Mai posztunkkal eddigi olvasónk, Kismy  mutatkozik be szerzőként. Kétrészes írásának főhőse XII. Károly, a messzi Észak egyik emblematikus uralkodója, aki - amint azt többször is látni fogjuk - néha egészen mediterrán jellemvonásokat felmutatva viselte a svédek koronáját. Meglátjátok, milyen jó fej, és biztos vagyok abban, hogy szeretni fogjátok. 




XI. Károly, a svédek királya 1680-ban vette feleségül III. Frigyes, Dánia királya lányát, Ulrika Eleonorát. Ebből a házasságból született 1682. június 27-én fiuk, jelen poszt hőse, a későbbi XII. Károly.

Az ifjú (akinek királyi bölcsője itt jobbra lent látható) példás trónörökösnek indult: secperc alatt megtanult németül, hat évesen már körbe-körbe vágtázott a királyi palota kertjében kedvenc lován, csupán a borsófőzelékkel nem tudott zöldágra vergődni.

Ez kérem saját kutatási eredményem, ugyanis egyik Károlyról szóló műben sem olvastam, hogy szerette volna a borsófőzeléket. Magyarán utálta. Cáfoljon meg valaki, ha tud!

Senki többet? Oké, mehetünk tovább.

Ekkorra úgy gondolta, ő már mindent tud, amit egy jövendőbeli királynak tudnia kell, és az istennek sem akart latinul és franciául tanulni. Erre élelmes nevelője példaként hozta fel előtte a lengyel és dán kollégát, akik bírtak a fenti nyelvek ismeretével. Károly mégsem hagyhatta, hogy holmi déli királyocskák többet tudjanak nála, gyorsan nekilátott megtanulni hát a latin és francia nyelvtant, némi szókinccsel.

Apja – halálát érezvén – az ifjú Károly nagyanyját nevezte ki régensnek, egy öttagú tanáccsal egyetemben. Az élemedett kora ellenére is fiatalos nagymama rendkívül megszerette az uralkodást, nem is akarta abbahagyni, noha néhány befolyásos svéd diplomatának kezdett elege lenni a nőuralomból. Közülük kettő, Piper államtanácsos  (itt balra) és Sparre gróf tett is az ügy érdekében, és egy helyes kis házon belüli puccsal átvették az ország irányítását. A dolog Károlynak is tetszett, akit emígyen tizenöt évesen nagykorúsítottak, és 1697. december 24-én megkoronáztak.

A trónörökös (pardon: király!) példát is mutatott néhány későbbi kollégának, mikor is kivette a koronát a felé igyekvő főpap remegő kezei közül, és saját maga helyezte szentséges és felkent kobakjára. Ettől kezdve elmondhatta magáról, hogy ő Isten kegyelméből Svédország királya, Finnország nagyhercege, Észtország és Karélia hercege, Ingria fejedelme, Bréma, Verden, Pomeránia és Rügen hercege, Wismar fejedelme, Rajnai palotagróf, Bajorország hercege, Zweibrücken-Kleeburg grófja, Jülich, Cleve és Berg hercege, Waldenz, Spanheim és Ravensberg fejedelme, és Ravenstein grófja.

Feltételezem ezt sokat gyakorolta tükör előtt, mert hibátlanul elsorolni kemény meló lehetett.

Királyi cím ide vagy oda, a mi Károlyunk nem sokat változott: időnként hadgyakorlatokat szervezett, valamint kedvenc hobbijának, a medvevadászatnak hódolt. Ezzel minden egyes alkalommal a frászt hozta testőreire, mert mindösszesen egy villás végű bunkóval várta a mackót. Ennek ellenére általában ő győzött, mély gyászba borítva a svéd medvepopulációt.

Károly ifjú korát (és némiképp meggondolatlan természetét) akarta kihasználni három szomszédja és riválisa – név szerint IV. Frigyes dán király (itt balra fent), II. Ágost szász választófejedelem és lengyel király (itt jobbra), valamint I. Péter orosz cár (balra lent) –, akik el kívánták csórni tőle Svédország tengeren túli birtokait, elsősorban Livóniát. A szövetség híre heveny riadalmat okozott Stockholmban, lévén az Európa-verő tábornokok már csak az örök vadászmezőkön püfölték az ellent, a király meg ugye, izé…

Piper államtanácsos – immáron miniszter, sőt gróf is – így a királyi tanácsban a tárgyalásos megoldást javasolta. Ekkor azonban az addig oda se nagyon figyelő Károly levette sarkantyús csizmáit az asztalról, felállt és így szólt:

- Én ugyan egy békés ember vagyok, eddig semmi bajom nem volt a világgal, leszámítva azt a medvét ott Linköpingtől nyugatra, amelyik a múltkor nem akart megdögleni, meg a borsófőzeléket [mondtam én, hogy utálta! Kismy.], na de ha engem megtámadnak, azt nem szeretem! Igazságtalan háborút nem viselek, de a jogos háborút csak ellenségeim megsemmisítésével fejezem be!

Mindenki meglepetésére Károly ekkortól teljesen megváltozott: eltiltotta magát a mulatságoktól, kerti partiktól, meg a nőktől. Végül 1700. május 8-án indult el első hadjáratára, és hagyta el Stockholmot – ahová egyébként soha többé nem tért vissza.

Az útrakelő hajóhad 43 hajóból állt, közte a király névrokona, a 120 ágyús „Károly király” (szép név, nem?). Őfelsége természetesen ezen utazott, csakúgy, mint Piper gróf, és az első számú svéd katonának tartott Renhskjöld tábornok (itt jobbra). A svéd flotta csatlakozott a segítségül érkező angol és holland hajóhadhoz – persze ők nem Károly iránt érzett tiszteletük miatt jöttek, pusztán kereskedelmi útvonalaikat féltették – és együtt indultak Koppenhága ellen.

A dánok felkészültek a védekezésre: hatalmas sáncokat építettek, mögéjük állítva a gyalogságot, a lovasságot, meg az összes mozdítható ágyút. A svéd vezérkar kidolgozta ragyogó tervét, mire jött Károly, és egy legyintéssel sutba vágta az egészet, kinyilvánítván óhaját, hogy pattanjanak vízbe, gázoljanak partra, másszák meg a sáncokat, majd jól rugdalják farba az ellent. Renhskjöld és társai belesápadtak a gondolatba, hogy Őfelsége milyen őrült tervet eszelt ki, nem törődve a taktikával, a stratégiával meg az ehhez hasonló magas tudományokkal. De hát király az király; hajrá előre!

Maga Károly a legelső hullámban partra szálló háromszáz gránátoshoz csatlakozott, elsőként ugorva a derékig érő vízbe. Követte őt a teljes vezérkar, gondolatban már a következő uralkodó személyén töprengve. Károly érdeklődve hallgatta a füle mellett hallatszó fütyülést, és megkérdezte a mellette caplató tábornokot, mi is ez a hang. A puskagolyó nesze – jött a válasz, mire Károly egy pillanatra megállva kinyilvánította akaratát, hogy mostantól ez lészen kedvenc muzsikája. Úgy legyen! – és a következő pillanatban a tábornok egy golyótól találva bukott a vízbe.

A partraszállás természetesen sikerült, ami Károllyal  (itt jobbra, férfiúi és hadvezéri ereje teljében) elhitette, hogy többre hivatott, mint más, katonái pedig mostantól a tűzbe mentek volna vele; ugye a víz már megvolt.

A dán tábort püfölő-fosztogató svédekhez hamarosan követek érkeztek a körülzárt Koppenhágából, hogy amennyiben lehetséges, kímélnék már meg a várost. Károly a győzelem mámorában rendkívül jóindulatúnak bizonyult, csekélyke 400.000 birodalmi tallér ellenében eltekintett a felettébb kínos aktustól. Sőt nemsokára a békét is megkötötték, kivonva Dániát a forgalomból.

Miközben Károlyunk a dánokkal volt elfoglalva, akcióba léptek a lengyelek és az oroszok is. A lengyel csapatok a fiatalos, nyolcvanon túli Alberg gróf által védett Rigát vették ostrom alá, amit elfoglalniuk nem sikerült, köszönhetően Hollandia lengyelországi követének, aki erősen kapacitálta őket a pufogtatás befejezésére. Hogy miért? Nos, Riga raktárai tele voltak holland kereskedelmi társaságok áruival. I. Péter cár pedig, aki ekkorra úgy gondolta, hogy országa és hadserege elég modern és európai, megtámadta nyolcvanezres seregével Narva városát, melyet mintegy tízezer svéd védett. Tíz hét alatt kiderült, hogy a sereg mégsem annyira modern, mert a várost elfoglalnia nem sikerült, sőt, a megérkező XII. Károly pillanatok alatt elkalapálta az erejüket szétforgácsoló, cár nélkül felálló oroszokat. A csatában pedig annyi hadifoglyot ejtett, hogy még hajókat is adott nekik, csak menjenek haza… Itt fent a narvai orosz fegyverletételt láthatjátok.

A kitelelés után Károly a szász választófejedelem Dvina mellett álló csapatait támadta meg. A folyón az ellenséges erők tüzében kellett volna átkelni, így a svéd uralkodó a legnagyobb hadvezérekhez méltó ötlettel állt elő: az uralma alatt álló parton tüzet rakatott, hogy az így keletkező füst fedezékében kelhessen át a vízen. Hirtelen nem emlékszem, eszébe jutott-e már korábban az ötlet valakinek, de Károly kései kartársai bizony alkalmazták – gondoljunk például a szakmájához szintén értő Montgomeryre és a Rajnára. Mindenesetre az ötlet bevált, a gomolygó füstből előbukkanó svéd gránátosok a kezdeti nehézségek után alaposan megkergették ellenfeleiket, keresztül Kurlandon és Litvánián. Ennek ellenére Károly a csatát később nem emlegette kedvencei között, hiszen megalázó módon csupán negyediknek ugrott partra.

Miután biztosította uralmát a balti területeken, Károly Lengyelországot szemelte ki következő céljának. Nem elfoglalni akarta, csupán uralkodóját megbüntetni rendkívül csúnya magatartásáért. Hogy ez az uralkodó épp a nemrégiben legyőzött Ágost, a szász választó? Nos, a történelem már látott kacifántos ügyeket.

Hogy lengyel támogatókat találjon magának, Károly megegyezett Ágost legkitartóbb ellenfelével, Radziejowski bíborossal, Gniezno érsekével. A bíboros és hívei a szejmben minden nap megtorpedózták Ágost intézkedési terveit, így az uralkodó kénytelen-kelletlen egyezkedni kezdett Károllyal. Hogy a svéd uralkodó kedvébe járjon, éppen aktuális szeretőjét, a svéd származású Königsmark grófnét küldte érdekeit képviselni. A dolog nem járt sikerrel, Károly sem szóba, sem pedig, khm… másba nem állt a grófnővel. Ágostnak így a közeledő svédek ellen néminemű katonaságra lett szüksége, kiket szász hazájából kívánt behozni. Ehhez engedélyt kellett kérnie lengyel szenátoraitól, akik meglehetősen fukarul bántak hozzájárulásukkal, hiszen a kért 18.000 katona helyett csak 6.000-t engedélyeztek. A felhatalmazás birtokában Ágost sietve távozott, és annyira igyekezett annak megfelelni, hogy mégiscsak 18.000 emberrel érkezett vissza.

Károly közben bevonult Varsóba, és „büntetésképp” laza 100.000 tallér hadisarcot vetett ki rá, kiáltványában pedig közölte, hogy addig nem köt békét, míg a lengyelek nem választanak maguknak új királyt. Mivel Ágost Krakkóba érkezett, ideje volt pufogtatni egy kicsit. A csatára a kliszowi síkon került sor 1702. július 13-án. A szászok túlerejükben, a svédek pedig kiképzésükben bízhattak. Az ütközetet persze – mi más? – Károly személyes érzelmei döntötték el. Az ágyúikkal szaporán lövöldöző szászok Károly sógorát, a holsteini herceget ööö… kényes helyen találták, és ezzel annak halálát okozták. Károly, miután letörölte könnyeit, bosszúért kiáltott, és fergeteges rohammal elsöpörte az ellenséget.

A csata után Károly lelkesen üldözte menekülő ellenfelét, közben újabb könnyed 100.000 tallért kasszírozott, ezúttal Krakkón. A fák persze nem nőnek az égig, és a szemét összehúzva a távolba meresztő, vágtató Károly alól kidőlt a lova, ő maga pedig combját törte. A korabeli pletykalapok szokott túlzásokkal tálalták az eseményt, így Ágost egy sebtiben összehívott lengyel országgyűlésen bejelentette vetélytársa halálát. Károly válaszul szintén egy országgyűlést rendezett, melyen személyesen jelentette be, hogy él és virul.

Ezek után két szálon futottak az események: Károly változatlan hevességgel kergette és ütötte a szászokat, közben az országgyűlések hangzatos kiáltványokkal párbajukat vívták. Végül a Radziejowski bíboros vezette szejm azzal az indokkal, hogy Ágost nem tudja ellátni a koronával járó kötelezettségeit, letette őt a trónról, helyére Sobieski Jakabot – a nagy király, Sobieski János fiát – jelölték. A választás realitását az is bizonyítja, hogy Ágost is gondolt erre, és ennek megakadályozása érdekében elraboltatta a fenti főurat. A probléma feloldásául Károly végül Lesczinski Szaniszlót (itt jobbra) jelölte a trónra. A demokratikus királyválasztás érdekében Horn grófot némi haderő kíséretében Varsóba küldte, egy olyan üzenettel, miszerint a rendeknek öt napon belül királyt kell választani, és ez a király Lesczinski Szaniszló lesz.

Gondolom mindenki meg fog lepődni: a szejm őt választotta.

Ágost a seregét még leginkább használható tábornokára, Schulenburg grófra bízta. A gróf leleményes módon harcolt. Leplezte menetelésének irányát, csapdákat állított, elfoglalta az átkelőhelyeket. Végül mind Károly, mind pedig Schulenburg személyes párbajként fogta föl a dolgot, melyet a szász nyert meg: csapatai maradékát ügyes húzással kivonta a svéd gyűrűből. Maga Károly is elismerően nyilatkozott ellenfeléről: „Schulenburg ma legyőzött minket!” – mondta. A pillanatnyi hadműveleti szünetet mindkét fél kihasználta: Ágost erődítményeket emelt Drezda körül, Károly pedig (rangrejtve) megnézte Lesczinski Szaniszló koronázását.

Az újra lendületet kapó háború egyik oldalán Károly svédjei és Szaniszló lengyeljei álltak, velük szemben a szász-orosz szövetség hadseregei mozogtak. A seregén megint fejlesztő Péter támadásba lendült. Több, egymással párhuzamosan vonuló hadoszloppal tört be Lengyelországba. Persze, ugyanúgy, ahogy Narvánál, ismét túlbecsülte serege harcértékét. Károly és Szaniszló egymás után verték meg az orosz csapatokat, de olyan lendülettel, hogy némelyikük még nem is értesült társa vereségéről, mikor már őt is elpüfölték.

Közben a nemrég még kiválóan helytálló Schulenburg gróf olyan vereséget szenvedett Renhskjöld tábornoktól, amin hetekig röhögött egész Európa: a 30.000 embert felvonultató ütközet szigorúan véve is csak tizenöt percig tartott, és csúfosnak is csak nagy jóindulattal nevezhető szász vereséggel zárult. Schulenburg katonái az első svéd sortűzre fegyverük eldobásával és futással válaszoltak úgy, hogy a „csata” után 7.000 megtöltött, és el sem sütött muskétát találtak. Hogy ne eme kínos fiaskóval emlékezzünk az öreg katonára, mondjuk el, hogy Schulenburg a későbbiekben zsoldosként helyreállította becsületét: velencei színekben harcolva megvédte Korfu szigetét a töröktől, amiért is a Köztársaság szobrot állított neki.

A saját (és szövetséges) sereg nélkül maradó Ágost Krakkó várába zárkózott, sorsa megpecsételődött. Károly nem is foglalkozott levitézlett kollégájával, egyenesen annak szász fejedelemsége felé vette az irányt. Jellemző hatalmára – és jellemére –, hogy értesítést sem küldött a Habsburg-udvarnak arról, hogy átvonul az annak fennhatósága alatt álló Szilézián. Táborát a lützeni síkon állította fel, nem messze ex-kartársa, Gusztáv Adolf híres csatájának helyszínétől. „Megpróbáltam úgy élni, miként Ő, s Isten talán ugyanolyan dicsőséges halált ad majd egyszer nekem is!” – mondta, mikor meglátogatta szép emlékű elődje emléktábláját.

A lírai elmélázás után Károly megtekintette Szászország könyvelését, és áttanulmányozása után csekélyke havi 625.000 birodalmi tallér hadisarcot szabott ki rá. Katonáit beszállásolta, és nagy figyelmet fordított arra is, hogy azok rendesen viselkedjenek szállásadóikkal szemben. Néha személyesen is beavatkozott a perpatvarokba.

Az egyik ilyen történet szerint egy katonája ellop… elfogyasztotta házigazdája pulykáját. A megkárosított gazda panaszra ment a helyi svéd elöljáróhoz, ahol éppen ott tartózkodott Károly is.

- Igaz, hogy megraboltad ezt az embert? – kérdezte a feszes haptákban álló, deli svéd legénytől.

- Felség, én kevesebbet ártottam neki, mint Felséged az ő uralkodójának. Én csak egy pulykát vettem el, Felséged meg az egész országot! – válaszolta egy életem, egy halálom, a katona.

Károly tíz dukáttal kárpótolta a kissé megszeppent szász gazdát, míg katonájának a szellemes válaszért megbocsátott, hozzátéve:

- Én elvettem ugyan Ágost királytól egy országot, de magamnak nem tartottam meg belőle semmit.

Ennyi a tanmese, ki-ki boldogan hazamehet.

A szász fejedelem – időközben belátva reménytelen helyzetét – békét kért. Javában folytak a tárgyalások, mikor megérkezett az erről semmit sem sejtő Mensikov herceg 30.000 orosz katonával, és rögvest támadást sürgetett a közelben táborozó, nálánál jóval gyengébb svéd csapattest ellen. Ágost enyhén szólva kínos helyzetbe került, hiszen ha megpróbál ellenállni az orosznak, akkor elveszti még meglévő szövetségesét; ha viszont támad, akkor magára haragítja az éppen megegyezésre hajló svéd uralkodót. Hiába próbált tehát kibújni az ütközet alól, nem sikerült. Ez volt az első szabályos ütközet, amelyben az oroszok legyőzték a svédeket. Kézzelfogható eredménye persze csupán annyi volt, hogy az újra tárgyalóasztalhoz ülő Ágostnak jóval keményebb feltételekkel kellett szembenéznie. A két uralkodó Gütersdorfnál találkozott először, és nagy államférfiakhoz méltóan a találkozón másról sem volt szó, csak arról, hogy Károly miért hord hosszúszárú csizmát, és ez miért jó. Végül Ágost 1707. április 8-án megírta lemondó levelét a lengyel trónról.

Egyetlen ellenfél maradt talpon szerte e vidéken: I. Péter, minden oroszok és egyéb keleti népek cárja. Károly célja sem volt egyéb, mint ellenfelének letaszítása a trónról. Mintegy 45.000 főnyi seregével indult neki célja elérésének. Menet közben fogadta a természetes szövetségesként azonnal ajánlkozó török követeket, akik cserében elfogadták Szaniszló lengyel királyságát. A svédek lelkesen kergették az oroszokat, akik a végtelen orosz erdőkbe, mocsarakba vonultak vissza. Az 1707 szeptemberétől tartó svéd támadás során számtalan kisebb-nagyobb csatát vívtak, általában skandináv győzelemmel.

Eltelt az ősz, a tél, a tavasz, eljött 1708 nyara. Péter újabb csapatai érkeztek a magukat már számtalanszor győztesnek képzelő svédek orra elé. Egyszóval semmi sem változott: oroszok jöttek, svédek győztek, oroszok futottak, svédek üldöztek. Károly 1708. június 25-én Boriszovnál érte el a Berezinát, ahol egy zseniális bekerítő hadmozdulattal semmisítette meg az ellenséget.

A visszavonuló cárt üldözve Holoszinnál vívta talán legdicsőségesebb csatáját. A testőrségével és lovasságával messze a többi egység előtt járó Károly Holoszin falucskánál 20.000 elsáncolt oroszra bukkant, akik egy folyó, és egy mocsár mögött álltak védelemben. Nem várva meg lemaradó gyalogságát és tüzérségét, azonnal támadást vezényelt. Lovasságát kerítésre küldte, ő maga pedig lóról szálló testőrségének élére állva nekirongyolt az ellennek. Átgázolt a néhol nyakig érő folyón, aztán a derékig érő, cuppogó mocsáron, míg végül elérte az orosz sáncokat. Egy-kettő, át is tört rajtuk, egyszerre érve a tábor közepére a bekerítő hadműveletet befejező lovasságával. Ekkor lóra szállt, s így irányította tovább az ütközetet, egészen addig, míg rá nem bukkant egyik kedvenc fiatal nemesére, aki sebesülten hevert a földön. Ekkor ráparancsolt, hogy ő üljön fel a lovára, míg maga gyalogosan vezette tovább a csatát. Az elképesztő hátrányból induló svédek fölényes győzelmet arattak, nem csoda, hogy a csata emlékére egy érmét is kiadtak „Erdők, mocsarak, torlaszok, ellenség legyőzve!" felirattal.

Károly (fellelkesülve az általa döntőnek tartott győzelemtől) még Péter békeköveteit is elhajtotta, azzal a megjegyzéssel, hogy Moszkvában esetleg hajlandó tárgyalni.

1708. szeptember 22-én Szmolenszk mellett estek újra egymásnak a felek. A csata az eddigieknél is véresebb volt, köszönhetően az orosz seregben harcoló kalmüköknek. A vértől megrészegült, még félig barbár kalmükök hatalmas elánnal csépelték a svédeket, és a szokásának megfelelően a csata kellős közepén forgolódó Károlyt is bekerítették. Kilőtték alóla a lovát, és maroknyi tisztje gyűrűjében az életéért harcolt. Már csak öten maradtak, mikor be tudott törni hozzájuk egy század, és így megmenekültek.

A teljesen kimerült, utánpótlással nem rendelkező svédek (még mindig lelkes királyukat követve) üldözték tovább az oroszokat. A józanabb tisztek megpróbálták rávenni Károlyt, hogy várják be Löwenhaupt tábornokot (itt jobbra), aki erősítéssel és élelmiszerrel követte őket. Minden svédek királyának talán legbájosabb tulajdonsága az volt, hogy minél jobban győzködték, ő annál jobban megmakacsolta magát. Így nem csak, hogy nem fogadta meg a tanácsot, de mindenki legnagyobb meglepetésére Ukrajna felé fordult.

És hogy mit művelt itt, megtudjuk a második részből.