Vendégposztunk szerzője, Prohászka Zoltán a sorozat harmadik részét is közzéteszi, íme, feltesszük az íre a pontot, éppen a lengyel-magyar barátság napján, március 23-án. A korábban már közölt két bejegyzésben rövid áttekintést adtunk a II. világháború idején a Magyarországra került lengyel menekültekkel foglalkozó szervezetekről, részletesen bemutattuk idősebb Antall József és Henryk Sławik tevékenységét, illetve írtunk a lengyel katonák magyarországi helyzetéről. A katonain kívül a menekültkérdésnek civil vonulata is van – az alábbiakban ennek a bemutatására vállalkozunk. Az 1939. szeptemberében Magyarországra érkezett menekültáradatra az ország nem volt felkészülve, az első menekülteket magánszállásokon, családoknál helyezték el.

Számos visszaemlékezés beszéli el az első magyarországi benyomásokat: a hosszú úttól és az elkeseredéstől elcsigázott menekülteket a magyar lakosság gyümölccsel, étellel fogadta. Emellett civil szervezetek közvetítésével rengeteg segélyadomány érkezett a rászorulók részére. A magyar kormány rövid időn belül hatékonyan megszervezte a menekültáradat fogadását. Korábban megemlítettük, hogy a Belügyminisztérium IX. Ügyosztálya már 1939. szeptemberében elkezdett a menekültekkel foglalkozni, ahol később külön lengyel szekció jött létre. A Magyarországra kerültek megfelelő ellátása nagyon sokrétű feladatnak bizonyult. A magyar hatóságok határtól nem messze

gondozóállomásokat

hoztak létre, ahol a menekültek megkapták a legszükségesebbeket. Innen kezdetben legtöbbjük Budapestre érkezett, de ahogy számuk nőtt, új fogadóhelyek kiépítésére volt szükség.  A szmolenszki légibalesetben (?) elhunyt Andrzej Przewoźnik lengyel történész szerint 1939. őszén összesen negyvenhét civil tábor működött az ország területén, és összesen 114 olyan település létezett, ahol szervezett formában tartózkodtak lengyel civilek. A polgári menekültek elhelyezését azonban – ellentétben a katonai internálótáborokkal – nem lehetett a szó szoros értelmében táboroknak nevezni, mert a menekültek legtöbbször saját lakrésszel, lakással, szobával rendelkeztek, és részt vettek a helyi társadalmi életben, az adott településen és könnyen megszerezhető engedély ellenében egész Magyarország területén is szabadon mozoghattak. Nem kevés lengyel emigránst a Balaton környékén telepítettek le, ugyanis a számos üresen álló üdülő, panzió, szálloda magától értetődő szálláslehetőséget biztosított számukra. A Balaton déli partja mellett sok lengyel dunántúli, Kalocsa környéki, dunakanyari és – szétszórtabban – észak-magyarországi településeken talált otthonra. A civil menekültek gondozásával és érdekvédelmével több hivatalos szervezet is foglalkozott. A legfőbb intézmények lengyel oldalról – 1941. január 1-jei bezárásáig – a Leon Orłowski által vezetett budapesti lengyel követség, illetve az 1940. nyaráig működő

ungvári lengyel konzulátus

voltak. 1940 januárjában alapították meg a Lengyel Menekülteket Gondozó Polgári Bizottságot Henryk Sławik vezetésével, amely a diplomáciai képviseletek megszűnése után átvette azok érdekvédelmi feladatait. A Politikai Bizottság így de facto az emigráns lengyel kormány magyarországi képviseleteként működött. Magyarország hathatós támogatást nyújtott a lengyel kulturális élet fenntartásában. A magyar kormány engedélyezte a lengyel sajtó működését, amely nem csak a lengyel nyelvű kultúra szempontjából volt kiemelkedő jelentőségű, de hiteles híreket közvetített a világháború eseményeiről is. A hivatalos magyarországi lengyel újság, a Wieści Polskie (Lengyel Hírek) egészen a német megszállásig, 1944-ig hetente többször megjelent, érdekesség, hogy mint engedélyezett magyar sajtótermék, még Németországba is eljutott (!)Az 1939-ben megnyitott Lengyel Intézet is folytatta tevékenységét, működtette könyvtárát, és még 1944-ben is jelentetett meg könyveket. A Lengyelország számára adott magyar segítségnyújtás példa nélküli aspektusának a lengyel nyelvű oktatás megszervezése bizonyult. A menekültek között nagy számban jelen voltak, gyerekek, fiatalok, akik szerették volna folytatni tanulmányaikat. Számukra a magyar intézmények segítségével, a hatóságok jóindulatától kísérve hamarosan megszervezték az emigráns lengyel iskolahálózatot. 1939 novemberében alakult meg az első lengyel gimnázium és líceum a Balaton melletti Zamárdiban. 1940 júliusában a középiskola a közeli

Balatonboglárra

költözött, és a déli part kisvárosa hamarosan a lengyel oktatás fellegvára lett, Przewoźnik szerint fénykorában hatszáz diák tanult itt. A boglári iskola megszervezésében elévülhetetlen érdemeket szerzett Varga Béla helyi plébános, országgyűlési képviselő, aki politikai befolyását is felhasználva mindent megtett a tanintézmény létrehozása érdekében. Varga plébános úr így vélekedett a háborúról: "Teleki halálának most lesz az ötvenéves évfordulója, áprilisban. Csináltok-e valamit? Ő volt a legnagyobb magyar a háború alatt. Ez a kis ember szembeszállt Hitlerrel. Nem engedte a csapatait átvonulni Magyarországon. Magyar földről akarták megtámadni a lengyeleket is. Horthy hozzájárult volna, mert

gyenge volt Hitlerrel szemben,

legalábbis a kezdet kezdetén. Teleki azonban ellenállt. És akkor Hitler meggyőlölte. Ettől kezdve érkeztek hozzánk Boglárra a lengyel menekültek. Remélem, a magyarok megünneplik Telekit! Szegény parasztgyerek vagyok, már mondtam, nem hódolok a grófok előtt, nehogy azt gondold, hogy arisztokratatisztelet beszél belőlem, de ritka magyar ember volt." Varga a Thassy Jenő íróval folytatott beszélgetésében kiemeli, hogy Balatonboglár azért jelentett ideális helyszínt a gimnázium számára, mert a helyi lakosság az átlagosnál is nagyobb segítőkészségről tett tanúbizonyságot, és az általános hangulat németellenes volt. (A településen egyébként francia közösség is élt, kb. kétezer főt számlálva.) A gimnáziumban és líceumban lengyel tanárok tanítottak lengyel tanrend szerint, és az otthonival megegyező érettségi bizonyítványt adtak a végzősök számára, így az itt végzettek előtt nem csak Magyarország, de Európa összes egyeteme nyílt meg. Az intézmény kezdetben különböző épületekben lett elhelyezve, Lengyel Ifjúsági Tábor fedőnév alatt, de 1941-ben új, modern iskolaépületbe költözött. Edward Debicki visszaemlékezése: "1941-ben a magyar cserkészek egy La Paloma nevő vitorlást ajándékoztak cserkészcsapatunknak. Mi átkereszteltük, és a Lengyel Cserkész Szövetség háború előtti híres vezérhajójának tiszteletére a Zawisza Czarny nevet adtuk neki. Sok iskolatársunk ezen

tanult meg vitorlázni.

A háború után az egyik vitorlázóbajnokunk ugyanaz a Podolski lett, aki ezen a vitorláson ismerkedett meg a hajózással. Szeptemberben megint összegyűltek a diákok Magyarország minden részéből, és megkezdődött az 1941-42-es iskolaév. Ez nyugalmas tanév volt. ... Segített bennünket az apostoli nunciatúra, és ezt a pénzt élelmezésünk kiegészítésére fordították. Attól fogva ugyanis, hogy Magyarország 1941-ben belépett a háborúba, rosszabb lett az ellátás. Kevés volt a hús, a zsír, a kenyér, bevezették a jegyrendszert. Mi mint nem dolgozók, csekély fejadagokat kaptunk. A kenyér nyúlós volt, szinte odaragadt a kezünkhöz, és egyszerre befaltuk. Nagyon csekély volt a napi hús- és zsíradagunk is, alig elég heti egy-két húsos ebédre. ... Akkoriban fő táplálékunk a tökfőzelék volt. (Azóta sohasem eszem tökfőzeléket, pedig nem is olyan rossz.) Egy-egy kemény tojást is kaptunk naponta, és sok káposztát, babot, borsót. Iskolánk igazgatósága azon a pénzen, amely részünkre érkezett, élelmiszert vásárolt, és megszervezte kosztunk kiegészítését. Még disznót is vásároltak titokban. Tízóraira mindennap kaptunk egy jókora adag sűrű levest, gyakran hússal. A pénz egy részét ruházatunk kiegészítésére fordították."

A világháború idején a balatonboglári és a zamárdi tette ki az összes lengyel középfokú oktatási intézményt, ugyanis a Főkormányzóságban a német megszálló hatóságok csak az alapfokú lengyel nyelvű oktatást engedélyezték. A német megszállást követően a gimnázium bezárta kapuit, tanárainak és diákjainak nagy részét a német letartóztatták, elhurcolták. Néhány diák és a fiatalabb gyerekek vagy elmenekültek, vagy távoli településeken mezőgazdasági munkát vállaltak. A túlélők számára örök életre megmaradt a boglári gimnázium emléke, és a mai napig boglarczykoknak, bogláriaknak nevezik magukat. (A már idős boglarczykok legutóbb, 2014. július 14-én is szép számmal vettek részt idősebb Antall József a varsói Óváros falán található emléktáblájának megkoszorúzásakor, illetve szerveztek kiállítást 2014 szeptemberében a varsói Magyar Kulturális Intézettel közösen.) Az ország más településein is létesültek lengyel iskolák, elsősorban alapszinten, így például Püskiben, Egerben, Kiskunlacházán, Keszthelyen és Zalaszentgróton. A

lengyel cserkészek

is aktív tevékenységet folytattak az emigrációban, már 1939 októberében megalapítva helyi szervezetüket. Központjukat kezdetben Somlószőlősön, majd Szikszón rendezték be. Fontos megemlíteni a Magyarországra menekült zsidó származású lengyelek fogadását is. Becslések szerint az 1939-ben érkezettek közül 10–15 ezerre tehető a zsidó származásúak száma, 1943-ban, a varsói gettófelkelést követő német bosszú elől menekülve újabb kb. ötezer zsidó menekült érkezett Magyarországra. Számukra az idősebb Antall József által vezetett Menekültügyi Hivatal lengyel szekciója a lengyel menekültekről gondoskodó Politikai Bizottság segítségével (amelynek élén Antall barátja, Henryk Sławik állt) magyar igazolványokat, keresztény származást

igazoló keresztleveleket állítottak ki, és új nevet kaptak.

Ide most egy kis kiegészítésként Henryk Sławikról pár fényképet beszúrok, pont a napokban jutottam hozzá egy katowicei újsághoz, amelyben az összes cikk Sławikkal foglalkozik, a kiadvány címe is ez: "Rok Henryka Sławika", ami a mi nyelvünkön annyit jelent: Szlávik Henrik emlékév. Sławik egy szegény sziléziai lengyel család sokadik gyerekeként nem jutott gimnáziumba, már gyerekkorától kezdve kemény munkával kereste kenyerét, majd a Lengyel Szocialista Párt egyik sziléziai vezetője lett. 1939-ben a bevonuló németek feketelistáján szerepelt, ezért menekülnie kellett. Hová máshová, mint hozzánk? A fenti képen Sławik és Antall egy lengyel plébánossal és egy ismeretlen katonatiszttel pózol. A két férfi együttműködésüknek köszönhetően számos lengyel

üldözött zsidó

életét sikerült megmenteni a vészkorszak idején. 1939. novembertől (!) Sławik Antall segítségével megkezdte a lengyel menekültek mindenre kiterjedő ellátásának szervezését, nem sok idő telt el a menekülésük és befogadásuk után. A menekültek gondozásával megbízott Politikai Bizottság elnökeként – ez a szervezet a emigráns lengyel kormány magyarországi képviselőjének számított – munkája minden területre kiterjedt, kapcsolatot ápolt többek között a Magyar Királyságban Internált Lengyel Katonák Képviseletével, a Lengyel Egészségügyi Szolgálattal és a Lengyel Római Katolikus Lelkészi Hivatallal, akik a magyar püspöki karral is együttműködve folytatták tevékenységüket (a felső képen Hász István altábornagy, tábori püspök beszélget lengyel katonákkal). A zsidómentésre visszatérve: a hivatalnokok által adott új névnek köszönhetően a lengyel zsidókat hivatalosan
katolikus lengyelként tartották őket nyilván, és többségük túlélte a vészkorszakot, nem úgy, mint megmentőjük. A képen a Világ Igaza kitüntetés látható, amit Sławik 5.000 élet megmentése jutalmául kapott.  A lengyel zsidók közül majdnem százat az észak-magyarországi Vámosmikolán katonai internálótáborban helyeztek el – mindegyikük elkerülte az 1944-es elhurcolást. Vácon

Lengyel Tiszti Árvák Háza

fedőnév alatt otthont alapítottak a menekült zsidó árvák számára (a képen a Ház udvara látható zsíroskenyeret kenő gyerkőcökkel). A Duna-parti kisvárosban eleve sok lengyel menekült tartózkodott, így nagyobb esély volt elrejteni az árvák származását. A galíciai pogromok elől sokszor az utolsó pillanatban megmenekült gyerekek,

fiatalok barátságos, családi légkörben, biztonságban élhették életüket, Antall gondoskodott a helyi rendőrség jóindulatáról is. Az árvák túlélték a nyilas rémuralmat is, és később Lengyelországba, Németországba, és Palesztinába távozhattak.

Székelyhidi Ferenc tollából származó kiegészítés: "Lengyelország német megszállását követően a menekültek 10 %-át zsidók tették ki. A magyar hatóságok azon intézkedései, hogy a határon átszökötteket állampolgárságra, származásra és vallásra való tekintett nélkül nem szabad visszatoloncolni, illetve a Lengyelországból érkezetteket egyértelműen katolikusnak kell bejegyezni, sok ember számára az életben maradást jelentette. A menekülteket az ország különböző területein helyezték el, ... voltak külön zsidó iskolák is, de ezeket 1943-ban, német tiltakozásra, hivatalosan megszüntették.  Titokban – Vácott - "Lengyel Tiszti Árvák Háza” néven létrehozták a zsidó gyerekek bentlakásos iskoláját. Henryk Slawik, a Lengyel Polgári Bizottság elnöke és idősebb Antall József, a Magyar Belügyminisztérium IX. közjóléti és szegényügyi osztályának vezetője határozta el a váci árvaház megnyitását. A

Tömpe utcai zsidó iskola

épületét választották ki. Mintegy 100 tanuló és felnőtt állandó tartózkodására átalakították. 4 és 16 év közötti gyerekek, gondozóik és tanáraik laktak itt. A ház vezetését Frantiszek Świder lengyel pedagógusra és cserkészre bízták, aki már 1939 óta Magyarországon élt és elég jól megtanult magyarul. A tanárok között voltak: lengyelek, (az igazgató mellett) Maria Tomanek Waśkowska; a Felvidékről (Szlovákiából származó) Boharcsik Pál piarista atya magyart tanított; Csorba Elvira magyar énekórát tartott (a festőművész Csorba Tibor testvére, akinek közeli rokonai laktak a városban, és sokat segített az árvaháznak); és voltak lengyel zsidók (Władyslaw Bratkowski és Anna Bratkowska, azaz Izaak és Mina Bettler az édesanyjával és lányukkal; Jan Kotarba, vagyis Mojżesz Osterweil orvos feleségével és lányával.) Az első lakói 1943. júliusában érkeztek, nagyobbrészt Kelet-Lengyelországból, lelki teherként magukkal hozva az átélt borzalmakat. A „lengyel gyerekek” váci tartózkodását bizonyítja az az 1943. november 17-én kelt levél, melyben a polgármester értesítette a városi rendőrkapitányságot, hogy a Hirschfeld internátusnak a honvédségi beszállás alóli „kivételezése ügyében” a szükséges utasításokat kiadta. Az internátus teljes egészében a lengyel menekült gyermekek rendelkezésére áll és a helyszíni megállapításuk szerint a Vácott tartózkodó 35 fiúgyermek, a gazdasági központ és az iskola elhelyezésére elégséges lesz. A 30 leánygyermeket a Széchenyi utcában helyezték el, és ott a rendelkezésre álló helyiségekhez egy újabb szobát csatoltak. A gyerekekkel megismertették a helyi templomban az istentisztelet különböző elemeit, a legismertebb katolikus imádságokat. Hittanból vizsgáztak. Vasárnaponként és minden ünnep alkalmával az árvaház lakói részt vettek a szentmisén. Így a helyi hatóságok és németbarát lakósság előtt is hétről - hétre tudatosították az árvák

katolikus

voltát. Ugyanakkor a tanítás alkalmával – bár igyekeztek feledtetni velük a korábban átélt megpróbáltatásokat, nem feledkeztek meg identitásuk megtartásáról. Hét tanulócsoportot alakítottak ki. Az otthonban gyermek – és diákönkormányzat működött. 1944. március 19. után megváltozott az élet. 1944. május 8-ig még fennmaradt az iskola – de a lengyel menekültügy vezetőjének tudtával – szép csöndben, kisebb-nagyobb csoportokban eltűntek Vácról. Az egykori zsidóiskola épülete ma óvoda."

A lengyel menekültek magyarországi befogadása a két nemzet közös huszadik századi történelmének kiemelkedő epizódja. A lengyel katonák Nyugatra való továbbutazásának biztosítása mellett hazánk a civil menekültek gondozásában, elhelyezésében is óriási szerepet vállalt. Példa nélkül áll a világháború történetében, ahogyan a hatalmi logika szerint ellentétes oldalon álló nemzet ekkora segítséget nyújtson a másiknak. A lengyel állami szervek ugyan  Nyugat - Európába emigráltak, de a lengyel kultúra továbbélése nem utolsó sorban Magyarországnak köszönhető, amit többek között a balatonboglári iskola létrehozása is mutat.