Az, hogy az ejtőernyős katonák minden hadseregben a legjobbaknak számítanak, az evidens. De hogy köztük is vannak még jobban képzettek, akik az elit elitjét alkotják, azt már kevesen tudják. Ilyenek az Amerikai Egyesült Államok hadseregének Pathfinderjei, azok a katonák, akik a többiek előtt kiugorva kijelölik a dobási vagy leszállási zónákat, és ha kell, akár harc árán is biztosítják ezeket, amíg a főerők meg nem érkeznek.

Így az elején nem árt, ha kicsit megpiszkáljuk a pathfinder szó jelentését. Maga a szó nyomkeresőt, útkeresőt jelent. Ha valaki olvasott vadnyugati történetet ifjú korában, emlékezhet az indián/telepes/prémvadász/pisztolyhős nyomkeresőkre. Bár utalást nem találtam erre vonatkozóan, posztunk főhősei szinte biztos, hogy róluk kapták a nevüket.  Mivel magyarul kicsit furcsán adná ki magát, így én maradnék az eredeti leírásnál. Amúgy a marketing világában a pathfinder szó elég kedvelt. Autó, távcső, karóra, Mars-rover, bőrönd és még a jó ég tudja mi minden kapta meg ezt a hangzatos nevet.

Szintén így elöljáróban érdemes megemlíteni, hogy a második világháború idején a szövetséges bombázóknak a célpontokat pathfindernek nevezett harci repülőgépek jelölték ki.

Az amerikai hadsereg pathfinderjeinek története a 2. világháborúig nyúlik vissza. A katonai vezetők elég gyorsan rájöttek, milyen lehetőségeket rejt magában egy tömeges ejtőernyős akció. Jó példa volt erre Kréta szigetének német elfoglalása, de az ilyen akciók buktatóit is világosan látták. Egy ejtőernyős akció sikerének első lépése, hogy a csapatok a megfelelő helyre ugorjanak. Ez bizony nem is olyan egyszerű. Az ejtőernyősöket szállító gépek sokszor vannak kitéve a légelhárítás tüzének, amitől a pilóták elég idegesek tudnak lenni, és néha az ilyen területeket ösztönösen próbálják elkerülni, így aztán a navigációs hiba szinte biztosan oda vezet, hogy az ejtőernyősök rossz helyen érnek földet. Ha egy ilyen akció éjszaka zajlik, akkor a navigálás a földi támpontok hiánya miatt szintén megnehezedik.

Az amerikai hadseregben először önkéntesekből állították fel az első pathfinder alakulatokat. Egy ilyen csapat 8-12 főből állt, akiknek a feladata volt az érkező főerőket a megfelelő helyre navigálni, különleges eszközökkel. Ilyenek voltak a rádió-irányjeladók, amik a pilótáknak mutatta a megfelelő irányt, és a nagy teljesítményű lámpák, amikkel már vizuálisan is megmutathatták a dobási zónát. A csapatba tartozott még 6 fő „testőr” is, akik a többiek tevékenységét biztosították, ha esetleg az ellenség veszélyeztetné a munkájukat. A főerő ledobása után a pathfinderek csatlakoztak alakulatukhoz, és innentől normál üzemmódba kapcsolva ejtőernyősként harcoltak tovább.

Az első olyan hadjáratokban, ahol ejtőernyősök is ugrottak, még nem vetettek be pathfindereket. Meg is lett az eredménye; az Észak-Afrikában beindított Husky hadművelet idején az 509. Ejtőernyős Gyalogos Zászlóalj úgy szétszóródott, hogy nem is vették hasznukat. A szicíliai hadműveletekben pedig volt olyan ejtőernyős egység, amelyik majdnem 100 kilométerrel távolabb lett ledobva a kijelölt helytől, és egy hetükbe került, mire visszaverekedték magukat az alakulatukhoz. A következő akciónál már bevetették a pathfindereket. Az olasz csizma orra felett található Paestumnál a pathfinderek pontosan értek földet, és felszerelésük segítségével az 504. Ejtőernyős Gyalogos Ezred gépeit sikeresen navigálták a cél fölé. Negyed órával később az ezred előírásszerűen földet is ért, a pathfinderek hasznossága bizonyítást nyert, és elkezdődött a pathfinderek „tömeges” kiképzése.

A következő, igazi megmérettetés ideje 1944. június 6-án jött el. Igen ez bizony a partraszállás napja. Június 5-én éjszaka 200 pathfinder száll gépbe, hogy aztán 6-án éjfél után 15 perccel a németek által megszállt francia földre ugorjon. A 82. és a 101. Légideszant Hadosztály pathfindereit azonban kellemetlen meglepetés éri. Az alacsony felhőzet, és a légvédelem miatt a pilóták kicsit mellé dobják a katonákat, ráadásul a földetérési terület egy része el lett árasztva vízzel. Voltak, akik a földetérés után szinte azonnal harcba keveredtek a németekkel. A történet szerint az első szövetséges katona, aki Normandia földjére lépett (vagyis ugrott) Frank Lillyman alezredes volt. A csapata rendesen szétszóródott, a gyülekező helynél csak tisztek, meg tiszthelyettesek voltak, meg pár közlegény, a legénység többi tagja még bóklászott valahol. Lillyman ales Churchill híres mondatát kissé átfogalmazva epésen meg is jegyezte:”Na ilyen sokan se parancsoltak még ilyen keveseknek”.

Az irányjeladók működtek, ám a fényszóróknak nem vehették hasznát az alacsony felhőzet miatt. A kezdeti problémák ellenére a főerők sikeresen hajtották végre az ugrást, és utána a feladatukat. 1944. augusztus 15-én Dél-Franciaországban az 517. és az 557. Ejtőernyős Gyalogos Ezred került bevetésre. A pathfindereket szállító gépek azonban elnavigálták magukat, és így a főerők is rossz helyre lettek kidobva, ráadásul a pilóták a megadottnál jóval magasabban dobatták ki a katonákat, így azok rendesen szétszóródtak még a földetérés előtt.

1944. szeptember 17-én megkezdődött a történelem addigi legnagyobb légideszant hadművelete, a Market Garden. A pathfinderek itt is remekeltek, pontosan jelölve meg a dobási zónákat, sőt, a teherszállító vitorlázóknak a leszállási helyeket. Hogy a hadművelet sikertelen lett, az nem a pathfindereken múlott.

1944 telén a 101. Légideszant Hadosztály katonáit Bastogne városában a németek körbezárták, az utánpótlást csak a levegőből remélhették az amerikaiak. A pathfinderek feladata az volt, hogy a szövetséges gépeknek segítsenek a navigálásban, hogy az ellátmány lehetőleg ne a németekhez potyogjon. Ezt a feladatot is sikerrel hajtották végre.

1945 februárjában a 4. Gyalogos Hadosztály került szorult helyzetbe. Az utánpótást repülőkről kellet ledobni. Az 506. Ejtőernyős Gyalogos Ezred pathfinderjei kapták a feladatot, hogy a földről navigálják a teherszállító repülőket. A feladatot itt is sikerült végrehajtani, és a 4. Gyalogos Hadosztály ismét támadásba mehetett át.

1945 március 24-én a szövetségesek megindították a Varsity hadműveletet, melynek első mozzanataként ejtőernyősöket dobtak le a Rajna túloldalán. A feladat az volt, hogy az ejtőernyősök létesítsenek hídfőt, és tartsák meg, amíg a földi egységek átkelnek a folyón.  Mivel a földet érési zónákat a németek erősen védték, a pathfinderek a folyó szövetséges oldalán segítették a szállítógépek célra repülését. A főerők első hullámában is ugrottak pathfinderek, ők a földetérés után jelzőtáblákkal és jelzőfüsttel segítették az utánuk érkezők kidobását. Ez a hadművelet volt a második világháború utolsó nagy légideszant akciója.

A Csendes-óceán térségében a hadműveletek jellege nem kedvezett az ejtőernyős akcióknak. Csak az 511. Ejtőernyős Gyalogos ezred rendelkezett pathfinderekkel, ám csak a Fülöp-szigeteken lettek alkalmazva.

A háború alatt és után nem sokkal a pathfinderek kis csoportokban léteztek, és az ejtőernyős alakulatok alárendeltségébe tartoztak. 1947-ben hozták létre az első pathfinder szakaszt a 82. Légideszant Hadosztályon belül.

A koreai háborúban a 187. Légideszant Harccsoport rendelkezett egy szakasznyi pathfinderel, ám amikor 1950 októberében támadást intéztek Szuhon és Szuncson térségében, felmerült, hogy az utánpótlás ledobásának biztosítására pathfindereket vessenek be, ám a parancsnok, Frank S. Bowen dandártábornok elállt ettől. Szerinte a heves harcokban ezek a csapatok azelőtt elpusztultak volna, mielőtt belekezdtek volna a feladatuk végrehajtásába.

 A vietnami háború idején a pathfinderek jelentősége megnőtt. Ezek a katonák jelölték ki a helikopterekkel érkező gyalogság kirakási helyét, a teherszállító repülőknek az utánpótlás kidobásának helyét és magasságát, sőt, a megközelítési, berepülési irányokat is. A pathfinderek legnagyobb alkalmazója az 1. Légi Lovasság (Nem vicc, így hívták őket) volt. Náluk alakult meg ideiglenes jelleggel a 11. Pathfinder század, 8 szakasszal. De voltak Pathfinderjei a 82. és a 101. Légidesszant Hadosztálynak, valamint az 1. Gyalogos Hadosztálynak is.

1967. február 22-én elkezdődött a Junction City hadművelet, ami a Market Garden óta a legnagyobb ejtőernyős akció volt, és az egyik legnagyobb vállalkozás a vietnami háborúban. A cél az volt, hogy az észak-vietnami hadsereg, és a Vietkong egységeit kiűzzék a „C” harci zónából. A 72 napos hadműveletet annak ellenére nyilvánították sikeresnek, hogy a célt nem érték el. Az amerikaiak vesztesége 820 fő halott volt, és elvesztettek 48 harckocsit is. Az ellenség 1700 katonája halt meg.

A vietnami háború során sokszor fordult elő olyan, hogy nem csak a támadás helyét kellett a pathfindereknek kijelölni, hanem a sebesült katonákért érkező helikopterek személyzetét kellett ellátni adatokkal, tanácsokkal. A háború idején létesített tüzérségi támogató bázisokat a vietnamiak rendszeresen támadták, így gyakran fordult elő, hogy az utánpótlást ejtőernyővel dobták le, mert a kifutópályát, vagy a helikopter-leszállót az ellenség tűz alatt tartotta. Az ejtőernyős dobást ilyenkor ha lehetett, szintén pathfinderek segítették.

Jelenleg három pathfinder alakulat aktív az amerikai hadseregben. Kettő Kentucky államban, Fort Campbell helyőrségben, egy pedig Észak-Karolinában, Fort Bragg-ben állomásozik. Nem meglepő, hogy a hadsereg Pathfinder kiképző központjai is itt találhatóak.

Bár a pathfinderek szolgálataira szükség lesz még, feladataik egy részét már más különleges alakulatok is el tudják végezni. A légierő Combat Control Team-jei például képesek olyan feladatok végrehajtására is, amikre a pathfindereket létrehozták.

Pathfindernek lenni igazi megtiszteltetés az amerikai hadseregben, hiszen egy különleges alakulat egy külön válogatott csoportjába tartoznak, akik büszkén viselik a bordó barettet, és karjukon a híressé vált jelvényüket, a lobogó fáklyát. Feladatuk fontosságát mi sem bizonyítja jobban, mint rövid és tömör jelmondatuk:

„First in, last out.”