Pár napja egy fórumon felhívták figyelmemet a kommersz  regényfolyamairól nálunk is ismert W. E. B. Griffin munkásságára, miszerint megírta valamelyik művében,  hogy az OSS  robbanóanyagokkal megtömött bombázógépekkel tervezte lerombolni a német atomprogram létesítményeit..  Hát igen... egy jó legendának tartalmaznia kell az igazság morzsáit... (Az említett műről annyit, hogy én, aki  egy jó könyvért mindenre képes, "téves vételnek" nyilvánítottam az említett írást és eszem ágában sincs többet megvásárolni a sorozatból....)

De mik is voltak azok a távirányított szerkezetek, és hol vették be őket?

Tévúton járva

1942... Miután mindannyiunk szerencséjére Adolf és barátai voltak olyan kedvesek hogy Pearl Harbour után hadat üzenjenek az Egyesült Államoknak, így az óceánon túli óriás figyelméből jutott Európának is: elkezdett özönleni az ember és hadianyag a brit kikötők felé.

Természetesen azonnal nyilvánvalóvá vált, még évek fognak eltelni, amíg a szövetségesek  partra szállhatnak a kontinensen. Addig viszont rombolni kellett az ellenség hadiiparát, infrastruktúráját, így  Amerikából olyan eszközök érkeztek, amelyekről biztosra vették, hogy szinte önállóan képesek megnyerni a háborút, hisz az elmélet szerint nincs  ellenszerük: a négymotoros nehézbombázók. 

Az optimista forgatókönyvek szerint a B-17-es, B-24-es gépekből felálló légi hadseregek elfogadható mértékű veszteséget elszenvedve elpusztítják a stratégiai célokat, leállásra kényszerítik a német hadigépezetet.

 A brit tudósok  szövetségesek mondogattak ugyan valamit arról, hogy nekik már megvan a rossz tapasztalatuk a nappali bombázótámadások hatékonyságáról, ezért jó lenne, ha ők vezényelhetnék a parádét,  de ebbe az amerikaiak nem egyeztek (nem is egyezhettek) bele, így meg kellett fizetniük a véres tanulópénzt.... Rövid idő alatt bebizonyosodott, hogy a csodafegyvernek szánt bombázók az eredeti koncepció szerint bevetve leginkább arra lesznek alkalmasak, hogy a német repülőgépipart ellássák újrahasznosítható aluminiumhulladékkal. A Repülő Erődöknek és testvéreiknek az eredeti tervekhez képest jóval magasabbról, sokkal rosszabb körülmények között kellett bombázniuk, a kor legfejlettebb légvédelmi rendszerével és vadászgépeivel szembeszállva.
 A gépek önvédelmi fegyverzetét is olyan gépek ellen méretezték, amiket megtervezése idején modernnek tartottak: ne felejtsük, akkor még egy P-40-es csúcsvadásznak számított, de a  szóba jöhető ellenfeleknél akkor még szép számban álltak szolgálatban a kétfedelű vadászgépek is. De az öreg kontinens felett a bombázók a  olyan vadászgépekkel találkoztak, mint pédául a Focke- Wulf 190, a "Mészáros Madár"

Az amerikaiak bíztak fegyverrendszerük lelkében, korának mérnöki csodájában, a Norden bombacélzó berendezésben is...

.....az analóg mechanikus számítógépet és stabilizáló giroszkópot, valamint programozási lehetőséget magában hordozó Norden bombacélzó, mely a második világháború amerikai nehézbombázóinak a lelke volt. A bomba röppályáját, a repülőgép sebességét és magasságát, valamint a szelet is figyelembe vette. Elméleti pontossága lenyűgöző mai szemmel is, mivel hatezer méterről lehetővé tette a bomba harminc méter átmérőjű körbe való találását – azazhogy az ehhez szükséges pontossággal tudta meghatározni a térben azt a pontot, amikor a bombákat ki kell oldani. A gyakorlatban persze a megmaradt technológiai és kiképzési hiányosságok, a bemenő paraméterek pontatlansága (például a szél magassági változásai) miatt ennek sokszorosára nőtt a szórás.

 

A képen az Enola Gay bombacélzó berendezése látható, ennek segítségével oldották ki az atombombát Hiroshima felett.

 Tehát a rendelkezésre álló technika alkalmatlan volt a preciziósnak nevezhető bombázások végrehajtására, ennek egyik legékesebb példája a bielefeld-i völgyhíd, a képen a háború utáni, újjáépített állapotában:

A szövetségesek folyamatosan támadták ezt a kiemelt fontosságú célpontot, de lerombolniuk nem sikerült, a számos közeli találat ellenére sem.

A célpontot csak 1945 februárjában sikerült elpusztítana a RAF 617, repülőszázadának, a tíztonnás Grand Slam bomba bevetésével, amiből elég volt egyetlen darab:

A  problémákat felismerte az amerikai hadvezetés is, és programok sorát indították új, pontos és hatékony fegyverrendszerek kifejlesztésére.

Aphrodite, azonnal

Az irányított fegyverek fejlesztése akkoriban még gyermekcipőben járt a szövetségeseknél, a mérnökök kertelés nélkül közölték, szinte nulláról indulva évek  kellenek, amíg bevethető fegyvereket adhatnak a légierő kezébe. /Pld, a TARZON, AZON és BAT bombák, ígérem, egyszer róluk is írni fogunk/ Ezért több szükség szülte program is zöld utat kapott, amik kockázatos voltuk ellenére gyors sikerrel kecsegtettek, ezek egyike volt az Aphrodite-projekt: használt B-17-es bombázókat, és PB4Y haditengerészeti járőrgépeket építettek át távirányítású bombákká.

A gépek közül a B-17-t gondolom nem kell senkinek sem bemutatnom, de essen pár szó a másik típusról:

 A PB4Y-1  a B-24-es bombázó haditengerészeti járőrgépnek átalakított változata. Többek között a  törzset megerősítették, a motorok turbófeltöltőjét elhagyták, felszerelték egy haditengerészeti radarral, ami optimális esetben 20 mérföldről észlelni tudta a felszínen úszó tengeralattjárókat. (jelentősen átépített, továbbfejlesztett változata a PB4Y-2 Privateer, a a háború után is jó ideig rendszerben állt.)

Megmaradt viszont a B-24 vitorlázógépszerű, lamináris szárnya, ami nehezebben vezethetővé tette a B-17-nél. Ráadásul ezek a gépek hosszú őrjárataikat alacsony magasságban teljesítették a tenger felett, ami nagyon igénybe vette a gépek motorjait, és szerkezetét. El lehet képzelni, milyen munkával járt, hogy bevethetőek legyenek...

De akkor miért kerültek be ezek a gépek  a programba, hiszen az akkori meglehetősen primitív távirányító rendszerek esetén a fentiek mind csak újabb gondokat jelentettek?

Politika, politika.....

Ne feledjük, 1943-ban a légierő vezetőinek egyik legfontosabb célja volt, hogy a háború után önálló fegyvernemként ismerjék el őket. Ehhez  az is szükséges volt, hogy igazolva létjogosultságukat, képesek legyenek mindenre, amire a konkurencia, sőt többre is, de 1942-43-ban a bombázók nem épp a legsikeresebb oldalukról mutatkoztak be, ld feljebb.

Nem véletlen, hogy 1943. végén Henry H. Arnold tábornok "javasolta"  a mérnököknek egy, még a háborúban bevethető, távirányított bombázógép létrehozását, amivel támadhatnák a kiemelt fontosságú célpontokat.

(V-fegyverek kilövőállásai, olajfinomítók, az elektromos hálózat elosztóközpontjai etc.. .... és az örök mumusok: a megerősített tengeralattjáró-fedezékek)

A terv hivatalosan valamikor 1944. elején került James H. Dolittle tábornok elé, aki szokott energiájával indult rohamra a hivatali bürokrácia sáncai ellen, de csak júniusra ért célt - leginkább azért, mert érvei között szerepelt, hogy képesek lesznek a V-1 és V-2 indítóállások elpusztítására is. Június 26-án jelölték ki a 3. bombázóosztályt, készüljön fel a bevetésekre az átalakított BQ-7 típusjelzésű drónokkal és azokat irányító gépekkel. Július 6-án a suffolki Honingtont jelölték ki bázisrepülőtérnek.

Na de a malomkerekek máshol is őröltek... Amikor a haditengerészet tudomást szerzett a tervről, az admirálisok igencsak felkapták a vizet, hiszen a tengeralattjáró-fedezékek, és egyéb  tengerészeti célpontok ellen tervezett támadásokkal a légierő befurakodott az ő felségvizeikre. Ezért július 6-án megalakult az US Navy Special Attack Unit (SAU-1) James A. Smith alezredes  fregattkapitány (commander) parancsnoksága alatt, hogy késlekedés nélkül települjön át Európába, és kezdje meg a kijelölt célpontok,  a V-fegyverek indítóinak elpusztítását,az átalakított járőrgépekkel, amik  a  (BQ-8) típusjelzést,  a művelet pedig az Anvil fedőnevet kapta.  ( Foteladmirálisok azt is remélték, képesek lesznek elsüllyeszteni az örök mumust, a Tirpitzet is. A számítások szerint ha egy ilyen töltet csak a közelében robban fel, a vízben terjedő lökéshullám elég ahhoz, hogy sörösdobozként zúzza össze a páncélos óriás oldalát.)

 Istennő és Üllő

De mik is voltak ezek a fegyverek?

Az elhasznált gépekről minden felesleges felszerelést, fegyverzetet, páncélzatot eltávolítottak, ez majdnem 5 tonnával csökkentette az üres súlyt. A gépek törzsét Torpex-el, egy újfajta brit robbanóanyaggal pakolták tele, amelynek  robbanóereje másfélszerese a TNT-nek, géptípustól függően akár több mint 10 tonnányival!

Beszerelték a vezérlőberendezést, ami a következőkből állt: két fekete-fehér Tv-kamera az orrban,  egyik a műszerek állását közvetítette, a másik segítségével vezették a repülőt a célra.

A farokrészben kaptak helyet a távirányítás antennái:

A pilótafülkébe pedig elhelyeztek a gépet irányító szerkezetet, ez lényegében egy elektromos motorokkal mozgatott rudazat-rendszer volt, amivel mozgatni tudták a gép kormányszerveit és a gázkarokat.

Hogy az operátorok követni tudják szemükkel a gépeket, azok részben fehér (egyes források szerint sárga és tarka festést is) kaptak, illetve egy nagyon hasznos segédeszközt, aminek leszármazottjait jól ismerhetjük a repülőnapokról : egy füstgenerátorrá átalakított póttartályt szereltek a törzs alá.

 Elsőre ugye jól összerakott szerkezetnek tűnik? De ha jobban megnézzük, mintha csak Adolfék valamelyik sebbel-lobbal összedobott csodafegyvere lenne.

 - Régi, használt gépeket alakítottak át távirányításúvá - meghibásodásra hajlamos motorok, kormányok...

- A kiszerelt fegyverek, páncélok, stb.  és a helyükre mindenhová bepakolt robbanóanyag megváltoztatták a gép súlypontját, még jobban megnehezítve a repülést a gépekkel.

-  A Torpexet 60 kg-os csomagokban rakodták be a gépekbe, hogy azok egyszerre robbanjanak fel, az összeset be kellett vezetékezni és ellátni egyenként gyutacsokkal...

- A telepakolt törzsben a pilóták nem használhatták a beszállónyílásokat: ezért egy huszáros megoldással levágták a pilótafülke tetejét, kabrióvá alakítva azokat.  A mérnököket azt hiszem nem kérdezték meg erről....

-  A kisérőgépekről irányítva úgy viselkedtek a gépek  a  levegőben, mintha egy igazán fakezű pilóta próbálkozna a vezetéssel...

- Távvezérlés és pilóták? Igen, ezzel a szerkezettel nem volt semmi esély a felszállásra, ezért a pilótáknak kellett vele felszállniuk, kitrimmelniük, élesíteni a gyújtószerkezetet, átadni a vezérlést az "anyagépnek" majd kiugorni ejtőernyővel... a hiányzó kabintetőn át, a légcsavarok mellett...

- A gépek irányítása sem volt egyszerű: egy gép szállította a vezérlőszerkezetet, ez több kilométerrel lemaradva,  magasabban repült. Egy másik bombázógépnek kellett a drónhoz közelebb repülve folyamatosan jelenteni az irányítóknak annak helyzetét, irányát, és teherbírása miatt ez a gép volt a Tv-jelek átjátszóállomása is az anyagép felé.

 Mindezek ellenére a gépeket hamarosan bevethetővé nyilvánították,  de ennek leginkább az lehetett az oka hogy a hadsereg Franciaországban előretörve sorra foglalta el a célnak kijelölt indítóállásokat.

 Nézzük, milyen eredménnyel jártak ezek a támadások.

(megj: a lenti adatok pontosságáért nem vállalok teljeskörű garanciát, nagyon sok az ellentmondó anyag és feljegyzés...)

 A légierő részéről, 1944-ben:

1. - Augusztus 4. Mimoyecques, V-3 inditóállások. A legénységnek sikerült ejtőernyővel elhagyni a gépet, de a kapcsolat az anyagéppel megszakadt, a drón lezuhant.

2. Augusztus 4. Siracourt, megerősített V1 raktárak, és indítóállás. Erre a célpontra a háború alatt több tízezer bombát dobtak.  (A megerősített alatt raktárak  kb. egy olyan építményt képzeljünk el, mint egy hidegháborús atombunkert, amiben valami NAGYON fontosat őriznek.)

Irányítási problémák miatt a drón lezuhant, a legénységnek nem volt ideje elhagyni a gépet.

3. Augusztus 4. Watten és Wizernes, V-fegyver indítóállások. Az első gépből a személyzet kiugrott, de egyikük életét vesztette. Az irányítással a kapcsolat megszakadt, a gép Orford közelében lezuhant, egy hatalmas krátert hagyva maga után.

A másik gép eljutott a célig, de a rávezetés pontatlan volt, kb fél kilométerrel elhibázták a célpontot.

Augusztus 6. Watten. 3 drónt indítottak. A  legénységüknek sikerült elhagynia a gépeket. Az első két gép irányítási problémák miatt hamarosan a tengerbe zuhant illetve Gravelines közelében a földbe csapódott. A harmadik viszont álmatlan éjszakák sorát hozta a kezelőire: menetrendszerűen elvesztették a kapcsolatot, a gép pedig egy hátraarc után elindult Anglia felé, és az ipari és kikötőváros Ipswich felett kezdett el körözni... szerencsére a kör tenger feletti részén tartott, amikor hirtelen megbillent és lezuhant.  A mérnökök szerint a földfelszínről visszaverődő rádiójelek okozhattak zavarokat a vevőkben.

 A parancsnokok finoman szólva nem voltak megelégedve az eredményekkel, és utasítást adtak a vezérlőberendezés módosítására. Ezzel a szakértők nagyon hamar elkészültek, gondolom már készen lehettek a modernebb eszközök, csak épp valami katonabürokrata miatt eddig valahol a raktárban állhattak...

Itt pedig találgatni fogok, egyes források szerint augusztusban még  bevetették a drónokat, Helgoland és Heide ellen, ahol haditengerészeti célokat támadtak. Máshol azt olvastam, hogy addig félretették a "robotrepülőgépeket, és a rádióvezérlésű GB-4-es 900 kg-os bombákkal támadták az eredetileg az Aphrodite-projekt részére kijelölt célokat. Ezeket a bombákat a 338. BG. 42-40043-as farokszámú, erre a célra átépített B-17G bombázója dobta le, ami viharos gyorsasággal települt át Angliába Henderson Field-ről. ( A GB-4-t nem a bombakamrából, hanem szárny alatti pilonról indították, és a bombát dobó gép végezte a a rávezetést, nem TV-kamerával, hanem FM hullámhosszon működő, egyszerűbb és üzembiztosabb irányítórendszerrel. Gyorsabb kísérőgépeket alkalmaznak, P-38-t, és Mosquito vadászbombázókat.)

Magam részéről ennek a variációnak hiszek: nem tartom valószínűnek, hogy a gépek letiltása ellenére bevetésekre jártak volna a régi rendszerrel, és azt sem hogy pár nap alatt készen állt volna az új, CASTOR névre hallgató vezérlőegység a gépekre szerelve...

Ismét zavar az Erőben: Mission 549 alatt írnak egy bevetésről augusztus 13-án  Egyaránt írnak BQ-7 és GB-4 bevetéséről, a célpont  Le Havre.. A célpontot elhibázzák, a kísérő  fotofelderítő Mosquito is megsérül a robbanásban(?!) és lezuhan. (Egyik helyen 900 kg-os bombákról írnak, ez csak a GB-4 lehet, máshol viszont megadják a bevetett, átalakított gépek sorozatszámát is.)

Szeptember 11., a célpont ismét Helgoland. A német légvédelmi tüzérség lelövi a BQ-7-t mielőtt az elérné a célpontot.

Szeptember 14. A kijelölt cél Hemmingsted, az olajfinomító. Két drónt vetnek be, a rossz időjárás miatt a rávezetés sikertelen, mindkét gép elhibázza a célpontot.

Október 15. a célpont ismét Helgoland, haditengerészei létesítmények, az eredmény zéró: a célpont feletti felhőzet miatt a rávezetés sikertelen.

Október 30. a célpont ugyanaz, az eredmény siralmas: a cél nem azonosítható a felhőzet miatt, a nehezen elhibázható Berlin a tartalék cépont. Az egyik drón  még Németországban lezuhan, a másik viszont önállósítja magát, konokul repül tovább, és becsapódik - Svédországban.

December 5. A gépeknek Herford rendezőpályaudvarán kellene felrobbanniuk, de a célpontot felhőzet takarja, a másodlagos cél Haldorf városa, de a gépek lezuhannak mielőtt elérnék.

1945. január 1. Kijelölt célpont az oldenburgi erőmű, de a német légvédelem mindkét gépet jóval a célpont előtt lelövi.

További támadásokra nem kerül sor, január 27-én Spaatz tábornok leállítja az Aphrodite-hadműveletet.

A riválisok

A hadingerészet gépei még kevesebb eredménnyel jártak.

Az első bevetésre 1944. augusztus 12-én szálltak fel az átalakított járőrgéppel. A BQ-8 legénysége a következőkből állt:  William J.Wilford hadnagy,  a távirányítású rendszerek szakértője, és Joseph P. Kennedy hadnagy, a későbbi elnök bátyja. A vitatott életű egykori londoni nagykövetnek, pénzembernek, és politikus-dinasztia megalapítójának, Joseph P. Kennedy-nek  legidősebb gyermeke 1915. július 25-én született Massachussets-ben. Connecticut-ban tanult, elvégzett egy évet a London School of Economice-on, mielőtt beiratkozott volna a Harvard-ra, 1934-ben. 1938-ban diplomázott, "cum laude". Posztgraduális képzésen továbbra is a Harvardra járt, (Law School) de még hátravolt egy éve az elvégzéséig, amikor jelentkezett a haditengerészet pilótaképzésére. 1942. májusában kapta a szárnyakat, a karibi térségben repült tengeralattjárók elleni járőrbevetéseken. 1943 szeptemberében vezényelték átt át Nagy-Britanniába, ahonnan a PB4Y-kal az Atlanti-óceán, és a Vizcayai-öböl felett járőröztek.

Testvére katonai szolgálatáról így írt öccse. John F.Kennedy:

Alakulatával bevetésekre járt a hosszú, keserű tél alatt Vizcayai-öbölben, és súlyos veszteségeket szenvedtek. Mire Joe teljesítette az előírt bevetéseket, elveszítette sok barátját, közöttük a korábbi másodpilótáját.  Ennek ellenére, mikor hazautazhattak volna, rávette a legénységét, továbbra is harcoljanak, legalább a partraszállásig, így egészen július végéig bevetésekre jártak. Ekkor a legénység lehetőséget kapott, hogy visszatérhessenek az Államokba. Bátyám úgy érezte, nem lenne igazságos, ha azt kérné tőlük, hogy továbbra is vele maradjanak. Ő viszont, amikor tudomására jutott, hogy egy roppant veszélyes feladatra  keresnek pilótákat, önként jelentkezett.

Lesznek, akik azt mondják,  túl sokáig kísértette a szerencséjét, és haza kellett volna térnie, amíg még lehetett. De ne feledjük, akkor és ott rangjához képest az egyik legtapasztaltabb pilóta volt,  aki jól ismerte a kiválasztott géptípust. Egy barátjának beszélt arról hogy jelentkezik egy veszélyes bevetésre, és úgy ítélte meg, "legalább ötven százalék" az esélye annak hogy megússza, és ezt elfogadhatónak tartotta.

  Tehát augusztus 12-én a haditengerészet drónja is bevetésre indult. A köteléket a BQ-8, két B-17-es, és két Lockheed Ventura, mint anyagépek, két P-38-as, és egy fotófelderítő Mosquito alkotta. A gépek laza kötelékben repültek, amikor mintegy húszpercnyi repülés után Kennedy-ék gépe a hivatalos jelentés szerin a gyújtószerkezet meghibásodása miatt felrobbant, a pilóták pedig azonnal életüket vesztették.

Egy szemtanú évtizedekkel később így írta le a gyermekkorában látottakat:

... Békés meleg nyárvégi nap volt, az égbolt felhőtlen. Farmunkra odahallatszott a Merlin motorok hangja az USAAF leiston-i támaszpontjáról.  Peterrel, a bátyámmal a kertben játszottunk,  amikor egy alacsonyabban repülő köteléket láttunk dél felől közelíteni.  Lenyűgözött a  Liberator vezette laza kötelék, ahogy felettünk haladtak tovább, északkelet felé. Láttam még két Hudsont, (valójában Lockheed Ventura), két Lighting-ot, egy Mosquitot és több helyi Mustang-ot, akik diszkrét távolságból követték a furcsa alakzatot. Alig lehettek 1500 láb magasan, így láttam, hogy vékony fehér füstcsík kezd szivárogni a gép hasa alól, (füstgenerátor?) majd a gép eltűnik egy hatalmas tűzgolyóban. Emlékszem, ahogy láttam a roncs darabjait, a motorokat, mint az üstökösöket még mindig forgó légcsavarokkal a föld felé zuhanni. Az egyik Ventura meredeken a magasba tört, a Lighting zuhanni kezdett, a pilótája a fák magasságában nyerte csak vissza fölötte az uralmat. A robbanás ereje elérte a farmunkat, környéken a cserepek lepotyogtak, betörtek az ablakok, volt hol a fal is megrepedt. A tűzgolyó helyén  csak egy  sötét füstfelhő maradt, amiből  mint egy hatalmas polip csápjai kígyóztak sötét nyúlványok a föld felé, jelezve a nagyobb törmelékek útját.

Másnap elzarándokoltunk a roncsokhoz,és láttuk, hogy a legtöbb roncsdarab közvetlenül a robbanás pontjában zuhant le, felgyújtva a mezőt. A nagyobb darabokat, mint a motor, a futómű, több mint egy mérföldre északra találták meg. Megrendítő maradvány volt egy rongyos ejtőernyőfoszlány a zsinórzat darabjaival,  amit a szederbokrok között találtunk meg a blytburgh-i út mellett.

 

Az utolsó bevetés

A haditengerészeti gépek második, egyben utolsó bevetésére szeptember 3-án került sor,  a célpont ismét Helgoland szigete volt. A sikeres felszállás után az anyagép átvette  a drónt, és az Északi-tenger felett alacsony magasságban repülve közelítették meg a célnak kijelölt repteret. A célpont tisztán látszott a TV-képernyőn, de ekkor egy légvédelmi találat tönkretette a a kamerát, így a gépnek nem sikerült telibe találnia célt.

 A tengerészet ekkor kiszállt: bebizonyosodott, az Aphrodite "kemény" célpontok elpusztítására teljesen alkalmatlan,  területcélok pusztítására pedig jobban megfelel a rendelkezésre álló  bombázóflotta.

Spaatz tábornok 1945 a távirányított bombázókat  végleg a földre parancsolta: egy haditechnikai baklövés eltűnt a harcterekről.

A sors keze

A Kennedy család az idősebb fiút szánta a "zászlóshajónak", a családitervek szerint JFK-nak mondjuk egy professzoriállás jutott volna valamelyik egyetemen. De testvére halálával a "tartalék" került a reflektorfénybe, 1946-ban indult a képviselőválasztáson, amit megnyerve megkezdődött a hosszú menetelés a Fehér Házig.

 Források:

http://www.haborumuveszete.hu/rovatok/fegyverek/bombak/bomba_060517/?print

http://fly.historicwings.com/2012/08/operation-aphrodite/

http://www.telepresenceoptions.com/2010/08/operation_aphrodite_remote_con/

http://www.352ndfg.com/vb/showthread.php?5249-Operation-Aphrodite

wikipedia szócikkek

jfklibrary.org