Ace22 kolléga nem az az idegbajosan kapkodó típus: a lőfegyverekről készült sorozatának nyitódarabját márciusban olvashattátok, s ahogyan ennek legvégén megígérte, elkészült a második rész, amelyben a XVI. század elejétől a napóleoni háborúkig tekinti át a lőporos távolbólölés technikáját.
Az 1500-as évek elejétől puskapor fejlődése nagy lendületet vett. Az összetétel addig sem volt titok (ma sem az; a kötelező olvasmánynak számító Egri Csillagokban Dobó várkapitány és Bornemissza hadnagy részletesen megtárgyalja az összetételt és gyártástechnológiát), ráadásul az alkotóelemek igen széles keverési arányok között elfogadható eredményt adnak. Íme a tapasztalati képlet:
Az igazi titok a faszén minéműségében rejlett. A középkorban a faszénnek a kiinduló fa fajtája, égetési módja szerint annyi neve volt, mint bankárkörökben manapság a pénznek. A puskapornak való faszén égetési know-how-ja államtitoknak számított, illetve apáról fiúra szállt:
Az alkémia is besegített: a destillatio útján előállított spiritus vini nem bizonyult ugyan az áhított aqua vitae-nek, de a hadászatban fontos szerephez jutott. Nem (csak) a csata előtti laza party-hangulat megteremtésével, hanem az őrölt puskaporhoz keverve a salétromot feloldotta, ami aztán – a szesz elpárolgása után – egyenletesen oszlott el. A keletkezett lepényt megőrölve és szitálva megfelelően szemcsézett, konzisztens minőségű, homogén puskaporhoz jutottak, ami szállítás közben sem rázódott alkotóelemeire. Ez már sötétszürke volt.
Amúgy a "fekete lőpor" elnevezés 1890-ben született, hogy megkülönböztessék a hagyományos lőport a nitrolőporoktól. Addig csak "por" vagy "lőpor" volt a neve. A valóban fekete színű fekete lőpor modern találmány: grafittal vonják be a lőpor szemcséit a sztatikus elektromosság kivédésére.
A fentiek együtt lehetővé tették, hogy a muskéták torkolati energiája elérje az 1000 Joule-t, ami nagyságrendileg megfelel a modern fegyverek ezen paraméterének. Az ezerötszázas évek legelején jött divatba a lőpor előre kimért facsövecskékben való elhelyezése, ami az adagolási pontosságot és a töltés felgyorsítását tette lehetővé.
A tudományos kutatás-fejlesztés sem állt le. Íme egy, a kor színvonalának megfelelő kutatási eredmény publikációja (1487, Köln):
„A vadász tegyen szert egy szentelt ostyára, azt akassza fel egy fára. Álljon háttal a fának támassza vállára fegyverét és lőjön az ostyára. Ha hátranéz, megpillantja a keresztre feszített Krisztust. A lövés után az ostyából kicsepegő vért fogja fel és kenje meg puskacsövét belülről, valamint a lakatszerkezetet. A golyóöntésnél cseppentsen a vérből a megolvadt ólomba is. Hét lövésből hat biztosan talál nagy távolságba is, de hétből egy az ördögé.”
Mindezeket az újításokat a spanyolok megpatkolták egy ötletes harceljárással, ami lehetővé tette, hogy a muskéták folyamatosan döröghessenek, ezáltal ne kelljen a lövészeket más csapatokkal fedezni. A lövészek spéci alakzatban, caracole-ban („csiga”) helyezkedtek el. A muskétások tizesével-húszasával egy sorban, négyszög-alakzatban álltak fel, aminek a mélysége a lövészek töltési sebességétől függött. Parancsra az első sor tüzelt, majd vagy letérdelt tölteni (a további lövések a fejük felett zúgtak el…), vagy jobbra-balra kettéválva, mintegy fordított “utolsó pár előre fuss” hadmozdulattal hátramentek az utolsó sor mögé. Az elöl állók egyet léptek előre, a hátul levők nekiláttak tölteni. A szabályzat szerint az első három sor fegyverének kellett tüzelésre készen állni. Az egymás után folyamatosan eldördülő sortüzek védelme általában kiváltotta a lovas vagy pikás fedezetet. A korabeli orosz/kozák seregben egy eltérő, de szintén elmés módszert találtak ki: egy ember lő, 6-10 pedig tölti és adogatja a kezébe a fegyvert.
A tábori tüzérség kezdett egyre nagyobb tért hódítani. A husziták jártak az élen a tábori lőfegyverek bevezetésében, a hosszú, kis kaliberű csatakígyótól a nagy kaliberű, kartácsot tüzelő ágyúkig.
A kartács ekkor még (patkószögtől a tört üvegen át a szilánkos kőtörmelékig) sok mindent magába foglalt. A svédeknél jelent meg a mai sörétes puskák kosarának elődje, ami a sörétrajt összébb tartja a lövés után.
A franciák előszedték a spingardákat és átkeresztelték őket ribaudequins-nek. Egyre nagyobb kaliberű ágyúk jelentek meg a csatatéren.
A németalföldi háborúkban 1600 körül megjelent a lenvászon zacskóba adagolt lőpor, az egyszerű és kötött kartács, a tábori ágyúk űrmérete pedig a miniatűr falconette-től a 48 fontosig terjedt.
A tüzérségi űrméretet ezidőtájt a lövedék súlyával határozták meg: 1540-ben Nürnbergben egy 2 hüvelyk átmérőjű öntöttvas lövedék súlyát fogadták el egy tüzérségi fontnak. Ha a hüvelyk 25,4 mm volt, ez 535 grammra jön ki.
Egy másik elmés megoldás is napvilágot látott: a bronz (ritkábban öntöttvas) ágyúcsövekhez alulméretes ágyúgolyókat öntöttek, egyrészt a használat közben elkoszolódott cső töltésének könnyítésére, másrészt a cső kímélésére. Emiatt a lőporgázok tekintélyes része elillant a csőfal és a lövedék között. Ennek a megakadályozására született a sabot, egy űrméret alatti átmérőjű, hátul üregesen kiképzett fa „papucs”, aminek az átmérője a lövéskor megnövekedett nyomás hatására némileg felduzzadt, és jobb tömítést biztosított. Nem bizonyult hosszú életűnek, de később egy Minié nevű francia hadmérnök (újra) feltalálta, kissé más alkalmazásban.
Az ágyúk töltése hosszadalmas volt (a caracole értelemszerűen nem jött számításba), a súlyuk miatt előszeretettel megragadtak a sárban, a roham előkészítésére és tömör alakzatok ellen viszont nagyon hatásosak voltak (az általam talált rekord: a waterlooi csatában egy ágyúgolyó állítólag 31 embert ölt meg vagy tett nyomorékká). Létezett rakétatüzérség is, pár meglepően modernnek tűnő megoldással (több lépcsős rakéták, sorozatvető/hwatcha), Európában éppúgy mint Ázsiában; erre még később visszatérek a következő részben.
Nagy jelentőséget kaptak a különböző gyújtólövedékek is: Budavár 1686-os ostromakor egy bizonyos Tüzes Gábor barát egyik gyújtószerkezete beletrafált Mátyás király budai palotájának Duna felé eső tornyába, ahol történetesen 800 tonna puskapor tartózkodott. Hatalmas robbanás, kőeső, pánik volt az eredmény (állítólag a Duna is kilépett a medréből a “képtelen erőszaktól”) – az biztos, hogy ilyen robbanásra akkoriban nem nagyon volt példa. Szegény István Miklós deák Egerben “csupán” 24 tonna puskaporba vágta bele a fáklyát…
Az akkori tonna kevesebbet nyomott a metrikus tonnánál, valamint országonként változott, akárcsak a font.
Ennyi előjáték után jöjjön a csata. 1525-ben Pavia mellett I. Ferenc francia király, valamint V. Károly spanyol király és német császár mérkőzött. A francia sereg 20 ezer főt számlált, tekintélyes (mintegy 53 lövegből álló) tüzérséggel. A sereg büszkesége az 5 ezer fős, fekete páncélt viselő svájci zsoldossereg volt. A spanyolok körülbelül egálban voltak, de a lényeg az új típusú muskétával felszerelt, nyolcezer spanyol gyalogos volt, akiket nem védett lovasság, csak a “spanyol lovasok”. Addig szokatlan akadályok vették őket körül: keresztbe tett gerendákba erősített pikák, amelyeknek a másfél méter magasan lévő hegye nem akadályozta a kilövést, de a lovak (páncélos lovasokkal a hátukon) nem tudták átugrani. Ez a gyorsakadály volt a spanyolbak vagy „spanyol lovas”.
A csatában a francia lovagok bemutatták a történelem utolsó ilyen jellegű rohamát, visszaverték a császáriakat, majd a védtelen(nek hitt), Georg von Frundsberg vezette német landsknechtek által fedezett muskétásokra támadtak. És ekkor jött a meglepetés: a spanyolbak megállította a rohamot, a folyamatosan dörgő muskéták pedig megtizedelték a lovagokat; hab volt a tortán, hogy a francia tüzérség a támadáskor beszüntette a tüzelést, miután királyuk az első sorokban harcolt. A fekete osztag lándzsásai sem jártak több sikerrel. A franciák hatalmas vereséget szenvedtek, I. Ferenc is fogságba esett. A hidegfegyvereknek pedig innentől kezdve lassan bealkonyult, bár sokáig tartották magukat, gyakran tűzfegyverekkel kombinálva. A mai gépkarabélyoknál is találunk szuronyt.
A tűzfegyverek keleten is divatba jöttek: 1448 október 17-én bizonyos Szebeni János, vagy Szibin(y)jáni Janko (egyesek talán Hunyadi Jánosként jobban ismerik) a Rigómezőn II. Murád ellen csatázva német és cseh puskásokat vetett be a janicsár íjászok ellen kábé 90 méter távolságból, “átütő” sikerrel. Bár a hatalmas túlerő a törökök számára döntötte el a csatát, a török halottak megszámlálása után a janicsárokat ezentúl egyre nagyobb számban fegyverezték fel lőfegyverrel.
A fejlődés az 1600-as évek első feléig lépésben haladt, leginkább svéd vezetéssel. Általánossá vált az előre kimért lőporadag, előbb facsőben, majd fojtásként is használható viaszos papírban, amihez később hozzácsapták a golyót is; ezzel megszületett a töltény. A metallurgia is főleg (a vasércben és fémkohászati hagyományokban gazdag) Svédországban járt elöl, ahol megszületett a jó minőségű, vékonyabb falú cső.
A szabványosított töltettel kisebb lehetett a fegyver súlya (nem +/- 50%-os tűrésre kellett méretezni), már lehetett kézből célozni és lőni, ezért elhagyhatták a nehézkes villát, valamint a töltés is felgyorsult. Ennek eredményeképpen egyre nagyobb lett a lövészek aránya a csapatban: 2/3-ra növekedett, sőt Gusztáv Adolf alatt néhány svéd alakulatban 100% arányban is előfordult, (aki mellesleg figyelemre méltó sikereket ért el ezzel a konfigurációval, amíg 1632-ben nem találkozott a végzetes golyóval a lützeni csatában, amit állítólag ezüstből öntöttek a számára.)
A korábban elfelejtett hornyok/huzagok is előkerültek rövid időre („stutzer” volt a 16-32 félkör alakú horonnyal ellátott fegyver akkori neve), de a muskétákénál nagyobb, 400 m-es lőtávolságuk és jobb pontosságuk nem ellensúlyozta alacsony tűzgyorsaságukat; Lavater kapitány az 1644-ben megjelent „Katonai könyvecske” című művében csak így ír: „Mindenkit agyon kell verni, aki huzagolt csővel lő!”
A nehézkes, de nagy tűzerejű muskéták mellett a “miniatűrizált” változatok is megjelentek: a pisztolyok. Nevük eredete vitatott, lehet a „pistalan” huszita kifejezés, a latin „fistula”: (cső, síp, furulya), a német „pischolazu”, avagy az olasz Pistoia városnév. Előnyük a kisebb súly és a hordozhatóság mellett még az volt, hogy ha a lövéssel nem értek el eredményt, még ütőfegyverként is lehetett használni őket.
Később valakinek, valahol eszébe jutott, hogy milyen jó is lenne a szúrófegyvereket a tűzfegyverrel egyesíteni: így született a szurony. Pontos eredete ismeretlen, valahol Franciaországban tűnt fel, 1640-re már az ütőkovás puskával kombinálva készen állt a jövendő csataterek meghatározó fegyvere. (Egészen 1866. július 3.-ig, de erről később). Fő gyártóhelye a dél-franciaországi Bayonne városa volt, innen a bajonett elnevezés. Az első modelleken a markolat simára esztergált fanyelét a keresztvas felé kúposra alakították ki (hogy a puskacsövek kaliberében előforduló pár mm-es eltérést kompenzálják) és bedugták a csőbe (ez kínos meglepetés okozott, ha gyorsan el kellett sütni a puskát), a csőből pedig könnyen kicsúszott. Később, 1686 táján Vauban marsall újításából megszületett a hüvelyes markolatú szurony oly módon, hogy a penge hátulsó részét derékszögben megtörték, és ahhoz egy – a puskacső külső átmérőjéhez igazodó – vashüvelyt forrasztottak.
A szuronyos, kovás puskával felszerelt gyalogság és a tüzérség ellen nem nagyon rúgtak labdába a csupán hidegfegyverrel felszerelt csapatok (persze meglepetések mindig akadtak). A puska kezelése (más fegyverekhez képest) aránylag könnyen betanítható volt és nem kívánt az átlagosnál nagyobb testi és szellemi képességeket (lásd a blog longbowman posztját), de hatása minden addigi fegyvert felülmúlt. Luther így kesergett:
A puska és a löveg borzalmasan káros szerkezet, szétrobbantja a falakat és erődítményeket és levegőbe repíti az embereket. Úgy vélem, az ördög és pokol találmánya, mert az nem küzdhet emberi eszközökkel vagy ököllel. A puskák ellen nem használ az erő vagy virtus, az maga a láthatatlan halál.
A fegyverek paramétereinek javítását célzó kutatás sem pihent: Wilhelm Döbel 1754-ben (!) így publikálja kutatási eredményét:
Lőj egy verebet úgy,hogy a söréttől csak elkábuljon! Így élve elfoghatod. Vedd fejét és erősítsd töltővessződre, dugd a csőbe és jól kend meg belülről! Végy fehér fokhagymát, dörzsölj be vele egy vászonkendőt, majd ezzel is kend be alaposan a csövet! Flintád most már hamarosan jobb lesz!
A lassan etalonnak számító kovás puskának akadt egy kritikus hibája: a gyújtás megbízhatatlansága. A töltés lassúsága és veszélyessége (gondoljunk bele, mi történt, ha a csőben maradt egy kis parázs, mikor beletöltötték a lőport), a cső koszolódása (a fekete lőpor égéstermékeinek több, mint 50% szilárd halmazállapotú), a pontosság, a hatásos a lőtávolság, a tüzelés késleltetése (kb. 0,5 másodperc, amíg a serpenyőből átér a töltethez a gyújtás - „nem nagy dolog, de jól esik” kategória), a súly - ezek még megjárták. Azonban még a mai, optimális lőtéri körülmények között is kb. minden huszadik lövés “elcsetten” ütőkovás fegyverekből.
Ezek után el lehet képzelni, mekkora eséllyel dörrent a lövés esőben, a kapkodva töltött, nyirkos, bizonytalan gyártású lőporral felporzott fegyvernél. Ötletek, újítások ugyan születtek, de az akkori gyártási lehetőségek között egyik sem bizonyult praktikusnak hadi felhasználásra – megmaradtak egyedi daraboknak.
Egy érdekes mellékvágányt jelentett az 1780-ban egy Bartholomäus Girandoni (más források szerint Girardoni) nevű tiroli órásmester által szerkesztett, majd az osztrák hadseregben rendszeresített „Repetier Windbüchse M 1780” elnevezésű fegyver volt. A „szélpuska” (itt alul) gyakorlatilag a légpuska és a paintball-marker közötti szerkezet volt: kinézetre flinta, tusá(já)ban 100-120 bar nyomású (1780-at írunk!) sűrített levegővel 30-40 lövést tudott leadni (még mindig 1780-at írunk!) gyors egymásutánban - az első négy lövéssel el lehetett ejteni egy szarvast, persze minden lövésnél csökkent a lövedékek energiája.
Napóleon nagyon utálta a hangtalan, füst nélkül működő, nagy “tűz”gyorsaságú fegyvert, mert hatalmas veszteségeket szenvedett az itáliai hadjárata során egy csupán 500 fős tiroli szélpuskás egységtől. Válaszul minden elfogott szélpuskást felköttetett, mert “lovagiatlan” fegyverrel harcolt. 1815-ben vonták ki a szélpuskákat a hadrendből, a karbantartó kapacitás hiánya miatt.
A korai amerikai történelemben is előbukkan a szélpuska: Meriwether Lewis (Lewis és Clark expedíciójából) szintén vásárolt egy Girandoni szélpuskát Harper's Ferry-ben (itt alul látható). Az indiánok az expedíció idejére már kitanulták az elöltöltők természetét és újratöltéshez szükséges idejét, így persze megborzongtak, amikor Lewis újratöltés nélkül tucatnyi lövést megeresztett, mintegy barátságos bemutatóként - ez bizonyára nem bátorította az indiánokat rajtaütésre.
A francia forradalmat és az azt követő napóleoni háborúkat még megvívták a kovás fegyverekkel, de Skóciában egy bizonyos Forsyth lelkészben már érlelődött egy érdekes gondolat. Erről, az ekkoriban még gyermek Richard Gatlingről, a még meg sem született Hyram Maximról és további szellemes feltalálókról a következő részben esik szó.
Az utolsó 100 komment: