Ha valakit megkérdeznek, hogy mi jut eszébe a galamb nevű szárnyasról, akkor esetleg a Velencei Szent Márk tér galambjaira gondolhat, vagy a pályaudvarok, nagyvárosi terek, parkok homeless szárnyasaira. (Esetleg asszociatíve a padon üldögélő nyugdíjas nénikre). A galamblelkűbbeknek talán még Picasso békegalambja ugorhat be, az igazán fanatikusaknak pedig a szárnyas postaszolgálat, a mozimániásoknak John Woo. Csak nagyon keveseknek jutna eszébe katonai szerepkört társítani ezekhez a madarakhoz.

A galambokat már nagyon régóta használja az ember rövid, szöveges üzenetek továbbítására. A galamb akár 800 km-t is repülhet egy nap, és természetesen jóval gyorsabban, mint egy lovas hírnök. Az időszámításunk előtti korokból már elég szép számú feljegyzés maradt ránk, hogy mikor kik és mire használták a galambok páratlan képességeit. Csak röviden: az i. e. 776-ban megrendezett olimpiai játékok egyik győztes atlétája egy galambbal üzenve tudatta hozzátartozóival, hogy bajnok lett. (A rokonokkal gondolom madarat lehetett fogatni örömükben). A római gladiátorjátékok eredményeit is galambposta juttatta el a birodalom fontosabb városaiba, kitágítva ezzel az antik sportfogadás eléggé behatárolt lehetőségeit.

Szintén a római időkből maradtak fenn feljegyzések, miszerint a római légiók is galambokkal tartották a harctéri összeköttetést, egész konkrétan Iulius Caesar vette nagy hasznát a galamboknak Gallia meghódításakor. A galambokat külön nekik szerkesztett, szekérre szerelt dúcokban szállították, és a római flotta hajóin is voltak ebből a madárfajtából. Számos ostromnál a szorult helyzetben lévők a galambok segítségével kértek segítséget, és/vagy juttattak el fontos információkat az ellenséges csapatok létszámáról és más fontos jellemzőjéről.

A középkorban már lehet azt mondani, hogy a galambok általi üzenettovábbítás általánossá vált. A költőként és katonaként is kiváló Zrínyi Miklós is megírta a Szigeti veszedelem című eposzában, hogy a magyar segélykérést továbbító galambot az oszmán elhárítás sikeresen blokkolta. A következmény mindenki számára ismert.

A technika XIX. század végi, XX. század eleji fejlődésével úgy tűnt, a galambos hírvivésnek leáldozott. Megjelent a szikratávíró. De hamar kiderült, hogy a galambok szolgálatára még szükség lesz. Őket ugyanis nem lehetett lehallgatni. Az első világháborúban aztán be is bizonyosodott a hasznosságuk: mindkét fél oldalán elképesztő számú postagalamb teljesített hadi szolgálatot.
A németek oldalán 1916-ban már több, mint 450 darab mobil galambdúccal összesen 100000 (százezer) postagalamb állt bevetésre készen. Minden fontosabb parancsnokság (egészen századszintig), tüzérségi megfigyelőhely rendelkezett galambokkal, de néha még repülőgépeken is tartottak belőlük. A hadihajók ki sem futhattak a kikötőből galambok nélkül. Óvták is a szárnyas hírvivőiket. Gáztámadások elleni védekezésül speciális galambdúcokat is készítettek. Az Antant egységeinél még a németekénél is nagyobb számú galamb szolgált hírvivőként. Nyilvánvaló, hogy a felhasználásukról rengeteg adat maradt fent, és sok katonagalamb egészen kivételes teljesítményt nyújtott.

A franciáknál szolgált a 878-15 leltári számú, Fleuron nevű katonagalamb, amit (akit?) a Fort Vaux parancsnoka, Sylvain-Eugene Raynal őrnagy menesztett Verdun-be jelentéssel. Fleuron mérges gáztól kábultan érkezett meg, és nem sokkal később ki is lehelte lelkét. Tettét a franciák posztumusz Becsületrenddel honorálták, kitömött teste a párizsi Invalidusok Dómjában látható, a hős katonák legszentebb emlékhelyén.

Szintén feladat végrehajtás közben halt hősi halált az angolok 2709. számú galambja. A Menin-Road-i ütközetből 13 km-re vergődött el üzenetével, és sebesülten érkezve dúca előtt múlt ki. Ő is posztumusz érdemkeresztet kapott, és preparált teteme a londoni United Service múzeumában látható. A britek leghíresebb galambja Colonel Fearless volt. Számtalan bevetést teljesített, frontvonalakon repült át, dacolva a rá leselkedő veszélyekkel. Többször megsebesült, ám feladatát mindannyiszor végrehajtotta. Az egyik küldetés során egyik szemére megvakult, így nyugdíjazták. A háború után volt parancsnoka vette magához, akinél megbecsült veteránként élt 1934-es haláláig. Parányi koporsóját teljes katonai pompával temették el.

Az amerikai csapatoknak is volt egy híres galambja, egy Cher Amy nevű, aki szolgálatteljesítés közben egy szemére megvakult, és még egyik lábát is elvesztette. Ő az argonne-i csata idején tüntette ki magát, mikor is az általa kézbesített üzenettel akadályozta meg, hogy az amerikai csapatok saját katonákat támadjanak meg.

A galambok szinte felbecsülhetetlen szolgálataik miatt különös figyelmet kaptak, de nem csak a saját csapatok részéről, hanem az ellenség részéről is. A németek vadászsólymokkal próbálták a hírvivő galambokat levadászni. Egy Julius Neubronner nevű német úr tervezett egy galambokra erősíthető, óramű időzítővel exponáló aprócska fényképezőgépet. Az elképzelés az volt, hogy az így felszerelt galambok légi felderítést tudnának végezni az ellenség felett átrepülve. Sajnos az így készült képek java része teljesen hasznavehetetlen volt, így nem is nagyon erőltették a katonai alkalmazást.
Dacára a technika ugrásszerű fejlődésének, a postagalambok a második világháború idején is szolgáltak. Bár számuk jelentősen csökkent, az amerikai hadseregben a háború hat éve alatt 45000 állt bevetésre készen. A briteknél is voltak még galambok, közülük a háború végére 32 példány kapta meg a Dickin medált, az állatoknak adható legmagasabb kitüntetést. Ez olyan, mintha valaki a Victoria-keresztet kapta volna meg.

Természetesen néhány példány név szerint is felírta magát a hadtörténet lapjaira. Az Overlord hadművelet kezdetén Eisenhower tábornok rádiócsendet rendelt el, a hírszolgálatot az első órákban 7000 galamb látta el. A brit Királyi Légierő Gustav nevű galambja (hivatalosan, vagyis inkább katonásan NPS 42. 31066) volt az első, aki híreket hozott a normandiai partraszállásról. Az üzenet az első rohamosztagok sikeréről szólt, és ezért a tettéért Gustav Dickin medált kapott. Az ő halálát egyébként saját tenyésztője okozta, amikor is dúctakarítás közben szerencsétlen Gustav-ra rálépett. 

A partraszállás másik híres szárnyas futárja a Normandia hercege nevű galamb volt. Egy brit egység a kitűzött idő előtt foglalt el egy német tüzérségi állást. Ha ezt a sikert nem sikerül tudatni a partok előtt várakozó  amerikai cirkálóval, akkor az bizony tüzet nyit a még mindig németnek hitt harcállásra. Normandia hercege az általa szállított figyelmeztető üzenettel azonban sikeresen mentette meg a helyzetet. A háború végéig tizennégy sebet kapott.

Az angolok egy másik szárnyas  jótevőjét nemes egyszerűséggel Orániai Vilmosnak nevezték, aki a hollandiai Arnhem körbezárt katonáitól vitt üzenetet a szövetséges parancsnokságra.

A második világháború idején a partizánok is előszeretettel használtak galambokat üzenettovábbítás céljára. Noha a katonagalambok alkalmazása sikeresnek volt mondható, idejük a háború végeztével leáldozott. Ez persze csak a katonai szolgálatra igaz, mert a postagalambok mai napig keresztbe kasul szelik át a Vén Kontinenst, igazi sportteljesítményekkel megajándékozva tenyésztőiket, és a galambászokat. Ha ezek után magányos galambot látunk repülni, gondoljunk egy percre a háborúk során szolgált, és elhullott szárnyas barátainkra.