Kedvenc blogunk hasábjain már többször esett szó magyarok és nemzetiségiek – románok, szerbek, horvátok – szembenállásáról az 1848/49-es forradalom és szabadságharc során. Nos, elérkezett az idő, hogy megismerjétek a Zentán 1849 februárjának legelején (Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén) lejátszódott tragikus eseményeket.

Az 1848. március 15-én kitört forradalom hírét lelkesen üdvözölte a Bácska egész lakossága: a magyarok, de a velük élő szerbek is. Ez utóbbiak ugyanis lehetőséget láttak nemzeti törekvéseik – széleskörű autonómia, társnemzetként való elismerés – megvalósítására.
A szerbek nemzeti programjával kapcsolatos egyeztetések azonban hamarosan zátonyra futottak, minek következtében elhangzott a Kossuthnak tulajdonított elutasító nyilatkozat, a legenda szerinti „Akkor döntsön köztünk a kard!” szavakkal.

A mondás szerint a verekedéshez is ketten kellenek: a szerbek május 13-a és 15-e között Karlócán (ma: Sremski Karlovci) népgyűlést tartanak, és az itt megszavazott döntések – amelyeknek a bécsi Burgban lelkesen tapsikoltak – véglegesen szembe állítják őket a magyarokkal.

A szerb nemzeti mozgalom irányítására létrehoztak egy úgynevezett Főbizottságot, melynek élére Đorđe Stratimirovićot választották, Stefan Šupljikac ezredes pedig a felkelők katonai vezetője lett. És csak úgy mellesleg kikiáltják a Szerb Vajdaságot! 

Mindkét fél lázasan készülődött a háborúra, és ebben a szerbek lépéselőnyhöz jutottak: Szenttamás központtal erős tábort hoztak létre, és komolyan veszélyeztették az egész Bácskát. A magyar kormány a Péterváradon székelő Hrabovszky János altábornagyot bízta meg Karlóca elfoglalásával. A támadók a meglepetés előnyével nem tudnak élni, hiszen a szerb legénységű határőrezredek már csatlakoztak a felkelőkhöz. Az 1848. június 12-i támadás – az első fegyveres összecsapás a Délvidéken szerbek és magyarok között – a kormányoldal kudarcával végződik.

Fellángolnak a harcok: a Bácskában a szerbek sikeresen visszaverik a magyar támadásokat, de a Bánátban Kiss Ernő tábornok csapatai sikeresen szétverik perlezi táborukat. 1848 őszére – Ausztria fegyveres beavatkozásának idejére – egyfajta patthelyzet alakul ki: a magyarok sikeresen védekeznek a Bánátban, és sikertelenül támadnak a Dél-Bácskában.

Közben a szerb mozgalmon belül is változik a helyzet: a politikai irányítást mindinkább a Bécs által intenzíven támogatott Josif Rajačić pátriárka veszi át, a népi felkelő sereget pedig szerb-osztrák hadtesté szervezik át. Szerbiából Stevan Knićanin parancsnoksága alatt özönlenek az önkéntesek, akiket a magyarok szerviánusoknak neveztek. Mindezzel a szerbek mozgalma elveszti autentikusságát, és teljesen a bécsi udvar érdekeinek szolgálatába áll.

1848. december 18-án rendelet jelenik meg mozgó nemzetőrség megszervezéséről; Bács-Bodrog vármegyében ennek felállítását Horváth Antal főispán kapja feladatul. A Honvédelmi Bizottmány hamarosan dönt a magyar seregek összevonásáról a Windischgrätz-féle támadás megállítása érdekében. A Délvidéken állomásozó honvédcsapatok gróf Vécsey Károly tábornok vezénylete alatt 1849. január 20-án elhagyják a verbászi tábort – ezzel a Bácska gyakorlatilag fegyveres védelem nélkül maradt!

Az 1849-ben bekövetkező tragikus eseményeknek volt egy előjátéka, ami még 1848 augusztusában lejátszódott. Történt ugyanis, hogy Arsenije Baderlica zentai ügyvédet és földbirtokost azzal vádolták meg, hogy a szerbek számára kémkedett és anyagilag is támogatta őket. Letartóztatták és Verbászra hurcolták, ahol a rögtönítélő bíróság halálra ítélte, amit azonnal végre is hajtottak. A hagyomány szerint a zentai szerbek ekkor esküdtek bosszút…

1849 januárjában – a honvédcsapatoknak a Bácskából való kivonását követően – a szerbek három hadoszlopra osztva lendültek támadásba. Az egyik hadoszlop Damjan Davidovac parancsnoksága alatt a Tisza-mentén nyomult előre. A zentai nemzetőrség élére január elején Majoros István százados, helyi földbirtokos került.
 
A veszély fokozódásával, január végén Szabadkáról Zentára érkezik Demcsa János őrnagy, akit a városparancsnokság átvételével bíztak meg. Demcsa őrnagy tudta, hogy belátható időn belül nem várhat segítséget. Ennek tudatában utasítást adott ki arra vonatkozóan, hogy a nők, gyerekek, öregek hagyják el a települést – csak a fegyverforgatásra alkalmas férfiak maradjanak. Majoros nem nézte jó szemmel Demcsa ilyen irányú tevékenységét. Amikor kitudódott, hogy az őrnagy görögkeleti vallású, ellene hangolta a népet, mondván: a város kiürítésére azért van szükség, hogy könnyebben a szerbek kezére kerüljön. Demcsa őrnagyot bátran a nép elé állt, és megpróbálta lecsillapítani őket, de mindhiába: a felbújtatott csőcselék meglincselte – mindenki maradt a városban, és Majoros százados ismét átvehette a parancsnokságot.

A szerb hadoszlop február 1-jén, déli irányból érte el Zenta határát: Davidovac ezredes 1500 embere, valamint Aleksandar Trivković 500 szerbiai önkéntese. A szerb vezérek két lovas parlamentert menesztettek a következő üzenettel:

„A mi hadi tiszteknek részéről előadódik szép móddal: hogy adjátok meg magatokat, és ezen egy móddal mentve lesztek minden bántalomtól; Zentát pedig a tűztől ez által meg fogjátok menteni.

Felszólíttattok, hogy 12 egyént küldjetek Adára, és által adás jeléül fehér zászlókat vigyetek.

Szinte házaitokra fehér zászlókat tűzzetek; s az által tudni fogják – van e dolguk barátaikkal, – vagy ellenségeikkel.

Meggyőződve legyetek, ha szép móddal át adjátok magatokat, semmi sérelmetek nem történik.”

Majoros István elutasítja a megadásnak még csak a gondolatát is, és hogy a bajt még jobban fokozza: kivégezteti a szerb parlamentereket!

A végzetes hibát követően a szerbek megrohanták a várost övező sáncot. Rövid, véres és elkeseredett harcot követően a gyengén felfegyverzett, demoralizált zentai nemzetőrség megfutamodott – ez alól Majoros százados sem volt kivétel… A városban általános pánik tört ki: zúgtak a harangok, több helyen tűz keletkezett, a lakosság Szabadka és Szeged irányába fejvesztve menekült.
Persze, a lakosságnak csak töredéke tudott elmenekülni: a városban rekedtekre borzalmas események vártak. A szerb vezérek 48 órás szabad rablást engedélyeztek csapataiknak, amiben főleg a szerviánusok jeleskedtek. De ne gondolja senki, hogy a rablást és öldöklést csak az idegenek követték el; ebből a helybéliek is bőven kivették a részüket! Harmadnap a szerb csapatok Ókanizsa irányába továbbvonultak, de a helyi szerbek még két héten keresztül – teljes anarchiában – folytatták erőszakos cselekményeket. A későbbi tanúvallomási jegyzőkönyvekben felemlített gyilkosok és rablók nevei alapján kiderül, hogy azok szinte mind zentaiak voltak…

Íme (a teljesség igénye nélkül) néhány vallomás a 95 pontot tartalmazó jegyzőkönyvből – „ízelítőnek”:

„7. Éder Mihályné vallja, hogy férjét és egy eladó lányt az udvarában agyonlőtték és Szécsíny (Szocsin?) Jásó 6 darab disznóját elhajtotta.

8. Kikirics Pálné vallja, hogy férjét Boderlicza Jovó juhász lőtte agyon, Betyár Matyit Buczkalov fia lőtte agyon, Huszák Palkót Szegedi Tomó fia verte agyon puska agyával.

14. Sándor János vallja, hogy a holttestek közé ő hányta be az ember fejeket, és azokat el is temette, mely alkalommal őtet meg is verték, és idevaló lakos Nagulov Rákó pusztította meg mindenétől.

16. Kőrösi János vallja, hogy fiát Énokot s ennek hitesét és 3 gyermekeit a szobába beszorítván, a házat rájuk gyujtották, s mind bent égtek, s midőn ő előjött, ő szedte ki a kis gyermekek csontjait.

22. Hegedűs Szalonnás Pál hitese vallja, hogy ő látta, mikor Mito szűcs két embert agyonlőtt, őtet Arkádia molnár vasvilla nyéllel fejbe ütötte, hárman is rajta erőszakot tettek, úgy hogy terhes lévén, gyermekét is elszülte.

34. Rusai Jósef és hitese vallja, hogy ő 38 embernek kényszerítve volt fegyver között fejüket elvágni, hitvesét Nyuczkó fia fertőztette meg.

46. Bálint János kovács vallja, hogy Sztaity Tamás fia Kuzmant látta, hogy sok embereket lövöldözött agyon, és ő reája is lőtt, szinte Zubán Josef is lőtt reájuk, és még látta, hogy egy embert a piaczon pörköltek. Gyorgyevits Fülöptől hallotta, hogy 2800-at gyilkoltak le.

54. A csantavéri plébános elnöklete alatti küldöttség vallja, hogy midőn Zentára jött volna, a rácz tábor vezére azt mondotta nekik, hogy már 2000-en felül lövettek agyon Zentán; látták a városban és a városon kívül számtalan holttesteket.

64. Varga Jankó vallja, hogy a sz. háromság körül volt emberfejekkel rakva, Balog Jósefet Périty Poldi fia lőtte agyon, mondja azt is, hogy a zentai ráczok azt mondták, hogy 2400 gyilkoltatott meg; látta, hogy az eperfán és haranglábon függötek a testek, s végre hogy a holtak három hétig is feküdtek az utczákon, mellyeket a kutyák is rágtak.”

…és így tovább….

A zentai mészárlás két hete alatt hozzávetőlegesen 2000-2800 embert öltek meg, legtöbbjüket különösen kegyetlen módon.

Zenta visszafoglalása 1849. március 22-én történt meg. A feladatot a Perczel Mór tábornok parancsnoksága alatt álló IV. Hadtest csapatai hajtották végre, a szerbek makacs ellenállást letörve, csekély veszteségek mellett. A döntő rohamot Perczel Miklós őrnagy, a tábornok öccse vezette. A város bevételét követően Perczel azonnal vésztörvényszéket állított össze, amely meghallgatta a zentai túlélők tanúvallomásait. A vésztörvényszék a vallomások alapján 47 zentai szerbet talált bűnösnek és ítélt halálra: május 22-én agyon is lőtték őket.

A zentai mészárlás áldozatainak földi maradványai az 1889-ben megindult vasútépítés során került napvilágra: a hamvakat összegyűjtötték, és a felsővárosi temetőben – közös sírban – helyezték örök nyugalomra. A sír fölé fekete márvány emlékmű került a következő felirattal:
Újból és újból beigazolódó tragikus tény, hogy a háborúkban résztvevők egy jelentős része nem tekint érvényesnek semmilyen erkölcsi normákat: vélt, vagy valós sérelmekre indulatból reagál, nem tesz különbséget harcoló katona, hadifogoly és polgári lakosság között – nem menti, csupán magyarázza ez a pórázukról elszabadult vérengző egyének viselkedését. A „szemet szemért, fogat fogért” elv sohasem volt jó tanácsadó.

A Délvidéken pedig az 1942-es „hideg napok”, és az 1944-es „még hidegebb napok” még csak ezután következtek…