Harci elefántok és az ókori Európa – görög saláta

Az első részben vázlatosan megismerkedtünk azzal, hogyan találkoztak európai eleink a harci elefántokkal. Ideje a címben ígért tárgyra térni, ezen állatok történeteire a vén Európa csataterein.

Miközben a hellén világ súlypontja erőteljesen kelet felé tolódott, azért a félszigeten maradt görögök és elgörögösödő barbárok sem maradtak elefánt nélkül, ha megfelelő kapcsolatokat ápoltak a keletre szakadt rokonokkal. Az eredetileg Indiából származó állatok így eljutottak a civilizált világ nyugati határaiig is, ha nem is túl nagy számban – és nem is túl nagy sikert aratva, pedig próbálkozásból akadt bőven.

Defekt Megalopolisznál

Egyik első, mondhatni bemutatkozó akciójuk Megalopolisz ostroma során történt. Az ostrom kereteit biztosító polgárháború-hatalmi harc kusza viszonyait leginkább egy olyan PowerPoint ábrával lehetne visszaadni, amit nemrégiben az afganisztáni műveletekkel kapcsolatban követtek el, ilyen mélységeket most inkább nem érintenénk. A szemben álló vezérek Kasszandrosz és Polüszperkhon, ez utóbbi ostrom alá vette az előbbi városát, Megalopoliszt, ami nevéből ítélve sem lehetett kis falat. Ókori viszonyok közt egy rendesen kiépített város ostroma elég nehézkes volt. Vastag falat, védműveket építeni már tudtak, normális tüzérséget kevésbé, nem csoda, ha a legtöbb sikeres ostromot hosszas kiéheztetéssel kötötték össze.

Persze volt egyéb is az arzenálban, mindenféle ostromszerkezetek, árulásra való felbujtás, biológiai fegyverek és földalatti mozgalmak. Polüszperkhon ez utóbbira esküdött és szakembereivel egy titkos alagutat ásatott a város falaihoz, majd kitermelték a földet az alapozás alól, gondosan kidúcolva a kőtömböket. Mindezt teljesen észrevétlenül, bár ehhez a védők nemtörődömsége is kellett.

Mikor elérkezett a megfelelőnek vélt időpont, eltávolították a falakat tartó dúcokat, mire három torony és a köztük lévő falszakasz is leomlott, nem kis meglepetést keltve odabent – sőt, odakint is, mert ekkora sikerre senki sem számított. A hiányos falnál hirtelen igen nagy lett a forgalom, de résen lévő városlakók (beleértve az asszonyokat és gyerekeket is, egri módra) visszaverték az első rohamot és nekiláttak, hogy minél előbb kiépítsenek valami megfelelő védelmi vonalat a szétszórt állapotba került falak és tornyok helyébe. A hangulat kifejezetten jó volt, az ijedtségen már túlestek és vesztes helyzetből fordítottak, nem győztek gratulálni egymásnak, hogy milyen jók ebben a műfajban. Ekkor vették észre, hogy az ellen katonái pár igen nagy állatot kezdenek sorakoztatni a réssel szemben...

Polüszperkhon ostromló seregét ugyanis elefántok is erősítették. Ez teljesen általánosnak számított az ázsiai csetepatékban, a görög anyaföldön viszonylag ritkán fordultak elő. Egyrészt a szállítás volt körülményes, másrészt a tagolt hellén terep se számított ideálisnak egy jól kivitelezett elefántrohamhoz. Ehhez az ostromhoz (meg a kereteket biztosító háborúhoz) összejött egy kisebb mennyiség és úgy tűnt, soha jobbkor: a falon ütött résnél esedékes, véresnek ígérkező rohamot kívánták velük rövidre zárni. Sok rossz ember kis helyen, széttiprásra várva...

Európaiak vs. elefántok viszonylatban már a legelején, Gaugamélánál bebizonyosodott, hogy az állatok legnagyobb ereje a pszichológiai hatásukban rejlik, addig tudnak igazán hatékonyan működni, amíg az ellenség fél tőlük. Az első találkozásoknál ez a hatás garantáltnak tűnt, nem volt ez most sem máshogy. Nem kellett sok képzelőerő ahhoz, hogy lássák magukat széttiporva az egykori városfal romjai között, ráadásul fogalmuk sem volt, hogy mit tehetnének ellene. Szerencséjükre a védők közt akadt egy Damidész nevű régi katona, aki Nagy Sándor alatt is harcolt és látott már elefántot bevetés közben. Rögtön szolgálatba is helyezte magát és az elbizonytalanodó parancsnokokat meggyőzve nekiláttak kiépíteni a rögtönzött elefántelhárító-rendszert. Hegyes vastüskéket készítettek, amiket talppal láttak el és a földbe rögzítettek a résnél, a hegyes felükkel felfelé. A rögtönzött alkalmatosságokat szalmával és egyéb hulladékkal álcázták, ilyesmiből egy ostromlott városban bőven akad, mi több, fel sem tűnik senkinek, hogy már több hete nem vitték el a szemetet. Míg Daimédész és az alá rendelt emberek ezzel foglalatoskodtak, a többiek hagyományos módon készültek a harcra, mindkét fél érezte, hogy ez lesz a végső.

Nem is kellett sokat várni, nagy tülköléssel megindult a roham, az elefántok nyomában a támadó sereg, a rés mögött szorongva a védők, köztük pár elrejtett vastüske, amik pár napja még nem gondolták volna, hogy tömeges állatkínzás minősített esetét fogják elkövetni. Pedig ezt tették: amikor az elefántroham elérte az előkészített részt, néhány állat olyan szerencsétlenül érkezett a tüskékre, hogy ott helyben összerogyott és fel sem tudott állni (a kínjában csapkodás gondolom azért ment), a szerencsésebbek „csak” meghülyültek a fájdalomtól és átváltottak berzerk üzemmódba. Miközben ezzel ütötték el a védők elsöprésére szánt időt, beérkezett a gyalogság alkotta zöm második hullámként és innentől kezdve túl sok irányítanivaló nem akadt a csatán. Ember, állat, védő, támadó (de főleg támadó) úgy összetorlódott, hogy az egykori városfal se zárt jobban, majd akinek végül sikerült valahogy kikeverednie, az többet nem nagyon kívánkozott vissza. Pár levezető kör után az ostromot is hagyták a csudába.

Utat a győzőnek

Aki azonban a legtöbbet tette a görög harci elefántok európai ismertségéért, az Pürrhosz, epiruszi király volt. Habár szívesen dédelgette magában azt a gondolatot, hogy ő lesz a második világhódító Nagy Sándor, sokkal inkább kalandor volt, mint birodalomszervező. Hadvezéri képességeihez azonban nem fért kétség, annak ellenére sem, hogy a cinikus rómaiak igyekeztek befeketíteni ezen hírét is az utókor előtt.

Szegről-végről rokona volt Nagy Sándornak, közelebbről egyik elődjének, Epiruszi (Majdnemnagy) Sándornak, akinek viselt dolgairól már itt a blogon is megemlékeztünk. Kalandos élete során sokfelé megfordult, többek közt harcolt a felbomló világbirodalom újraosztásáért vívott háborúban is, ennek során harci elefántot is látott párat. Nem csoda, hogy mikor végül sikerült jogos örökösként (az egyéb, magukat szintén jogos örökösnek tartott aspiránsokat kiiktatva) Epirusz trónjára kerülnie, nem tudta seregét harci elefántok nélkül elképzelni. Meg magát sem békés, otthonülő királyként. A görög anyaföldön vívott csetepatéiban megfáradva kapóra jött neki a dél-itáliai görög városok kérése, hogy szabadítsa meg őket a fenyegető római hódítóktól. (Ez gyakorlatilag ugyanaz a kör volt, amiért Epiruszi Sándor is átkelt a tengeren, csak az ellenfelek változtak). Pürrhosz nem a türelméről volt híres, így nem várta meg a hajózási szezont, hanem azon frissiben nekivágott az útnak. Seregét húsz elefánt is erősítette, egyiptomi apósa meg ígért még vagy ötvenet, amik persze soha nem érkeztek meg, de azért ígéretnek szép volt.

Maga a hadjárat külön posztot érdemelne, mi most inkább csak az elefántokra koncentrálunk.

Vége a játéknak

Az első összecsapásra Hérakleia közelében került sor. A rómaiak már a megjelenésükkel nagy hatást gyakoroltak Pürrhoszra, a táborukat látva elcsodálkozott azon, hogy messziről nem is tűnnek olyan barbárnak. A konokságukat azonban alábecsülte, így hiába reménykedett abban, hogy tárgyalásos úton behódolnak majd neki, sőt, még előbb is támadtak, mint várta volna. Ebben a csatában került először komolyan szembe egymással a görög falanx és a római légió. Nem is bírtak egymással, bár hétszer is összeakaszkodtak, végül Pürrhosz támadásra vezényelte az elefántokat. Ez a fejlemény kissé hasonlatossá tette a csatát a partizános-németes vicchez, csak itt nem az erdész zavart ki mindenkit az erdőből a végén, hanem a római szemnek addig ismeretlen elefántosztag. Először a szárnyakat védő lovasság paripái vesztették el a maradék józan eszüket is, majd az irányíthatatlan lovasegységek összekeveredtek a gyalogsággal, akik így előbb találkoztak a rémülettel, mint a rémület kiváltó okával. A légiók hadrendje felbomlott, a katonák fejvesztve menekültek, még a nemrégiben megcsodált táboruk is a görögök kezére került, nagy számú fogollyal egyetemben. Pürrhosz meg volt győződve arról, hogy úgy ellátta a nem-is-olyan-barbár ellenfelei baját, hogy térden csúszva fognak majd békéért könyörögni. Hát nem tették.

Egy követet fúj

Helyette, kívülről szemlélve persze, inkább úgy tűnt, hogy a győztes győzködi a veszteseket, hogy ugyan kössenek már békét. Nagylelkűen bánt a foglyokkal is (Hazaküldte őket szabadságra, de meg kellett ígérniük, hogy az ünnepek után visszajönnek. És vissza is jöttek. Érdekes lenne mondjuk ezt elképzelni egy Guantanámó - Ramadán viszonylatban...) Sőt, még a legnagyobb elefántját is bevetette a cél érdekében. A foglyok kiváltásáról tárgyaló Fabricius nevű követet Pürrhosz szerette volna rávenni arra, hogy hazatérve a béke őszinte szószólója legyen, így először egy rakás pénzt ajánlott neki, persze teljesen önzetlenül. Fabriciusnak nem kellett a pénz. Ezután felszereltette a már említett elefántját, fényes páncél, vérben forgó szemek, torony, maga a megtestesült erő – és elrejtette annak a sátornak az egyik felében, amiben Fabriciusszal is tárgyalt. (Kevésbé vizuális típusok most ne egy három személyes NDK kempingsátrat képzeljenek maguk elé.) Az elefánt és személyzete szép csöndben várt a sorára, mígnem a tárgyalás egyik váratlan pontján, teljesen véletlenül, lehullott az a lepel, ami addig eltakarta az állatot, így a korrupciós próbát sikerrel teljesítő római követ karnyújtásnyi távolságban találta magát attól a fenevadtól, ami tizenkilenc társával együtt nemrégiben hazavágta a köztársaság haderejének színe-javát. Sőt, az még vidáman rá is tülkölt egyet, pont ahogy a csatákban szokta. Azonban – a legenda szerint – Fabriciusnak szeme sem rebbent, helyette kissé unottan megfeddte Pürrhoszt, hogy hagyja már abba ezeket a gyenge kísérleteket a meggyőzésére. Az epiruszi király azért még utolsó próbálkozásként felajánlotta neki, hogy a szolgálatába fogadja és tejbe-vajba füröszti, de ha egyszer egy római nemet mond...

Természetes védekezési módok

Persze nem mindenki rendelkezett olyan pókerarccal és rendíthetetlen szívvel, mint Fabricius, így a hadviselésben oly találékony rómaiak elkezdték kidolgozni az elefántelhárítási taktikákat. Túl sok újítást persze nem tudtak felmutatni a korábbiakhoz képest, mert a lehetőségek behatároltak még egy ekkora állat életének kioltására is, de azért igyekeztek.

Mobil egységeket szerveztek, ami egy ökrös szekérből állt (az ökör nem annyira ijedős és elfutni sem bír olyan gyorsan egy szekérrel a nyakában, mint az előző csatában befürdött lovak), a szekereket hosszú, vaskos dárdákkal szerelték fel, amik méretüknél és a fogattal kiegészített súlyuknál fogva elegendőnek tűntek egy elefánt megakasztására. Ha mégsem, akkor ott voltak az éghető anyaggal töltött edények is a kocsi aljában, úgy hallották, hogy az élvepörkölésre ezek a monstrumok is háklisak. Begyakoroltak egy új hadmozdulatot is arra az esetre, ha a gyalogságot célozná meg az elefántroham: rémült elfutás helyett szépen, szervezetten nyitnak egy folyosót az állatnak, aztán hadd rohanjon, amerre akar - "kinyitom a kisablakot, hadd repüljön tovább..." (Itt már jól jött, hogy a római hadrend sokkal mozgékonyabb és variálhatóbb volt a falanxnál.) De nem feledkeztek meg az íjászokról sem, mind a tüzes nyilak okozta bosszantás, mind a hajtók levadászása étlapon maradt.

Házhoz a pofonért

Minden készen állt a második felvonáshoz, Pürrhosz békereményeit szétoszlatta az újra meginduló római sereg, ami egyáltalán nem úgy nézett ki, mintha egyszer már tönkreverték volna, ráadásul mindkét konzul táborba szállt. Új elemként batár nagy kocsikat is vonszoltak a hadrendjük elé, pont szemben az elefántjaival, a kocsikból meg hegyes rudak meredeztek az ormányosok felé. A kocsik kinézeténél csak a számuk nagysága volt furcsább.

Az összecsapás még durvábbra sikerült, mint az első és most sem mutatkozott egyértelmű fölény egyik oldalon se. Az elefántok viszont megint jól kezdtek: az ökörfogatokat nemes egyszerűséggel kikerülték és belemásztak hátulról a római seregbe, közben az ugyanezt csinálta Pürrhosz táborával, lehetett kapkodni a fejeket, hogy most hol mi történik. Végül csak a sötétség beállta szakította félbe a csatát, a két sereg – a római immár csak egy konzul vezetésével, a görög egy sebesült fővezérrel gazdagabban – elszakadt egymástól. A győztes személyén már akkor is vitatkoztak, Pürrhosznak az alvezérei azért gratuláltak, ekkor hangzott el az a híres mondás, hogy ha még egy ilyen győzelem összejön, mehetnek is haza, mert nem lesz kivel folytatni a győztes hadjáratot. Elefántos részről inkább negatív a mérleg. A szekeres taktikát sikeresen semlegesítették, de az előző csatához képest szinte semmit nem értek el: ha féltek is tőlük a rómaiak, úrrá tudtak lenni rajta, és körülbelül ez az a pont, ahol a harci elefántok haszna mélyrepülésbe kezd a kockázataikhoz képest. (Az egyik utolsó csatában a megzavart elefántok egyenesen a saját erőket szedték szét.) Amilyen gyorsan kezdődött, olyan gyorsan véget is ért a harci elefántok csodafegyverkétn való szárnyalása a rómaiak elleni háborúban, bár ez csak egy ok a sok közül, amiért Pürrhosz végül győzelem és sereg nélkül tért vissza – egy Szicíliai kör után – Epiruszba.

Mi ez az égett nyú disznószag?

Lehet, hogy nem hadtörténeti jelentőségű, de harcielefántológiai szempontból jelentős mérföldkő ez az összecsapás, ugyanis itt (talán itt) kezdődött a disznók karrierje is a témában. A nagy felfedezések sokszor a véletlennek köszönhetőek, most sem történt ez másképp. Az egyik elefántroham kissé kisodródott, ha egyszer elkapja őket a harci hév, akkor az irányítás legjobb esetben is csak kompromisszumos módon történhet, ahol a kétharmadot a nagyobb tömegű fél képviseli. Szóval heves felindulásban maguk mögött hagyták a csatateret és egy kis túrázás után összefutottak egy kondával, ami a csatatér közelében legelészett békésen. (A kondás valószínűleg kíváncsi természetű lehetett, mert épeszű ember nem legeltet potenciális hadtápot egy ókori sereg közelében.) Amikor a disznók felnéztek, hogy mi ez a dübörgés, kis híján infarktust kaptak, erről a tényről pedig heves visítással tájékoztatták a tágabb környezetüket. Az elefántok meg rettentő szolidárisnak bizonyultak mert ők is majdnem infarktust kaptak, csak ők ilyenkor a tülkölés mellett még be is gőzölnek, szóval azon a napon már túl sok parancsot nem fogadtak a feletteseiktől.

A szemtanúk persze gyorsan összekapcsolták a dolgokat és innentől kezdve a disznóvisítás előkelő helyre került az elefántelhárítás témakörében. Olyan is megesett, hogy az állatvédők korai elődei olajjal öntötték le a jobb sorsra érdemes sertéseket és meggyújtották őket a csata hevében, de nem volt ebben semmi szadista szándék, egyszerűen csak azért csinálták, mert úgy találták, az égő disznó sokkal jobban visít, mint a nem égő. Ha nem is olyan sokáig.

(Feljegyeztek egy olyan ostromos esetet is, ahol az elefánt fejjel döngette a kaput, a védők meg ijedtükben mindent hozzávágtak, ami a kezük ügyébe akadt, beleértve egy épp arra ténfergő malacot is. A rohamnak itt vége is szakadt és az ostromlók a maradék napot az elefánt elől/után való rohangálással töltötték.)

Késsel az éji homályban

Érdekes fintora a sorsnak (hogy ilyen világnézetileg semlegesen fogalmazzunk) az, hogy miután Pürrhosz végigtrappoltatta a fél Mediterráneumot az elefántjaival, közvetve a halálát is ezeknek a behemótoknak köszönhette. Az eset Argoszban történt és nem éppen azt a halált halta, amit egy ilyen tehetséges hadvezér érdemelne, bár a feministáknak lehet, hogy tetszeni fog.

Argosz falai alatt állunk, az éppen esedékes hellén kavarás idején, amit Pürrhosz többek közt arra akart kihasználni, hogy még több területet csatoljon a birodalmához, ezúttal Spárta kárára. Mivel még mindig az elefántokra koncentrálunk, nagyvonalúan átlépünk az olyan kérdéseken, hogy konkrétan ki harcolt kivel és miért, szerintem egy idő után már ők se nagyon tudták követni. Lényeg a lényeg, Pürrhosz el akarta foglalni a várost, hogy ezzel kész helyzetet teremtsen, a seregében pedig elefántok is voltak, bár jobban járt volna, ha nincsenek.

Az ostromok macerás voltáról is esett már szó, de ezúttal semmi hagyományos megoldásra nem volt lehetőség, így cselhez folyamodtak. Némi ígérgetéssel elkábították egy időre az argosziak éberségét (Pürrhosz politikus is volt), valószínű, hogy egy kisebb összeggel korrupcióra csábították az éjszakai őrséget (lásd előző zárójel), majd az éj leple alatt, a lehető legnagyobb csendben szépen elkezdtek bevonulni az alvó városba (sunyiság + előző zárójel).

Az egész művelet a meglepetés okozta sokk erejére épített, ezért létfontosságú volt az, hogy minden a lehető leghalkabban történjen. Pürrhosz gall származású katonái (tőlük meglepő fegyelmezettségről téve tanúbizonyságot) ezt meg is oldották, a többi gyalogsággal együtt, végül a hatást fokozandó a király beküldte pár elefántját is. Az is durva, ha reggel egy marcona epiruszi hoplita vagy az egyetemes európai értékeket hordozó kelta hadfi ébreszti az embert, de mindez semmi ahhoz képest, ha egy harci elefánt kopogtat be, hogy helyzet van. Úgyhogy az akkor még békés, ámde teljes harci díszben pompázó jószágok el is indultak, hogy aztán a kapunál el is akadjanak. Az ugyanis nem volt elég magas. Miután elszidták az egykori városépítők felmenőit, rájöttek a megoldásra is: tornyot az elefánt hátáról leszerelni, elefántot kapu alatt áthajtani, tornyot az elefánt hátára visszaszerelni. Mindezt nagyon gyorsan és még nagyobb csöndben, természetesen töksötétben. És hiba nélkül, mert ha csak egy szíjat rosszul húznak meg, akkor könnyen lehet, hogy a csata hevében a torony átmegy hasitasiba, az meg ugye nem kér kódot.

Tényleg nem lehet senkit sem hibáztatni azért, hogy nem sikerült a művelet. Az elefántok átjutottak, a tornyok is felkerültek a helyükre, de közben sikerült felébreszteni a környékbeli családokat, aztán a riadólánc végigfutott az egész városon és begyorsultak az események. Az hagyján, hogy egész Argosz talpra ugrott és spontán (a környéken jelen lévő epirusziak számtól függően illegális vagy legális) gyűléseket kezdett tartani, de hírvivőket is menesztettek a közelben állomásozó baráti sereghez, illetve a város fellegvárát is lezárták, felkészülve a legrosszabbra. Mi több, a Pürrhosz nyomában ólálkodó, korábbi esetek miatt kissé bosszúszomjas kisebb sereg is észlelte, hogy helyzet van és a nyitott városkapun benyomulva nekiesett a környéken tétovázó epirusziaknak. A kint maradt seregrész meg indult felmenteni, ők is a kapuhoz, hova máshova.

Pürrhosz ekkor már Argosz főterét tartotta megszállás alatt, sündisznóállásban, gyalogsággal, lovassággal és az elefántokkal, várva a hajnalt. (Biztos úgy volt vele, ez a taktika a Rome: Total War ostromainál is nyerő.) A seregének egyéb részeit a város utcáin kaszabolták, továbbra is teljes sötétségben, senki sem tudta, kivel harcol éppen, irányítani sem lehetett semmit. Ahogy kezdett kivilágosodni, Pürrhosz meglátott egy szobrot, ami mintha az ő bukását jövendölte volna meg, így úgy döntött, kívül tágasabb és a főteret őrző csapatával nekilátott a kivonulásnak – illetve nekilátott volna, ha elég hely lett volna. De az már előttük sem volt, a lovasság és az elefántok érkezésével meg főleg nem akadt semmi, a leírások szerint még annyi sem, hogy a katonák csapásra-döfésre lendíthessék a kardjukat. Ha valakinek sikerült is ez a művelet, befejezni már nem tudta a mozdulatot, mert úgy maradt.

Az elefántok egy kicsit tovább jutottak, míg végül az egyikük úgy nem döntött, hogy a kapuban összerogyva heveri ki a csata fáradalmait. Egy másik – a neve is fennmaradt, Nikon – épp kifelé trappolt, mikor egy dárda találata nyomán elvesztette szeretett hajcsárát. A „szeretett” jelző nem túlzás, még a harci elefántok is érző lények, ezt ki is fejezte azzal, hogy brutálisan széttaposott mindenkit, aki a dárdával átszúrt holttest közelében téblábolt, majd egykori gazdáját az agyaraira fektetve távozott a helyszínről, szemében kibuggyanó könnycseppekkel, bele a napfelkeltébe...

(Ezzel a romantikus képpel hatásosan le lehetne zárni a részt, mert az elefántok szerepe lényegében ennyi volt a csatában, de Pürrhosz sorsával még adósok vagyunk. Rövidre fogva csak annyi történt, hogy már majdnem biztonságba ért az addigra álpáncélba bújt vezér, mikor egy argoszi ifjú megsebezte hajítódárdával. A seb nem volt végzetes, de az amúgy is frusztrált királyban elpattant valami és megfordult, hogy minden dühét a megsebzőjére zúdítsa. Azonban az ifjú anyukája odafentről figyelt (nem, nem annyira odafentről), és valami miatt ő is nagyon mérges lett, mikor a fiát bántani akarták, így felkapta az első keze ügyébe eső épületdarabot és jól megküldte vele Pürrhoszt. A fejentalált királynak rögtön ki is ment pár nyakcsigolyája, majd a nyaktól lefelé béna, öntudatlan hadvezért kicsit később elhúzták egy félreeső helyre, felismerték és le akarták vágni a fejét, hogy mutogathassák. Nincs is annál menőbb dolog egy görög harcos számára, ha az ellenség parancsnokának fejét a lándzsájára tűzve rohangál a csata utolsó felvonásában... Szerencsétlen király épp akkor tért magához, amikor egy csapással le akarták nyakazni, mozdulni ugyan nem tudott, de a tekintete elég volt ahhoz, hogy megzavarja a botcsinálta hóhért, aki így a száját kente el karddal. Néhány csapással később végre sikerült befejezni a hentesmunkát és mehetett a lándzsás-rohangálós kör. Mondom én, hogy szebb lett volna a napfelkeltébe trappoló elefánttal zárni...)

Görögök elefántjai tehát balra el, a színfalak mögött felkészülnek a punok és a rómaiak. Folytatás hamarosan.