A modern kor leghatalmasabb haditechnikai eszközei a repülőgép-hordozók. Ezek az úszó repülőterek rettenetes pusztító erővel rendelkeznek, hiszen a rajtuk települt repülőszázadok a légi hadviselés minden fegyverével rendelkeznek. Ahogy viszont ezek az eszközök méretre nőttek, a kiszolgálásuk is egyre nagyobb megoldandó problémát jelentett. Nem nehéz belátni, hogy a repülőtechnika fegyver és alkatrész utánpótlása nem könnyű feladat, nem beszélve a több ezer ember igényeiről és szükségleteiről. Az utánpótlás, a posta vagy akár az emberek repülőgép-hordozókra történő szállításához a legcélszerűbb és a leggyorsabb megoldás a légi szállítás. Csakhogy ez nem is olyan egyszerű. Ez a különleges logisztikai módszer együtt fejlődött a repülőgép hordozókkal. Nézzük meg hogyan fejlődött a Carrier Onboard Delivery, vagyis a hordozófedélzeti teherszállítás technikája az őskortól napjainkig.

A repülőgép-hordozók kiszolgálása régen sem volt egyszerű, de amikor a fegyvernem még a bölcsődés korban járt, nagyjából úgy álltak a dologhoz, mint a csatahajók esetében: amire szükség volt, azt bepakolták a fedélközbe. Mivel a korabeli hajók meghajtása még nem nukleáris volt, így a hatótávolságuk is töredéke volt a mai hordozóknak. Emiatt viszonylag sűrűn kellett kikötni, így ilyenkor bőven volt lehetőség a szükséges felszerelés, technika, utánpótlás, ellátmány, stb vételezésére. Sürgős esetekre viszont nem volt előre kidolgozott eljárás, tehát ha a hajó a nyílt vízen volt, onnan már problémásabb volt a fedélzetre, vagy a fedélzetről történő szállítási feladat. Az ok elég egyszerű: nem volt hordozófedélzeti teherszállító repülőgép. Persze korlátozottan meg lehetett oldani a dolgot, csak ki kellett jelölni egy repülőgépet, ami a fontos szállítmányt a szárazföldre viszi, vagy onnan elhozza. A szállítmány méretét viszont meghatározta ennek a gépnek a mérete. A személyek szállítása hasonló okok miatt volt nehéz. Az 1950-es évek előtt nem is volt kifejezetten teherszállító repülőgép ezekre a feladatokra, viszont volt néhány felderítő és harci géptípus, amik beváltak mint szállítógépek. Az egyik ilyen gép a Grumman J2F Duck volt. Ez a mókás nevű és kinézetű repülőgép már a második világháború kitörésekor sem számított korszerűnek, volt viszont egy kétségtelen előnye: amfíbia kialakítása miatt alkalmas volt szárazföldi repterekről való üzemeltetésre és képes volt vízre is leszállni. Sőt, mivel ellátták fékezőhoroggal, le tudott szállni a repülőgép-hordozók fedélzetére. Maga a gép felderítő, megfigyelő repülőgépnek készült, és kétfős személyzet repülte. A belső terében viszont volt még hely két másik embernek, vagy postazsákoknak. Így egy ideig ez a típus megfelelt a célnak. Érdekességként megemlíthető, hogy a Duck 1936-tól 1952-ig állt az amerikai fegyveres erők állományában, igaz a háború utáni éveket már csak mint kutató-mentő szerepkörben alkalmazták, ráadásul nem is a haditengerészet, hanem az USAF. A perui haditengerészet 1964-ig repülte a típust, úgyhogy kinézet ide vagy oda, egy igen sikeres repülőgépről beszélhetünk.

A következő repülőgéptípus is kényszermegoldás volt. A Curtiss SB2C Helldiver zuhanóbombázónak készült, és derekasan kivette a részét a csendes-óceáni harcokból. A Helldiver korántsem volt olyan sokoldalú, mint a Duck, viszont tekintélyes belső bombakamrája volt. És ugye ahol elfér pár bomba, ott van hely postazsákoknak is. Aaz egyik gond az volt, hogy személyeket nem lehetett vele szállítani. A másik, hogy rettentő sok meló volt vele. Maga a gép rendkívül nehéz volt, ezért a fedélzeten történő mozgatása sok nehézséggel járt, karbantartása pedig időigényes volt. Bár a Helldiver a háború után is rendszerben maradt egy darabig, másik típus után kellett nézni.

Új géptípus kifejlesztése helyett nekiálltak barkácsolni. A Grumman TBF Avenger torpedóvető-bombázó gép jó választásnak tűnt. A típus a rendszerbe állításakor a legnagyobb gép volt, ami repülőgép-hordozón üzemelt. Az Avenger is számos csatában jeleskedett a Csendes-Óceánon, leghíresebb pilótája az idősebb George Bush volt, aki alól kétszer is kilőtték a lovát gépét. Avenger pilótának készült, de színtévesztése miatt csak toronylövész beosztást kapott Paul Newman színművész. Ebből a géptípusból egész sor alváltozat született, így például tengeralattjáró vadász, fotófelderítő, időjárás felderítő, célvontató, elektronikai felderítő. A teher és személyszállításra átfabrikált gépen jópár módosítást elvégeztek. A hátsó géppuskatornyot megszüntették, és az alapból háromfős személyzetből csak a pilóta helyét hagyták meg. Az így nyert helyekre összesen hat ülést lehetett bepaszírozni, ráadásul ott volt még a bombakamra, amit innentől nemes egyszerűséggel csak raktérnek neveztek, és amibe a rakományt lehetett pakolni. Az elődökhöz képest ez a megoldás már egész szép haladásnak számított, de még mindig nem volt az igazi. Gondolhatnánk, hogy ezek után a haditengerészet már csak megrendel egy kifejezetten utas és teherszállító gépet, de nem.

A következő barkácsáldozat a Douglas A-1 Skyraider csapásmérő repülőgép volt. A Skyraider a koreai háborúban bizonyította, mennyire ütőképes fegyver, és bár az 50-es években a sugárhajtású hajtóművek kezdték kiszorítani a dugattyús motorokat, az A-1 még Vietnamban is harcolt, legtöbbször pont a lelőtt sugárhajtású pilóták kimentésénél fedezte a mentőcsapatokat. A gép alapból együléses harci gépnek készült, de méretéből és teljesítményéből adódóan elég sok változat készült belőle. A lényeg, hogy készült kétüléses, háromüléses és négyüléses változat is, attól függően, milyen feladatra építették át a gépet. A Skyraider robosztus kialakítása és méretei lehetővé tették, hogy egy COD gépet alakítsanak ki belőle. A pilóták mögött négy ülést helyeztek el kettesével, egymás mellett. Az újítás az volt, hogy az ülések a menetiránynak háttal lettek beépítve, így a hordozófedélzeti leszállásokhoz kevésbé szokott emberek is ki tudták bírni a landolást. Az ülések helyére négy hordágyon fekvő sebesült is befért, bár a képeket elnézve nem lehetett valami nagy élvezet így utazni. Mivel a Skyraider nem rendelkezett beépített fegyvertérrel, az egyéb rakományt a törzs középső részébe egy kis ajtón lehetett berakodni. Mondani sem kell, hogy ez a megoldás sem lett maradandó. A repülőgép-hordozók egyre nagyobbak lettek, ráadásul a hordozókon egyre több nagy teljesítményű sugárhajtóműves, vagy gázturbinás légcsavaros gép teljesített szolgálatot. Ezeknek a gépeknek az alkatrészigénye igencsak nagy volt, mindezek mellett a fegyverarzenál is bővült. Bár a helikopterek megjelenésével a személy és teherszállítás rövid távolságokon belül megoldható volt, a nagyobb távolságú szállításokhoz még nagyobb teljesítményű gépekre volt szükség.

Az 50-es évek közepén az amerikai haditengerészet házi repülőgép-specialistája, a Grumman legyártotta az S2F (később C-1) Trader nevű gépet. Ez nem volt más, mint az S-2 Tracker tengeralattjáró vadász és az E-1 Tracer légtérellenőrző repülőgép csupasz változata. Ez azt jelenti, hogy kiszereltek belőle mindenféle elektronikát, és így lett elég hely a rakománynak vagy a személyeknek. Maga a gép két hajtóműves, légcsavaros konstrukció volt, de még régimódi benzines csillagmotorokkal hajtva. A két hajtómű nem mellesleg nagyobb üzembiztonságot nyújtott, ami haditengerészeti gépeknél kifejezetten előnyös. A Trader már kilenc személy, vagy másfél tonna rakomány szállítására volt alkalmas, és 1988-ig állt hadrendben. A Tradernek volt egy hátrányos tulajdonsága: a rakodóajtó a törzs oldalában volt és elég közel a hajtóműhöz, így a rakodás esetenként elég kényelmetlen, sőt veszélyes volt.

A repülőgép-hordozók idő közben akkorára nőttek, hogy most már nem lehetett holmi műhelyvarázslattal átalakított repülőgéppel ellátni a szükségleteket. A Grumman így megalkotta a mindmáig üzemelő C-2
Greyhound teherszállító repülőgépet. Azért gyorsan hozzá kell tenni, hogy ennél a gépnél sem a nulláról indult a tervezés. Az E-2 Hawkeye légtérellenőrző repülőgép volt a kiindulási alap. A szárnyakat és a turbólégcsavaros hajtóműveket megtartották, csupán a törzset tervezték újra, és ez igen jól sikerült. Ennél a repülőgépnél már nem kellett szűkös ajtókon pakolni, bombakamrákba emelgetni a rakományt. Itt már korszerű, lehajtható hátsó rámpán ment a rakodás, és ez a megoldás mai napig a teherszállító gépek védjegye. A raktér az eddigi gépekkel szemben hatalmas lett. Négy és fél tonna rakományt lehet bemálházni, vagy 26 utast, akik kiszerelhető üléseken a menetiránynak háttal ülnek. Mivel ez a repülőgép meglehetősen speciális feladatkörre lett tervezve, nem is épült belőle túl sok, legalábbis az az 58 legyártott példány katonai repülőgépeknél nem nagy szám. A Greyhoundot csak az amerikai haditengerészet alkalmazza, és nemrégiben a típus jelentős modernizáción esett át. Lehetséges váltótípusa a billenőrotoros hipermodern V-22 Osprey, de ezzel a géppel viszonylag sok probléma adódott, ráadásul az árcéduláján is elég magas összeg szerepel.

A Greyhound színrelépése után a haditengerészet egy másik típust is kipróbált szállítógép szerepben méghozzá a Lockheed S-3 Vikinget. Ez a két sugárhajtóműves típus eredetileg tengeralattjárók elleni harcra lett tervezve. A Vikinget ugyanúgy „kibelezték” mint veterán elődjét, a Tradert, és kiszereltek belőle minden felesleges berendezést. Az így nyert helyre hat utasülést lehetett beszerelni, vagy 2 tonna rakományt lehetett berakodni. Leleményes módon a szárnyak alá egy-egy nagyméretű tehertartályt is fel lehetett függeszteni, amibe további rakomány volt pakolható. Mindössze hat US-3 típusjelű gép készült el, de mivel a gép korlátozott teherszállítási kapacitással rendelkezett, program nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, és a haditengerészet lemondott a típusról.

Nem csak az USA rendelkezik repülőgép-hordozókkal, viszont csak a brit Királyi Haditengerészet rendszeresített COD repülőgépet. Ez a típus a Fairey Gannet, ami ránézésre a baromicsúnya és a borzasztóranda között helyezkedik el, már ami a kinézetét illeti. A Gannet gázturbinás légcsavaros hajtóművel rendelkezett, ráadásul a két légcsavar egymással ellentétes irányba forgott. Ezt a típust is eredetileg tengeralattjárók elleni harcra, és elektronikai hadviselésre tervezték, szó sem volt teherszállításról. A szükség nagy úr, így hat darab gépet a már ismert módon kipakoltak, és az így nyert „raktérbe” plusz üléseket vagy rakományt helyezhettek el. A Gannet kivonása után a teher ész személyszállítási feladatokat a Royal Navy helikopterei végzik.

Így a vége felé érdemes megemlíteni két érdekes típust, amivel az amerikaiak kísérleteztek, mint hordozófedélzeti teherszállító gép. Az egyik a méltán híres Lockheed C-130 Hercules teherszállító repülőgép. Ez a négy gázturbinás légcsavaros hajtóművel rendelkező gép példátlanul sikeres konstrukció, mai napig a katonai logisztika igáslova, és nem csak az USA-ban. Kiváló teljesítménye arra sarkalta a haditengerészet fejeseit, hogy ezt a gépet is kipróbálják egy repülőgép-hordozó fedélzetén. Érthető volt a lelkesedés, hiszen a Hercules jelentős teherszállító kapacitással rendelkezett. 1963-ban a USS Forrestal repülőgép-hordozón tesztelték a C-130-ast, és a tesztek jól sikerültek: a hatalmas teherszállító különösebb gond nélkül képes volt landolni, és startolni. Az egyetlen, ám nem elhanyagolható problémát pont a mérete okozta. A Hercules nem volt tárolható a fedélközben, ráadásul le és felszállás közben a repülőfedélzeten nem parkolhattak más gépek. Többek közt emiatt is hagyták abba a kísérleteket. Viszont ezzel a teljesítményével a Hercules egy máig tartó rekordot tudhat magáénak: mindeddig ez volt a legnagyobb és legnehezebb repülőgép, ami repülőgép-hordozóra szállt le, és onnan fel is szállt.

A másik érdekes, de hamar hamvába holt kísérlet egy teljesen civil gép alkalmazására irányult. Ez a repülőgép a szép vonalú Fokker F.28 két sugárhajtóműves utasszállító gép átalakított változata volt. A tervek szerint a futóműveket és a sárkányszerkezetet megerősítették, erősebb hajtóműveket kapott volna, ellátták légi-utántöltő csonkkal, sőt, az elképzelések szerint maga is adhatott volna üzemanyagot egyszerre két másik repülőgépnek repülés közben. A tervből végül nem lett semmi, csak pár cikk néhány korabeli repüléssel foglalkozó újságban, meg pár propagandaízű reklámkép, még a photoshop előtti idők képszerkesztési technikájával.
A repülőgép-hordozók légi szállításában így maradtak a modernizált Greyhoundok, és kis távolságban a helikopterek.