Borsod barátunk, aki a hadtörténet különféle bugyraiban már jócskán elmerült, és már egy másik blogon is megörvendeztetett minket írásaival, ezúttal nagy bátorságáról adott tanúbizonyságot. Egy olyan magyar katonafigura bemutatására vállalkozott, akinek tevékenysége, karrierje meglehetősen ellentmondásos. Különböző politikai rendszerek finoman szólva is eltérően értelmezték értékeit - az egyik szerint már-már sztárolt mintakatona, majd kegyvesztett és mellőzött lett, a másikban pedig nagyjából az ördöggel magával került egy lapon említésre. Barátunk írása talán képes ennek ellenére megmutatni, hogy a valóság mégsem e két szélsőség valamelyike, hanem a kép sokkal árnyaltabb is lehet. Következzék hát Prónay Pál a katona története.

[Ugyan az alábbi írásból ilyen sehogysem olvasható ki, de ha valaki mégis lenne, aki félreértené, esetleg félre akarná érteni a posztunkat, közöljük, hogy a blog szerkesztői, sőt a szerző sem támogat semmiféle politikai szélsőséget, vadhajtást, és a terror, valamint a politikai erőszak mind vörös, mind pedig fehér változatát elítéli. Nem azonosulunk továbbá a jogállamiság, valamint a törvényesség lábbal tiprásával sem. Életvitelünket továbbá egyéb tekintetben a környezetbarátság jellemzi. Szolgálati közlemény vége.]

Prónay Pál személye 1945. után meglehetősen egysíkú ábrázolásban volt látható – pszichopata gyilkos, aki ily módon jól illeszkedett a Horthy-rendszerről kialakított általános sajátos képbe. Azóta már tudjuk, hogy – mint az életben sok más dolog – sem fehér sem nem fekete.

Lássuk, ki is volt Prónay Pál:

Prónay Pál, tótprónai és blatniczai, magyar királyi alezredes (Romhány, 1874.11.02- Szovjetunió, 1946. után)

A Prónay família első ismert őse Rechk, aki IV. Béla király korában élt és 1279-ben kapta az uralkodótól a családnak nevet adó TótSzolvákprónát, (ma zengzetes szlovák nyelven Slovenské Pravno), ami Stubnyafürdőtől nem messze található. A történelem viharai közepette a família egyre terebélyesedett, Turóc, Nógrád, Pest, Nyitra vármegyékben vezető beosztásokat töltöttek be. Tevékenységüket Mária Terézia 1770-ben bárói címmel honorálta. A családtagok a közélet mellett a gazdálkodásban, valamint a humán tudományokban tűntek ki.

Ebből a békés életformát élő családból származik a XIX. század utolsó harmadában eme életrajz alanya, aki a Nógrád megyei Romhányban született – a család nemesi ágából – 1874 november 11-én. Fiatalkori éveiről keveset tudunk, iskoláztatása a kutatás pillanatnyi állása szerint a nevezetes soproni Lähne-iskolában történt (ahol többek között iskolatársa volt Horthy Szabolcs és Jenő, a későbbi kormányzó testvéröccsei).

Életének nevezetes dátuma volt 1893., mikor önkéntesi évének leszolgálására bevonult a császári és királyi 11. huszárezred szombathelyi laktanyájába. [Az Osztrák-Magyar Monarchia haderejéről itt olvashatsz bővebben.]

Az ezred 1889-ben került Szombathelyre, és 1912-ig állomásozott itt, pótteste a világháború alatt is a városban maradt.  Az alakulat 1907 augusztusában I. Ferdinánd bolgár fejedelem személyében új tulajdonost kapott, aki ifjúkorában pár esztendeig az ezrednél szolgált.

A kötelező egy év – amely az újonc huszár életének minden gyönyörűségét magában foglalta az istállóőrségtől a lócsutakolásig, – majd a szükséges tanulmányok abszolválása után huszárhadnagy lett, ugyancsak a szombathelyi huszároknál.

1912-ig a 11. huszárezred tisztje volt, majd 1911-ben vagy 1912-ben áthelyezték a császári és királyi 13. huszárezredhez. [OMM huszárok itt és ennél is bővebben itt.] Ennek kötelékében harcolta végég az első világháborút. Számos „érdem utáni” kitüntetést viselt, ami arra utal, hogy személyes bátorságért nem kellett a szomszédba mennie. Ugyancsak kitüntetéssorából lehet tudni, hogy megsebesült, hiszen egysávos Sebesülési Érmet viselhetett.

A IV. Károly által alapított hadifém anyagú Sebesülési Érmet harceszköztől történő sebesülés után viselhették. A sebesülések számát a kitüntetés szalagján látható piros sávok jelezték.

Az összeomlás századosi rendfokozatban érte Bécsben. Magyarországra érkezése után rövid ideig a Lónyilvántartó Hivatal állományában volt, részt vett a Magyar Országos Véderő Egylet (MOVE) megalapításában, majd visszament az osztrák fővárosba. Rövid ideig a kivándorlás gondolatával kacérkodott, de helyette inkább Szegedre ment, ahol csatlakozott Horthy Miklóshoz, és megszervezte különítményét, amely mintegy 160 főből állt.

Különítményesek

Horthy Miklós Szegeden – mivel számottevő fegyveres erővel nem rendelkezett – hatalma stabilizásása céljából engedélyezte tiszti különítmények negszervezését, amelyeket statáriális bírsákodási joggal ruházott fel. Ezzel kiszabadította az önbíráskodás szellemét a palackból.

Ezek a különítmények – különösen a Prónay-, az Ostenburg-Moravek Gyula és a Héjjas Iván-féle csoportok – megtorló akciókba kezdtek a proletárdiktatúra során elkövetett bűncselekmények - vélt vagy valós - vétkeseivel szemben. Emlékeztetőül: vörös terror, Lenin-fiúk, Szamuely Tibor. A válasz sem volt éppen demokratikus, törvényes, vagy éppenséggel jogállami. Tény ami tény: nagyon csúnya idők jártak.

Idehaza szinte mindenkinek mond valamit a Bors című filmsorozat. Zentay Dezső és Ormándy Oszkár figurái (magyar hangja Bujtor István és Koncz Gábor) jelenítik meg a különítményeseket. Oszikám és Dezső a két tökkelütött üldözik Bors Mátét az illegális kommunistát, korának MacGyverét. Zseniális.

"Most megcsíptük, Oszi! Megcsíptük, Dezső!"

Prónay különítményesei elsősorban a Dunántúlon, de az ország más területein is önbírásodtak. Horthy Miklós, mint a fegyveres erők főparancsnoka, majd, mint az ország kormányzója a konszolidáció érdekében igyekezett megfékezni a különítményeseket, de érdemi eredményeket csak hatalma megszilárdulását követően tudott felmutatni.

Károly-laktanya

Prónay – Horthy kíséretében – Siófokon keresztül Budapestre ment időközben mintegy 1600 főre duzzadt különítményével, amelyet a kelenföldi Károly-laktanyában helyezett el, (képünkön) majd pedig törzskarával a Britannia-szállóban vert tanyát (lásd alant). Alakulatát 1920. március 1. után „I. vadász zászlóalj” néven szervezik át. A konszolidáció nem túlságosan sikeres, mert az elkövetett atrocitásokat egyre kevésbé sikerült eltussolni. A megszilárduló hatalom befolyásos személyisége, Bethlen István – a későbbi miniszterelnök –, valamint a legitimisták követelték a különítményesek felelősségre vonását. Az utolsó csepp a pohárban az volt, mikor Prónay emberei váltságdíjat követeltek Vázsonyi Vilmos liberális politikus egyik fogva tartott rokonától.

 Britannia-szálló

Jó ürügy volt a távozásra, hogy Gömbös Gyula a magyar kormány hallgatólagos támogatásával elkezdte szervezni a nyugat-magyarországi felkelést.  Az időközben „I. csendőr tartalék zászlóalj”- nak átszervezett alakulatának vezetéséről lemondott. Prónay rövidesen önállósította magát. 1921. szeptember 8-tól, mint a „nyugatmagyarországi csapatok fővezére” szerepelt és szervezte szabadcsapatát.

Hétköznapi élet a nyugat-magyarországi felkelés alatt (forrás)

Az önállósodás olyannyira sikeres volt, hogy miután a magyar hadsereg kiürítette azt a területet, amelyet a békeszerződés rendelkezései szerint át kellett adni Ausztriának, a keletkező vákumba egy huszárvágással benyomultak a felkelők, akik többször keveredtek fegyveres összetűzésbe az osztrák csendőrökkel és katonákkal. Prónay 1921. október 4-én szerényen kikiáltotta magát a független Lajtabánság államfőjének. Az új „államot” senki nem ismerte el. A rövid életű formáció létezésének idejére esett a második királypuccs.

Második királypuccs: 1921. október 20-án IV. Károly felesége társaságában repülőgéppel a Vas megyei Dénesfára érkezett. Másnap már miniszterelnököt nevezett ki Rakovszky István személyében. 22-én vonattal indult Budapestre, az alig négyórás utat azonban két nap alatt tette meg: szerelvénye szinte minden állomáson megállt, ahol a katonai helyőrségek és a polgári vezetők hűségesküt tettek neki. Károly és csapatai akadálytalanul jutottak el Budaörsig, ahol harcállásokat foglaltak el. Október 23-án a budaörsi „csatában” a Gömbös Gyula által vezetett reguláris hadsereg és az egyetemista önkéntesek szétszórták a királypárti egységeket.

Prónay nem volt hajlandó Károly ellen harcolni, sőt, egyes adatok szerint hűségesküt is tett neki. Ebben mellőzöttsége miatt érzett sértődése mellett – szerepet játszhatott, hogy felesége, gróf Pálffy-Daun Aiméé, Zita királyné udvarhölgye volt. A király távozása után nyíltan legitimista nézeteket hangoztatott, tehát abban a hűségeskü-történetben lehet valami….

A kalandos életű katona visszatért Budapestre, ahol megkísérelte korábbi pozícióit visszaszerezni. Időközben azonban már más szelek fújtak: Horthynak inkább kínosak voltak a revolverhősök. Prónay így a MOVÉ-ban, később az Ébredő Magyarok Egyesületében próbált meg támogatókat toborozni magának – kevés sikerrel. Még volt zászlóalját is megpróbálta összegyűjteni, de leginkább a kávéházakat járta, ahol arrogáns magatartásával hívta fel magára a figyelmet: hangoskodott, provokált és kötekedett. Ez odáig fajult, hogy utcai verekedésbe keveredett Ranzenberger Viktor testőr őrnaggyal – korábbi alvezérével, akivel már hosszabb ideje perben is állt –, amelynek végeredménye letartóztatás, majd büntetőügy lett, amelyben elmarasztalták.

Kiképzés a Rongyos Gárdánál (forrás)

Ennél jobban nem tudta felhívni a figyelmet magára egészen a háború végéig. Egyes adatok szerint már a német megszállás után szervezkedni kezdett. 1944 október 15-ét követően tevékenységének kézzelfogható eredménye is volt, bár eleinte csekély eredményt tudott felmutatni. Prónay és a köré tömörült régi bajtársak nem álltak a helyzet magaslatán, a tettvágyon kívül mással nem rendelkeztek, tehát sem szervezőképességük, sem emberük, sem felszerelésük nem volt. Így Budapest ostromának kezdetekor – annak ellenére, hogy 1500 főre vételeztek fel élelmiszert – visszaemlékezés szerint a különítmény 100-120 fővel rendelkezett, valamint minimális felszereléssel. Amikor 1944. december 26-án a bekerítés  gyűrüje bezárult Budapest körül, a Hungarista Mozgalom vette szárnyai alá a különítményt, és „Központi Hungarista Harccsoport” néven szerepeltek. Eztán a többi nyilas szerveződéshez hasonlóan inkább az arcvonal mögött vitézkedtek. A harccsoportot végül 1945. január 7-én beolvasztották a Fegyveres Nemzetszolgálatba.

Maga Prónay a legújabb kutatások szerint március 20-án – tehát jóval az ostrom után – esett fogságba ismeretlen körülmények között. A Szovjetunióba szállították, ahol bíróság elé került, 1946 június 10-én húsz év kényszermunkára ítélték. 71 évesen esélye sem volt mindezt túlélni. Annyi bizonyos, hogy fogságban halt meg, hogy mikor és hol, arról nincs információnk.

Az Oroszországi Föderáció Legfelsőbb Ügyészsége 2001. június 27-én rehabilitálta. Az objektivitás kedvéért jegyezzük meg, hogy rehabilitálás az egyébként politikai koncepciós per tárgyát és ítéletét érinti, nem pedig az elítélt előzetes tevékenységét.