Folytatjuk Hoerbi munkájának közlését, a Lusitaniáról szóló második résszel. Az első rész által kiváltott érdeklődésből kiindulva ezt a posztot is sokan fogják olvasni, és abban is biztosak vagyunk, hogy a jóízlés határain belül maradó vitákat és kiegészítéseket sem kell nélkülöznünk.




Ugyanekkor, 1915. április 30-án, az angol partoknál a Filey és a Iago brit járőrhajók feltartóztatják a Gulflight amerikai tankhajót (itt lent), majd kényszerítik, hogy kövesse őket a legközelebbi angol kikötőbe. Azzal vádolják, hogy üzemanyagot szállít az arrafelé járőröző német búvárhajóknak. Déltájban az U-30 felmerül és megállásra szólítja fel a konvojt. A Filey megpróbálja elgázolni. Rosenberg kapitány a hadilobogós járőrhajók láttán azt hiszi, hogy a Gulflight angol tanker, melyet a két hadihajó véd. Kilő egy torpedót, ami jelentéktelen károkat okoz, majd – észlelve az Egyesült Államok lobogóját – felhagy  a támadással. A találat után a Gulflight két matróza rémületében vízbe veti magát és megfullad. Estefelé az őrizet alatt vonuló hajó kapitánya szívinfarktust kap és meghal. A háború három újabb amerikai áldozata.

Wilson elnök teljesen felháborodik és Németország „szigorú felelősségéről” beszél; az angol és amerikai sajtó gyilkos és indokolatlan kalóztámadásról ír. Az amerikai német nagykövet kap egy feljegyzést, miszerint Németország gátlástalanul követi „a hajók nemzetiségre való tekintet nélküli, önkényes és felelőtlen elpusztításának” politikáját. Azt a következtetést vonják le, hogy a németek „elszántan törekednek az Egyesült Államokkal való összecsapásra”, illetve „Németország nyílt háborút akar és fel is van rá készülve.”

A Lusitania közben gyorsan szeli a habokat Nagy-Britannia felé. Turner kapitánynak nincs oka izgalomra, ugyanis az akkori tengeralattjárók hatótávolsága nem terjed túl a Brit-szigeteken, az ír partoknál pedig találkozója van a Juno cirkálóval (itt fent), amelyet a védelmére rendeltek ki.

Május 5-én, röviddel déli tizenkettő előtt az Admiralitás hoz egy határozatot, amely közvetlen kiváltó oka a Lusitania katasztrófájának. Senki nem él már, aki tudná, hogy ki döntött, de Churchillnek és Lord Fishernek (itt balra) egyaránt osztoznia kell a felelősségben.

Ekkor utasítják ugyanis a Juno cirkálót, hogy tekintsen el a Lusitania védelmétől és térjen vissza Queenstownba; Turner kapitányt a döntésről nem értesítik.

Közben egyre közelebb kerül az U-20 járőrterületéhez, holott az Admiralitáson tudnak a német tengeralattjárók helyzetéről. „A Lusitaniát alaposan csökkentett sebességgel, szándékosan olyan övezetbe küldték, amelyről pontosan tudták, hogy ott tengeralattjáró várakozik, a védőkíséretet pedig visszavonták.” Ezt Kenworthy báró, az Admiralitás tisztje írta „A tengerek szabadsága” című könyvében, 1927-ben. Személyesen volt jelen a döntéshozatalon és állítása szerint undorral hagyta el ennek helyszínét.
Május 6-án az U-20 (itt felül látható) a Lusitania útvonalán elsüllyeszti az Earl of Lathom szkúnert, majd megállásra szólít fel egy gőzhajót, amely a leszálló ködbe menekül. Mindkét támadást azonnal jelentik Queenstownba és Londonba. Másnap reggel elsüllyeszti a Candidate gőzhajót, miután a legénység mentőcsónakokba szállt. A hajón homokzsákokkal védett géppuskaállásokat találnak. A Királyi Haditengerészet egyik járőrhajója szedi fel az embereket, a még mindig ott tartózkodó U-20 jelenlétében.

A hivatalos brit közlés szerint a Candidate legénységnek valóságos pergőtűz közepette kell csónakokba szállnia és elmenekülnie. Egy órával később egy újabb gőzhajó menekül sikeresen a ködbe. Délután az U-20 találkozik a Candidate testvérhajójával, a Centurionnal, és elsüllyeszti. Már csak három torpedója marad, amiből Walter Schwieger sorhajóhadnagy (itt balra), a tengeralattjáró kapitánya kettőt a hazafelé vezető útra tartalékol.

Május 7-én a Lusitania eléri Írország partjait. Órákig figyelik a horizontot, de a Junónak nyoma sincs. Turner kapitány azt a következtetést vonja le a dologból, hogy elkerülték egymást a ködben. 13:20-kor, mikor már a hazaindulásra gondol, Schwieger füstfelhőt vesz észre a tengeralattjáró orrától jobbra. Az angol hajókatalógus alapján (!) azonosítják a hajót: Lusitania (amelynek a társalgóját itt alul láthatjátok) vagy Mauretania, felfegyverzett cirkáló. A füst megpillantása és ötven perc tüzelési pozíció keresés után egy G-torpedó három méter mélységben, a Lusitania jobb oldalánál robban. Az U-20 hajónaplója szerint „szokatlanul erős robbanás következik be, nagyon sűrű füstfelhővel.” A kazánok közül egy sem robban fel, viszont valami más szinte teljesen szétveti a hajó fenekét.

Az azóta lemerült búvárok egyhangúlag azt állítják, hogy a Lusitania orrát erős belső robbanás nyitotta szét. Ennek hatása többszörösen felülmúlta az elsőét. Schwieger torpedója a jobboldali széntartályok elárasztását és a hajó 15 fokos dőlését idézte elő. A második robbanás okozta a Lusitania végzetét. Tizennyolc perccel a becsapódást követően a Lusitania eltűnik a habokban, 1200 ember halálát okozva.

Coke tengernagy az SOS jelzést követően utasítja a Junót - amely eredetileg az őrizettel volt megbízva -, hogy siessen a helyszínre. Mihelyst Lord Fisher ezt megtudja, azonnal visszarendeli, tudniillik attól tart, hogy a tengeralattjáró a cirkálót is megtorpedózza. Nem tudhatja, hogy annak már nem áll rendelkezésére több lövedék. Az U-20 így is szerencsésnek mondható, mert megbízhatatlanságáról híres utolsó torpedója nem mondott csődöt. Pont ez a megbízhatatlanság az oka, hogy kettőt kell tartalékoljon a hazaútra. A Juno legénysége már látja a túlélőket a vízben, mikor megkapják a visszarendelő parancsot.

Wilson elnök felismeri: a közelgő választás miatt nem éli túl a politikai vihart, hogy több mint száz amerikai halt meg a kormány laza semlegessége miatt. Felvilágosításért fordul a washingtoni jogügyi hatóság ügyvédeihez, közöljék a nemzetközi jogi precedensekre alapozott véleményüket az ügyről. Az eredmény lesújtó, mivel a következőket állapítják meg:

1. Nagy-Britannia megszüntette a különbséget a kereskedelmi és a hadihajó közt;
   
2. A Lusitania hadianyagot és csapatokat szállított;
   
3. A nemzetközi jog nem támasztja alá az amerikai állampolgárok életének sérthetetlenségét, ha azok hadviselő fél bármilyen típusú hajóján utaznak;
   
4. Németországnak jogában állt elsüllyeszteni a Lusitaniát.

Az elnök és az angolbarát vezetés a szokott módon reagál. A New York Times-ban cikk jelenik meg arról, hogy a tengeralattjáró kilencven méternyire a Lusitaniától, a felszínen eregetett torpedókat a hajó oldalába. Hozzáteszi, hogy a németek mérges gázt is használtak. Akad olyan lap, amelyikben hat torpedót említenek. A brit Admiralitás közleményében az szerepel, hogy „a Junót tengeralattjáró tartóztatta fel, megtámadva és meggátolva emberbaráti feladata teljesítése közben.” Abban a körzetben a már hazaindult U-20 volt az egyetlen búvárhajó. A nagyközönség számára propagandapert indítanak, amiben a felelősséget teljes mértékben a Központi Hatalmakra hárítják.

A per jogi és erkölcsi tisztaságára jellemző, hogy Lord Mersey vizsgálóbíró (itt balra fent) két nappal az ítélet meghozatala után lemond a neki járó tiszteletdíjról, majd kijelenti: „kérnem kell, hogy a jövőben mentsenek fel Őfelsége igazságszolgáltatásának gyakorlásától.” Tíz év elteltével valamivel nyíltabban nyilatkozik: „a Lusitania piszkos egy ügy volt.” Lord Fisher flottatengernagy egy későbbi magánlevelében, melyet von Tirpitz tengernagynak (itt jobbra) ír, a következő részlet található: „nem kárhoztatom Önt a tengeralattjáró ügyért, az Ön helyében pontosan ugyanezt tettem volna magam is.”

Sir Winston Churchill 1939-ben tér vissza miniszterként az Admiralitásra. Németország, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok ekkor szinte ugyanolyan kapcsolatban áll egymással, mint 1915-ben. Első utasítása a Kereskedelmi Főosztály számára a következő: „Jelentsék azoknak az utasszállító hajóknak a nevét, amelyek elsüllyedése országos felháborodást váltana ki.”