A mi katonatörténeteink között nem egy van, amelyik arról szól, hogy a nagypapa/dédpapa hazagyalogolt a frontról vagy a fogolytáborból. Vannak olyan nemzetek, ahol hajóval vitték haza a foglyokat, és vannak olyanok, akiknek úszni kellett volna. Ez a cikk róluk szól.
 

Tanaka hadnagyot negyven év bujkálás után találták meg… ezek a hírek a nyolcvanas évekig rendszeresek voltak a világ sajtójában, sok vicc is lett belőlük, és a magyar folklórnak is részesei lettek Kamazuka, a szamuráj révén, akit Bud Spencer és Terence Hill talál meg, pár tucat viccesen öltözött és természetesen fegyvertelen kalóz felpofozása után.

A polinéz szigetvilágról a haka kapcsán már írtam, hogy a térképen nézve egyszerűnek tűnik, de a legnagyobb hadseregek is képesek akár eltévedni is benne.

Trükkös tengeráramlatok vannak, alattomos korallszirteken lehet fennakadni, de ezt minden Rejtő-olvasó tudja. A lemilblogon azt nyilván nem kell külön elmagyarázni, hogy 1941-45 között pár százezer tonna jó minőségű fémötvözet ment pocsékba a környéken. Kiváló minőségű, több centi vastag acéllemezek, öntöttvas motorblokkok, réz töltényhüvelyek, tizedmilliméteresre hengerelt dúralumínium csövek vannak szétdobálva-elsüllyedve mindenfelé.

Tényleg, azt hiszem, írok is a Jobbiknak, hogy nyissanak búváriskolákat Ózdon, Kazincbarcikán, Gyöngyösön… minden gondot megoldana.

A kisebb szigetek pár pálmafás atollok, a nagyja viszont már sűrű dzsungellel benőtt. A szigetről-szigetre ugráló hadműveletekben két világhatalom feszül egymásnak, hogy aztán az egyik a vitatott pontozású meccset két nagy pofonnal döntse el 1945-ben. A hadműveletekről sokfele olvasni, közös jellemző az, hogy senki sem akad fenn azon, hogy az egyik beszámoló szerint az adott szigeten 15.000 japán halt meg, a másik szerint viszont 17.000. Nagyjából mindegy is, mert az is lehet, hogy a valós szám esetleg 12.526 vagy 18.953. Ötezer felett szerintem már a japán hadvezetés sem számolta.

Az amerikaiak a fegyveres ellenállás felszámolása után azonnal szervezni kezdték a következő sziget lerohanását a japán erők odacsoportosítása előtt. A japánok pedig nyilván nem tudtak az összes Tanakával és Haradával elszámolni visszavonulás közben. A háborúnak is másképp lett vége, mint Európában. Nem voltak Szövetséges Ellenőrző Bizottságok minden fánál, nem jöttek moszkoviták mindenkit igazoltatni, egyes szigeten egyszerűen jött egy hajó, felvette a helyőrséget és hazamentek baseballt nézni. Más helyeken a mély dzsungelt nem fésülték át, azért mert ott úgysincs semmi.

A császár parancsát ezért sokan különböző búvóhelyeken kapták meg, ha egyáltalán megkapták. A dzsungelhez szokott katonák pedig kitartottak. A japán faszagyerekség részletes elemzését és a szamuráj-romantikát meghagyom az ezzel foglalkozóknak. A pontos számukat nem tudni, mert egyrészt a szárazföldi túlélők (Thaiföld, Oroszország, Kína) ide-oda szökdöstek, beolvadtak, eltűntek… a szigeti bujkálókat pedig sokszor övezi az erdei ember legenda, amely a világ összes, erdő mellett élő népénél megvan, lásd még Rumcájsz a rejtekadó erdőn. Az erdei ember SI mértékegysége a troll/gynt.

A „japanese holdout” a neten bőségesen megírt jelenség, itt fordításokat szemezgetek, angolból, ha valaki felfedezi, hogy kihagytam valakit, hát ez van; én igyekeztem.

A kontinentális túlélők

Nemzetközi jogban járatosabbak tudják, hogy a határok kijelölésének az egyik módja a demarkáció, korábbi nevén circum-urinatio, azonban akkora hólyagja (leglábbis a hatvanas évekig) senkinek sem volt, hogy az Ázsia erdeiben, égig érő hegyeiben, sivatagjaiban, erdőiben, mocsaraiban húzódó határokat becsületesen végigjelölje. Egyes elemzőket szokott ez meglepni, ahogy elképzelik, hogy valahol a Szaharában az x-edik szélességi kör egyszer csak orrba vágja gyanútlan vándort,  innen tudja, hogy megérkezett, teszem azt, Mauritánia és Mali határára.

Ez még a mai viszonylag stabil állapotok szerint sincs így, főleg nem akkor, amikor Kínában polgárháború van, a szovjetek nem tudják hogy akkor most hova vonultak be és ki, a japánok meg hiába lobogtatják hajójegyeiket, egy járat sem indul az anyaországba. Így arrafelé még 1946-47-ben is előfordult egy-két magasabbegység, akinek a foglyul ejtéséről a nagy zűrzavarban megfeledkeztek. Aztán ha foglyul estek, sokszor akkor is megfeledkeztek róluk.

Megint mások a szégyen, az amerikaiak vagy a bizonytalanság miatt nem mentek haza; beálltak valamelyik kínai hadseregbe, néhányan még a szovjetbe is. Pedig ha tudták volna, hogy mit választanak. Nade mit várjunk a nyershalas pornó népétől? (vagy ez nem a Gyűlölt ellenségeink blog?)

A legutóbbi (és valószínűleg az utolsó) ilyen hadifogoly Uvanó Isinoszuke (Uwano Ishinosuke) volt aki 2006-ban került elő Ukrajnában, hogy ő mostmár hazamenne szétnézni egy kicsit. Előtte 1958-ban Szahalinon halottak róla utoljára. Képzelem hogy rácsodálkozott Japánra. Diáklány-bugyi automata, az igen, valaki mondja azt, hogy vesztettünk!

A Fülöp-szigetek

A Fülöp-szigeteken ősi fafajták, mosolygós (és állítólag technikás) szobalányok, önmagukat krucifixáltató vadkeresztények és szélsőséges iszlamisták teremnek, továbbá terjedelmes dzsungel, amelyben egész sokáig bujkáltak japánok. Illetve eleinte nem is bujkáltak, mert nagyjából 1948-ig voltak olyan kisebb-nagyobb egységek (szakasztól a kétszáz fősig) amelyek vagy nem tudták, hogy véget ért a háború, vagy pedig amerikai dezinformációnak tekintették a megadásra felhívó röplapokat.

Egy egység a Corregidor szigetre vonult vissza. Ez a Corregidor érdekes hely,  egy sziget a Manilai-öböl bejáratánál, amely műholdképen egy khm… ebihalra emlékeztet. A nevére több teória is van, az egyik szerint börtönsziget, a másik szerint a vámőrség állomása volt; egyik jobb mint a másik. Az ebihal fejénél erőd van, alatta alagutak. Itt tartottak ki legtovább a Fülöp-szigetek amerikai védői, és a japánok is ide húzódtak vissza. Alagutak, erődök jobbra, erődök balra, ágyúk… kilenc hónapba tellett, mire Corregidort megtisztították a japán védőktől. Mivel nem voltak titkos ajtók és mögöttük extra életerő-pontok, meglehetős áldozatok árán…

1946-ban filippínó és amerikai katonák (a filippínó 341. és az amerikai 86. hadosztály) kampányszerűen legalább nagyjából átfésülte a szigeteket, felszámolandó a japán ellenállást. Peches dolog lehet egy évvel a világháború után elesni…

1974-ben került elő Onoda Hiró (Hiroo Onoda) hadnagy a kicsiny és félreeső Lubang szigetről. A történet a szokásos. Az amerikaiak négy kivételével valamennyi japán katonát megölték vagy foglyul ejtették, a maradék néggyel nem foglalkoztak. Akacu Juicsi (Yuichi Akachu) közlegény, Simada Szoicsi (Soichi Shimada) káplár (+1954) és Kozuka Kinsicsi (Kinsichi Kozuka) közlegény (+1972) voltak a társai.

A hatóságok röplapokat dobáltak, rádión még a testvére is kérte, hogy adja meg magát, de hiábavaló volt minden, ráadásul Onoda hadnagy felderítő volt, kifejezetten gerillaharcra kiképezve, így megtalálni se volt őt könnyű, meg a dzsungel sem zavarta különösebben. Végül egy Szuzuki Norió (Norio Suzuki) nevű diák találta meg, aki azzal a céllal vette nyakába Ázsiát, hogy „találkozzon Onoda hadnaggyal, egy pandával és a jetivel”, ebben a sorrendben.

Onoda hagyta, hogy lefényképezze (ekkor tizenöt éve halottnak volt nyilvánítva Japánban) és elmondta neki, hogy mint japán tiszt, kizárólag valamelyik parancsnoka kifejezett parancsára adja fel magát. A japán kormány előkerítette a még élő parancsnokai közül Tanigucsi őrnagyot, aki akkoriban mint könyvárus dolgozott. Tanigucsi őrnagy elutazott Lubangra, ahol egy Szuzuki által megszervezett helyen és időben végre kiadta a parancsot Onodának, hogy adja meg magát. Onoda fegyvere (Type 99 Arisaka) kifogástalan, működő állapotban volt, és a lőszerrel is jól sáfárkodott, ezt bizonyítja a megadásakor nála talált 500 éles és számos kézigránát. Tekintettel a körülményekre, Marcos elnök megkegyelmezett a háború vége óta nagyjából 50 filippínó rendőrt és katonát megölő Onodának, akit hazájában hősként ünnepeltek.

A fenti képen egy késői kivitel látható, amely már nélkülözi mindazokat a finomságokat, amelyek a hasonló puskák közül az Arisakát az egyik legjobbá tették (krómozás itt, finom kidolgozás ott) Valószínűleg Onoda nem kényszerült arra, amire sok bajtársa, akik megadásuk előtt a szégyent elkerülendő, de legalábbis mérséklendő, kireszelték a fegyverbe ütött krizantém-mintát, amely azt jelképezte: a puska a császár tulajdona. Ma a gyűjtők két-háromszoros árat adnak egy olyan Arisakáért, amelyen ott a krizantém.

Többen arra biztatták, hogy induljon a választásokon, de ő nem indult, hanem az emlékiratai kiadása után - bátyját követve - Brazíliába költözött, ahol marhatenyésztő lett, díszpolgár, a helyi japán közösség megbecsült vezetője. 1980-ban egy gyerek kiirtotta szüleit Japánban, ekkor Japánban több iskolát alapított, ahol hagyományos japán értékekre nevelik a diákokat (vagy valami ilyesmi, olvastam túlélő-oktatást is).

Felteszem, nem azt a  fétist oktatták, ahol fogat mosó és fogászati vizsgálaton áteső nők adják a szexuális izgalmat, már akinek…

Onoda hadnagy jelenleg is él, közmegbecsülésnek örvend, 1996-ban újra elment Lubangra, ahol nagyobb összegű adománnyal támogatta a helyi iskolát. Az jutott eszembe, hogy nálunk valószínűleg már fő-törzs-vezér-táborszer-ezredes lenne. Vagy mindenki elfelejtette volna?

Onoda hadnagyról jelent már meg magyar nyelven is több írás, például itt ni.

Az utolsó Fülöp-szigeteki túlélőt 1980-ban találták Mindoro szigetén, Nakahira Fumió százados személyében; a későbbi hírek kacsának bizonyultak.

A szigetvilág

Képzeljük el, mint írna a Reader’s Digest arról, hogy egy férfi és egy nő egy lakatlan szigezre hajótöri magát, odazuhan egy amerikai bombázó, túlélnek…vagy a Romana vagy a Júlia! Ehhez képest a tucatnyi japán férfi és egy nő…nos ez egészen másfajta sztorik felütése.

A kis Anatahan sziget kihunyt vulkán valahol a Mariana-szigetek környékén, 75 tengeri mérföldre északra Saipantól. Ide sodródott 1944-ben egy japán hajó legénysége. Illetve legénysége és egy hölgy, Higa Kazukó, akinek személye még sok bonyodalom forrása lett.

Higa kisasszonyba (itt jobbra a képen megmentőivel) a férfiak közül többen is beleszerettek. Az elszállításukig bekövetkezett 11 haláleset közül hét volt erőszakos, többen a „tengerbe estek halászat közben” , de volt olyan is, akivel tucatnyi késszúrás végzett. Akkor még nem volt feltalálva a „dacsi vajfu” (dachi waifu, dutch wife) fétis, a szuperélethű guminők élvezete. Bár tucatnyi késszúrástól az is kipukkan.

Nade honnan volt ezeknek kése, kérdezné mesterem, az öreg szamuráj, akinek állandóan szemet szúrnak ezek a részletek. A hétezer rétegből damaszkolt katana-penge, egy vakizasi, de még egy nyamvadt kis tantó is elviselhetetlen terhet jelent olyankor, amikor az ember épp igyekszik valahogy a partra evickélni. Meg ez a fránya Meidzsi-reform úgyszólván teljesen eltűntette a tradicionálisan öltözött szamurájokat a Császári Haditengerészet hajóiról.

A szükséges fémáruhoz egy B-29 szolgáltatta az utánpótlást, amely Oszakából visszafele jövet lezuhant. Az ejtőernyőkből ruhát varrtak, a lemezből fazekat hajtogattak, vagy a pálmafonat-kunyhók tetejét tették vízbiztossá, a védőgéppuskák rugóiból horgokat hajtogattak a pecázáshoz. A sűrített levegős tartályokból pedig ciszterna lett.

Ezen a ponton, mint amolyan belebeszélős kibic kritizálom egy kicsit a derék japán túlélőket. Eddig kihagytam a tubát. Nem a mélyréz hangszert, hanem a kókuszból erjesztett piát. Emellett banánlevélbe csavartak szárított papajaleveleket cigi gyanánt. Namost kérdem én, legalizálás ide vagy oda, egy magyar hajótörött, ha van kierjesztett kókusz-murcija, mire használja a levegőtartályt? Naugye. A még esetleg bujkáló japán katonáknak üzenem, hogy tekintettel arra, hogy népeink testvérek a hétszercsavart Szíriuszban, keressék fel a legközelebbi magyar konzulátust, vegyék fel a magyar állampolgárságot és a "Magyar ember az asztal lábából is..." című brosúrát. Az esetleg még bujkáló sumér (elnézést: szumír) és akkád bajtársak szintén.

Az amerikai hadigépezet igyekezett felderíteni a lezuhant B-29 sorsát így a környékbeli chamorro halászok eljutottak a szigetre, és beszámoltak a japánokról. Innentől a történet szokásos, röplapok, hajók… végül Higa kisasszony leszökött a partra, a többiek csak 1951-ben hitték el, hogy vége a háborúnak, miután megkapták a családtagjaik leveleit.

Guam

1961-ben találtak két katonát, az egyiket megsebesítették étellopás közben, a másik feladta magát, félig éhenhalt állapotban.

Utánuk tíz évvel, 1972-ben került elő Jokoi Szoicsi káplár, aki ugyan látta az amerikai röplapokat, de nem hitt nekik. Szégyellte, hogy a fegyverét nem tudta a Császár megelégedésére használni. A lerongyolódott katona fegyvere, talán mondanunk sem kell, kifogástalan állapotban volt. Róla ellentmondásos dolgokat olvastam. Egyes beszámolók szerint nehezen viselte a hazatérést és csak a hóesést nézte, ami a második legfájóbban hiányzó dolog volt számára Guamon (az elsőt nem írják sehol, mindenesetre nem sokkal hazatérése után megnősült). Más beszámolók szerint sztár lett és a felsőházba is megpróbált bekerülni. Valahol azt is írják, hogy puskája működésképtelen állapotban volt mikor megtalálták, de ez kizárt.

Peleliu

Ezen a szigeten 33 japán katona bujkált, akik türelmesen megvárták 1947-et, majd Jamagucsi Ei (rangját nem tudom) vezetésével megtámadták a százötven fős helyőrséget. Az erősítéssel megérkezett egy japán admirális is, aki meggyőzte a bujdosókat a hazamenésről. Ez a csoport azért jellegzetes, mert ők nem érték be a túléléssel, hanem támadtak. Iódzsimán (Iwo Jimán), amely leginkább egy guanóból és kőből álló ementáli sajtra emlékeztet, két japán katona, jelesül Linszoki Macudó (Matsudo Linsoki) és Kufuku Jamakage (Yamakage Kufuku) géppuskás 1949 bujkált, gyakorlatilag az amerikai helyőrség orra előtt.

A többi kisebb szigetlakót most kihagyom. A Salamon-szigeteken az igéző tekintetű lányokon és a pálmafás, hófehér tengerparttal, valamint kék öblökkel ellátott szerelmesfilmdíszlet-tengerpartokon külön látványosság lett az állítólagos japán katona, olyannyira, hogy a szigetlakók igyekeztek fenntartani a pletykákat, és az útikönyvekbe is belevetették, hogy mi a teendő, ha a bokrokból purrogva kopuláló Makira-vízityúkok (Gallinula silvestris, a szigetek igazi ritkaságai, 1953 óta vadon nem láttak egyet sem) helyett harsány „Banzáj!” kiáltást hallunk. Mindezt japán turisták odacsábításáért. Nem sikerült megtudnom, mi a teendő, ha japán katona ront ránk kifogástalanul karbantartott kincstári fegyverével, mindenesetre az optimista japánok kifogástalanul karbantartott fényképezőket hoztak.

Indonézia:

Szintén nem szűkölködik dzsungelekben, széplányokban és egyéb trópusi hétköznapiságokban, azzal az apró eltéréssel, hogy a holland gyarmatosítás miatt jó sör és szivar is elérhető. Itt került elő Nakamura Teruó közlegény 1974-ben. Azt hitte még háború van és meg fogják ölni, ha megtalálják. Ha valakinek esetleg lenne kétsége, hogy mi volt a formosai származású (tehát tajvani) katonánál, annak most eloszlatom minden kételyét. Egy kifogástalanul karbantartott, működőképes puska és még öt lőszer.

Nakamurából nem lett akkora nemzeti hős, mint Onodából vagy Jokoiból, ugyanis a tajvani őslakos közlegény nem Japánba, hanem Tajvanra tért haza. Meg kellett volna magyarázni, hogy hogy is lett oda besorozva egy tajvani közlegény, miért nem kap nyugdíjat (némi botrány után végül kapott) szóval belőle nem lehetett akkora hőst csinálni és kész. Olyan hosszú élet sem jutott neki, pár évvel később rákban meghalt.

Végezetül két különleges sors: az egyik egy névtelen katona, aki Okinaván rájött, hogy mindennek vége, lelécelt, szerzett egy polgári gúnyát és egy új nevet. Állítólag nem ő volt az egyetlen ilyen új-okinavai. Az igazi furcsaság Tanaka Kijoaki, és Hasimoto Szigejuki, akik Thaiföld déli részén, még 1989-ben is mint kommunista gerillák működtek, a kb. 200, ott rekedt bajtársuk utolsó hírmondóiként. Nem tudom, hogy a dél-thaiföldi kommunista gerillák milyen színvonalon tartják karban a csempészett kínai Kalasnyikovokat és zsákmányolt M-16 karabélyokat, de van egy gyanúm, hogy az egyetlen olyan alakulatról beszélünk, ahol a kínai AK-kópiák nem szórnak, és az amerikai balett-karabélyok nem akadnak...

Mint már említettem, a japán faszagyerekség és a szamuráj-romantika elemzését másra hagyom, különösebb sznobéria és japántudás-színlelés nélkül is tisztelhetők ezek az emberek és közelebb visznek egy nemzet megértéséhez. Mert azért vannak még nehezen érthető dolgok arrafelé...

Kedves és nyájas olvasók! Ez a cikk a japánokkal, a romákkal és más népcsoportokkal kapcsolatos vicces toposzokat tartalmaz, és csak valami furcsa véletlen az oka, hogy egyetlen zsidóviccet sem sütöttem el benne. Mindez nem azért van, mert én a japánokat, a romákat, a zsidókat vagy bármelyik más népcsoportot utálnám. Továbbá az a körülmény, hogy szabad asszociációs mezőbe vonok a szamurájkardtól kezdve a csatacirkálókon át vízityúkokig mindenféle egymástól távoli dolgot, az nem a japánutálatom, felületességem, vagy bunkóságom miatt van, azok ettől független dolgok. Tehát azzal az igénnyel olvassák el, hogy ez egy könnyed, ismeretterjesztő cikknek készült, amely, alapján az érdeklődő közönség heveny guglizásba vagy wikipédiázásba foghat. Domo Arigato.

 

Pizka szan