Mai posztunk témája egy olyan konfliktus, amelyről a hadtörténet iránt érdeklődők szinte biztosan hallottak már. A legtöbben azt is tudják, hogy kb. mikor zajlott le, de arról, hogy mi történt valójában, még ma is a legvadabb legendák keringenek. Ideje tehát, hogy a Lemil lapjain kíséreljük meg rekonstruálni az eseményeket, még ha biztosak vagyunk is benne, hogy maradnak majd homályos foltok. Következzék hát a kínai-szovjet fegyveres összecsapások legsúlyosabbika, azaz a Damanszkij-sziget története.
A következő írás hosszú lesz: másfélszerese egy átlagos Lemil-posztnak, és a magam részéről szórakoztatónak sem nevezném, de minderre talán maga a téma a mentség.
Bevezetés
Sztorink három főszereplőjéből kettő kilétére már fény derült, ideje hogy a harmadikat is bemutassuk. Az Usszuri-folyó délről északnak tartva szeli ketté Mandzsúriát, és Habarovszknál ömlik az Amurba, természetes határt képezve Oroszország és Kína között. A torkolattól 230 km-re délre találjuk a kis folyami szigetet: Damanszkijt. 
Az észak-déli irányban nagyjából 1600-1700 m hosszú, és legszélesebb pontján kb. 6-700 m-es szárazulat teljes területe 0.74 km², ami úgy a háromnegyede a Margitszigetnek (0.965 km²). Mivel ez elég hideg tája a világnak: a folyó novemberben befagy, és csak áprilisban olvad, az év fennmaradó részében viszont többször is elönti a szigetet, és ilyenkor – az 1969-es állapot szerint – szinte az egész terület víz alá kerül. A melegebb időszakban a mocsarakból felszálló szúnyogok milliárdjai keserítik meg minden melegvérű élőlény életét, így elmondhatjuk, hogy emberi tevékenységre szinte teljesen alkalmatlan. Értékét mindössze néhány – kizárólag itt honos – védett növény-, és madárfaj adja. 
A cári Oroszország és a Kínai Császárság között több szerződés is köttetett, de közülük az 1860-as pekingi jelölte ki az Usszurit (és Habarovszktól nyugatra az Amurt), mint a két ország határát, ugyanakkor nem rendezte a folyami szigetek hovatartozását. Erre viszont a nemzetközi jognak teljesen egyértelmű szabályai vannak: folyónál a meder középvonalát kell a határnak tekinteni, ha pedig több meder van (sziget vagy torkolat esetén), akkor a legnagyobb vízhozamú, ún. fősodrás középvonala jelöli ki ugyanezt. Bár e szabály szerint a Damanszkij (és még néhány másik sziget) egyértelműen császári terület lett volna, Oroszország – erőfölényével élve – egyoldalúan „áttolta” a határt a folyók kínai partjára. 
Ez a helyzet az utód Szovjetuniónak sem volt ellenére, olyannyira nem, hogy 1951-ben Pekingben újabb egyezményt írtak alá, immár a Kínai Népköztársasággal, amiben az alig két éves, baráti kommunista állam elismeri a korábban kialakult határokat.
Ez a helyzet az utód Szovjetuniónak sem volt ellenére, olyannyira nem, hogy 1951-ben Pekingben újabb egyezményt írtak alá, immár a Kínai Népköztársasággal, amiben az alig két éves, baráti kommunista állam elismeri a korábban kialakult határokat. A világpolitikában azonban nincsenek barátok, legfeljebb szövetségesek, a szövetségek viszont nem tartanak örökké. Így történt ez ebben az esetben is, bár az ötvenes évek elején-közepén még a legteljesebb összhang látszott kibontakozni a két ország között. Például Kína az 1964-es első atom-, majd 1967-es első hidrogénbombájához vezető úton a végső lépéseket már egyedül tette meg, de mindez nem jöhetett volna létre az 1953 és 60 között megvalósuló orosz technológiai transzfer és szakértői részvétel nélkül. (A lenti képen az első kínai atombomba életnagyságú 
makettje)
makettje) Annak, hogy 1960-tól az azonos ideológián alapuló, megbonthatatlannak tűnő barátság egyre hevesebb ellenségeskedésbe csapott át, nagyon is érthető okai voltak. Mao Ce-tung mindig is a Távol-Kelet legnagyobb hatalmaként gondolt országára, így egyre kevésbé érezte magáénak a szovjetek által ráosztott: „helyi kommunista csatlós” szerepét. A továbbiakban sem szócsöve, sem eszköze nem kívánt lenni Moszkvának, hanem olyan önálló játékosként akart részt venni a nagyhatalmi sakkjátszmában, akit (a térségben legalábbis) nem lehet megkerülni. A hangsúlyváltást jól jelzi, hogy míg Kína az 1956-os magyarországi invázióval szemben nem emelt szót, addig a ’68-as csehszlovákiai bevonulást már a legélesebben elítélte, és a „szocializmus exportjával” vádolta korábbi szövetségesét. A szovjetek ezzel szemben attól féltek, hogy Mao (Titohoz hasonlóan) a „harmadik utat” választja, vagy ne adj’ Isten szövetségre lép az USA-val, és így – atomarzenáljára tekintettel – igen kínos szomszéddá válik.
Így aztán a ’60-as évek előrehaladtával a több mint 7000 km-es szovjet-kínai határ mentén egyre szaporodtak (és súlyosbodtak) a provokációk és incidensek, melyek a legszélesebb skálán mozogtak. Volt, hogy kínai Vörösgárdisták (a Kommunista Párt leghithűbb – és elvakultabb – fiatalokból álló szervezete) szálltak át a vitatott szigetek valamelyikére, hogy ott hangosan felolvassanak vezérük Vörös Könyvecskéjéből, vagy rohammunkában mezőgazdasági tevékenységbe kezdjenek, bizonyítván, hogy az adott földdarab mindig is hazájuk szerves része volt. Ilyenkor előbb-utóbb befutott az orosz határőrség is, hogy aztán kisebb-nagyobb lökdösődés és kézitusa után hazatessékelje a hívatlan látogatókat. (A kis képen szovjet határőrök az ehhez szükséges „felszereléssel”, lejjebb már akció közben)
De történtek sokkal súlyosabb incidensek: légtérsértések, átlövések, sőt még halálos kimenetelű tűzpárbajok is. Persze a csak 1964 októbere és 1969 márciusa között feljegyzett 4189(!) eset szinte mindegyikében a felek egymást vádolták az agresszióval, illetve a túlzott erő használatával, így utólag igazságot tenni köztük szinte lehetetlennek tűnik. Mindenesetre a helyzet 1969-re odáig fajult, hogy a határok mentén 814.000 kínai, illetve 658.000 szovjet katona sorakozott fel az esetleges háborúra készülve.
A damanszkij-szigeti összecsapás (miként az összes többi, kevésbé súlyos incidens) történetének két változata ismert, melyek a legnagyobb részt szöges ellentétei egymásnak. A pártatlanság okán álljon itt mindkettő, változtatások nélkül, a maguk eredeti formájában.A kínai verzió
A Kínai Népköztársaság örökös részét képező Damanszkij-sziget már 1967 óta folyamatos összeütközések helyszíne volt. 1969. március 2-án egy kínai határőrjárőr (összesen nagyjából 30 fő) két csoportra osztva látott el szolgálatot a szigeten. 08:40-kor észlelték, hogy a hozzájuk legközelebb eső két szovjet határőrőrs mintegy 70 katonája két páncélozott csapatszállítóval, teherautókkal és egy parancsnoki gépkocsival 4 irányból közeledik Damanszkij felé. 09:17-kor a szovjetek elsőnek nyitottak tüzet az egyik kínai csoportra, akik közül hatan meghaltak vagy megsebesültek. A kínai határőrök rákényszerültek, hogy megfelelő módon visszaverjék a támadást. Ahogy az első lövések eldördültek, a járőr második csoportja az első segítségére sietett, és a folyó nyugati ágának jegén megsemmisítette az egyik szovjet csapatot, 7 főt. 09:22-kor a negyedik szovjet csoport kelet felől a sziget közepe felé indított támadást, de a kínaiak védekező állást foglaltak el, és félóra alatt megsemmisítették a szovjet erők nagy részét, akik ismét kénytelenek voltak visszavonulni.
1969. március 15-én napfelkelte előtt szovjet csapatok szálltak partra a sziget északi részén, és az erdős terület fedezékében a kínai alakulatok váratlan lerohanására készültek. Ez utóbbiak a sziget
dél-keleti részén, a terep adottságait kihasználva foglaltak el védelmi állásokat. Reggel 8 órakor a szovjetek 30 katonája, hat páncélozott csapatszállító támogatásával támadást indított, de kb. egy órai harc után sikerült őket visszaverni.
dél-keleti részén, a terep adottságait kihasználva foglaltak el védelmi állásokat. Reggel 8 órakor a szovjetek 30 katonája, hat páncélozott csapatszállító támogatásával támadást indított, de kb. egy órai harc után sikerült őket visszaverni.10:10-kor és 11: 07-kor az agresszorok - 6 db T-62-es tank, csapatszállítók és 3 harci repülő fedezete mellett - újabb támadást kíséreltek meg. A kínaiak harckocsi-elhárító és hátrasiklás nélküli lövegekkel, valamint 40 RPG-vel vették fel a harcot. A következő két órás összecsapásban, a kínai katonák – kihasználva a páncélozott járművek, és a szovjet hadrend gyenge pontjait – kilőttek, illetve harcképtelenné tettek 4 tankot és csapatszállítót, valamint visszavonulásra kényszerítették az ellenséget.
15:13-kor a szovjet gyalogság nagyjából 100 fővel, 10 tank és 14 csapatszállító fedezetében kezdte meg aznapi harmadik támadását. A kínai csapatok néhány tíz méterre magukhoz engedve kilőtték a parancsnoki T-62-est, aminek következtében meghalt az abban ülő, a szovjet csapatokat irányító ezredes is. A Damanszkijon és a kínai területen felállított tüzérség pedig csapást mért az ellenséges csapatösszevonásokra, mely tüzérségi tűz 17:17-ig tartott. Az elszenvedett veszteségek miatt a szovjetek visszavonultak.
Március 17-én újabb szovjet támadás történt a sziget ellen, és a szovjet tüzérség hevesen lőtte a folyó kínai oldalán álló csapatokat is, eredménytelenül.A harcok folyamán sikerült megsemmisíteni 1 szovjet tankot, 17 páncélozott csapatszállítót, 1 parancsnoki gépkocsit és egy teherautót. Meghalt vagy megsebesült több mint 200 szovjet katona.
(A képen egy fennmaradt kínai harcászati térkép a történtekről. Pirossal a kínai, míg kékkel a szovjet hadmozdulatok)
A szovjet-orosz változat
A robbanásig feszült helyzet ellenére (vagy éppen amiatt), nem volt állandó szovjet határőrposzt a Damanszkij-szigeten, hanem napjában egyszer kelt át a járőr, hogy ellenőrizze a területet. Az 1969. március 2-án szolgálatban lévő három határőr azonban a reggel 9-es ellenőrzéskor nem vette észre, hogy az éjszaka 2-300 – AK-47-esekkel és SZKSZ karabélyokkal – felfegyverzett kínai katona foglalta el a sziget nyugati oldalát, a hóban fehér álcaruhával rejtve magukat.
A nyízsnye-mihajlovkai őrsre – akikre a sziget őrizete is tartozott – csak 10:40-kor futott be az első jelentés az egyik part menti magasfigyelőből, hogy a kínai Hunszi őrs irányából kb. 30 felfegyverzett személy tart a Damanszkij felé a folyó jegén át. 
Az őrsparancsnok, Iván Sztrelnyikov főhadnagy azonnal riadót rendelt el, és két teherautón, valamint egy BTR-60PB csapatszállítón, 31 katonájával elindult a helyszínre. Az egyik teherautó menet közben lemaradt, így a főhadnagy a maradék két járművel a sziget déli végénél állt meg, és 19 beosztottjával csatárláncot alkotva indult meg a partoldal felé, ahol a kínai katonák egy része várta.
Az őrsparancsnok, Iván Sztrelnyikov főhadnagy azonnal riadót rendelt el, és két teherautón, valamint egy BTR-60PB csapatszállítón, 31 katonájával elindult a helyszínre. Az egyik teherautó menet közben lemaradt, így a főhadnagy a maradék két járművel a sziget déli végénél állt meg, és 19 beosztottjával csatárláncot alkotva indult meg a partoldal felé, ahol a kínai katonák egy része várta. Odaérve (úgy 11:10 körül) Sztrelnyikov (oroszul) felszólította a másik csoportot, hogy „azonnal hagyjanak fel jogellenes magatartásukkal, és hagyják el a Szovjetunió területét”. Erre az egyik kínai (saját nyelvén) válaszolt valamit, majd két pisztolylövés hallatszott, és a kínai alakzat hátsó sora tüzet nyitott a határőrökre. (Ha a főhadnagy tűzharcot akart volna kezdeményezni, vagy egyáltalán csak számított volna ennek lehetőségére, akkor a szemmel látható létszámfölényben lévő, azonos fegyverekkel rendelkező alakulattal szemben nem a befagyott folyó tükörsima jegén csatárláncban áll fel az embereivel, továbbá két szóba jöhető fedezékét (saját járműveit) nem hagyja maga mögött.)
A támadásban 19 orosz határőr szinte azonnal meghalt (a képeken Sztrelnyikov és társai holtteste miután összeszedték azokat a harcmezőről). A kínaiak nem kímélték a sebesülteket sem: sokukat közvetlen közelről leadott lövésekkel, illetve szuronnyal végezték ki, egyedül egy Szerebrov nevű sorhatárőr maradt életben a csodával határos módon.
A lemaradt GAZ-63-as akkor ért a helyszínre, amikor az első összecsapás már lezajlott, viszont megjelenésével a tűzharc kiújult. A megmaradt 12 szovjet határőr egyre nehezebb helyzetben találta magát, amikor (11:30 körül) befutott a szomszéd őrs (Kulebjákini Szopki) erősítése: 20 határőr és egy további BTR-60. Bár ezt is több találat érte, sikerült megkerülnie a szigetet és a kínaiak hátába kerülve a fedélzeti 14.5 mm-es KPVT nehézgéppuskával megsemmisítenie a vezetési pontjukat. Azok erre a további tüzelést fokozatosan beszüntetve visszatértek a folyó kínai partjára és a harcok abbamaradtak. A nap szovjet mérlege: 31 halott és 14 sebesült A kínai áldozatok számáról nincs adat. (Az elesett határőrök temetése március 6-án)
Hogy az ellenségeskedés ennyivel nincs letudva, azt nemcsak a következő napokban a vezető szovjet és kínai napilapokban megjelenő – és természetesen a másik oldalt hibáztató – vezércikkek, és az egymás követségei elé szervezett „spontán” demonstrációk jelezték. A kínai parton a tüzérséggel megerősített 24. gyalogezred (kb. 5000 fővel), míg szovjet részről a 378. tüzérezreddel és a 13. önálló sorozatvető-osztállyal kiegészített 135. gépesített lövész hadosztály (kb. 20-21.000 fővel) készült az összecsapásra
A másodikai események után a szovjet - legalább 10 fős, golyószórókkal és RPG-vel megerősített - határőrjárőrök folyamatosan váltották egymást a szigeten. Március 14-én 15 órakor a határszakaszért felelős Imanszkij határőrkerület a „legmagasabb szintről” utasítást kapott a sziget kiürítésére. (Hogy ebben mi volt a logika, vagy hogy ki adta ki a parancsot: a mai napig nem tisztázott.)
Ahogy a szovjet határőrök távoztak, a kínaiak 10-15 fős csoportokban kezdtek átszivárogni a szigetre, míg más egységek a parton foglaltak el tüzelőállásokat. Erre válaszul a szovjetek 8 BTR-60-assal harci alakzatban visszaindultak a sziget felé, mire a 
kínaiak ismét elhagyták azt. Este 8-kor aztán újabb utasítás érkezett a határőrkerülethez: foglalják el újra a szigetet. A feladatot végrehajtandó 15-én 00 óra után a kerület parancsnokhelyettese: Jevgenyij Jansin alezredes vezetésével 4 BTR-en 60 határőr kel át ismét, és a sziget keleti oldalán egymástól 100-100 méterre alakít ki 4 védelmi pozíciót.
kínaiak ismét elhagyták azt. Este 8-kor aztán újabb utasítás érkezett a határőrkerülethez: foglalják el újra a szigetet. A feladatot végrehajtandó 15-én 00 óra után a kerület parancsnokhelyettese: Jevgenyij Jansin alezredes vezetésével 4 BTR-en 60 határőr kel át ismét, és a sziget keleti oldalán egymástól 100-100 méterre alakít ki 4 védelmi pozíciót. Az éjszaka csendben telik, de reggel 9-kor megszólalnak a kínai megafonok (természetesen oroszul): „Szovjet határőrök! Hagyjátok el a Kínai Népköztársaság területét! Mondjatok ellen a revizionizmusnak!”. Erre válaszul a szovjet hangosbeszélőkön (kínaiul) az alábbi felhívás hangzik el: „Elvtársak! Gondoljátok át, amíg nem késő: szemben veletek azok fiai, akik felszabadították Kínát a japán megszállók igája alól!”.
Kis idő múlva ismét csend borul a tájra, de 10 óra után nem sokkal háromszázadnyi kínai katona átkel a szigetre, és támadást indít a szovjet állások ellen. A harc váltakozó intenzitással egész délelőtt tart. Közben Jansinék 2 BTR-jét is kilövik, az összeköttetés pedig megszakad, mert a heves tűzben egyszerűen ellövik a másik kettő antennáit. 12 órakor az orosz parton tartózkodó kerületparancsnok: Demokrat Leonov ezredes látja, amint 4-500 kínai katona a szigetet délről megkerülve hátba akarja támadni az ott lévő embereit. Ezt megakadályozandó a rendelkezésére bocsátott kilenc T-62-es harckocsiból 4-gyel támadást kísérel meg. Nagyjából ugyanott, ahol Sztrelnyikovot a halálos lövés érte, a parancsnoki tankot (melyben az ezredes is ült) gránátvetővel kilövik (valószínűleg pont egy szovjet licensz alapján gyártott SZPG-9-essel, alsó kép). 
A személyzetnek sikerül elhagynia az égő járművet, de félúton a hazai part felé Leonov szívlövést kap és meghal.
A személyzetnek sikerül elhagynia az égő járművet, de félúton a hazai part felé Leonov szívlövést kap és meghal. A szigetért folytatott harc közben folytatódott. Jansinék állásait főleg aknavetőkkel és 85 mm-es ágyúkkal lőtték a kínaiak, míg végül a 378-esek első és második tüzérosztálya (24 db 122 mm-es tarackkal) 15:00 és 15:30 között mért csapást a kínai állásokra a szigeten és a túlparton egyaránt, mivel a hadvezetés úgy ítélte meg, hogy egyébként nem tudják tartani a területet. (A csapatok elhelyezkedését 15-én 16:00-kor az alábbi rajz szemlélteti)
A szovjet tüzérségi támadást követően a harc átmenetileg alábbhagyott, az állások megmerevedtek, de a patthelyzetnek a szovjet megfigyelők jelentése véget vetett: a kínaiak mozgósítják a tartalékokat, egyre nagyobb tüzérségi erőket vonnak előre, és minden jel arra mutat, hogy a végső támadáshoz készülődnek. 17 órára aztán szovjet oldalon is megszületett a döntés: még a napnyugta előtt végérvényesen vissza kell foglalni a Damanszkij-szigetet.
17:00-kor minden szovjet tüzérségi eszköz tüzet nyit a szigeten és a kínai oldalon található ellenséges állásokra: a 24 db 122 mm-es és 12 db 152 mm-es tarackon kívül, még egy 100 mm-es tankelhárító üteg (6 ágyúval), valamint a hadosztály néhány tucat aknavetője is. A 10 percen át tartó támadás hevességét jelzi, hogy ütegenként kb. 300 (lövegenként kb. 50) lövést adnak le. Szemtanúk szerint a lövegrajok sorkatonái közül többen is derékig atlétára vetkőznek harc közben, a mínusz 10-12 fokos hőmérséklet ellenére.
Ugyanakkor a kínai csapatok sorsa valószínűleg már a támadás első 20 másodpercében megpecsételődött. Ennyi idő kellett ugyanis a 13. önálló sorozatvető-osztálynak, hogy 12 
db BM-21 Grad típusú rakétavetőjéből kilője a teljes töltetet: összesen 480 db, egyenként 18-22 kg-os robbanófejjel szerelt rakétát. Ez a mennyiség pedig több mint 1,7 km²-nyi terület repesz-romboló töltetekkel való „beterítésére” elég. („Grad” oroszul „jégesőt” jelent. Ez volt egyébként a harcokban résztvevő egyetlen fegyver, amelynek nem volt kínai megfelelője, mert 1964-es kifejlesztésekor a viszony már annyira megromlott, hogy a szovjetek a terveit nem adták át.)
db BM-21 Grad típusú rakétavetőjéből kilője a teljes töltetet: összesen 480 db, egyenként 18-22 kg-os robbanófejjel szerelt rakétát. Ez a mennyiség pedig több mint 1,7 km²-nyi terület repesz-romboló töltetekkel való „beterítésére” elég. („Grad” oroszul „jégesőt” jelent. Ez volt egyébként a harcokban résztvevő egyetlen fegyver, amelynek nem volt kínai megfelelője, mert 1964-es kifejlesztésekor a viszony már annyira megromlott, hogy a szovjetek a terveit nem adták át.) Közvetlenül azután, hogy 17:10-kor elhallgat a tüzérség, a határőrök és a 199. gépesített lövész ezred 2. zászlóalja megindítja az utolsó szovjet támadást a sziget felszabadítására, és rövid idő alatt – leküzdve a „szórványos ellenállást” – teljes egészében vissza is foglalja azt. A kínaiak az este és éjszaka folyamán még háromszor kísérlik meg az ellentámadást, de ezek sikertelenek maradnak, és végül felhagynak a további harci tevékenységgel. Miután a szovjet egységek március 16-án – utasításra – ismét kiürítik a szigetet, a kínaiak már nem kísérleteznek tovább annak elfoglalásával.
Az összesített szovjet veszteségek: 58 halott (köztük 4 tiszt), 94 sebesült (9 tiszt), megsemmisült egy T-62-es harckocsi, 3 db BTR-60PB és két GAZ teherautó, míg megrongálódott 6 BTR és néhány további teherautó.
A kínai veszteségek nem ismertek: a szemtanúk beszámolóira alapozó mértéktartó becslések a halottak számát úgy 500-800 közé teszik. (A Grad-támadás különösen az élőerőben okozott nagy károkat.)
Felmerül a kérdés, hogy melyik változat igaz? Félő, hogy – mint annyiszor az emberi konfliktusok történetében – fenti formájában egyik sem. Ha azonban úgy tesszük fel a kérdést, hogy melyik áll közelebb a valósághoz, akkor egyértelműen a szovjet (illetve jelenlegi: orosz). És nem csak azért, mert részletesebb, pontosabb, emberi hibáktól sem mentes történetet tár elénk, hanem mert a kínai egy hamis tényállítással indít: 1969. március 2-án a Damanszkij-sziget sem de jure, sem de facto nem volt kínai terület.
Végszó
A tank
Leonov 545-ös számú parancsnoki tankja kiégve maradt a jégen az események után, és mindkét oldal presztízs-kérdést csinált abból, hogy megszerezze. A kínaiaknak egyrészt az akkor újdonságnak számító löveg-stabilizátorok és éjjellátók kellettek, másrészt a trófea, a szovjetek pedig ezt mindenképpen meg akarták akadályozni. Március 17-én meg is kísérlik visszavontatni a saját partjukra, de a kínai tüzérség lőni kezdi a csapatot. Válaszul a 378-asok ismét össztüzet zúdítanak a másik oldalra, amibe a 13-asok Gradjai is bekapcsolódnak. Szovjet források szerint sikerül is kilőni két kínai ISZU-122-es önjáró löveget, de a mentőakció mégsem sikerül. Éjszakánként aztán a kínaiak – nem kis ügyességről és bátorságról tanúbizonyságot téve – egyszerűen lelopkodják az áhított berendezéseket a roncsról. 
Hogy legalább a harceszköz ne kerüljön kínai kézbe, a szovjetek megkísérlik azt felrobbantani, de csak annyit érnek el, hogy beszakítják alatta a jeget, és ugyan lesüllyed, de a sekély vízben a torony egy része így is kinn marad. Áprilisban aztán a szovjet tüzérséget kivonják a térségből és csak a határőrök maradnak, akik 3 géppuskával az orosz partról védik a roncsot. Ez persze a kínaiak elszántságához mérten nem elégséges. Megvárják az olvadást, és a géppuskatűz ellenére május 2-ra virradóra sikerül partra vontatniuk a trófeát, amely jelenleg a pekingi Hadtörténeti Múzeumban látható.Legendák
Kis idővel az incidens után először a Szovjetunióban, majd más szocialista országokban is elterjedt a pletyka, miszerint a szovjetek egy nagy erejű lézerfegyver segítségével semmisítették meg a kínaiakat. Ehhez néhány percre az ország jelentős részén áramszünetet generáltak, mert csak így lehetett biztosítani a fegyver működéséhez szükséges energiát.
Kínában a mai napig tartja magát a vélemény, miszerint a történtek után Moszkva komolyan fontolóra vette egy nukleáris csapás lehetőségét, melynek elsődleges célpontjai a katonai és polgári vezetési pontok, valamint a Lop Norban található kínai atomlétesítmények lettek volna. Állítólag ettől csak az tartotta őket vissza, hogy Amerika válaszlépésként 130 szovjet városra mért atomcsapással fenyegetett. Hogy volt-e ilyen szovjet terv, vagy sem, arra nincs megbízható forrás, de az biztos, hogy Kína a történtek után (egészen Mao 1976-os haláláig) addig soha nem látott mérvű óvóhelyépítésbe kezdett, és többek között elrendelték, hogy a felső vezetés összes tagja egyidejűleg nem tartózkodhat Pekingben (vagy más, előre nyilvánosságra hozott helyen).
A sziget
Mint már említettük, áprilisban a hadsereget visszavonják, és csak a határőrök maradnak a sziget védelmére, ami az olvadást követően egyre nehezebb. A rendszeres járőrözésen kívül a szovjet partra telepített géppuska- és SZPG-9-es állások, valamint mesterlövészek hivatottak megakadályozni a kínaiak újbóli beszivárgását. Közben a szovjetek folyamatosan keresik a tárgyalásos rendezés lehetőségét, amit a kínaiak rendre visszautasítanak, mert tartanak tőle, hogy ez csak az atomcsapás előtti figyelemelterelést szolgálná. 1969. szeptember 10-én aztán a szovjet határőrök a tüzelés azonnali beszüntetésére kapnak parancsot, és néhány órával később a kínai csapatok elfoglalják a Damanszkijt. Másnap a Ho Si Minh temetéséről hazatérő Koszigin, a szovjet minisztertanács elnöke, a pekingi repülőtéren találkozik Csou En-laj kínai miniszterelnökkel, és megállapodnak „az ellenséges tevékenységek azonnali beszüntetésében”, továbbá abban, hogy a csapatok a már elfoglalt pozíciójukban maradnak. Ez gyakorlatilag a sziget szovjet részről történő feladását jelentette.
Adódik a kérdés, hogy akkor a rengeteg áldozatnak mi értelme volt? Nem más, mint hogy megakadályozzanak egy nem kívánt precedenst, és megértessék mindenkivel, hogy még a jogilag máshova tartozó, egyébként minden szempontból értéktelen területeket is csak akkor és úgy adják vissza, amikor és ahogy ők akarják. Hogy ez indoknak elég-e vagy sem, azt ítélje meg mindenki maga.
A végleges jogi rendezésre csak 1991-ben került sor, amikor Moszkvában a két ország szerződést kötött, miszerint a Damanszkij (és még néhány másik sziget) a továbbiakban Kína szuverén területét képezi. A veszteség pótlására az oroszok Jaroszlávnál a Volga egyik szigetét nevezték át Damanszkij 2-re, míg az eredeti földdarab kínai neve: Csenpao dao – Drága-sziget lett. (A képen a kikötőjénél található kapu, rajta a felirat: Drága-sziget, Kínai Népköztársaság)2008 óta pedig akként szolgál, ahogy mindig is kellett volna: kiemelt természetvédelmi területként.
(A térképért és a műholdfelvételért köszönet a Google Maps-nak, a szigetről, és a szigeten készült képekért pedig a feltöltőknek: 853clm-nek, és apluey-nek)
Az utolsó 100 komment: