A zsidó naptár szerinti Adar hónap hetedik napja minden évben kiemelt fontosságú az izraeli hadsereg számára (is). Ekkor van ugyanis Mózes próféta halálának évfordulója. Miként Mózes sírhelyét is csak az Úr ismeri, Izraelben ezen a napon emlékeznek meg azokról a katonákról, pilótákról és tengerészekről is, kiknek nyughelye szintén ismeretlen: eltűntek és testük sohasem került elő. Így ezen a napon emlékeznek meg a Dakar tengeralattjáró legénységéről is. Ma erről mesél nekünk Hiryu2,0.

A Herzl - hegyen, Izrael nemzeti temetőjében a látogató felfigyelhet egy tengeralattjáró parancsnoki tornyára emlékeztető szürke síremlékre.

Hatvankilenc nevet véstek fel rá. Ők voltak a Dakar, az 1969-ben elveszett, majd évtizedekkel később megtalált tengeralattjáró legénysége. Ám a történet sokkal korábban kezdődött, induljunk a történetet az elejéről.

Amikor Izrael állam megalakult, a flottája sem volt jobb állapotban, mint a hadserege vagy a légiereje. Lényegében pár géppuskával felszerelt motorcsónakon kívül mindössze az a néhány bevándorlóhajó alkotta, amit az angolok nem foglaltak le. Akkoriban az angolokkal nem volt valami jó a viszony, hisz Nagy-Britannia az 1948-as függetlenségi háború idején az arabokat támogatta. A brit flotta az utolsó pillanatig fenntartotta a blokádot a Palesztina körüli vizeken, ami elsősorban a zsidókat sújtotta, ráadásul később sem siették el a lefoglalt izraeli hajók visszaszolgáltatását.

Ám az idők változnak, a politika pedig furcsa barátságokat képes összehozni. Az 1950-es évek közepére ugyanis már annyira megenyhült a viszony, hogy már segítségért is pont Nagy-Britanniához fordultak az izraeli vezetők. Tőlük vásároltak hadihajókat, tengeralattjárókat, valamint a brit intézetekben képezték ki a legénységet és a tiszti kart.

  Az izraeli hadvezetés hamar belátta annak szükségességét, hogy országuk önálló tengeralattjáró-fegyvernemmel rendelkezzen. Így aztán, első lépésként második világháborús „S”- osztályú tengeralattjárókat  vásároltak Angliától.  Ezeket még a második világháború előtt tervezték, tehát már a vétel pillanatában is rég elavultnak számítottak. Ezért 1965-ben szerződést kötöttek három felújított és korszerűsített „T”–osztályú tengeralattjáró megvásárlásáról is. Ezek egyike volt a HMS Totem.

A Totem /P352/ építését 1943-ban kezdték el, és 1945-ben lépett szolgálatba. A háború után aztán átépítették, ekkor -többek között- snorkelt is kapott, hogy folyamatosan haladhasson vízfelszín alatti menetben is dízel-meghajtással. Az 1950-es évek közepén aztán még alaposabban átépítették. A felújítás során középen kettévágták és betoldottak egy plusz akkumulátorszekciót. Kialakítottak egy új, 10 fős zsilipkamrát is, ahonnan kommandósok hagyhatták el a hajót. Eltávolították a fedélzeti fegyverzetet, modernizálták és zárttá építették a parancsnoki tornyot, két új elektromos motort szereltek be, módosították a farokrészt és új szonár- valamint radarrendszerrel is ellátták. 

A hajó 1967-ben került Izraelhez. November 10.-én vonták le a brit-, majd húzták a az izraeli zászlót. Ezzel az új legénység átvette a hajót, aminek hivatalosan a 77-es hadrendi számot és a „DAKAR” /héberül: Kardhal/ nevet adták (zászlócsere jobbra fent, hajójelvény jobboldalt lent).  

Két hónapon keresztül továbbra is Angliában maradtak, próbautakat, gyakorló merüléseket hajtottak végre Ya’acov Ra’anan, az új kapitány parancsnoksága alatt.   

Kis kitérő: amikor a tengeralattjáró elkészült (akkor még HMS Totem néven), egy kanadai indián törzs fogadta örökbe. Küldtek a számára egy faragott totemoszlopot (lent), hogy az az isteneik segítségét kérje, és szerencsét hozzon a hajó és legénysége számára, bármerre is járjon a világ tengerein.  A legénység vigyázott az oszlopra, és valahányszor a hajó a kikötőben állt, felállították a torony előtt.

 A totemoszlopot a britek magukkal vitték, jelenleg is megtekinthető a gosport-i Tengerészeti Múzeumban. Nem tudjuk, hogy az izraelieket  mennyire zavarta, hogy a hajó totemoszlopa az adásvétel után már nem volt a fedélzeten, de azt tudjuk, hogy a tengerészek mennyire babonás népség....   

1968. január 9-re a Dakar készen állt, hogy megkezdhesse hosszú útját hazafele. Csak egy rövid ünnepség volt hátra: a HMS Truncheon-t, a harmadik T-osztályú tengeralattjárót is átvette az izraeli flotta, és ünnepélyesen megkapta új nevét, az INS Dolphin-t. A ceremónia után a Dakart eloldozták a parttól, majd a szürke, szeles-havas időben elhagyta a mólót.    Ezzel elindult a nyílt tenger felé. Hat nappal később, 15-én hajnalban futott be Gibraltár kikötőjébe. Feltöltötte készleteit, majd éjfélkor elhagyta a Sziklát, hogy elinduljon az utolsó, végzetes útjára.  Ez volt tehát az utolsó alkalom, hogy látták a tengeralattjárót és legénységét.

A Dakar lemerülve, snorkelt használva vágott át a Földközi-tengeren. Az előírásoknak megfelelően hat óránként jelentkezett, és huszonnégy óránként rádión felvette a kapcsolatot a hazai parancsnoksággal. A hajó érkezését eredetileg február 2.-ra várták a haifai kikötőbe, de a Dakar jóval gyorsabbnak bizonyult a tervezettnél: megpróbálta megdönteni a tengeralattjárós átkelés rekordját a Földközi-tengeren. Így Ra’anan kapitány először január 29-re jelentette érkezésének várható idejét, majd egy későbbi adásban 28.-ra kért engedélyt hogy behajózhasson a haifai kikötőbe. Ezt azonban elutasították, mert egy ünnepélyt szervezték az érkezők köszöntésére és annak időpontját a hazaiak már nem tudták előrébb hozni.

1968. január 24-én 06:10-kor jelentette a Dakar az utolsó ismert pozícióját. A következő 18 órában a tengeralattjáró még három rádiótáviratot küldött a főhadiszállásra, de ezek csak kontroll-üzenetek voltak, nem tartalmazták a hajó helyzetét.

A következő kódolt rádiótáviratot a Dakarnak 06:00-kor kellett volna elküldenie (izraeli idő szerint), de akkor már semmilyen üzenet nem érkezett a tengeralattjáróról. Először még abban reménykedtek, hogy csak kommunikációs problémáról van szó, ugyanis a térségben éppen vihar tombolt. Ezért a következő órákban folyamatosan próbálták rádión elérni a Dakart. A nemzetközi hívójelét, a 4XP-Z-t használták, de semmilyen válasz nem érkezett.

26-án hajnalban aztán nemzetközi kutató-mentő művelet vette kezdetét. Izraeli, angol, amerikai, görög, török, valamint libanoni légi és tengeri egységek kezdték el átfésülni a területet. Január 27-én egy ciprusi rádióállomás SOS-jelzést fogott a Dakar vészfrekvenciáján, ami a mérések szerint valahonnan Ciprustól dél-keletre eredt.  Alaposan átkutatták a lehetséges területet, de eredmény nélkül. A kutató-mentő műveletet a ciprusi parancsnokság január 30.-án felfüggesztette, mert már nem volt esély, hogy a tengeralattjáró legénysége életben legyen. Ennek ellenére a nemzetközi erők 31-én estig folytatták a kutatást, az izraeli hajók és repülőgépek pedig csak február 4-én tértek vissza bázisaikra. Ezzel a Dakar utáni kutatás véget ért.  Március 6.-án az izraeli védelmi miniszter a Kneszetben hivatalosan is bejelentette, hogy a Dakar és személyzete elveszett. Nemzeti gyászt hirdettek, a hadsereg főrabbija pedig kihirdette, hogy a legénység a Halacha, a zsidó törvénykezés értelmében halottnak tekintendő.

Az egyik legerősebb tradíció Izraelben, hogy mindenképpen megpróbálják hazahozni és otthon eltemetni elesett katonáikat. A Dakar elsüllyedése utáni 31 év alatt 25 expedíciót indítottak a roncs felkutatására, szerte a Földközi-tenger medencéjében, utánajárva minden lehetséges információforrásnak. 

Többek között az egyiptomi haditengerészet is adott ki közleményt, miszerint ők rongáltak meg egy izraeli naszádot, megakadályozva, hogy az megtámadja az egyiptomi elnököt szállító hajót. Ezt a kapcsolatot is ellenőrizték.

A keresés során a legfontosabb nyom a tengeralattjáró egyik vészjelző bójája volt. A hajó két ilyen bójával rendelkezett. Ha valamiért a tengeralattjáró nem tudott a felszínre emelkedni, akkor a személyzet kiszabadíthatta a bójákat a fészkéből. Azok a felszínre emelkedtek, és 48 órán keresztül folyamatosan segélykérő jeleket sugároztak. Az egyik ilyen bóját egy évvel a hajó elsüllyedése után, 1969. február 9-én   találta meg egy arab halász, délnyugatra Gáza városától, Khan Yunis partjainál. A bóján még rajta lógott egy 65 centiméteres drótkötéldarab abból a 200 méteres drótkötélből, amivel a bója eredetileg a tengeralattjáróhoz kapcsolódott. Miután a tudósok többször megvizsgálták a jelzőbóját, arra a következtetésre jutottak, hogy a bója egy évig, a drótkötél elszakadásáig a Dakar roncsai között ragadhatott, mégpedig sekély vizekben, 150-350 méter mélységben. Ilyen mélységek pedig a Dakar tervezett útvonalától legközelebb 50-70 tengeri mérföldre voltak, ezért arra a következtetésre jutottak, hogy a tengeralattjáró valamilyen ok miatt irányt változtatott, és a sekély vizekben süllyedt el. Ezért a kutatást is ott folytatták a következő évtizedekben. Mint kiderült, a tudósok tévedtek. A Dakar nem tért le az útvonaláról, a ciprusi rádióállomás pedig az első vészjelző bója adását foghatta. A második  bója valószínűleg a roncsok közé akadhatott, és csak egy évvel később szabadult ki onnan. Ekkor sodorták az áramlatok a hazai partok felé.

25 sikertelen kutatóexpedíció után Alex Tal admirális feloszlatta a témával foglakozó bizottságot, és egy újat állíttatott fel a nyugalmazott Gideon Raz admirális vezetésével.

A sikertelen expedícióknak amúgy több értékes mellékterméke is volt: leginkább régészeti leletek, többek közt két elsüllyedt főníciai  gálya.

Amíg minden addigi kutatás a sekély vizekben zajlott, addig a Raz admirális vezette csoport az eredeti útvonalra és a mély vizekre koncentrált. Az új mélyvízi technológiákra, műholdas mérésekre, és az amerikai haditengerészettől kapott részletes tengeráramlási adatokra alapozva új következtetésre jutottak: döntésük alapján a kutatást a Dakar eredeti, tervezett útvonalán folytatták.    Felvették a kapcsolatot a Tom Dettweiler vezette amerikai Nauticos Corporation-al, és 1999. április 26.-án elindult a huszonhatodik expedíció a Dakar roncsainak megkeresésére. Május 9-én érték el a tervezett kutatási zónát: egy 60x8 tengeri mérföld nagyságú területet, amit tizenhat kutatási sávra osztottak fel. Két csomós sebességgel haladva, két hajóval, vontatott szonárral pásztázták végig a tengerfeneket. Egy-egy kijelölt sáv átvizsgálása mintegy 30-40 óráig tartott.  Az első hajó vontatta az AMS-60-t (fent), egy szélessávú szonárt, a második pedig a REMORA 6000-t (jobbra), egy kamerákkal, videofelvevőkkel felszerelt robot – tengeralattjárót. /ROV/ Ezzel vették szemügyre a szonárral bemért, azonosítatlan roncsokat.

Május 24-én a szonár egy nagyméretű roncsot jelzett a tengerfenéken, ami körül kisebb-nagyobb darabok hevertek az iszapba ágyazódva. A rossz idő miatt viszont három napig nem indíthatták a REMORA-t, ám utána az idő jobbra fordult, és május 28-án 07:00-kor Dettweiler utasítást adott a ROV indítására. Az eszköz négy óra alatt érte el 2900 méteres mélységben a tengerfeneket, ahonnan elkezdte a képek továbbítását a felszínre. Azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy egy elsüllyedt tengeralattjárót találtak. A tengeralattjáró gerince az iszapba fúródott, orral északnyugat felé hevert, a törzs a gépterem vonalában kettétört. A tengeralattjáró tornya kiszakadt a helyéről, az első része, a parancsnoki híddal 230 méterrel távolabb hevert. A farokrész a kormányokkal és a hajócsavarokkal leszakadt, és a hajótest mellett feküdt az iszapban.

Mivel a Földközi-tenger medencéjében rengeteg első- és második világháborús német, olasz és angol tengeralattjáró pihen, három korábbi tengeralattjáró-parancsnokot   szállítottak azonnal a helyszínre, az izraeli flotta leggyorsabb rakétanaszádjával. Raz ellentengernagy, Amir és Keisari parancsnokok megtekintették a helyszínen készült felvételeket, mégpedig az izraeli T-osztályú tengeralattjárókra jellemző részletek után kutatva. Pár órával később biztosak voltak benne, hogy az elveszett tengeralattjárót, a Dakart találták meg (balra a híd giroszkópja, alul a sonar-dóm). Péntek este volt,  így még a sabbath beköszönte előtt, este 8 órakor bejelenthették a tömegtájékoztatási eszközök: 500 km-re az Izraeli partoktól, 2900 méteres mélységben végre felfedezték az INS Dakar roncsait.

Mi történhetett?

Miután megvizsgálták a roncsokat, összeült egy  vizsgálóbizottság a valószínű történtek  rekonstruálásához. Ez a bizottság végül a következő forgatókönyvet fogadta el:

Az események   1968. január 25-én  éjfél és hajnali járom óra között zajlottak le. A Dakar snorkelt használva haladt, dízel-meghajtással, kb. 5 csomós sebességgel. Ismeretlen okból lék keletkezett a hajó orr részén,  (legvalószínűbb feltételezés szerint egy sodródó roncsdarabbal ütközött), így víz ömlött a hajótestbe. A tengeralattjáró azonnal elvesztette az egyensúlyát, és merülni kezdett, ami a haladási sebesség miatt olyan volt, mintha vészmerülést hajtott volna végre. A dízelek automatikusan leálltak, amikor a snorkel a víz alá került. A villanymotorok ugyan elindultak, de nem maradt elég idő arra, hogy hajócsavarok leálljanak, majd „Teljes erővel hátramenetet” kapcsolva megállítsák a tengeralattjáró süllyedését. Így tehát a hajó igen rövid időn belül elérte a maximális merülési mélységét.

Az átépítések következtében csökkent a Dakar maximális merülési mélysége, instabilabb lett, és ettől kezdve sokkal nehezebb volt kiegyensúlyozni a hajót. Folyamatosan figyelni kellett és állandóan után-állítani  a merülési kormányokat, mert a tengeralattjáró hajlamossá vált arra, hogy elveszítse egyensúlyát és enyhe szögben merülni kezdjen.

A Dakar teste a túlzott mélység miatt összeroppant, víz áramlott a hajótörzsbe, pillanatok alatt végezve a legénységgel. Az egyik segélykérő bója kiszabadult a fészkéből, elérte a felszínt de a 200 méteres drótkötél, és/vagy egy roncsdarab súlya újra a mélybe húzta.  A másik bója a roncsok közé gabalyodott, és a drótkötél csak hónapok múlva szakadt el. Ezt a bóját sodorták később az áramlatok a gázai partokhoz.

10-15 percnyi gyors süllyedés után érte el a roncs a tengerfeneket. A becsapódás ereje olyan nagy volt, hogy a torony kiszakadt a helyéről, (fent), a farokrész pedig letört, és a törzsre csapódva állapodott meg.

2000-ben egy másik expedíció kereste fel a roncsokat. Kiemelték a torony első részét,  így a Dakar parancsnoki hídja 2000. október 11-én, ugyan 32 évet késve a tervezetthez, de végül mégis megérkezett Haifa kikötőjébe.  A tornyot restaurálták, majd  2003. május 30-án  emlékműként állították fel  a haifai Tengerészeti Múzeum előtt (jobbra).  

Ugyanez az expedíció   talált a roncs mellett egy egyenruhát is, amit szintén a felszínre hoztak. A ruhára rá volt tűzve egy tengeralattjárós jelvény. Ezek a jelvények az izraeli haditengerészetnél számozottak, a számot és a viselőjének nevét mindig bevezetik a „Tengeralattjárósok Könyvébe”.

A megtalált jelvény tulajdonosa tehát azonosítható volt: a 420. jelvényt Yosef Suisa-Almog viselte, aki az 1967-es tanfolyam végzőseként szolgált a tengeralattjárón. Ebből az évfolyamból huszonketten vesztek oda a Dakar fedélzetén.

Az egyenruhát és a kitűzőt restaurálták, a család engedélyével ezek is a Tengerészeti Múzeumban vannak kiállítva.

Az izraeli haditengerészet évente megemlékezik az elveszett tengeralattjáró 69 fős legénységéről. Nyugodjanak békében!