Ókori titkosszolgálat - amiről az agyagtáblák mesélnek 

A lemil egyik – méltán – legnépszerűbb sorozata a történelem homályos részének hőseit bemutató kém-füzér. Nos, ha aa. tiboru műveivel nem is tudom felvenni a versenyt, megpróbálkozom egy hasonló témával, amely már évek óta birizgálja a fantáziámat, s amelynek időről időre különböző lecsapódásai vannak életemben.

Miután egyik előző posztomban ígéretet tettem a saját tördelésre, hát ezennel megtettem (majd' hosszabb ideig tartott, mint megírni az egészet). És izé... Legközelebb jobban fog sikerülni!

A Közel-Keletnek nevezett, politikailag, történelmileg és földrajzilag igen nehezen és sokféle módon lehatárolt terület ókori történetének egyik meghatározó eleme volt az Asszír Birodalom. Magával a Birodalom történetével helyhiány miatt nem különösebben kívánnék foglalkozni, csupán az alapozás kedvéért jár pár infó. Eredeti központja Assur város szűkebb környéke az Idiglat partján.

 Ez az „Assur” egyébként egy tökéletes „3 in 1”, lévén egyben a helyi főisten, a birodalom és a város elnevezése is – a korszak magoló iskolásai nagy örömére. Erről a zsebkendőnyi területről terjeszkedett aztán Asszíria, majd omlott össze és kezdte újra. Ezt a pulzáló tevékenységet még én sem tudnám jobban összefoglalni, mint egy klasszikussá vált film egyik szereplője:

Ennyit a fjordokról.

 Az idők folyamán totális katonaállammá alakuló Asszíria agyba-főbe vezette hadjáratait, és jobb minőségű vasfegyverei, valamint remekül kiképzett hadserege révén általában sikerrel is járt. Hogy a dobogó asszír gyalogság, a dübörgő lovasság és nyikorgó harci szekeres osztagok ne fussanak bele jól elhelyezett csapdákba, a Birodalom jelentős méretű kémszolgálatot (továbbiakban Asszír Titkosszolgálat = AT) tartott „fegyverben”. Miután az időszak kevés elektronikusan dokumentált adattal rendelkezik – gyakori volt az áramszünet – leginkább az irattárak agyagtáblái szolgáltatnak információt. Az agyagtábla a tökéletesen újrahasznosítható papírok közé tartozik – ha nem tetszik, amit írtam, akkor simán radírozható – ráadásul a városokat gyakorta elpusztító tűzvészek direkte jót tesznek nekik, merthogy tartósítják a későbbi korok furcsa érdeklődésű elvontjainak legnagyobb örömére.

 Ezeken az agyagtáblákon rögzítették az asszírok azokat kémjelentéseket, összesítéseket, amelyekből következtetni tudunk koruk MI5-jének működésére. Minthogy akkoriban a királyok nem csak az erkélyről integettek évente kétszer a népnek, hanem tevékenyen részt is vettek a kormányzásban, a hadsereg irányításában, nem meglepő, hogy az AT élén a mindenkori uralkodó állt. Ez mindig így volt, tök mindegy, ki volt épp az aktuális király, lehetett ő Tukulti-ninurta, Tukulti-apil-esarra, Sulmanu-asaridu, avagy Assur-ah-iddína, hogy csak a számomra legszebb nevűeket említsem. Az első, uralkodóknak szóló kémjelentések az óasszír korszakból származnak, címzettjük I. Šamši-adad és Išme-dagan voltak – ők ketten (papa+fia) igencsak régen, i.e. 1809-1748 közt boldogították a Folyóköz népeit. A legtöbb ilyen jelentés az Újasszír Birodalomból maradt fent (és ezek nagy többsége is az északi szomszéddal, Urartuval foglalkozik), talán az a csekély, ezer év különbség még az agyagtáblák szavatossági idején belül van. A táblák felirataiból kiderül, hogy az AT minden szintjéről elért a királyokhoz az információ, amivel egyrészt gyorsan jutottak naprakész információhoz, másrészt ellenőrizhették is az egymástól független láncokat.

 Mielőtt rátérnénk a különböző módszerekre, nézzük meg a hírszerzési piramis szintjeit. Az uralkodó mellett, mintegy aligazgatóként tevékenykedett a trónörökös. Ő is megkapta az alsóbb szintű jelentéseket, melyeket összesítve, összefoglalva küldött tovább apjának. Ezekben a jelentésekben jelzi az információ forrását, beérkeztének idejét. Szerepe és helyzete kiemelkedő fontosságú, hiszen a legfontosabb információkat rendszerezve adja át, amivel megkönnyíti az ágyasai körében rendkívül elfoglalt papa dolgát.

A következő szintet a birodalom főhivatalnokai képviselik. A főpohárnok, a főkincstárnok, a palotahírnök, a vezír, a fővezér, a főbíró és a főeunuch mind jól képzett, több nyelven beszélő hivatalnokok voltak. Erről a Biblia is tanúbizonyságot ad, amikor leírja az asszír követ gond nélküli, héber és arámi nyelven folytatott tárgyalásait. 

A főhivatalnokok mindegyike rendelkezett „saját” – vagyis az uralkodótól kapott – tartomány csoporttal, melynek irányítása teljes mértékben a feladata volt. Ők feleltek többek közt az adott határszakasz védelmének összefogásáért, a környék államainak megfigyeléséért, és az AT helyi működéséért. Még abban az esetben is, ha seggnyalás jelentés céljából a fővárosba kellett utazniuk. Mindegyikük saját kémhálózattal rendelkezett, amely teljesen független volt a másik főméltóság hasonszőrű szervezetétől. A Birodalom-menti vazallus, vagy ingadozó státuszú államocskák (pl. Musasir, Azabia, vagy a sok gondot okozó Kumme) királyai, mind-mind nekik küldték jelentéseiket. Tudunk olyan esetről, amikor a főhivatalnok leterheltsége miatt helyettest alkalmazott területén, aki úgymond tehermentesítette urát. Jelentéseik általában az uralkodóhoz, vagy a trónörököshöz futottak be.

Miután a hivatalnokok önmagukban is hatalmas terület felett rendelkeztek, erőteljesen rá voltak szorulva a helytartókra. Így aztán néhány lusta helytartó hamar fejfájást okozhatott főnökének, átvitt és szószerinti értelemben is. Sőt, ez akár rövid ideig tartó, éles nyak- vagy szívtájéki fájdalommal is járhatott – utána néma csönd, legalábbis még senki nem jött vissza mesélni róla. Ezek a helytartók rendelkeztek területük katonai erőivel, meg kellett akadályozniuk az ellenséges, imperialista agresszorok beszivárgását, valamint ideológiailag képzett önkénteseikkel megfigyelés alatt kellett tartaniuk a határ menti hadmozdulatokat, tevékenységeket.

Alattuk pedig minden hírszerző szerv működésének alapjai, a talpasok kémek, felderítők, informátorok dolgoztak. Persze az ő életük volt a legnehezebb, őket kapták el leghamarabb, miközben postagalambra adták agyagtáblás jelentéseiket. Tevékenységük nem sokban különbözhetett napjaink hasonló tevékenységet folytatóitól: helyben éltek, dolgoztak, miközben végezték titokzatos melójukat is. Kicsit másféle aspektusban, de hozzájuk hasonló melóval bírtak a határ menti erődök őrségei is, akiknek feladatuk volt az állandó katonai felderítés.

Érdemes egy személyt külön, név szerint is megemlíteni, aki II. Šarrukīn uralkodása alatt volt korának Abel ezredese (egyéb kémzsenik rajongóitól ezúton kérek elnézést, neve természetesen opcionálisan behelyettesíthető). Ő volt Aššur-rēsūwa, aki Kumme királya mellé „ültetett” rezidensként irányította saját hálózatát az alávetett államokban, és a korszak legnagyobb ellenfelének, Urartunak területén. Az agyagtáblák szerint mindenkinek jelenthetett, hiszen hírforrásai voltak még az urartui királyi udvarban is!
 

Az asszírok természetesen minden módját felhasználták az információszerzésnek. Dolgoztak nyílt és rejtett csatornákon, ahogy napjaink hírszerző szervei is. Bár sokkal izgalmasabb elképzelni, ahogy a napszemüveges asszír titkosügynök beáll az urartui főváros egyik zsúfolt parkolójába, leugrik áramvonalas harci szekeréről, zabostarisznyát akaszt a pacik fejére, majd kaftánja alól előveszi távcsöves irányzékú íját, célra tart, tüzel – a célpont jobblétre szenderül – aztán a dögös, nagymellű, szőke segítő átadja az értékes agyagtáblákat tartalmazó, cca 150 kg súlyú táskát; majd a következő képen egy Toros-beli fogadó lakosztályában dugnak beszélik meg a következő akciót, a la Aššur-jamešû-bondh – valójában ők is az emberekkel való beszélgetésből szerezték az infókat.

Kihasználták az utazók, kereskedők megfigyeléseit, sőt, az a kereskedő, aki külföldi útja után nem jelent meg rövid beszámolóra némi ajándékkal megspékelve, az hamar elveszíthette engedélyeit. Jöjjön egy beszámoló, melyet Sín-ahhé-eribba trónörökös írt II. Šarrukīn számára, egy Urartuból visszatérő kereskedő kihallgatásáról: 

Mint manapság, a diplomáciai küldetés akkor is remek álca volt hírszerző tevékenység folytatására. Persze a szomszédos államok vezetőit sem ejtették a fejükre, pontosan tudták, hogy mi a célja a fele küldöttségnek. Így aztán többször kapcsoltak le olyanokat, akikről vagy tudták, mi a valódi foglalkozásuk, vagy egyszerűen csak nem akartak kockáztatni.

Fontos szerep jutott az AT-nek a hadiszökevények felkutatásában. Ők duplán is veszélyesek voltak, egyrészt gyengítették a hadsereget, másrészt pedig eljárhatott a szájuk egységeikről. Sokkal szimpatikusabb volt, amikor Asszíriába menekülteket lehetett kihallgatni; Aššur-ušallim – az elfoglalt Babilon helyi kémfőnöke visszaigazolása Aššur-ah-iddínna királynak: 

Aztán ott voltak a fedett informátorok, akik a nagy dolgokat szállították a főnökségnek. Akkádul dajālu-nak hívták őket, akik a vazallus és ellenséges államok királyai körül, a helytartók mellett szolgáltak, s – valószínűleg – jó pénzért adták a híreket át a szomszédnak. Bizonyosan közéjük tartoztak azok, akik a fentebb említett Aššur-rēsūwa megbízásából épültek be az urartui főváros, Turušpa felsőbb köreibe. De ők, a profin kiképzett hírszerzők csaptak le olyanokra is, akik kikérdezése fontosnak tűnhetett. Aššur-dur-paniya helytartó jelentése:

Mivel is foglalkozott egy ókori titkosszolgálat? Az eddigiek alapján – és amúgy – sem kell hozzá nagy fantázia, hogy rájöjjünk: amivel ma. Szomszédos államok belső stabilitásával, vagy éppen instabilitásával – sokszor maguk is segítettek a mérleg nyelvének egyik, avagy másik oldalra eldőlni. Jelentettek lázadásokról, azok leveréséről, helytartók kinevezéséről és leváltásról.

Aššur-rēsūwa például naprakész volt a vazallus államok királyocskáinak titkos találkozóiról, ugyanakkor arra is odafigyelt, hogy bizonyos kummei események hatására az Asszíriában élő és a Birodalom távoli szegletébe deportált kummeiek közül kimentse pár emberét, hogy újra bevethesse őket.

Természetesen megfigyelték az ellenséges katonai mozgásokat. Az asszír vezetést mindig érdekelte a szomszédok hadrafoghatósága, hiszen a Birodalom élete múlt egy-egy hadjárat sikerén, avagy sikertelenségén. Nyomon követték a határ menti területek útjainak, hídjainak felújításait – ezáltal képesek voltak arra, hogy előre jelezzék a szemben állók hadmozdulatait. Figyelemmel kísérték az ellenséges vezérek mozgását, az elhelyezett tartalékok helyzetét és mennyiségét.

A jelentések sorozatából, tartalmából nyilvánvaló, hogy az asszír királyok egy-két napos késéssel értesültek a szomszédos országok eseményeiről. Ez – a kor technikai felszereltségét figyelembe véve – egészen elképesztő teljesítmény! Nem csoda, hogy hadműveleteik szinte mindig sikerrel végződtek. Az információk birtokában könnyű volt megszervezni a hadjáratokat: tudták kik szállhatnak velük szembe a határ túloldalán, mely és mekkora egységek érkezhetnek meg a frontra néhány nap múlva.

II. Šarrukīn nevezetes VIII. hadjárata során – ez okozta a kimmer támadással együtt Urartu bukását – például tisztában volt azzal, hogy az ellenséges csapatok mely, nehezen járható völgyeket szállták meg, így seregét járhatatlannak ítélt hegyi utakon (érezhetünk némi párhuzamot egy Hannibal nevű fickóval) vitte át a hátukba, többször is úgy, hogy a több ezer katona csupán libasorban volt képes haladni, miközben harci szekereiket szétszedve cipelték.

A hírszerzés a hadműveletek alatt sem szünetelt, több olyan agyagtábla maradt fent, amely a menet közben beérkezett információkat taglalja. Nem csoda, hogy az asszír uralkodó nyugodtan tett egy kitérőt kelet felé, mielőtt fő ellenfele, az urartui király ellen fordult volna, hiszen pontosan tisztában volt azzal, hogy Rusa mennyire tehetetlen.

És persze a kémelhárítás is ott figyelt az assuri, majd ninivei palota hátsó traktusának zegzugos termeiben. Nem csak a külföldi betolakodókra figyeltek oda, hanem nagy erőket fordítottak arra, hogy saját embereik személyazonosságát is megvédjék.

Végeredményben elmondhatjuk, hogy egy ókori birodalom hírszerzése a maga színvonalán ugyanolyan jó munkát végzett, mind modern társai. Sőt! A magam részéről csak annyit mondanék: Le a kalappal!