Amint azt mindannyian tudjuk, legtöbbször a nagyobb egyszerűen jobbat jelent. Legyen az nagyobb  ország, zászló, Parlament avagy hadsereg. A világ hatodán terpeszkedő államnak értelemszerűen NAGY hadseregre van szüksége, ehhez pedig – a költségvetés kiadási oldalának növekedésén túl – bizony dukál egy tisztességes méretű (értsd: minimum száz fős) katonaénekkar. Ma róluk lesz szó, LittleWildGuy kolléga első posztjában.


A nagy orosz pusztaságot illik megtölteni, pont erre való az Alekszandrov Társulat (leánykori nevén A Vörös Hadsereg Kórusa). Alapítója azon kívül, hogy megírta a Szovjetunió himnuszát, 1928-ban élve jött ki a mosolygó(!) Sztálin irodájából, miután önként és (stílszerűen) dalolva ajánlotta fel tudását és kórusát a Népek Tanítójának. Rövid üdülések a transzszibériai vasút építésénél, párizsi fesztiválok, miegymás – van dolga a zenekarnak.

Mi most nem azért hallgatjuk végig meg LittleWildGuy rövid válogatását, mert kell mi is jobban szeretjük, ha normális férfihangokat hallunk, mint ha tizenéves, festett hajú ágyútöltelékeket popzenekarokat.

Az oroszok három dolgot nagyon tudnak: inni, inni háborúskodni és inni zenélni. E háromnak egyenlő arányú keverékéből született meg az A. V.  Alekszandrov Orosz Hadsereg kétszeresen kitüntetett akadémiai ének- és tánckara, oroszul: Дважды краснознаменный академический ансамбль песни и пляски Российской армии имени А. В. Александрова. Leginkább A Vörös Hadsereg Kórusa néven él a köztudatban, lévén, hogy pályafutásuk legnagyobb részében ezt viselték.

Itt balra maga Alekszander Vasziljevics Alekszandrov, az alapító; jobbra fia, Borisz Alekszandrovics mint vezérőrnagy, a méltó utód az énekkar élén.

Egy katonakórus hivatalból katonadalokat, indulókat énekel; nincs ez másképp tőlünk keletebbre sem, főleg ha éppen lerohanja a szomszéd a virágoskertet. Lévén, hogy ez a poszt a kórus háborús repertoárjáról szól (igen, lesz második rész; van kertem, kutyám és macskám, félelmet nem ismerek), szóval csapjunk bele a scsíbe:

Az első világháborút hosszabításban élvező Oroszországban csúnyán összeveszett a Lenin és a jégcsákánnyal végződő Trockij vezette vörös csapat a cári érdekeket védő fehérekkel, és csináltak maguknak egy laza kis polgárháborút. Mindjárt szükség is volt a vodka mellett más buzdításra is, ebből áll itt egy csokor. A fehérek dalai (hogy - hogy nem) elvesztek az idők során...

Az első szám a vörös lovasságnak és első parancsnokuknak (Szemjon Bugyonnij) állít emléket, aki egy klasszikus (párt)katona karriert futott be: a legjobbkor megalapítja a Don-környéki kozákokból a későbbi 1. Lovas Hadosztályt, végigharcolja velük a polgárháborút, majd a jó irányba ápolja kapcsolatait – ez konkrétan Sztálint jelenti. Kizárólag a lovasságban hisz (ez a második világháborúban viszonylag komoly hátrány), de a sorozatos kudarcok után sem kerül Szibériába (na jó, egy rövid időre a Távol-Keleti erők parancsnoka, de ez azért mégsem ugyanaz); a Szovjetunió Hőseként vonul nyugdíjba.

Hogy mennyire biztonságban érezhette magát, azt egy '37-es idézet szemlélteti, amikor Gorodnikov – a szovjet lovasság parancsnoka - négyszemközt megjegyezte, hogy kicsit sok tiszt tűnik el mostanában: „Ne aggódj, csak a kis halakat viszik!” Diplomatikusan fogalmazva is megoszlanak a vélemények.

Közben véget ért a szám, jöjjön egy másik: „Üdv az úton!”

Eredetileg polgárháborús nótáról van szó, azonban érthető módon később is újra előkerült. Minden elveszti varázsát, ha túl sokat éneklik; még szerencse hogy a repertoár több mint 2000 dalból áll. Igen, két-e-zer. Előadáson kotta nélkül.

Miután ennyit tekergette a hallgatóság a szabályozó gombokat, megkérném, hogy a továbbiakban hagyja egy magas értéken, és kapaszkodjon. Köszönöm.

Szóval ennyi hazafias üvöltözés után is volt még képük visszajönni a fehéreknek, majd jól hazazavarta őket a Dicsőséges és Legyőzhetetlen Vörös Hadsereg (no igen, a címhalmozás az megy...). Szóval a „Vörös Hadsereg a legerősebb", de azért a jogutóddal sem nagyon illik kekeckedni:

Miután a fent nevezett a polgárháborút és az ötéves terveket (no meg a tisztikar többségének eltűnését) túlélte, beköszönt ’41 és a nagy megrázkódtatás: jöttek a németek, és buldózerként gázoltak át mindenen, ami útjukba került. Most nem Sztálin döntéseit elemezzük, úgyhogy legyen annyi elég: Moszkva alatt megálltak. Addig is a szovjet nép tagjait inspirálva némi pluszteher vállalására, a kórus vezetőjét pedig néhány remek zeneműre.

Az alábbi előadás egy 1942-es felvétel digitalizált változata. A művet június 22-én (igen, ugyanazon az egyetlen napon, mialatt a németek átjöttek a kerítésen) szerezte A. V.  Alekszandrov, a címe: A szent háború.

Mondjuk úgy, hogy a megfogalmazás elég erős, egy-egy „átkozott fasiszta horda” becsúszik, de a túloldal sem volt ennél lágyszívűbb; ez egy Genfi Egyezményen kívüli háborúban még az enyhébb kategória.

Ilyen erővel azóta sem sikerült ezt a dalt énekelni – legalábbis nem maradt fenn. A felvétel elkészültekor a kórus mindössze fele létszámmal volt jelen, a többiek elestek, megsebesültek, illetve eltűntek. A háború végére több, mint 80%-os veszteségi arányt sikerül összehozni, ami egy nem harcoló alakulatnál elég komoly teljesítmény.

Ennek legtriviálisabb oka a német jelenlét: a front közelében tartózkodni sosem életbiztosítás, ráadásul a biztatásra mindig a legveszélyesebb részeken van a legnagyobb szükség – néhány kilométerrel Sztálingrád előtt, vagy a Vörös téri díszszemlén ’41-ben.

Nem húznám az időt: Indulás!

Közben idézném a szöveget; ha bárki jobb fordítást tud küldeni, tegye, örömmel veszem. Nem szokásom az ilyesmi, de (nem csak) ennél az egy katonadalnál a ritmus mellett a szöveg is nagyon fontos, és ez fejezi ki talán legjobban az akkori szellemet:

„Az utunk hosszú lesz
Keményebben, katona!
A zászlónk csak lobog és lobog
A hadnagy lába elöl dobog.

Menj, menj, csak menj!
És neked, édes lányom:
Leveled a fronton várom.
Viszlát! A harsona hív:
Katona – Indulj!

Mellettem egy jó barátom
Igazi katona-álom.
Ismerjük a dicsőséget,
Harcban szereztük meg mindet.

Menj, menj, csak menj!
És neked, édes lányom:
Leveled a fronton várom.
Viszlát! A harsona hív:
Katona – Indulj!

Jönnek később még szebb napok
Tanulás és munka vár.
Hogy megvédjük családunk s házunk
Most mi mindannyian indulunk

Hát menj, menj, csak menj!
És neked, édes lányom:
Leveled a fronton várom.
Viszlát! A harsona hív:
Katona – Indulj!

Ellenség, hát emlékezzél
Nem félünk, mi kiáltjuk:
Keresztülvertünk a fél világon
És megcsináljuk ha velünk játszol.

Menj, menj, csak menj!
És neked, édes lányom:
Leveled a fronton várom.
Viszlát! A harsona hív:
Katona – Indulj!
Menj, menj, csak menj!
És neked, édes lányom:
Leveled a fronton várom.
Viszlát! A harsona hív:
Katona – Indulj!

Némi gyakorlással meg lehet próbálni énekelni, a ritmusbeli eltérések ellenére is sokat nyom a latban – nem véletlenül fordították le a következő dalt a volt KGST legtöbb (ha nem minden nyelvére). Az előbbire egy keletnémet próbálkozás volt, a második világháború után egy „Katona, az utad még nem ért véget” egy kicsit durva, de az NDK-ban még mindig nem kirívó.

Ennyi beharangozó után jöjjön az „Amuri partizánok” eredeti nyelven:

A SZU-ban nem volt elvetendő ötlet a polgári lakosság beáldozása, a bekerített csapatokból pedig mindig bőven maradt néhány katona, aki meg tudta oldani a gyutacs-robbanószer-célpont háromszögelést, az igencsak megnyúlt német utánpótlásvonalak pedig megsínylették ezt a kombinációt. A feldolgozások kedvenc eleme egyébként mindig egy vonat kisiklatása/felrobbantása volt (bónuszpont, ha hídon történik). Ennek persze megvan a maga oka: sokkal látványosabb, mint egy teherautó ugyanilyen mutatványa (lsd a poszt elejét: nagyobb = jobb).

Szóval a hátramaradók ezt hallgatva harcoltak, a másfél millión túli szerencsés(?) pedig végigverekedhette magát Berlinig (néhány retúrjegyet váltott német társukkal a túloldalon).

Következzen „A frontharcos dala”:

Mint majdnem minden számban, ebben is egy nagy hadvezérnek állítanak emléket: nevezetesen Vorosilovnak, a finnekkel vívott téli háború parancsnokának, a Катынь-i (lengyelül Katyń) vérengzés paracsba adójának, és a magyar kommunizmus bevezetése felett őrködő bábának. Szó se róla, szép lista. Inkább a polgárháborúban jeleskedett, valljuk be.

Propagandadalból van még egy rakat (Zsukovos, Sztálinos, ami kell), ebből az utóbbi következik: „A tüzérek dala”.

No, nem a Generalissimus (címhalmozás, ugye) iránti tiszteletből, inkább a videótartalom miatt. A videót említve: a zene 0:40-kor kezdődik, a csatajelenetek hitelessége erős kritikával kezelendő – a tüzérségi állás, a roham, illetve a német reakciók leginkább a megmosolyogtató kategóriába tartoznak. Szövegszinten nagyjából annyi említhető meg, hogy mivel Sztálin parancsot adott rá, ezért lövünk mindennel, amink van, és visszazavarjuk a támadókat a Bierstubékba.

Ez persze nem egy rövid kirándulás; a légvonalban is 1600 kilométert négy évbe telt megtenni, és persze erre is volt induló: „Úton”.

A szöveg szerint a hadsereg menetelése önmagában is erőt sugároz (gondoljunk csak a díszszemlékre), de a vörösök nem csak mutatják az erőt, de harcban is bizonyítják: nincs, aki ellen tudna nekik állni. Ehhez persze hozzájárul egy majdhogynem kimeríthetetlen emberanyag, de a tény tény marad: feltartani és visszaszorítani lehetett ezt a sereget, végleg legyőzni azonban nem.

A harcok emléke nem csak a lábakban, de a fejekben is elevenen él, következzen „A hosszú utak”.

’45-ös a szám, sokak ekkorra már 3-4 évet töltöttek a fronton – már ha megérték. A fejekben más földjének látványával, a csizmákon távoli tájak porával búcsúzik a kórus a Nagy Honvédő Háborútól, én pedig ezzel zárom a – közel sem teljes – háborús válogatást.

Ha valaki szeretne többet is hallani, ajánlom ezt az oldalt  (google translate-el is el lehet igazodni), illetve a YouTube-on való keresgélést. Vigyázat, könnyen egy következő poszt anyagába pislanthat bele, aki nem figyel!

Ápdét: 2016. december 25-én lezuhant az Alekszandrov-kórust (is) szállító orosz repülőgép. Itt egy vitaposzt róla, nyugodjanak békében!