A Második Világháború végével a két nagy győztes hatalom, az USA és a Szovjetunió megkezdték egymás szapulását, fenyegetését, és belelovalták magukat és az egész világot a Hidegháborúnak nevezett történelmi folyamatba. Mivel az USA elég messze volt (s igaz volt ez  a használható interkontinentális ballisztikus rakéták eljövetelére is), a szovjetek nekiálltak kifejleszteni saját stratégiai légierejüket. Volt mit behozniuk, és mint azt látni fogjuk, eléggé belehúztak. Ettől az amerikai katonai vezetőknek rendesen felment a vérnyomásuk és összeszorult a gyomruk.
 

A háború végével a szovjetek rádöbbentek, hogy ha valaha is neki akarnak esni az USA-nak, akkor azt stratégiai bombázók nélkül nem fogják tudni megtenni. Hogy az elvtársaknak ne csak a párttagkönyvük legyen vörös, hanem a fejük is, mindezek mellett az USA elég jelentős mennyiségű (nagy hatótávolságú és akkoriban korszerű) ilyen harci repülővel rendelkezett; mi több, ezek legénysége harcedzett veteránokból állt. Így hát rohammunkában nekiláttak bombázókat tervezni és gyártani. 

Még a háború alatt néhány amerikai B-29 Superfortress bombázó kényszerleszállt az akkor még szövetséges Szovjetunióban, így hát a tervekért nem kellett a szomszédba menni, azt viszont prímán bebizonyították, milyen remekül tudnak másolni. (Aztán ezt a hagyományt valamivel később a kínai elvtársak folytatták a szovjet technika kárára, de ez más történet) A Tupoljev iroda el is készítette a Tu-4 nevű repülőt, ami a NATO keresztségében a Bull nevet kapta. Ez a gép a maga 6200 km-es hatótávolságával már kellőképpen idegesítette a Pentagon fejeseit, ám a következő években a szovjet repülőtechnika (és ezen belül a nagy hatótávolságú bombázók) terén elért fejlődés olyan mértékű volt, amitől az amerikaiaknak elállt a lélegzetük. Az alábbi képen látható, mivé fejlődött a szovjet bombázófejlesztés röpke tíz év alatt. 

Mivel a hagyományos légvédelem a nagy magasságban repülő bombázók ellen hatástalan volt, a korszerű rakétás légvédelem pedig épp fejlesztés alatt állt, az amerikaiak a vadászrepülő fegyvernem fejlesztésében látták az áthidaló megoldást. Viszont gondot jelentett, hogy a háborúban remekül bevált nehéz géppuskák tűzereje a nagy és jól védett szovjet bombázók ellen már mit sem ért. A szovjetek a bombázóikat (szintén az amerikaiaktól ellesett ötlet alapján) jól megrakták védőfegyverzettel, ráadásul nagyobbakkal, mint amikkel a jenkik anno a németeket meg a japánokat lőtték.

Az amerikaiaknak tehát nagy rombolóerejű, és viszonylag messziről is hatásos fegyver kellett, amit a vadászgépeikre rakhatnak.

Hasonló problémával már a németek is találkoztak a második világháború alatt. Nekik épp a hatalmas mennyiségű amerikai és brit bombázó okozott jelentős károkat, így azt találták ki, hogy nem irányítható rakétákat szerelnek a vadászgépeikre, és azokkal aprítják majd a szövetséges légiflottákat. Igaz, hogy a rakétával nehezebb volt célozni, nem is voltak túl nagyok és a fritzek nem is vittek magukkal sokat, mert rontotta a gépeik repülési tulajdonságait, viszont ha csak egyetlen ilyennel eltaláltak egy bombázót, az jó eséllyel veszteséglistára került.  A célzást akkor megkönnyítette, hogy az amerikai bombázók ilyen príma, úgynevezett Combat Box formációban repültek. 
Tehát a spanyolviaszt nem kellett újra feltalálni, csak tovább kellett fejleszteni. A korabeli első generációs sugárhajtású vadászgépek a légcsavaros elődeiknél valamivel nagyobb terhet tudtak szállítani, így rakétákból is több fért rájuk. Az elképzelés az volt, hogy a nagy, támadó szovjet bombázókötelék felé repülve a vadászok kilőnek egy nagy csomó rakétát, és megtizedelik a támadókat.

Megszületett az MK4 FFAR légiharc-rakéta (becenevén Mighty Mouse), amiből egy darab alig volt több nyolc kilónál, de ebből majdnem 3 kiló volt a robbanóanyag. Az első gép, amit ezzel a fegyverrel szereltek fel, az az F-86D Sabre Dog vadászgép volt, ami a koreai háborúban legendássá vált F-86 Sabre radarral felszerelt változata. 24 darab rakétát vihetett magával, ami nem túl sok, főleg, hogy ezt a mennyiséget pár másodperc alatt kilőtte. Mivel géppuskát vagy gépágyút nem szereltek rá, a rakéták kifogytával harcértéke lényegében lenullázódott.

A légvédelem másik üdvöskéje, az F-80 Shooting Star-ból kifejlesztett, szintén radaros F-94 Starfire legcombosabb verziója már 48 Mighty Mouse rakétával lőhette volna a betolakodó szovjet bombázókat. Ennek a gépnek viszont nem voltak olyan remek manőverező képességei, mint az F-86D-nek, de egy rakás bombázó ellen erre nem is nagyon volt szükség. A Sabre-höz képest elavultnak ható egyenes szárnyai miatt viszont remekül tartotta az irányt, ami a rakéták célzásához jól jött. 

A legkomolyabb ilyen fegyverzetet azonban az  F-89 Scorpion hordozta, aminek két, szárny végi tartályába egyenként 52 darab rakéta fért el. Igen, ez 104 légiharc rakéta, ezzel már elég rendesen oda lehetett pörkölni. A nagy mennyiségre szükség is volt, mert a Mighty Mousenak igencsak nagy volt a szórásképe.

A technika fejlődésével lassan kezdtek megjelenni az első generációs irányítható légiharc-rakéták, de ezek megbízhatósága bizony messze volt még az elfogadhatótól. Így történhetett, hogy az amerikaiak egyik büszkeségére, az igazán elegáns vonalvezetésű F-102 Delta Dagger vadászgépre is került a 6 darab irányítható rakéta mellé 24 darab nem irányítható kisrakéta. Ennél a gépnél érdemes megjegyezni, hogy a 6 nagy rakétát a törzsben kialakított fegyvertérben hordozta, a Mighty Mouseok pedig a fegyvertér ajtaiban voltak. Helytakarékos, légellenállás csökkentő, és kiváltképp érdekes megoldás volt, el kell ismerni.

A nem irányítható kis légiharc-rakétákat még a kanadai légierő is rendszeresítette, a CF-100 Canuck vadászgépükön, végtére is, ha a ruszkik jönnek, akkor nagy valószínűséggel ők is találkoznak majd velük.

Az ötvenes évek végére kialakult tehát egy harceljárás, ami az észak-amerikai légteret védelmezte volna a nagy tömegű szovjet bombázóktól. Csakhogy valószínűleg az amerikaiaknál is ismerték a mondást, hogy „annyian vannak, mint az oroszok”, és a Pentagonban egyáltalán nem voltak nyugodtak.

Ez volt az a pillanat, amikor valakinek beugrott a Nagy Megoldás: nem kell sok kis rakéta, meg sok repülő, legyen elég egy rakéta, rossz esetben pár darab, de ha az berepül a bombázók közé, az szóljon jó nagyot, de akkorát, hogy az egész kompániát fújja le az égből. Legyen tehát a robbanófej nukleáris...

Bizony, atomrobbanófejes légiharc-rakétáról beszélünk. 1956-ra a Douglas cég meg is alkotta az AIR-2A Genie nevű, 1,5 kilotonnás robbanófejjel ellátott rakétát, aminek a pilóták közt terjedő beceneve a Ding-Dong, vagyis a bimm-bamm lett. Hát igen, annak, aki megtapasztalhatta volna ennek a fegyvernek a hatását, annak azon nyomban harangoztak volna. A rakéta elég terjedelmes méretű lett, és ezt már modernebb repülők hordozták, bár a veterán F-89-et is átalakították ennek hordozására, sőt, az első éles tesztlövészetet is ilyen géppel hajtották végre 1957. július 19-én. Ebből a brutális fegyverből az F-101 Voodoo nevű vadászgép kettőt, az F-106 Delta Dart egyet hordozhatott. 1988-ig volt rendszerben, és eddig az ideig 3000 darabot gyártottak le belőle, biztos, ami biztos alapon. Mivel ez a fegyver elég nagy járulékos károkat tudott volna okozni, a már rendszerben álló AIM-4 Falcon irányítható légiharc-rakétából kifejlesztették az AIM-26 nevű eszközt, ami már csupán szerény 0,25 kilotonnás W54 jelű atomrobbanófejjel volt felszerelve. Ezt viszont már nem rendszeresítették.

A hidegháború gerjesztette fegyverkezési verseny aztán alapjaiban változtatta meg a légi hadviselést. A légvédelmi rakéták fejlődésével a nagy bombázókötelékek ideje lejárt, és a rakétáktól már a nagy magasságban repülő célok sem voltak biztonságban. A támadó repülők már csak a minél nagyobb sebességükben bízhattak, de a nagy sebességgel viszont a bevetési hatósugár csökkent.

Az amerikaiaknak volt még egy érdekes és borzasztó drága kísérletük, hogy egy ilyen nagy sebességű stratégiai bombázót gyártsanak. Ez a gép a B-70 Valkyrie névre hallgatott, és a hang sebességének háromszorosával tudott repülni. Ezt a programot egy katasztrófa, valamint a ballisztikus rakéták jelentős fejlődése torpedózta meg (bocsánat a képzavarért). A szovjetek sem nagyon erőltették már a nagy bombázók gyártását; ők is inkább a rakétákban és a tengeralattjárókban látták a megoldást. Ebbe aztán a világ majdnem belerokkant a kubai válság idején. Bár harcba sosem bocsátkoztak, a szovjetek elég sokat hergelték az amerikai légvédelem vadászgépeit, és bizony sokszor elég közel merészkedtek a határokhoz. A Szovjetunió megszűntével ezek a provokatív repülések alábbhagytak, de mostanában úgy tűnik, Oroszország ismét fogócskázni küldi repülőit.