Két darab golyólyuggatta Aeroflot repülőgép, türkizkék tenger és pálmafák, vajon hol járunk?

Természetesen Grenadában, ahol az USA egyrészt visszaszerezte Vietnámban igencsak megtépázott katonai hírnevét egy sikeres és villámgyors akcióval, valamint gyorsan megmutatta a karibi államoknak, hogy hol a helyük, egyik sem kokettálhat Kubával! Szokás szerint útlevél vásárlási ügyben jártam Grenadában, gondoltam hátha érdekel titeket a régi reptérhez kapcsolódó rövid, sőt vértelen csata története, ezért elmentünk fotózni egy kicsit.

Bevezető

1983-ban az Operation Urgent Fury (Sürgős Düh Hadművelet) keretében az amerikaiak pár nap alatt foglalták el a kis szigetországot, korántsem veszteségek nélkül, mindössze  két nappal a beiruti amerikai laktanya elleni bombamerénylet után. Grenada számomra a világ egyik legszebb országa. Álomszép tengerpartok néznek kifelé, a szigetek belsejében pedig káprázatos őserdőkben gyönyörű vízesések csobognak. Az utolsó óriási hurrikán óta újjáépítették az egész országot, szegénység gyakorlatilag nincs, sem nyomornegyedek. Az ország nagyjából tiszta és rendezett, ráadásul sokkal olcsóbb, mint a többi karibi paradicsom (de még talán a pokloknál is). Néhány évtizeddel ezelőtt azért más volt a helyzet. Nagy nehezen sikerült kipaterolni a briteket, persze az államfő a királynő maradt. Majd 1979-ben természetesen jött a trópusokon oly közkedvelt társadalmi, de lehet hogy természeti jelenség, egy baloldali puccs. Felfüggesztették az alkotmányt, a vezető a karizmatikus Maurice Bishop lett. Azt érdemes megjegyezni, hogy az akkor alig százezer lakosú Grenadában nagyon kedvelték Maurice-t, ma is az ő nevét viseli az új, történetünk idején viszont szintén szétlőtt nemzetközi repülőtér. A hatalmat tulajdonképpen nem is ő viselte, hanem  pártbizottság, de a kubaiakkal biztosan ő kezdett el barátkozni. Itt tartom fontosnak megjegyezni, a karibi térség iránt érdeklődők számára, hogy akkor most azonnal hagyják abba az olvasást és indítsák el el Michael Caine zseniális vígjátékát, a “Watert”. A filmet a közeli St. Luciában forgatták és ennél jobb alkotás a térségről azóta sem született és persze számtalan utalás van benne a grenadai puccsra, a kubaiakra és amerikaiakra is.

Előzmények

Bishop mindenesetre kicsit túllőtt a célon, rendesen felfegyvereztette a Népi Forradalmi Hadsereget, a választásokat lecserélte a különféle tanácsokra, a feleselő újságírókat meg fenyítgették. Ez mondjuk nem is lett volna akkor baj, hiszen akkoriban máshol is így mentek a dolgok, azonban elkezdték építeni a ma róla elnevezett nemzetközi repteret. Amit ugyan európai és észak-amerikai tervek alapján, de jelentős kubai segítséggel húztak fel. Ekkor történt, hogy az USA akkori elnöke, Ronald Reagan bedobta a szubkontrát a partiba: azzal vádolta meg a grenadaiakat, hogy szovjet harci gépek támaszpontja lesz az új repülőtér (A nagy cowboy színész elnököt sok mindennel lehet vádolni, de azzal nem, hogy felkészületlen tanácsadókkal dolgozott, hát persze hogy igaza volt).  1983. október 19-én kitört a belharc az ország irányítói között és Bishop-ot leváltotta Bernard Coard. Háziőrizetbe helyezte a volt elnököt és persze magát kiáltotta ki az új főnöknek. Bernard nem igazán volt népszerű az egyszerű nép között, ellentétben Bishoppal. Állandó taxisofőrünk szerint például azért, mert dühöngő őrült volt, aki embereket raboltatott el és hosszú kínzás után engedte csak vissza őket Jah kebelére. Ne felejtsük el, hogy annyira kicsi országról beszélünk, ahol az ellentétek valójában csak személyesek lehetnek, persze ideológiai jelmezbe bújtatva, de valójában mindenki túl jól ismeri egymást. Coard ellen azonnal kitört a lázadás, Bishop-ot kiszabadítják és ő a hadsereg főhadiszállására siet, akkori nevén a Fort Rupertbe. Vesztére, mert rögtön átveszi a hatalmat Hudson Austin tábornok és Bishop, illetve a mellette kitartó politikusok azonnal kivégzőosztag elé kerülnek, a támogatóikat meg picit meggépuskázták a laktanya előtt. Szóval kitört az őrület, a kubaiak éppen nagyon bánják, hogy Angolában vannak az expedíciós erőik, mert már érzik a bajt.

Az Egyetem

Sohasem akartam orvos lenni, de ha az akartam volna lenni, akkor Grenadában szerettem volna tanulni. Mert ott van a világ legszebb felsőoktatási intézménye. Annyira, de annyira szép helyen van, annyira kulturált, annyira tiszta, olyan modern és annyi bitang szép lány jár oda a világ minden tájáról, hogy csoda. Persze az invázió idején még nem volt annyira nemzetközi a suli, szinte csak amerikai diákokat fogadott. Mivel az országban a katonai puccsal egyidőben kitört a káhosz és az anarkia, nagyon úgy tűnt, hogy a gyerekek veszélybe kerülhetnek. Ráadásul túl közel volt még az iráni túszdráma, amihez hasonlót mindenáron el akartak kerülni.

Mindenesetre a jenkik nagyon gyorsan léptek. A puccs 19-én történt, 25-én pedig már meg is érkezett a Gyorstelepítésű Csapásmérő Erő, azaz 7600 jó katona, nemcsak amerikaiak de pár jamaikai és egyéb környékbeli lövész is, hogy mégiscsak nemzetközi legyen az az akció. Amerikai részről válogatott legényeket vetettek harcba, az tuti: az Első és Második Ranger Battalion, a 82nd Airborne Division Paratroopers, U.S. Marines, U.S. Army Delta Force és a U.S. Navy SEALs érkeztek nagyrészt helikopteren Grenadába. A hadműveletből minket igazából az északi Pearl reptér elfoglalása érdekel, hogy vissza is térjünk a témához (a szükségtelenül hosszú bevezető után, bocsánat).

A Harc

"A Urgent Fury Hadművelet bebizonyította az amerikai katonák rugalmasságát és alkalmazkodó képességét a rendkívüli nehézségek közepette", emlékeznek a bőrnyakúak.

A Lemil blog olvasói természetesen tisztában vannak vele, hogy a dicsérő szavak mögött az rejlik, hogy katonákat felderítés és térképek nélkül dobták le teljesen ismeretlen helyre. Ötletük sem volt arról, hogy kik és milyen fegyverzettel várják őket. Nemhogy egy (1) térképük sem volt, de a USS Guamról felszálló helikopterek közül pár még a szigetet sem találta meg. Mondjuk Beirutba indultak, gondolom meglepte őket, hogy a rongyfejűek helyett olcsó rumot találtak, de mindegy is, mert ugye ez a dolguk, siránkozás helyet támadááááás! Olyan apró hibákat is elkövettek hadműveleti tervezéskor, hogy a tengerészgyalogosok és a rangerek is megkapták feladatnak a Pearl reptér elfoglalását, persze úgy, hogy egymásról nem tudtak.A támadás első hullámában körülbelül 800 tengerészgyalogos, 650 ranger és 60 SpecOp-os vett részt (ha valaki tudja pontosan hogy ezek kik voltak, akkor örömmel updatelek). Őket összesen a grenadai hadsereg 600 hivatásos katonája fogadta, valamint pár a 2500 fős milíciából, akiknek a java (nagyon okosan) nem reagált a hadbahívó parancsra. Rajtuk  kívül 53 kubai katonai tanácsadó és még 636 építőmunkás volt a szigeten, ők persze szintén rendelkeztek valamiféle katonai tudással és kiképzéssel. Fidel harcosai mondjuk sejtettek valamit, mert az invázió előtt egy nappal érkezett a szigetre Pedro Tortolo Coma ezredes és azonnal elrendelte a két reptér védelmének megerősítését.

A Sürgős Düh nem kezdődött tökéletesen. Kitört ugyanis egy trópusi vihar és a felderítőket elsodorta a szél, legalább 4 fóka pedig megfulladt a viharos tengerben. A H óra így hajnali 5 lett, túl közel a napfelkeltéhez. Az északi domboldalakon telepített légvédelmi ütegek kicselezésére azt találták ki, hogy több helyen landolnak, elsőként 700méterre délre a kifutópályától. Ott információik szerint csak némi susnyás van, sima ügy lesz a landolás. Majd jöhet a többi hullám, egyenként négy csapatszállító helikopterrel, meg a nehéz vasakkal, a biztosítást hullámonként két AH-1 Cobra fedezi. A támadóék gyakorlatilag akadálytalanul leszállt, kivéve, hogy a landolási területet cserjék helyett bitang magas fák és bozót fedte (ezek itt a felsőbb képen), de pár lábtöréssel megúszták a dolgot. A következő hullámra felébredtek a védőerők és szórt tűzzel fogadták a támadókat 12,7 mm-es légvédelmi nehézgéppuskából. Egy szakasz gyorsan behatolt a reptérre, ahonnan párszor rájuk lőttek, de a milicisták elfutottak, veszteség nem volt egyik oldalon sem. A grenadai polgárok örömmel fogadták az amerikaiakat, nemcsak a lőszerraktárakat mutatták meg nekik, de a civilbe bújt milicistákat is. A déli reptéren viszont komoly ellenállásba ütköztek az antikommunista felszabadító csapatok. Konkrétan egy sárga traktoron múlt az amerikai katonák győzelme. De ez már egy másik történet, mindjárt ajánlok hozzá nálam sokkal jobb forrást, illetve dokufilmet. Mert ez a háború már teljesen televízióbarát hadművelet volt, megvan minden képen.

Utójáték és ajánlók

A nemzetközi közvélemény óriási felháborodással fogadta az akciót. Különösen Anglia és Kanada hangoskodtak, ami azért meglepő, mert mégiscsak őrült tombolásnak vetett véget az Egyesült Államok. És ugye csak egy évvel vagyunk a falklandi-kaland után... Bernard Coardot halálra ítélték, de 1991-ben életfogytiglanra változtatták a büntetést. Ráadásul a Richmond Hill börtönben hűsölt, ami nem is olyan rossz hely. Grenadában igen kevés a visszaeső, mert szakmát tanultatnak az elítéltekkel, akik kikerülnek és meg tudnak élni belőle. Szóval a karibi puccsisták szerencsespanglija nem hagyta cserben az exelnököt, mert 2004-ben jött Iván, a rettenetes hurrikán. Szinte lecsupaszította az országot és jó pár évre tönkrevágta a fűszertermelést, amely nagyon fontos bevételeket termelt. Iván alatt sok rab szökött meg, Coard viszont nem, mert tisztázni akarta a nevét, legalábbis ezt mondta. Perének újratárgyalása után 2009-ben szabadult, most feleségével él visszavonultan.

Szóval azóta Grenadában beköszöntött az új aranykor. Azonnal odaköltöznék, ha lehetne, mert gyönyörű, biztonságos és viszonylag olcsó, nagyon szerethető trópusi paradicsom. Háborúhoz akkor kerültek a legközelebb, amikor az Egyesült Államok határozott kérésére be kellett szüntetniük az útlevélprogramjukat, véletlenül öööö 9/11 környékén. Pedig csak negyvenezer jó amerikai dollárt kostált a papír. Az sosem került nyilvánosságra, hogy miért kellett Grenadának (és Vanuatunak) nagyon sürgősen magába néznie útlevél ügyben, de sejteni azért lehet. Három éve indult újra az állampolgárság befektetésért rendszer, de most legalább kétszázezer dollárnyi pénzt kérnek érte.

Ha érdekel Grenada, akkor a szakmai és a cikket kiegészítő hadiajánló előtt nézd meg ezt a számot  (a hangot érdemes levenni), mert kitűnően érzékelteti, hogy milyen is most a Fűszer-sziget:

És mi történt a Pearl reptérrel? Jó ideje nem szállnak fel róla gépek (és le sem), de újjászületett, mint a karibi térség legjobb pályája gyorsulási versenyekhez! A felvételt áprilisban készítettem:

Készült több kitűnő dokumentumfilm is az invázióról, nekem ez a kedvencem:

Lefogadom, hogy mindannyian láttátok Clint Eastwood főszereplésével készült “Heartbreak Ridge” című filmet. Ha nem, akkor arra nem is tudok mit mondani, talán egyedül a fiatalság hozható fel mentőkörülményként. De ilyen alapmű esetén igazából az sem. A harci cselekmény Grenadában játszódik és az eredeti helyszíneken vették fel.