Amikor 1741-ben az orosz szolgálatba szegődött, dán származású haditengerész, bizonyos Vitus Bering kapitány egy tengeri vihar folyományaként kényszerből kiköt egy kis, északi szigeten, még nem tudja, hogy a környező tengert, valamint az Újvilág és az Orosz Birodalom közötti szorost róla fogják elnevezni.


Október végén Bering (itt alul) kitűzi tehát a Nagy Péter-féle fehér-kék-vörös hadilobogót, s a sziget (hasonlóan a tőle keletre elterülő, akkor még jórészt értéktelennek tartott Alaszkához) cári birtokká válik. A környéken halászgató és fókákra, valamint eltévedt cetekre vadászó bennszülöttek (az aleutok) nyelvén Qisxan-nak (később Kiskának) nevezett vulkanikus sziget különösebben nem korbácsolta fel a környék (cári monopóliumnak kikiáltott) szőrmekereskedelméért felelős állami cég, az Orosz-Amerikai Társaság érdeklődését, hiszen a nem egészen 280 négyzetkilométeren semmi olyasmi nem volt, amiért ez megkülönböztetett figyelmet érdemelt volna.

Teltek-múltak az eseménytelen évtizedek, mígnem a XIX. század középső harmadára az alaszkai orosz jelenlét kezdett elég sokba kerülni Moszkvának Petrográdnak Szentpétervárnak, hiszen az aktuális cár, I. Miklós (itt jobbra) és országa olyan eseményekkel volt kénytelen szembesülni, mint az orosz-török, majd a krími háború, valamint az európai forradalmak. A különböző állatbőrök, szőrmék és a fókazsír szállítási útvonala több ezer kilométeren keresztül húzódott a felvevőpiacot jelentő nagyvárosokig, melynek logisztikai és fegyveres biztosítása gyakorlatilag ráfizetésessé tette a teljes alaszkai exportot, és akkor még nem beszéltünk az amerikai földrészen létrehozott erődök fenntartásáról. Ezek voltak ám az igazi előretolt helyőrségek, ahol a katonáknak tényleg nem volt más elfoglaltságuk, mint a vodka vedelése, a célbalövés (hol fókára, hol jávorszarvasra, hol eszkimó-aleut járókelőkre), továbbá a bús orosz nóták gajdolása a távoli Oroszország Anyácskáról.

A csendesen, de biztosan izmosodó és terjeszkedő USA nem nézte jó szemmel, hogy a lassan a saját homokozójának tekintett észak-amerikai kontinensen egy másik nagyhatalom is megvetette a lábát (a britekhez és a franciához a kanadai szomszédság okán már volt alkalmuk hozzászokni, az oroszokhoz viszont nagyon nem akartak). Az utolsó (belpolitikai jellegű) akadály 1865-ben, az amerikai polgárháború végeztével elhárult, s az „Amerika az amerikaiaké!” elv alapján az egyre nagyobb pénzügyi nehézségekkel küzdő oroszoknak Andrew Johnson elnök (itt balra) tesz egy visszautasíthatatlan ajánlatot…

Így történt, hogy 142 évvel ezelőtt az Amerikai Egyesült Államok 7,2 millió (akkori) dollárnyi aranyért megvásárolt egy akkora területet, mint amekkorát itt felül az Európa-térképen zölddel jelöltünk: Franciaország, Németország, a Benelux-államok, Svájc, Ausztria és a Visegrádi Négyek összesen. Mai vásárlóértéken nagyjából 42 milliárd forintot fizettek érte, ami azt jelenti, hogy négyzetkilométerenként 24 ezer forintba kóstált. Mégegyszer mondom: tényleg nem volt rossz üzlet – legalábbis a jenkik számára.

Amikor tehát 1867. márciusának 30. napján az USA fővárosában Eduard de Stoeckl cári nagykövet és William Seward amerikai külügyminiszter kézjegyével lát el egy mindössze két és fél oldalas, alig 1300 szót tartalmazó nemzetközi szerződést, senki sem gondolta volna, hogy távlatilag az Egyesült Államok fennállásának egyik legjobb, az Orosz Birodalom pedig talán legrosszabb üzletét köti: Alaszka (vagy ahogyan akkor nevezték: az Észak-Amerikai Orosz Területek) gazdát cserélt. És ment vele együtt az Aleut-szigetek legnyugatibb pontja, Kiska szigete is.
A második világháborúban (valamikor 1942 őszén) a japánok elfoglalják Kiskát, amely ily módon (a szomszédos Attuval együtt) az egyedüli olyan amerikai felségterületté válik, amelyre (igaz, csak ideiglenesen és igen rövid időre) kitűzik a sugaras-túrórudis lobogót. 1943 késő tavaszán (egy teljes hónapig tartó, kemény harcok árán) a jenkik visszafoglalják Attut, majd kanadai szövetségeseikkel karöltve  (mintegy harmincezren) augusztusban Kiskán is partra szállnak.

A legnagyobb meglepetésükre semmiféle ellenállásba nem ütköznek – nem vették észre ugyanis, hogy az átlagosnál is sűrűbb ködöt kihasználva a körülbelül ötezer japán már július végén összecuccol és elhagyja a szigetet; hátrahagynak viszont egy (sok) szekérderéknyi csapdát, amelyek (a zord időjárással és a szervezetlenség, valamint a hiányos felderítési adatok miatti, szórványos baráti tűzzel karöltve) közel háromszáz amerikai és kanadai halottat eredményeznek. Ha nem emberéletekről lenne szó, a szemlélő a térdét csapdosva röhöghetne a tragikomédiába illő helyzeten: a szövetségesek szinte öntevékenyen irtottak ki egy zászlóaljnyi saját katonát egy olyan szigeten, amelyen egyetlen ellenség sem volt már.

Kiska napjainkban Kiemelt Nemzeti Emlékhely (National Historic Landmark), továbbá természetvédelmi terület. Hadtörténészek és ornitológusok egymásnak adják a nemlétező kilincset; nekik közelről is alkalmuk van megcsodálni a sziget északi végében található (és aktívnak minősülő), 1220 méter magas vulkánt, amely 1962 januárjában és 1964 márciusában is kitöréssel örvendeztette meg a környéken fészkelő több millió madarat és a kutatókat.

Végezetül pár alapadat a gyakorlatilag lakatlan szigetről; az alakját itt fentebb már láthattátok. 30-32 kilométer hosszúsághoz és a 3-10 kilométer szélességhez egy meglehetősen változatos domborzat társul. A vulkán mellett (amelyről már említést tettünk) van itt erdő, vízfolyások és kis tavak, síkvidék, változó magasságú dombok, tisztások, cserje és bozót, sziklák. Ideális terep - hogy mire? Nos, majd meglátjuk.

Mostanra ennyi.

Tudnotok kell, hogy ez a cikk egy fizetett hirdetéssorozat harmadik része (azaz fizetett lesz, mert még nem csengettek az illetékesek), de nagyon remélem, hogy nem fogjátok túl hamar kitalálni, melyik földrajzi társaság árasztja el  majd lóvéval a lemilblogot, ily módon közvetve finanszírozva a 2010-es tavaszi lemilbulit és a blog további alakítását. Nem segíthetek, de annyit elárulok, hogy NEM a Royal Geographical Societyről van szó.

Folytatjuk. Nemsokára.

(X)