálat sokáig civilek számára is elérhető volt, természetesen ebben az esetben a sebesség jelentősen csökkent. A kereskedelmi információk áramlása a Nagy Mongol Birodalom számára is fontos volt – nem hiába tették rá a kezüket a Selyemút jelentős szakaszára. Ahogy a hódítások alábbhagytak, és a katonai értesülések száma lecsökkent, a kánok meglátták a dzsamban rejlő lehetőséget: Möngke, a negyedik nagykán már pénzért kínálta a szolgáltatást, jelentős bevételre téve szert. A Jeke Mongol Ulusz széthullása után a részbirodalmak örökölték meg a rendszert, és működtették még hosszú ideig.