Harci elefántok és az ókori Európa

Háborúzni gyakorlatilag bármivel lehet, főleg egy olyannal, ami nagy, erős és agresszív. A legnagyobb szárazföldi emlős tehát minden szempontból megfelel a célnak. Habár természetes közege nem éppen Európa, hadtörténetileg legismertebb esetei mégis valamilyen módon ehhez a földrésznek kinevezett félszigethez kötődnek.

Pedig előfordultak errefelé is elefántok, némileg túlélve rokonnak számító mamutokat is. A Földközi-tenger egyes szigetein (például Málta, Ciprus) fennmaradt (visszamaradt) egy ideig az elefánt szigeti, törpe változata. A törpeség persze elefántviszonylatban érthető, mert száz-kétszáz kilókkal simán bírtak ezek a kistestvérek is, de hát kis sziget, kis elefánt. Mikor az immár mitológiai öntudattal is rendelkező eleink partra szálltak ezeken a földdarabokon és ott megtalálták a furcsa koponyákat, természetesen értelmes lénynek nézték őket, már amennyire a küklopszok értelmes lénynek tekinthetők. („Ki vakított meg? Mondom, hogy Senki!”) Az törpeelefánt ormányának bekötési pontja kiadott egy szép kis szemnyílást a furcsa koponya közepén, így hát egyértelmű volt, mi az ábra, akárki is volt a maradvány tulajdonosa, emberi viszonylatban nagy volt, egyszemű és a természetesen harcias. Már ebben a korai stádiumban is összekapcsolódott az elefánt és a harc fogalma, ha nem is csont nélkül.

Nagy tömegben Indiában éltek elefántok emberközelben, ha nem is mindig békésen egymás mellett. Mind a mai napig előfordulnak olyan esetek, amikor indiai falusiak arra ébrednek, hogy egy megvadult elefánt(bika) spontán tereprendezést és népességszabályozást hajt végre a szomszédban, nyilván nem volt ez másképp pár ezer évvel ezelőtt sem. Az első ijedtségen és a romeltakarításon túlesve már nem kell túlságosan kreatívnak lenni ahhoz, hogy felmerüljön az a gondolat, miszerint mennyivel királyabb dolog lenne, ha az elefánt nem a mi házunk táján, hanem az épp aktuális ellenség falujában élné ki magát. Az erő adott, az irányítás megoldható, bátraké a szerencse – meg is született mind a harci elefánt koncepciója, mind alkalmazási módszertana, nem is sokat változott az idők folyamán. Nekimegy, széttipor.

Nem jellemző az, hogy egy elefánt eleve harci elefántnak szülessen, ennek több oka is van. Az egyik az, hogy a nagy testű, intelligens fajokhoz hasonlóan (kicsit hunyorítva az embert is idesorolhatjuk) mind a vemhessége, mind az egyedfejlődési ideje elég hosszú. A kiselefántnak konkrétan huszonkét hónapba telik meglátni a napvilágot és az emberéhez hasonló időt vesz igénybe az, amíg ivaréretté válik. Cserébe mind a papa/mama, mind a leendő harceszköz rengeteget eszik, de legalább ezt sokáig teszi. Arról nem is beszélve, hogy az amúgy se mindig százas szülő(k) hajlamosak különösen háklissá válni az utódnemzés/nevelés különféle fázisainak folyamán. Na most képzeljük el, hogy valaki mégis rászánja az időt, energiát, terményt, munkaerőt (és annak esetleges leamortizálódását), aztán az első csatában fejreáll az újonnan rendszerbe állított harceszköz.. Finoman szólva is bosszantó. Sokkal egyszerűbb a kész elefántot befogni és beidomítani – csapdák, különféle bódító szerek, furfang, lelemény kérdése csupán. Kedvencem az a módszer, ahol egy már korábban beszerzett nőstényt betesznek egy zárt területre, amit csak egy hídon vagy kapun keresztül lehet megközelíteni, a bika (vagy bikák) bemennek, aztán lezárják a műveleti területet. A szerelem hatalma...

Az európai kapcsolatot, mind annyi mindent, természetesen a görögöknek köszönhetjük, már amennyiben Nagy Sándort annak vesszük. A perzsák ellen vezetett hadjárata során, Gaugaméla mellett találkozott először szembe egy kisebb kontingensnyi harci elefánttal, tizenöt példánnyal, amiket egyenesen Indiából hoztak, hogy odalépjenek a pimasz hódítónak. A hajtók is indiaiak voltak természetesen, ez később is teljesen általánosnak számított, és mivel jó szakemberre mindig szükség van, túlélésük esetén akkor is sokszor nyeregben maradhattak, ha az elefánt csata után oldalt váltott.

Az ütközetet döntőnek szánták perzsa oldalról és a saját módjukon rá is készültek rendesen. Külön figyeltek arra is, hogy a harci szekerek számára rendesen elegyengessék a talajt. Az elefántoknak inkább pszichológiai szerepet tervezhettek, az Indián kívüli hadszíntereken általában kevés számú állatot tudtak csatasorba állítani. Az egyszerű gyalogos számára se lehet kellemes egy ilyen monstrumot látni, ahogy felé rongyol, de nem csak az embereket sokkolta a puszta megjelenésével, hanem az elefánthoz nem szokott lovakat is kiakasztotta a szagával. (Később is igyekeztek a hadvezérek legalább pár elefántot a seregüknél tartani, a lovak kiképzésének céljából. Kemény meló lehetett, nem volt más dolga az ormányosnak, csak minél jobban szaglani...) Ugyanakkor a falanx ellen is nagyon hatásos lehetett egy jól szervezett elefántroham, előzékenyen sűrűn állnak a katonák, hogy minél kevesebbet kelljen lépni az egy taposásra eső halálos áldozatokért, a hidegfegyverek elleni vértek, pajzsok meg nem sokat érnek a pár tonnás nyomóerő ellen. Ráadásul a falanx viszonylag nehézkesen manőverezett, nem is arra találták ki, így ha a hajtónak nem volt kedve a tüskés frontoldallal próbálkozni, előbb került az oldalukba, mintsem a hopliták irányt válthattak volna. Aztán jöhetett a dominózás.

Sándor persze nem azért lett Nagy, mert bő egy tucat elefánt keresztülhúzhatta volna világhódító terveit. Igazából a tizenöt állat csak mellékesnek tűnt az olyan egyéb nehézségek mellett, mint például a majdnem kétszeres túlerő, a pengékkel is felszerelt, mintegy kétszáz harci kocsi és a saját vezérei közti összhang hiánya, hogy csak a nagyobbakat említsük. Az elefántok miatt – és katonái megnyugtatására – azért áldozatot mutatott be a félelem istenének is, enyhén célozva arra is neki, hogy jobb lenne, a holnap a szemközti társaságot tisztelné meg kitüntető figyelmével. (Ő lenne Phobosz, aki testvérével, Deimosszal együtt a háború állandó kísérője, később két, nem túl impozáns kődarabra költöztették őket, amik a Mars körül keringenek.) De a legnagyobb eredményt valószínűleg azzal érte el az elefántok semlegesítésének frontján, hogy a lovasságát távol tartotta tőlük, miközben egy azóta is tanított hadmozdulattal kimozdította a Dareioszt védő csapatokat és az így kialakult résen betörve eldöntötte a csatát. Amekkora tolongás ott a környéken volt, az a néhány elefánt túl sokat nem tudott hozzátenni a dolgokhoz se pro, se kontra.

Az állatok viszonyt mély benyomást tettek az egyre nagyobb Sándorra (ha nem is úgy, mint az elesett katonáira) és besorozta őket a saját seregébe, sőt, még a sátrát őrző egységeket is megerősítette néhánnyal. Ez talán nem a legszerencsésebb ötlet, két okból is. Az egyik az, hogy csatán kívül viszonylag ritkán kap nyílt, nagy erőkkel végrehajtott támadást a fővezér sátra, márpedig az elefántnak igazából csak ilyen esetben lehet hasznát venni, egy fedett, belopakodós-összeesküvős bevetés közbeni-utáni kavarodásban viszont mindenkire veszélyesek lehetnek a környéken. A másik ok pedig az, hogy egyes afrikaiak szerint az egészséges elefánt(bika) lelki egyensúlyának fenntartásához szükség van arra, hogy bizonyos időnként begőzöljön. Mindez a fővezér sátra közelében akár nemzetbiztonsági kockázatnak is felfogható... Inkább arról lehetett szó, hogy a harci állat, puszta méreténél, szimbolikájánál fogva az uralkodó, a vezér hatalmát is jelképezte, így mindenki igyekezett beszerezni legalább egyet, aki kicsit is adott magára. (Római császárokat és keresztény uralkodókat is beleértve.)

Később a Porusz király ellen vívott csata során is meg kellett küzdenie ellenséges elefántokkal Nagy Sándor seregének, addigra már taktikával is rendelkeztek ellenük. (Ez nem is ártott, mert immár kétszáz darab fente rájuk az ormányát, a becslések felső határa szerint.) Egyrészt a hajtókat igyekeztek kikapcsolni a játékból, mert így az állat legalább annyira veszélyes lett a saját erőkre is (máris előrébb tart a csata), de ugyanezt el tudták érni azzal is, hogy az érzékeny részekre próbáltak célzott csapásokat mérni, főként az ormányra. Egyszerű nem volt egyik se, mert az elefánton utazó lövészek (már amelyiken voltak) sem azért ültek ott a magasban, hogy karba tett kézzel nézzék a lent zajló eseményeket, másrészt az ormány is az állat fegyvertárába tartozott, lehetett vele csapkodni, katonákat fölkapni, eldobni, és még ami a csövön kifér. Szemtől-szemben meg ott volt a falanxból előremeredő többsoros lándzsaerdő, amit még egy elefánt is megérzett.

De ami döntött, az a két hadviselési kultúra különbözősége volt. A nyugati (európai), jóval szervezettebb, fegyelmezettebb hadviselés képes volt eredményesen szembeszállni ezekkel a nagy erejű harceszközökkel, míg a keleti, mást előtérbe helyező csaták forgatagában jobban tudtak pusztítani. Porusz például a kétszáz (más források szerint „csak” nyolcvanöt) állatot széthúzta az egész arcvonal mentén, gyakorlatilag a serege elbújt mögöttük. Volt ebben is ráció, nyilván a korábbi csatákban működött is, de itt most egy újfajta harcmodorral állt szemben. Még így széthúzva is az elefántok okozták a legnagyobb veszteséget a görögöknek, de a falanxot nem tudták feltörni. Az állatok egy része viszont megvadult és a könnyebb ellenállás irányába, vagyis a saját erőket végigtaposva érintőirányban el is hagyták a harcteret, valószínűleg mindkét fél megkönnyebbülésére.

(Történészek nem szokták szeretni a „mi lett volna, ha” játékot, így most ne figyeljenek, de ha ezeket az állatokat nem élő falnak használják, hanem összevonva őket kitérnek a falanx elől majd súlypontilag oldalba kapják azt, akkor a görögök sem ússzák meg százas nagyságrendű veszteséggel, ha megússzák egyáltalán. Az ilyen oldalbakapások ellen tartották a szárnyakon a lovasságot, de megnézném azt a lovasságot, ami megakadályoz kétszáz (nyolcvanöt), csordában támadó elefántot bármiben is... Na mindegy, Porusz így járt, de aztán olyan frappánsan esett fogságba, hogy a legyőzőjétől visszakapta a királyságát.)

A győztes csata után újabb elefántok kerültek a hódítók birtokába, ezzel is növelve azon keleti vonások számát, amit a győztesek sorban magukra öltöttek, átvettek a leigázottaktól. Ennek ellenére mindig is „importált” fegyvereknek számítottak a harci elefántok, inkább tízes, mint százas nagyságrendbe tudták őket csatasorba állítani, sehol sem voltak azon indiai uralkodóktól, akik – állítólag – két-háromezer állattal is büszkélkedhettek. Nyilván nem ez volt a fő oka annak, hogy Nagy Sándor egy idő után nem erőltette tovább a kelet felé való terjeszkedést, de azért érvnek azért nyomós.

A gyorsan meghódított birodalom gyorsan fel is bomlott, az utódállamok pedig az elefántokat is megörökölték, majd aktívan használták is, nem csak harci feladatokra. A reprezentációs funkción felül különféle kisegítő tevékenységekre is kiválóan alkalmas volt ez az korabeli munkagép. Szállítottak vele, építkezéseknél mobil daruként is jól jött, ostromoknál simán befejelte a gyengébb kapukat, de volt, hogy folyókon való átkeléseknél rögtönzött hídként vagy sodrástörőként vették hasznukat. Nem is beszélve a lovak elefántszaghoz szoktatásáról, amit már említettem.

A páncél-páncéltörő versengés korai szakasza is megfigyelhető. A gyárilag vastag bőrt sokszor különféle védőalkalmatosságokkal látták el, ezeket nem egyszer félelmetessé dekorálva, a hajtó mögé állandó jelleggel felkerült egy többszemélyes kosár (a korabeli és későbbi ábrázolásokon egyenesen kővárakká nemesülve), ahol íjászok foglaltak helyet, de jól jött akkor is, ha VIP-t kellett szállítani, vagy túl sík volt a csatamező és a parancsnok át akarta látni a helyzetet. Ez utóbbi alkalmazás azzal a veszéllyel járt, hogy az elefánt az ellenség kiemelt célpontja lett, de hát valamit valamiért. Arról nem is beszélve, hogy a korabeli eszközökkel vagy igen nagy szerencse vagy halált megvető bátorság kellett egy ilyen mobil parancsnoki harcálláspont kiiktatásához.

Egy ilyen esetet ír le a bibliai Makkabeusok könyve, egy szeleukida-zsidó összecsapás beszámolójában (protestánsok ne keressék az otthoni családi Károliban, de hadtörténészi érdeklődésű reformátusoknak már csak ezért is érdemes egy katolikus Szentírást beszerezniük ;) ):

És fölkelvén a király viradat előtt, elindítá a hadseregeket ütközetre a bethzakarai út ellenében; és harczi rendbe állván a seregek, harsonát fúvának. És az elefántoknak a szőllő és szeder vérét mutaták, hogy azokat harczra ingereljék. És eloszták az állatokat csoportok szerint; és minden elefánt mellé ezer férfiú álla lánczos pánczélokban, fejökön réz sisakokkal, és ötszáz válogatott lovas vala rendelve mindenik állathoz. Ezek minden időben ott valának, a hol az állat vala, és a hova ez méne, ők is menének, és el nem távozának tőle. Erős fatornyok is valának oltalomúl mindenik állaton, és azokon hadi szerek, és mindeniken harminczkét erős férfiú, kik onnan felűl harczolának, s egy indiai vala az állat kormányzója. És a maradék lovasságot két felől állítá fel két részre, hogy harsonákkal buzdítsák a sereget, s lelkesítsék a hadoszlopban levő csoportokat. A mint pedig a nap az arany és rézpaizsokra vetette fényét, tündöklének a hegyek azoktól, és fénylének, mint az égő szövétnekek. És eloszla a király hadseregének egyik része a magas hegyekre, * másik része a völgyekre; s óvatosan és rendben vonúlának. 

 

És megrémülének ama föld minden lakói a sokaság szavától, a nagy tömeg járásától és a fegyverek csattogásától; mert a hadsereg igen nagy és erős vala. És Júdás közelíte seregével a harczra, és elhulla a király seregéből hatszáz férfiú. És láta Eleazar, Saura fia az állatok közől egyet fölpánczélozva a király pánczélával, mely kitünő vala a többi állatok fölött; gyanítván, hogy azon van a király. És elszáná magát, hogy megszabadítsa népét, és magának örök nevet szerezzen.

 

És neki iramodék bátran a csoport között, ölvén jobbra balra, hogy ide s tova hullottak előtte.És az elefántnak lába alá méne, és alája vetvén magát, megölé azt; mely rája esék a földön, és ő meghala ott.

 

 (1 Makk 6,34-46, Káldi)

Később kiderült, hogy a vezér mégse azon az elefánton ült (üle), de Eleázár céljai felerészben így is megvalósultak.

Mielőtt az Ázsiába érkező európaiak kontra elefántok témakörét hátrahagyva rátérnénk az európai csatatereken dúló elefántos ütközetekre, mindenképpen meg kell említenünk a már korábban megénekelt keltákat. A görögökre támadó sereg egy része ugyanis végül Kis-Ázsiában kötött ki, elég sikeresen hadakozva, míg végül az "elefántok csatájának" nevezett ütközetben sikerült annyira legyőzni őket, hogy a győztes Antiokhosz rá tudta bírni őket a letelepedésre és a viszonylag (még korabeli mércével is csak "viszonylag") békés egymás mellett élésre. Így alakult ki a Galatia nevű tartomány, amiben még római provincia korában is kelta nyelven beszéltek. De az eredetileg a későbbi Pannóniából induló kelták kis-ázsiai turnéja egy bekezdésnél többet érdemel, inkább lépjünk odébb két félszigettel, ahol egy olyan hadvezér lép nemsokára színre, akinek a neve maga garancia a győzelemre...

(folytatjuk)