Bizonyára mindenki hallotta már a lengyel barátainkkal lefolytatott beszélgetések között felhangzó „Polak, Wegier dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki” közmondást, amelynek az elhangzási gyakorisága az elfogyasztott alkohol mennyiségével arányosan nő. Ennek jegyében ma, március 23-án, a lengyel-magyar barátság napján (igen, van ilyen, még kölcsönös országgyűlési határozat is született róla) egy olyan elfelejtett vértanúról, Mieczyslaw Woroniecki hercegről emlékezünk meg, aki az 1848/49-es szabadságharcban áldozta fel fiatal életét a magyar szabadságért. Olvassátok hát egy öreg hadnagy tábortűz melletti visszaemlékezését!

"Chwilke temu widzalem jak przebiegl obok namiotu czarny kocur, co przypomnialo mi historie o narodzinach mojego pana. Jestem dokladnie o 10 lat starszy od niego i bylem jego sluzacym od narodzin az do jego zaginiecia. Chwileczke, teraz widze, ze przy ognisku siedzi wiecej wegierskich chlopcow, z pewnoscia oni tez sa ciekawi historii mojego pana, krzyknijcie no szybko na wachmistrza Mutenke aby przybiegl predko. Nim tu przybedzie nalejcie mi troche tej dobrej wodki ale ostroznie, tak zeby Turcy jej nie wywachali! Niech nam Bog blogoslawi, na zdrowie honvedzi, jeszcze bedzie w Budzie wegierska flaga! No, Joszko, usiadz no obok mnie i przetlumacz moje slowa, zeby ci Wegrzy tez poznali przygody Ksiecia Pana."

Szépjóestét honvédek, - vette át a szót Jozef Mutenka strázsamester - Rodikowski hadnagy úr intett ide közétek, most fordítok neki, hogy elmesélje herceg urunk történetét. Fordítom tehát: az előbb láttam a sátorlap mellett elfutni egy fekete kandúrt, erről eszembe jutott egy történet a gazdám születéséről. Pont tíz évvel vagyok idősebb nála, mellette voltam születésétől az eltűnésééig.

25 éve egy havas reggelen a skurowai kastélyban éppen egy disznóölést készítettünk elő, amikor hallottuk a bábaasszonytól, hogy megszületett a hercegfi, rohantunk is rögtön az öreg urasághoz, hogy jókívánságban elsők legyünk. Kezemben egy hosszú kötél volt, megcsomózva, azzal akartuk a hízót kihúzni az óljából, amint beléptem a szobába, ledobtam a sarokba a kötelet. A bábaasszony ezt meglátva elkezdett nagyon sopánkodni, csak úgy hányta magára a keresztet, kiparancsolt engem is, meg a többi szolgálót is, persze a kötelet is kivittük, ledobtuk a hóra. Az udvaron fekvő kötélre rögtön rátelepedett egy fekete kandúr, elkezdte a körmeit élesíteni a kenderen, na, az öreg bába mégjobban jajveszékelt, nagy szerencsétlenséget jövendölt és a rossz ómen miatt rögtön összeszedte a szerszámait és elhagyta Skurowát, Tarnowig meg se állt. Nem hittünk neki, mert a herceg gyerek olyan szép csecsemő, majd jóvágású gyerek volt, hogy hét faluból csodájára jártak a lányok és az asszonyok. Rossz ómen, ugyan már, délceg ifjú nőtt a herceg úrfiból, úgy ülte a lovat, mintha nyeregbe született volna. Jóképű és erős gyerek lett, 15 éves korára több szeretője volt, mint egy század ulánusnak. Anyja nem akarta engedni, de mégis felcsapott katonának, nem hagyta a vére, mentem vele én is, de hát én már 25 éves korban voltam, míg ő csak 15.

Ezredkadét lett a herceg úrfiból, belőlem meg kezdetben tüzér az Albrecht főherceg gyalogezredben, egy kenyéren voltunk sokáig. Ezredből ezredbe vándoroltunk, nyughatatlanul, nem volt maradása sokáig egy helyen. Buda városa különösen kedves volt az úrfinak, 1844. nyarán különös barátokat szerzett itt, mindenféle poétákat, diákokat, ügyvédeket, csupa lánglelkű forradalmárt, akiket Bulharin révén ismert meg. Buda városa úgy vonzotta a herceg úrfit, mint mágnes a patkót, majd minden urlaubunkat itt töltöttük, a gazdám ekkor már dragonyos hadnagyi uniformist viselt, ugyanis 1847-től az 1. dragonyos ezredben szolgáltunk.

A következő év márciusában Pesten kitört a ribillió, nekünk sem volt már maradásunk a császári ezredben, megszöktünk és utunk újra Budára vezetett. Július elsején a herceg úrfit Bulharin ajánlására kinevezték őrnaggyá az 1. honvédzászlóaljhoz, de itt sem voltunk sokáig, 4 nap múltán átnyergeltünk Kassa mellé. Utóbb tudtam csak meg, hogy a hadügyminiszter személyesen tárgyalt a herceggel, hogy szökött és emigrált lengyelekből szervezzen szabadcsapatot fehér-piros lengyel zászló alatt, ezt intéztük a nyár közepén. 250 főt toboroztunk egy hét alatt, a galíciai lengyelek mellett tót és ruszin földművesek, favágók is csatlakoztak a fehér-piros zászló alá. Mire visszatértünk Pestre, Mészáros miniszter parancsára Szabadkára vonultunk, az ötödik nap meg is érkeztünk a városba, ahol a nyeregből le se szállva indultunk tovább Futakra a szerbek ellen. Amerre elmentünk, mindenhol etettek és itattak minket a parasztok, ilyen dúskálós napjaim még sose voltak, leszámítva azt az apróságot, hogy az újonnan kapott nyereg teljesen feltörte az ülepemet és lovaskatonához nem illő módon lábamat a kengyelvasba akasztva álltam a nyeregben, nem kis mulatságot okozva hátrébb poroszkáló társaimnak. Futakra érve a nemzetőrök és a honvédek fellelkesültek a lengyel sasos zászló láttán, majd közös erővel kiűztük a Duna mellől a szerbet. Nagy verekedés volt, 18 lovast vesztettünk, ez volt a tűzkeresztsége a csapatunknak. Tüzérségi párbaj már nem volt, gyalogság sem, lovas a lovassal harcolt, az ulánus taktika bevált, hosszú lándzsáinkkal távol tudtuk tartani a rövid szablyás szerbeket.

A csata után nem sokáig tartott a pihenő, vadászcsapatunkat a perlaszi sáncok ellen rendelték, ahol ismét rendet tettünk. Herceg gazdám elszakadt a vadászalakulattól és egy tucatnyi lovas élén elsőnek lovagolt a szerbek ellen, oldalba kaptuk őket, iszonyú sokan lőttek és jöttek ránk, de a Jóisten megóvta őt és minket is, embert alig vesztettünk, lovat viszont sokat. A herceg úrfi alól is kilőtték a régi lovát, de sebaj, találtunk helyette egy vad feketét, elég szilaj teremtést, de a gazdámnak csak ez kellett. Sok baja lett még ezzel a lóval, százszor mondtuk, hogy cserélje le, de hasztalan. Jó idők jöttek, a vadászcsapat létszáma nemhogy csökkent volna, inkább nőtt, egyre több önkéntes csatlakozott hozzánk, viszont az ellenségeink sem akartak fogyni, inkább csak többen lettek.

A szerbek után ránk jöttek a horvátok is, Jellasic bán összes seregével, ilyen túlerő ellen nem harcolhattunk, meg amúgy is felrendeltek minket Budára, az úrfi nagy örömére. Kossuth és Batthyány parancsára zászlóaljjá szerveződtünk, gazdám őrnagy lett, én meg őrmester, a budai kocsmák három napig csak lengyel éneket hallottak ennek örömére, zúgott a „hej, poláci”. Folyt a pénz, mint a bor, de ez se tartott sokáig, októberben már Temesváron és környékén állomásoztunk, mint az új 38. zászlóalj. Katonai felmérés volt a neve az akciónak, de a herceget csak azért küldték oda, hogy a császári Schwarzenberg ulánusokat átcsábítsa a honvédseregbe. Jöttek is, de nem sokan, szegény gyerekek, sokat én temettem el, sokat meg tavaly augusztus után felakasztottak dezertálásért. Isten nyugtassa őket. De ránk is szenvedést mért a Jóisten, büntetés volt csak az a három hónap, novembertől januárig, gazdámat is perbe fogták, sikkasztással vádolták, de aztán januárban tisztázta a nevét, sőt, még előléptetve alezredesi címet is kapott. De ezalatt a három hónap alatt ellenségeink sem vesztegették az időt, Urban tábornok Erdélyre támadt, minket is odadobtak.

Érdekes módon mindig a legnehezebb hadszíntérre utasítottak minket, de ez így is van jól, kemény legényekből állt a lengyel zászlóaljunk. 165 legény, éhesen, fáradtan, lovon és gyalog, ezek voltunk. Megtörni sose tudtak, még a halálban sem, vitézül álltuk a sarat csatában és menetben egyaránt, arról már nem is szólva, hogy ha kitelepültünk egy faluból, három napig sírtak utánunk a szép magyar leányok. Február elején indultunk Máramarosszigetről Királynémetibe, de sajnos csak a csata végére érkeztünk meg, így csak a visszavonulást tudtuk fedezni. Fele banda fűbe harapott a visszavonulást fedezendő, nyolcvanan maradtunk csak, mire Szamosújvárra érkeztünk, de a honvédsereg megmenekült a mi vérünk árán. Újra fel kellett tölteni az egységet, Bem is segédkezett a toborzásban, de még így is lassan haladtunk, ráadásul a herceg úrfi megsebesült egy kisebb csetepatéban Besztercénél, a nyakán vágták meg úgy, hogy kicsit vérzett, de nagyobb baja nem lett.

Eljött újra a nyár, mi még mindig Erdélyben harcoltunk, pedig előző nyáron azt gondoltam, hogy egy év múlva már Galíciát tisztítjuk meg a császártól. Szegedre vezényeltek minket a nyár végén, a gazdám Dessewffy lovassági tábornok hadsegédje lett, újra fentebb beosztást kapott. A szegedi csatában az úrfi olyan ügyesen harcolt, hogy kitüntették és ismét előléptették, most már ezredes lett. Az az ördög fekete lova megbolondult a csatazajban és úgy gázolta az osztrákot, mint a répát, Kossuth Lajos kormányzó úr a vitézségünk előtt tisztelgett Gödöllőn levett kalappal. Én sem maradtam nagyon le a virtussal, a gazdám mellett vagdalkoztam, ezért hadnagyi csíkot kaptam. Na, gondoltam, a galíciai lányoknak ez fog tetszeni, ha hazaindulok, de nem így lett. A dolgok kezdtek egyre rosszabbul alakulni, a régi csapatból hárman maradtunk csak, a többiek vagy meghaltak, vagy sebesülten feküdtek valamelyik ispotályban. A herceg, ez itten, ez a zólyomi sókereskedő Mutenka, meg én. Kettő nap múlva a szőregi sáncoknál elveszett a gazdám is. A csata már rosszul is indult, a jobbszárnyon fölállított lengyel tüzérséget három oldali tűz fogadta, a Maros partjáról, és Szeged külvárosa két pontjáról lőttek ránk. A mi seregeinkből a IX. hadtest Dessewffy alatt egyesülve, Szőregnél táborozott, a X. hadtest Gál mellett, Lenkey hadosztálya Deszk mellett. Mi, az egész lengyel légió Jozef Wysocki tábornok alatt Szőreg előtt s a töltésnél álltunk, a gazdám egy ulánusezredet vezetett. A IV. hadtest Guyon alatt Szentivánon várakozott, a csapatok összereje 35.000 fő volt, meg néhány ezer nemzetőr. Az osztrákok kihasználták a lemenő napot, ami elvakított minket és közelebb vonták az ütegeket és lőttek, csak lőttek, kettő órai veretés után a lengyel ütegek elvonultak, nem tudták az állásokat megtartani, a tüzérek harmada odalett.

Az osztrákok ezután kartácstűzzel lőtték a gyalogságot, aki vállra vetve fegyverét, gyors lépésben, de rendezetten hátrált a gát tetején a balszárny felé. Balszerencsénk folytatódott, Dessewffy tábornok karját lövés érte, emiatt otthagyta a parancsnokságot és a kötözőhelyre vonult, a jobbszárny megingott. Zámoyszki ezredes a veszély láttára kartácstüzet és röppentyű támadást vezényelt az előnyomuló osztrákokra, akik véres fejjel vonaluk mögé visszafutottak, a gyalogságunk lövéseitől is megritkítva. Ekkorra már azt véltük, mienk a győzelem, a gyalogosok elfeküdtek, háromnapi állás fáradalma volt lábukban. Lovasok is lóról szálltak, mi is leheveredtünk a porba. Az ellenség hadereje a Lobkowitz hadosztály, Herzinger gránátos hadosztálya és Paniutine orosz hadosztálya volt, gondoltuk, ennyivel elbánunk és ők is elfáradtak már a harcba. Na, erre hirtelen megkaptuk az osztrák gyalogság szuronyrohamát, alig bírtuk magunkat hátravonszolni.

Nem volt már ott rend, mindenki ment hátra, Béba irányába, lovas, fogat és gyalogos is. Tüzérségünk megtorpant, fordult, újra felállt és kartácsot adott a rohamozókra, ettől elment a kedvük, ráadásul Poninski ezredes lengyel dzsidásai visszavetették őket, így mi is szünethez jutottunk és rendeztük a sorainkat, a megfutókból újra katonák lettünk. Herceg gazdám után kiáltottam, de Woroniecki ezredes urat sehol sem leltem, úgy ment le a nap, hogy nem tudtam, mi történt vele. Nem baj, gondoltam, a nagy kavarodásban elvesztettük egymást, holnap együtt reggelizünk majd a kondérból, vigasztaltam magam. De nem így lett, egy honvéd később elmesélte, hogy az az átkozott fekete lova nem engedelmeskedett a szavának, csak rohant bele a csatazajba, az osztrákok közé, szegény úrfi meg nyargalt egyedül az ellenség felé, hátranézni a nyaksebe miatt nem tudott, gondolom azt hihette, hogy követjük. Persze egyedül maradt, gyorsan le is szedték a lóról, fogságba esett. Hadbíróság, felségsértés, akasztófa, korábbi ezredtársa, Haynau végeztette ki, igaza lett a vén bábának, rossz óment jelentett a herceg születésekor a bogos kötél. A többit már tudjátok, hogyan kerültünk ide, török földre, magyarok, lengyelek, németek, olaszok és még ki tudja, milyen vérű menekültek. Isten nyugtasson úrfi, jó éjszakát!