A szurony, a lövészárok és a meredek pályát belövő mozsár után egy újabb haditechnikai fejlesztést kell kitárgyalnunk, jöhet a kézigránát. Nem a mai, nem a Gyaloggaloppból ismert szent, antiochiai, hanem a XVII. században elterjedt dobógránát. Ki találta fel? Idegenlégiós lángoló gránátról lesz szó? Mikor és hol használták először?

Szerintem sohasem fogjuk megtudni, az viszont tény, hogy 1686-ban már a fejlett, évtizedekkel ezelőtt kipróbált változatát használták, amely már veszélyesebb volt az ellenségre, mint a gránát elhajítójára. 

Hiszen mielőtt Budára ért volna az új fegyver, végigharcolta Európa frontjait, ne feledjük, hogy Szent Liga, XI. Ince pápa által összekovácsolt szövetség előtt Európa a háborúk földje volt. Habsburg-Velence, lengyel-orosz, Habsburg-francia mérkőzések közepette Európa népei - a harceszközöket a szomszédon tesztelve - egymást ölték, míg a tatár keleten nem zavartatva rabolgatott, a török meg érdeklődve kortyolgatta feketelevesét a Duna mellett. Persze a vatikáni cél, a török kiűzésének vágya legyőzte az ellenségeket, az összefogásba, "a szövetségbe a kereszténységnek összes többi fejedelmei és különösen a

moszkvai cár urak

meghívatnak… éspedig úgy, hogy annak elfogadásánál közelhatározás legyen, közmegegyezés: a szövetség tagjai egymás területére nem tartanak igényt, egymás ellen nem harcolnak és egymás tudta nélkül nem kötnek békét.” Magyar földön is gyökeres változás következett be, Thököly vitézei visszakapták elkobzott birtokaikat, teljes amnesztiában részesültek, még a protestánsok is, egy az Isten, indulhatott a keresztény sereg Buda vívására.

Ennél több bevezetőt szerintem felesleges írni, akit érdekelnek az előzmények, itt olvasgathat róluk. Vegyük inkább kezünkbe az eredeti témát, a kézigránátot, a korabeli csodafegyvert. A képen látható példány a mai Németország területéről származik, egy 75 mm átmérőjű öntött acélgolyó, a Magdeburg Kulturális Történelmi Múzeum tulajdona. Látható az üreg, amelybe a lőport töltötték, a fojtás és a kanóc hozzáképzelendő. A gránát falát kettő részből öntötték, ez a technika nem is változott 200 éven keresztül, az öntés után összekovácsolták a kettő részt.

A használat ideje: 1631.

Az ekkori ostrom emlékei között találták, használatlan állapotban, rendőri szlenget használva: ”nem történt meg az elműködés.” Ha már elműködésről esett szó, a gránátos saját sérülésének a veszélye a gránát korai időszakában elég nagy volt, de ezen nem kell csodálkozni, bármely lőporral működő harceszköz veszélyes saját gazdájára is. Ez így volt a szakálas puskáknál, ágyúknál, pisztolyoknál egyaránt. A kilövőerő szempontjából fontos volt a lőpor minősége.

Gárdonyi Géza

óta tudjuk, hogy egy valamirevaló várkapitány snájdig lőpormalmot is üzemeltet, ahogy többféle lőport őrölnek a kén, salétrom és szén keverékből. A legfinomabbra őrölt port a pisztolyokba töltik, itt a homogenitás fő szempont a csővastagság és csőátmérő miatt, a durvább minőséget pedig elvitték a puskások és a kisebb ágyúk melletti pattantyúsok, a nagyágyúkba durvára darált lőport töltöttek (főleg, ha kartácsoltak vele).

Domokos György

Lőpor, gránát, akna című kitűnő cikkében így ír:

”A tüzérség feladatkörének kibővülése, a lövegek specializálódása különböző célokra számos lövedéktípus kialakulásához vezetett. A 17. század végén még a tömör vasgolyó használata a legáltalánosabb, mivel a legtöbb cél ellen, főleg kőfalak rombolására ez a legalkalmasabb. ... A kartácsnak sokféle változatát ismerték, aszerint, hogy kő-, vas- vagy ólomdarabokkal töltötték meg a lövedék testéül szolgáló bádog- vagy fatartályt. A mozsaraknál kézigránátokból álló kartáccsal is lőttek.

A lövegek gránátjai szerkezetükben megegyeztek a

kézigránáttal,

csak ezekre még vashegyeket is szereltek, hogy becsapódáskor a célfelületen fennakadjanak. A gránát egyik fajtája, a robbanógolyó, annak a szándéknak megvalósításaképpen jött létre, hogy a repeszhatást minél nagyobb távolságon tudják érvényesíteni. Ezért a kanóc égésidejét úgy próbálták beállítani, hogy a robbanás az árokban meghúzódó gyalogság feje fölött következzen be. Néha sikerült...

Korszakunkra a kézigránát már meglehetősen elterjedt harceszközzé vált. Főként öntöttvasból készült, de létezett agyag-, üveg- és bronztestű gránát is. A köpeny belső falát szurokkal öntötték ki, s ezután töltötték bele a robbanóelegyet. Ennek alkotórészei: kén, salétrom, finom lőpor, faggyú, viasz, szurok. Gyújtóként az egyszerű kanóc szolgált. Kézi erővel hajították, a

2-4 kg-os gránátot

átlag 30 lépésre tudták eldobni."

Az öntöttvasból készült gömbfal a saját számításaim szerint 8-11 mm vastagságú lehetett, figyelembe véve a súlyadatokat, a vas sűrűségét és a 80 mm körüli átmérőt. Mint egy alma, csak nehezebb. Mint egy gránátalma. Abban a korban az öntési technika még nem állt olyan szinten, hogy védekező, vagy támadó változatú gránátot készítsenek, a gránátos nem válogathatott. Ha már gránátosról esett szó, ideje megjegyezni, hogy a korabeli harcosnál nemcsak a ruhadivat terén következett be változás, hanem a szakállviselet is lépést tartott a technikával. A ruha ugyanis kevésbé volt díszes, inkább praktikus lett, bőrből és kevésbé gyulladó anyagból készült már, a kalapot felváltotta egy hegyes süveg, amely bádogozást kapott, a szakáll, mint gyúlékony anyag pedig rövidült, vagy borostává szelidült. A karimás kalap a gránátosoknál lehetetlenné tette az egykezes ívelt dobást, ezért eltűnt a ruhatárból, csúcsos csákóvá változott. Visszatérve a gránátra, a támadógránát csak XX. századi fejlesztés lesz, az akkori hadmérnökök gondolatainak megvalósulásaként. A török kori gránátok repeszhatását már csak azért sem szabad lebecsülnünk, mert egy vérzést okozó sebesülés gyakran halálhoz vezetett a kor orvostudományának viszonylag gyenge színvonala miatt. Egy üvegtestű kézigránátból származó üvegrepesz okozta karcolásba is belehalhatott a sebesült, a Margit-szigeti frontkórház kirurgusainak legjobb tudása és szándéka mellett is.

"A sok balesetet okozó megbízhatatlan gyújtó és a kis dobótávolság miatt először megkísérelték egy muskétára szerelt alkalmatosságból kilőni, majd 1669-ben egy osztrák tüzér hordozható, kézigránátok vetésére alkalmas könnyű mozsarat is kifejlesztett. A gránátosok felszerelését egyébként muskéta vagy flinta egészítette ki.”

Nocsak, mit nem olvasunk, a gránátvetőket már a török elleni harcban ismerték? Nem semmi, remélem páran felkapják erre a fejüket. Egész izgalmas közelharci jelenetek zajlottak Buda ostromakor, a történetírók pedig az első sorokban harcoltak, nem véletlen, hogy ilyen életszerű jeleneteket írtak le, mint ez:

"A kirohanások ellen minden oldalon földsáncok – a brandenburgiak felől cölöpsor is –, továbbá hat ágyú a Rózsadombon, s egy másik üteg a mai Mártírok útja felől védik az ostromlókat. Napfelkelte előtt három gránátos megvizsgálja az északi falon ütött réseket, egyikük középen, a másik kettő a bástyáknál. Véleményük szerint legjobban az Esztergom rondella rése közelíthető meg; a többi hely igen meredek és nehezen mászható meg, ráadásul a résen túl laza a talaj, s így lehetetlen megkapaszkodni. Ismét megszólalnak az ágyúk, hogy szélesítsék a réseket. Az egyik bajor ütegnél egy tüzet fogott lőporos hordó néhány katona halálát okozza...

július 27., szombat: Délután 6 óra körül a pesti Duna-partról tizenkét ágyú dörgése ad jelt a támadásra. Először egy

zászlóalj gránátos 

lép ki az ostromárokból az északi oldalon, közülük sokan elesnek a törökök első sortüzétől. Azután szép rendben megindulnak a császári és brandenburgi egységek, utat törve a holttesteken át, gránátok, bombák és kövek özönében. Amint a fal közelébe érnek, egymás után kilenc akna robban fel alattuk. A lőpor ereje a fal egy részét is a levegőbe repíti, s egy ideig csak a kövek, a föld, a tűz és az emberek borzalmas kavargása látszik. Ki elesik, ki megég, kit eltemet a földindulás, ki pedig a sebesülések gyötrelmei közepette a halálért esedezik társainál… Fentről gránátok, lőporral töltött zsákok és puskatűz zúdul rájuk. A győri hajdúk zászlótartójának mégis sikerül megvetnie a lábát a falrésben, és egy hasadékba tűzni a zászlórúdját. A következő percben már lehanyatlik, de a fent lobogó zászló látványa új erőt ad a katonáknak. Közel négyórás közelharc után sikerül elérni a támadás fő célját: befészkelni magukat a vár külső falán lőtt résekbe, és elfoglalni az Esztergom rondellát. A birtokba vett külső fal mögött azonban egy huszonegy méter széles és tizenegy méter mély árok húzódik, amelynek másik oldalán egy második, sőt egy harmadik várfal magasodik. A törökök most ott rendezkednek be védelemre. A bajorok harcvonalán éppoly véres a küzdelem, mint az északi oldalon. A támadók rohamoszlopait itt is sortűz, robbanó aknák és fellángoló tűz fogadja, de így is sikerül birtokba venni a körbástya jobb oldalán meghúzódó kapuszorost és a kaputornyot, majd az egész Nagyrondella védelme összeomlik a több irányból kibontakozó gyalogsági roham súlya alatt. Iszmail pasa embereinek nem marad más választása, mint visszavonulni a vár déli haránt zártfalának támasztott létrákon át a belső várba, a palota területére. A Duna felőli oldalon tervezett támadás résztvevői is visszavonulnak. Hiába támogatják Esterházy János hajdúit a pesti parton fölállított lövegek és egy dunai hajóról száz muskétás össztüze, a várfalról olyan iszonyú gránát- és puskatűz fogadja őket, amit lehetetlen kiállni. A roham mégis eléri célját, mert a törökök itt nem számítottak támadásra.”

Itt álljunk meg egy kicsit. Fegyvernemi együttműködés történt? Hajdúk és muskétások, gránátosok és gyalogosok, utászok és tüzérek, sőt, még a dunai dereglyék is együttműködnek az ostromnál? Idáig jutottunk, hogy ez megtörténhetett, arról már nem is szólva, hogy lengyel, bajor, spanyol, sváb, horvát, szász, francia, flamand és még ki tudja, milyen náció együtt küzd a magyarral Buda felszabadításáért. Ez még önmagában nem meglepő, az viszont igen, hogy vegyes osztagokban indulnak a vár megvívására. A korabeli nyugati és magyar gyalogos harcászat ismerte már a vegyes egységet, magyar szokás is volt, hogy 10 gyalogos (jellegzetesen magyar tízes egység, raj) közül egy muskétás legyen, a többi 9 pedig vegyesen értsen a földmunkákhoz, tűzszerszámokhoz, ácsoláshoz, vagy a fegyverkovácsoláshoz. Ezek már a harmincéves háború fejlesztési tapasztalatai, amelyek elég sokrétűeknek bizonyultak.

Korszerűsödtek a fegyverek, a képen balra egy 1640 körüli kézigránátot látunk, 1124 grammos héjtömeggel, 82 mm átmérővel. Ez már döfi.

További korabeli újítások is feltűnnek, gondoljunk csak a fegyvercső kifúrására, amely lehetővé tette olcsó és könnyű puskák előállítását, nem kellett támaszvilla, gyorsabb célzás, kevesebb lőpor, gyorsabb töltés,

kovás zár,

nagyobb tűzgyorsaság, vonali harcászat, stb.

Montecuccoli ezt így fogalmazza meg (amikor nem a pénz körül forgott az agya): "Ezt a csatarendet akár mozgó bástyának is nevezhetnők, mivel folyamatos tűz alatt tudja tartani az ellenséget, támadjon az elölről, oldalról vagy hátulról.”

Ezt a bástyát úgy volt célszerű kialakítani, hogy a résztvevőket okosan beosztják ”funkcionálisan”, ahogyan ma egy közigazgatási szakember mondaná.  A július  27-ei budai rohamoszlop kialakítása példaértékű: "tíz váll, illetve 30 váll széles" faltörés betörési kísérletének résztvevői: távoli leshelyről 70 mesterlövész fedezett tűzzel lő, egy őrmester 6 önkéntessel és

tíz gránátossal

vezeti az éket, utánuk egy ”második őrmester és hat ács fejszékkel, egy százados, egy hadnagy és 100 muskétás, követi őket 25 árkász szerszámokkal, valamint 75 fő töltött homokzsákokkal, vagyis összesen 248 fő.”

Mindeközben a győri magyar hajdúk a Vizivárosnál elterelő művelettel nyugtalanítják a kontyosokat, csakhogy megosszák a védők erejét és figyelmét.

Ha már szóba jöttek a magyar talpasok, muszáj néhány szóban megemlékezni róluk. A magyar ostromló katonaság egyharmada, mintegy ötezer főnyi talpas hajdú vett részt a felszabadítási műveletekben, de tudni kell, hogy a tíz ezrednyi huszárság nagy része is lóról szállva, talpasként részt vett a csatákban. A magyar gyalogos ezredek kettő módon szerveződtek, hagyományos, magyar módon, tízes-százas-ezres felállásban, hadnagy-kapitány-főkapitány vezényléssel, magyar nyelvű parancsszavakkal. A másik szerveződés már mutatja a haladást, itt már a császári sereg előírásai szerint dolgozott a modern tapasztalatokat és taktikákat felhasználó ezred.

12 kompániából

állt az ezred, 3000 gyalogossal, német nyelvű vezénylettel, Molnár János ezredes és csomó idegen tiszt vezetése alatt. Míg a hagyományos magyar ezred gyalogosait beosztották a nyugati gránátosok mellé kísérőnek (a fürge magyar hajdúkat nagyra becsülték a bajorok, közülük szívesen választottak fedezetnek), addig az utóbbiak mellé gránátosokat adva külön rohamegységeket szerveztek a támadásokra, itt megtartották a magyar alakulat egységét. Persze nem minden támadásnál kaptak szerepet a magyar talpasok.

Bánlaky írásaiban így alakult a vegyes támadócsoport: ”A roham három 400 – 400 főnyi oszlopban volt végrehajtandó… Minden oszlopnál legelől a gránátosok, utánuk a lövészek (muskétások), majd a lándzsások és alabárdosok s legvégül, a befészkeléshez szükséges szerszámokkal felszerelt munkások nyertek beosztást. A három oszlopot … 500 főből álló tartalék követte. …az oszlop rövidesen elérte a szemben lévő rés mögött felállítva volt török védő cölöpzetet. A gránátosok kétségbeesett erőfeszítéssel, de sikertelenül igyekeztek kiszaggatni a francia mintára épített kitűnő karózatot, mely Y alakban kihegyezett és erősen egymáshoz szegezett gerenda vastagságú fákból állott, melyek kifelé dűlő hegyükkel mintegy nyársra húzták a támadót s az ágyúk hatásának ellensúlyozására a két kar közé földes zsákok voltak rakva. A gránátosok a törökök veszett erőlködése és ellenhatása dacára hősiesen kitartottak az elért cölöpzet mentén, a mögöttük haladó, sáncszerszámokkal ellátott katonák pedig nyomban hozzáláttak a falrés védőállapotba helyezéséhez.”

Egy másik rohamoszlop következőleg alakult meg: ”40 kiválasztott gránátos, akikhez 50 hajdú is csatlakozott, ezeket követte 50 lőfegyverrel és szuronnyal felfegyverzett

lövész

(Fusilier) és 50 ugróbotokkal, kaszákkal és csillagos buzogányokkal (Morgenstern) felszerelt katona. A másik élén 50 gránátos és 100 hajdú, ezeket követte 100 lövész és 100 ugróbotos, kaszás, buzogányos katona… ezeket támogatásul 200 ember követte, 150 sáncszerszámos ember, főtartalékul 1000 ember állott készenlétben."

Egy (holland?) szemtanú, aki később naplót írt az ostromról, így írt a gránátok várba juttatásáról: ”A lövedékeink, bombáink és kézigránátaink, melyek közül sokat a Mieth császári tüzérezredes irányítása alatt álló mozsárból egymás után lőttek be, a kívánatos legjobb hatást fejtették ki. ”

A támadócsoportok (mostanság rohamutászoknak hívnánk őket) és a mozsaras gránátvetők alkalmazása mellett más szerep is hárult a gránátosokra, a felderítés és a nyugtalanítás, a holland önkéntes ezeket a vállalkozásokat így festi le. ”Háromszor volt álriadó, és néhány gránátos rohamot intézett a rés ellen, hogy megnézze az ellenség védműveit és néhány gránátot behajítson. Közben mindenhol, a legtávolabbi állásokban is nagy mozgásokat végeztek, hogy a törököket becsapják és arra a helyre csalogassák őket, ahová szeretnék; ez a csel igen jól sikerült: mert alighogy megjelentek az említett gránátosok: az

50 muskétás,

és körülbelül ugyanennyi munkás mögöttük, és közelítettek, az ellenség szép számban a falra és a paliszádok alá sereglett, mire azonnal lőni elkezdték őket az odairányított ágyúink és mozsaraink, és sok bombát hajítottak a paliszádok alatt álló ellenségre; látható volt, hogy az ostromlottak nagy károkat szenvedtek. Ezeket a látszattámadásokat azért alkalmazták, hogy folyamatosan foglalkoztassák az ellenséget és a figyelmét eltereljék a valódi támadás idejéről.”

Persze a védők is rendelkeztek kézigránátokkal, bár kevesebbel, mint a támadók, de  védelmi célokra is használták ezt az eszközt. A holland önkéntes így ír: ”alig nyomultak be 30-40 emberrel, látniuk kellett, hogy nagyszámú, kézigránátokkal felfegyverzett török készült fel a fogadásukra.” A leírások mindenhol azt erősítik meg, hogy az általános lőporhiány miatt a törökök kevés gránáttal rendelkeztek, a fegyvergyártási nehézségek miatt (nem volt elég víz) pedig a meglévő lőport tasakba téve

lőporos táskákból

készítettek robbanóeszközt. Ez az eljárás nem volt annyira sikeres, mint a kézigránát, gyújtó hatása ugyan volt az ilyennek, de repeszhatása nem.  Így ír egy szemtanú: ”a törökök megállás nélkül lőporos zsákokat repítettek a bajorokra, akik már megvetették a lábukat a kastélyban, néhányukat megperzselték, de céljukat, azok kiűzését, nem tudták elérni.”

Az eszközhiányt bizonyítja az is, hogy a török felmentő sereg augusztus 14-én – várba betörési erősítésként - csatarendben támadt, a magyar huszárok 8000 válogatott janicsár és szpáhi dühödt rohamát verték szét. Jelen írás szempontjából érdekes, hogy minden janicsár, a muskétája mellett, 4 gránátot és lőporzsákot is hordott (csákány és lapát mellett), ezt erősítésnek szánták a várbelieknek. Egy sem jutott be.

A védők taktikájának kiegészítéseként egy kis adalék Domokos Györgytől: "A tüzes vagy rohamgolyó egy abroncsokkal megerősített zsákból, és a beléje helyezett, lőporral töltött puskacsődarabokból állt: Ez utóbbiak a spirálisan leégő kanóc miatt egyenként sültek el. Zárt kötelékek ellen nagyon hatásos volt."

A bajor rohamcsapatok többször találkoztak ezzel a megoldással, nem zavarta őket agyon, ugyanis nem volt romboló ereje, inkább csak félelmet keltett, mint sérülést. Ezt a technikát lovasok ellen lehetett volna alkalmazni, de egyrészt az árkokban és a falaknál ilyen alakulatok nem mozogtak, másrészt az ostromlottak lőporkészlete augusztusra végzetesen megfogyott, nem volt már túró a palacsintába.

Az ostromlók készlete is csökkent, július 9-én reggel egy ellenséges bomba esett a feltornyozott kézigránátok közé, mintegy 1000 felrobbant, nagy riadalmat okozva, de csak csekély kárt az emberéletben.  

Azért maradt elegendő, hogy közelharcban is kipróbálják az új technikát: ”22-én a törökök kitörtek a kastélyból a bajor vívóárkok és a nagy rondella ellen, …  s elfoglalták a kastély egyik tornyát. A törököknek különféle föld alatti helyiségekbe kellett visszavonulniuk, melyekben igen erős ellenállást tanúsítottak, úgyhogy a bajoroknak felfelé kellett nyomulniuk, s lyukakat vágni a födémzeten, hogy a törököket

gránátok ledobálásával

késztessék az alsó helyiségek elhagyására. Azok innen egy romos kőépületbe hátráltak, … lőporos zsákokat erősítettek hátrahagyott ágyújuk ágyútalpára, hogy felgyújtsák, de ez csak részben sikerült.”

Már nagyon kezdtek fogyni a készletek, az emberek, a lelkesedés is, ezért szeptemberre általános támadást terveztek a keresztény vezérek. Szerepet kapott a kézigránát is, természetesen.  ”A gyalogság zászlóaljakba rendeződött, miközben mindhárom harcvonalon megkettőzték az ágyúzást, s félelmetes mennyiségű bombát és láncos golyót zúdítottak az ellenség védműveire, amelyek többségükben romba dőltek… A törökök több mint háromnegyed óra hosszat védték magukat bárddal, félhosszú pikákkal, oly félelmetes mennyiségű követ, nyilat és gránátot repítve ránk, hogy két alkalommal is meghátrálásra késztettek bennünket...” fogalmazott a holland önkéntes.

Bánlaky így írja le a végső roham kezdetét: ”5 órakor megdördült a Kis Svábhegy lejtőiről a rohamra hívó 6 ágyúlövés s… rohamra indult a harcvágytól égő hadi nép. A gránátosok bevetették gránátjaikat, nyomukba jöttek a fürge hajdúk magyar tisztjeik, így a többi közt eörményesi

Fiáth János 

vezetése alatt… Oly emberfölötti elszántsággal védte e kényes pontot a törökség, hogy a gránátosok, a hajdúk s az önkéntesek nagyobb része elhullott csapásai alatt…”

Persze győzött a keresztény sereg, Budán 145 után többé már nem énekelt a müezzin.

A zsákmány óriási, bár nem a fegyverek értek sokat, hanem a tiszti háztartásokból rabolt vagyon. A zsákmányolt fegyverekről annyit, hogy ”a várban hagyott majd négyszáz török ágyú, valamint 75 mozsár egy része avult volt és rozsdás, de használhatónak tűnt. Találtak továbbá négy darab, eredetileg keresztény löveget, hatalmas kaliberű, 40 fontos golyóra. A házak romjai alól egyre több fegyver került elő, és a raktárakban is volt még rengeteg kézigránát és petárda.” 

Valahogyan így kezdődött a kézigránát története a lőporos eszközök óvódás korában...

Aki ezt végigolvasva és még további érdekességekre vágyik, annak ajánlom a kolbergi ágyúmúzeum virtuális, vagy személyes meglátogatását.