A különböző államok (hadseregek) nukleáris csapásmérési potenciálja, kapacitása (magyarán és leegyszerűsítve: atombomba a spájzban) olyan téma, amely az utóbbi időben (hála az Iráni Iszlám Köztársaság, valamint Észak-Korea erőfeszítéseinek) nemcsak a biztonságpolitikai megbeszélések programjában szereplő napirendi pont, hanem a többé-kevésbé laikus szemlélők kvaterkázásai során is felmerül, mint téma.

Mai vitaposztunk (ami azért jutott eszembe, mert a múlt héten volt egy érdekes  haveri beszélgetésem pár, a téma iránt - hozzám hasonlóan lelkes, és ugyanolyan amatőr - érdeklődővel) a nagyközönség számára kevéssé ismert algériai próbálkozásokról szól.

A Föld 11. legnagyobb területű országa közel félmillió embert tart fegyverben a fülünknek olya ismerősen csengő elnevezésű Nemzeti Néphadseregében. Csak hogy egy kicsit világosabbá tegyük, miről is beszélünk, álljon itt pár adat róluk:

Évente elég szép summát szánnak a hadseregükre: a tavaly ez úgy öt milliárd euróra rúgott, az idén megközelíti a hatot. Ez nagyjából a GDP 4 százaléka. Harckocsiból körülbelül ezer darabot tudnak kiállítani (ezen felül kétszáz T-90-re nemrégiben adtak le megrendelést), ami pedig a légierőt illeti, csak annyit mondok, hogy jóval kettőszázötven fölött van a harci gépeik száma (MiG-25, MiG-29, SzU-30, stb.)

És mielőtt az atomprogramjukra rátérnék, azt is elmondom (merthogy szerintem szignifikáns), hogy az államfőjük (Abdelaziz Buteflika) tíz éve irányítja az országot (az idén tavasszal például 90% feletti szavazataránnyal választották meg harmadszor), és egyszemélyben védelmi miniszter és természetesen főparancsnok is.

Az algériai katonák már közvetlenül az 1962-es függetlenség-kikiáltás után elkezdtek ábrándozni arról, hogy hej, de jó is lenne akár csak egy, bármilyen icike-picike atombomba is; olyan lehet ez az álom az ifjú államok életében, mint bakfisoknál a herceg az ominózus fehér lovával: mindenki átesik rajta, aztán van, aki kinövi.

Nos, Algéria nem nőtte ki: jelentős nukleáris infrastruktúrával rendelkezik, amellyel a fekete földrészen csak a dél-afrikai és talán az egyiptomi veheti fel a versenyt. 1989-ben üzemelik be az első (kísérleti) reaktort, amelyet Argentínából importáltak. Ez egy könnyűvizes, mindössze egy megawattos modell, amely a „Núr” (Fény) nevet kapta. A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (NAÜ) rajta tartotta ugyan a szemét, csak azt nem tudták, hogy Algéria már 1983-ban titkos együttműködési megállapodást kötött Kínával, s a ferdeszemű szakemberek két évre rá Ain Usszera mellett, a Szaharában már üzembe is helyezik (mondanom sem kell: a legnagyobb titokban) az „El Asz Szalam” (Béke) nevű, 15 megawattos reaktort.

Ezt az (immáron nehézvizes) cuccot olyan jól konspirálták, hogy csak 1991-ben fedezte fel egy kósza amerikai felderítő műhold, amely unalmában készített pár tízezer fényképet a több ezer teljesen egyforma homokbuckáról. Ezután a jenkik nagyon rácuppantak hírszerzésileg, mert mindig is idegesítette őket az a lehetőség, hogy olyan ország rendelkezzen hasadóanyag-gyártási kapacitással, amelynek nemzeti lobogójában és/vagy címerében holdsarló látható (az ötágú vörös csillagról nem is beszélve).

Jó pár algériai hivatalos személy becsavarása és egy valag lóvé kifizetése után megállapították, hogy az El  Asz Szalam könnyedén tud uránból egy év alatt annyi (és olyan minőségű) plutóniumot előállítani, amennyi (és amilyen) egy combosabb bombához kell. A botrány kirobbantásában jelentős szerepet vállalt London is, William Cross ezredes személyében, aki akkoriban Algírban a brit katonai attasé szerepét töltötte be, és beosztásából adódóan elég kíváncsi természetű volt.

Az ezredes – önmagát a sivatag szerelmeseként beállítva – elég sokat bóklászott Ain Usszera környékén, és a csontsovány kecskéken, meg a kókadozó pálmafákon kívül érdekes fényképeket készített az ottani (iparinak tűnő) létesítményről is. Az algériaiak ezen annyira bepipultak, hogy ’91 tavaszán rögtön ki is utasították Crosst az országból. Pár napra rá a Washington Timesban megjelent egy leleplező cikk, amelyet az a Bill Gertz jegyzett, aki arról vált híressé, hogy több informátora volt az amerikai és brit hírszerzésen belül, mint az egész Varsói Szerződésnek (pedig az sem volt kevés).

A NAÜ-vel nem lehetett cicázni, és akármilyen balhét is csináltak az algériaiak a brit attasé „diplomáciai státuszával össze nem egyeztethető” tevékenységéből, el kellett ismerniük, hogy igen, az ott egy dúsító, de (ahogyan azt az izraeliektől is hallották) kizárólag békés célú.

Az algériai-kínai katonai-tudományos együttműködés azonban töretlenül folytatódott és folytatódik: 1996-ban további két szerződést írtak alá izotóp-előállításról és nukleáris hőcellák közös gyártásáról. Ha jól számolom, Algéria lassan negyed évszázada barkácsolhatja a saját atombombáját, ami azért elég ahhoz, hogy mondjuk a Pentagonban jó pár, rövidre nyírt tábornoki tarkón felálljon a szőr, még akkor is, ha az utóbbi négy-öt évben minden jel arra utal, mintha szüneteltetnék a dübörgést.

Brit, francia és izraeli elemzők szerint eddig legalább öt, de az is lehet, hogy tíz átlagos atombombányi plutónium pihen valahol a nyugat-szaharai homokdünék között. Ezek alapján különösebb rizikó nélkül jelenthetjük ki, hogy Algéria talán az egyetlen arab állam, amely teljes mértékben saját lábakon álló atomprogrammal rendelkezik.

Noha Algériának egyes szomszédaival vannak problémái és politikai feszültségei (gondoljunk csak Kadhafi mester országának aggasztó közelségére, vagy Marokkóra), ezek közül egyik sem jelent olyan mérvű biztonsági kockázatot, amely arra késztethetné az algíri kormányt, hogy beleerősítsen a katonai nukleáris szegmensbe.

Ugyanakkor – átvitt értelemben – Algéria kereken öt éve várakoztatja a NAÜ-ellenőröket a határainál, mert 2004 óta a parlamentjük nem tudott időt szakítani annak a törvénynek a ratifikálására, amely a NAÜ-t felhatalmazná az Ain Usszera melletti létesítmény teljeskörű ellenőrzésére.

A versenyfutás Egyiptommal és Szaúd-Arábiával „Az arab világ első atomhatalma” címért folytatódik. És egy kicsit azért nyugtalanító, hogy Algéria egyike azon kevés államoknak, amelyek Irán nukleáris erőfeszítéseit meglehetős rokonszenvvel figyelik.

És akkor ennyi ízelítőül; igazából azt kérném tőletek, hogy fejtsétek ki véleményeteket, és ne csak az algériai, hanem általában a közel- és közép-keleti államok nukleáris erőlködéseiről.