Véletlenül botlottam ebbe a témába: olvastam az Ouradourról szóló cikket, de bevallom, eddig nem is hallottam a lenti norvég történetről. Sajnos nagyon kevés anyagot találtam róla, épp ezért nagyon rövidre fogtam, egy kis áttekintéssel. Csak fő vonalakban, inkább a norvég gondolkodásmódot igyekeztem amennyire lehetett, pár sorban kiemelni. Tanulságul a napjainkban hajtogatott "békét a világban, minek a hadsereg?" gondolkodásmódúaknak, és temészetesen mementóul az áldozatok emlékének – írta kísérőlevelében hiryu2,0 kolléga.

1940. április 9.: a német hadigépezet ismét mozgásba lendül, a Weserübung hadművelet keretében megszállják a minimális katonai ellenállást tanúsító Dániát, ejtőernyősök foglalják el a norvég reptereket, inváziós csapatok szállnak partra (a hivatalos indoklás szerint azért, hogy megakadályozzák a két ország Nagy-Britannia és Franciaország által tervezett megszállását. Az inváziós csapatok fő norvégiai célpontjai a következők voltak:

Oslo, Bergen, Narvik, Trondheim és Tromsö.
Norvégia a következő okok miatt volt fontos a náci birodalom számára: egyrészt haditengerészeti bázisként szolgált az észak-atlanti szövetséges szállítási vonalakat támadó, és az Atlanti-óceánra kifutó tengeralattjárók számára, másrészt pedig biztosította a német hadiipar számára létfontosságú svéd vasérc hazajuttatását, aminek a 99%-át Narvik kikötőjén átszállították Németországba. Arról se feledkezzünk meg, hogy megakadályozni szándékozott a francia/brit bázisok létrehozását.

A haditerv fontos eleme volt még a norvég király elfogása, az államkincstár lefoglalása is, de a tervnek ez a része meghiúsult: az Oscarsborg-erőd tüzérei célba vették az Oslo felé hajózó Blüchert. A hajó, amely a szűk fjordban képtelen volt manőverezni, a teljes legénységgel együtt két órán belül elsüllyedt (amint az itt alul is látható). Az erőd jelentette fenyegetés elegendő ideig késleltette az inváziós  erőket ahhoz, hogy a norvégok evakuálják a királyi családot és a parlamentet, valamint az államkincstárat. Megalakult ugyan a Quisling-kormány (amelynek neve világszerte az ellenséggel történő kollaboráció szinonimája lett), de így a szövetséges erők azt nem ismerték el, így hogy Norvégia jogilag megszállt ország lett.

Persze az utca embere akkoriban nem a jogi finomságokon rágódott…

A norvég Tore Gjelsvik (főállásban sarkkutató geológus), a polgári ellenállás vezetője felidézi könyvében a megszállás első óráit:

A Norvégia elleni német Blitzkrieg az 1940. április 9-re virradó éjszakán villámcsapásként ért mindnyájunkat. Bénító lidércnyomás, szinte nem is valóságos: néhány óra leforgása alatt fővárosunkat s az ország nagyobb városait minden fontos repülőtérrel, parti erődítménnyel és hadianyaggal együtt elfoglalták.

A német megszállók ugyan az árja faj részeként egyfajta testvérekként tekintettek a norvégokra, ennek ellenére lassan, de biztosan kialakult a megszállókkal szembeni ellenállás:

Rossz lelkiismeret. Az, hogy nemcsak Németország volt becstelen: Norvégia sem tett meg mindent, amit tehetett volna, hogy hadserege, flottája, légiereje ne legyen ütésképtelen. Ha ez nem így van, valószínűleg kiverjük innen a németeket. Rendbe kellett hoznunk a sorainkat és az önbizalmunkat. A legtöbben ezért lettünk ellenállók.

Hiányoztak azonban a kiképzett vezetők, a fegyverek, amiket Angliából kellett eljuttatni Norvégiába. Ennek egyik módja volt, hogy bombázógépekről dobjanak le ellátmányt, de az eredmények siralmasak voltak.

Így születtek meg a „shetlandi buszok”. Nevükkel ellentétben ezek nem szárazföldi járművek voltak, hanem norvég színekre festett, norvég személyzettel, norvég zászló alatt kifutó halászhajók, amelyek a Shetland-szigetekről indultak, hogy a megszállt ország partjain rakják ki az ellenállás számára létfontosságú felszerelést.

Angliában (a SOE égisze alatt) létrehozták a Norwegian Independent Company 1.-t, vagyis (közismertebb nevén) a Linge-csoportot, ami a háború végére az egyik legtöbb kitüntetéssel rendelkező alakulat lett. Feladata az volt, hogy más alakulatokkal együttműködve szabotázsakciókat hajtson végre, és minden lehetséges eszközzel segítse a norvég ellenállás embereit.

1942. áprilisában Televåg Telavåg halászfalu mellett tesznek partra két ügynököt: Emil Gustav Hvaalt és Arne Vaerumot. A dolgok azonban rosszra fordulnak; egy besúgó feladja őket, és április 26-án a Gestapo rajtaütés keretein belül elfogja őket. A lövöldözésben sikerül végezniük két Gestapo-ügynökkel, de Vaerum is elesik. Hvaal megsebesül, őrizetbe veszik, a közeli Trandumba szállítják, ahol még aznap kivégzik, s – ismeretlen helyen – eltemetik.

A németek úgy döntenek, hogy kíméletlen példát statuálnak: április harmincadikára virradóan Josef Terboven Reichskommissar személyes felügyelete és parancsnoksága alatt a német csapatok a halászfalut a földdel teszik egyenlővé: minden házat lerombolnak, a kikötőben minden hajót elsüllyesztenek, az állatokat leölik. A férfiak közül 31 főt a helyszínen kivégeznek, a tizenhat évnél fiatalabbakat és a hatvan évnél idősebbeket a sachsenhauseni koncentrációs táborba hurcolják, a többieket (nőket, gyerekeket, öregeket) a háború végéig internálják. A közeli trandumi internálótáborban megtorlásul kivégeznek 18 norvég foglyot.

A keleti frontot nem számítva Lidice és Oradour mellett Telavåg a harmadik európai település, amelyet a német megszállók bosszúból földig leromboltak.

A tragédia után a költő Inger Hagerup verset írt. Kezdősorai („De brente våre gårder. De drepte våre menn”, vagyis ”Felégették otthonainkat, megölték férjeinket”) a norvég ellenállás számára emlékeztető jelszóvá váltak.

A háború után a falut újra felépítették. Ma múzem őrzi a „shetlandi buszok”, a mészárlás és a norvég ellenállás emlékét.

Hogy megérte-e az áldozat?

A községi elöljáró, Thomas Midttvedt egykori halász és szemtanú visszaemlékezése szerint:

Terboven Reichskommissar ott állt, és nézte, ahogy ég a falu. Egyszer csak egy kő majdnem eltalálta. Lidice és Oradour mellett ez a harmadik helység, ahol a németek »példát statuáltak«. Fölgyújtotta és nézte. És a kő nem találta el. De odavágták.

Josef Terboven 1945 májusában öngyilkos lett.