Egy agyonhallgatott háború képeit vetítjük most a Lemilblog vásznaira, kérjük, foglalják el helyeiket, kezdődik az előadás, popcorn, kóla, minden jöhet, földre szotyizni nem ér! Induljon hát a vetítés, jó szórakozást kívánunk, a mozigépész kezdheti a tekercs pörgetését!

Napóleon nyugdíjazása

után kialakított egyensúlyi politika szerint a négy európai nagyhatalomnak (Franciaország, Nagy-Britannia, Ausztria és Oroszország) meg kellett akadályozni, hogy a fiatal és öntudatra ébredő új államok megváltoztassák a külpolitikai erőviszonyokat.

Ezt az elképzelést a dinamikus külpolitikát folytató porosz állam veszélyeztette azáltal, hogy szemet vetett a kieli kikötőre, hogy onnan a létrehozandó hadiflotta birtokában kijárást kapjon a Balti tengerre. Az 1848-as év forradalmi szele elérte a Balti-tengerrel és az Északi-tengerrel is határos területeket, végigsöpört a németajkú tartományokon és Dánia szigetvilágán is. A formálódó dán állam és a déli német államalakulatok között terült el a vegyes lakosságú Schleswig hercegség, amely az 1848-as dán–német háború tétjévé vált. A német egységtörekvések támogatójává a schleswig-holsteini német nemzeti liberális párt vált, ezzel ellentétes céllal alakult (skandináv egység létrehozása) az Ejder (vagy németesen: Eider) párt, amely az egységes skandináv  állam határát az Ejder folyónál látta. Poroszország beavatkozott a fegyveres konfliktusba és katonai segítséget nyújtott a schleswig-holsteini liberális pártnak. A nagyhatalmak nem avatkoztak be a kitört háborúba, Anglia elzárkózott a támogatástól, Viktória királynő semleges maradt német rokonsága okán, Oroszország még nem látta érdekszférájának a skandináv térséget, inkább a keleti és déli területek izgatták fantáziáját. Ausztria a saját államaiban zajló forrongás miatt nem tudott markáns segítséget nyújtani a dánoknak, semlegességet jelentett be. A dán külpolitika a fiatal Francia Köztársasághoz menekült utolsó reményében. A francia diplomácia állást foglalt ugyan a dán törekvések mellett, de a szavakon túl nem nyújtott más segítséget, így a poroszok előtt nyitva állt az út, kisebb nagyobb csetepatékkal megszállták a vitatott területeket, de a hároméves háború utáni béke fenntartotta a vitatott állapotokat. 1852-ben a nagyhatalmak által aláírt londoni jegyzőkönyv biztosította a vitatott területek semlegességét, de fenntartotta a dán királlyal 1460 óta fennálló perszonáluniót. Az északi nemzet leghíresebb királyfia,

Hamlet

óta tudjuk, milyen zűrzavar képes kialakulni egy dán uralkodó halálakor, így történt ez 1863 novemberében is, amikor  az oldenburgi dinasztia utolsó királya, VII. Frigyes kilehelte lelkét. Kijelölt utódja (ide érdemes benézni, a törit tanuló diákok szerencséjére párszáz év óta elég sivár a dán öröklési rend, X. Frigyest Y. Keresztély követi, akinek X+1. Frigyes lesz az utódja, őt pedig Y+1. Keresztély követi és így tovább), a glücksburgi dinasztia nőágon szervezett friss jelöltje, IX. Keresztély első lépésben bekebelezte a kettő vitatott sorsú hercegséget és elindította azok erőszakos dánosítását. A casus belli adott volt, már csak az volt kérdés, kik között zajlik az elkerülhetetlen háború, ki marad semleges és melyik nagyhatalom küld csapatokat? A bécsi katonai és pénzügyi elit képviselői a solferinoi kudarc ellenlépéseként, hangulatjavító intézkedésként követelték, hogy a császár azonnal adjon fegyveres segítséget Schleswig-Holsteinnek. Ausztria ezért előzetes tervként beleegyezett abba, hogy testvéri segítségnyújtás keretében szász és hannoveri egységek Holsteint megszállják. A porosz hadigépezet beindulása előtt a diplomácia dübörgött, a vaskezű Otto von Bismarck cseppet sem udvarias jegyzékben követelte Keresztély királytól a hercegségek függetlenségének tiszteletben tartását.  A taktikus poroszok lenézték a keleti németeknek tartott osztrákokat (tapasztalataikat megerősítette a Szép Ilonka vendéglőben történt találkozó) a Habsburg Birodalom hadseregét ágyútölteléknek szánták, bízva abban, hogy a gesztenyekikaparó osztrákok lenyomják a háborút helyettük, majd Poroszország győztesi megerősödést kihasználva Ausztria fölé magasodik. A beavatkozást megelőzően a porosz és az osztrák katonai vezetés megállapodott abban, hogy a monarchia adja a kisebb szárazföldi haderőt, de ennek ellensúlyozására a haditengerészeti egységeket is. A poroszos stílusú ultimátumra Dánia elutasítólag válaszolt, így hát 1864. január 16-án a szövetségbe forrt osztrák-porosz koalíció megüzente a háborút. A dánok által már várt

támadás

megindultakor a svarcgelb sereg mintegy 30 ezer fős kontingenst alkotott, a poroszok ennek másfélszeresét adták, de azt csak szárazföldi, elsősorban gyalogsági egységekben, így a 75 ezres egyesült sereg a később kegyvesztettsége miatt elcsapott Friedrich von Wrangel porosz vezértábornagy parancsnoksága alatt rázúdult a dán 30 ezres védőseregre. A nem túl modern fegyverzetű dánok Meza tábornok vezetésével az ezeréves Dybbol-sáncok (Ejder folyó és a Schlei fjord közötti 75 km K-Ny irányú mesterséges erődvonal) és a Fredericia erőd fedezékében várták a rohamot. A sánc fedezékében dán gyalogság és 96 tábori és 181 várágyúból álló tüzérség (valamint mélységben tagolva pár dragonyos egység) fogadta a támadókat, akik a porosz udvarias előreengedés miatt császári csapatokból álltak, a grazi 6. Hadtest (K.u.k. 6. Armeekorps) (nincs még K.u.K., köszi Albu!) alakulataiból. A hadtest nemzetiségi összetétele vegyes képet mutatott, a monarchiai paletta minden színe képviseltette magát, osztrák, magyar, lengyel, cseh, olasz, horvát, szerb és szlovák katonák adták a legénységet. Gróf Gondrecourt Lipót tábornok parancsnoksága alatt állt az 1. gyalogdandár részeként a kassai I. Vilmos porosz király 34., a Dormus tábornok parancsnoksága alatt állt a 2. gyalogdandár részeként a pozsonyi 72. Ramming gyalogezred, a Tomas tábornok vezette 4. gyalogdandárhoz pedig az újvidéki 6. Coronini gyalogezred lett beosztva,  Dobrzensky tábornok vezette lovasdandárhoz a 9. Lichtenstein-huszárezred 5 százada tartozott. A hadtörténészek egységes véleménye szerint a magyar királyság területéről származó hadtest állománya mintegy 19 ezer gyalogost, cca 1500 lovast és 45-48 löveget tett ki. Ludvig von Gablenz báró császári parancsnok nem túl sokat bíbelődött a haditerv elkészítésével, megbízta gróf Gondrecourt dandárját, hogy február 3-án frontális támadással, átkelve az Ejderen nyomuljon be az országba.  A poroszok  röhögve figyelték az erőlködő keleti rokonokat nem erőltették az előrenyomulást, az osztrákok pedig a magyar alakulatokat bízták meg a legvéresebb feladatokkal, igazi internacionalizmus, kicsit előrevetítette a világháborús hangulatot, porosz érdekekért lelkesedő császári oldalon jórészt a mi vérünk hullott. Hullott bizony rendesen, nem az eredeti elképzelések szerint zajlott a háború, a majdnem háromszoros túlerő nem rémítette meg a dánokat, akik körömszakadtáig védekeztek. A Königsberg mellett zajló sikeres áttörést így írja meg a krónika a Pilch által kiadott A magyar Katona:

„A hadműveletek folyamán a magyar ezredek közül a kassai 34. gyalogezred tüntette ki magát a legtöbb alkalommal. Az ezred az Eider folyón való átkelésre vonatkozó parancsot a február 1-ére virradó éjszakán kapta meg Gondrecourt tábornok dandárparancsnoktól; a kis szelet papíron írott kurta és furcsa parancs így hangzott: „Az Úristen nevében rajta!” Ez a parancs lett később az ezred jelmondata. Másnap este a

dandár elérte 

az erősen kiépített és megszállt ellenséges sáncvonal lábát. Az ezred a „Danewerk”-nek nevezett megerősített vonal legnehezebb és legmagasabb pontja, a „Königsberg” előtt állott meg, ahonnan február 3.-án délelőtt két oszlopban előre nyomult. Az I. zászlóalj egy huszárszakasszal Jagel falu felé támadott. Ezt az oszlopot maga az ezredparancsnok, Benedek Sándor ezredes vezette. A Sztranszky őrnagytól vezetett II. zászlóalj pedig a dandár többi osztagával Oberselk falu és a „Königsberg” felé nyomult elő. Benedek ezredes zászlóaljával haláltmegvető bátorsággal berohant a faluba és másfél órai harc után délben kiverte onnan a dánokat, akiknek sorából egy tisztet és 173 embert foglyul ejtettek. E harc közben különösen kitűnt Marcinfalvi Dobos Miklós alhadnagy, aki szakaszával azt az ellenséges zászlóaljat rohamozta meg és verte széjjel, amely a mieinket át akarta karolni. Ezalatt a II. zászlóalj rövid, de véres kézitusa után elfoglalta Oberselket. A „Königsberg” elleni roham délután 3 órakor kezdődött. A hegy rendkívül meredek lejtőjét hó és jég borította, tetejéről pedig a dán ütegek és a lövészárkokban elhelyezett ellenséges gyalogosok ugyancsak hevesen tüzeltek az előnyomulókra, akiknek élén nemcsak a 34. gyalogezred II, zászlóaljának parancsnoka, hanem maga Gondrecourt tábornok és ennek vezérkari tisztje is kivont karddal rohant előre, a Königsbergre. A nyilt terepen, térdig érő hóban feltörtető magyar bakákat gyilkos tűz fogadta, de lendületes támadásukat semmi sem tudta fékezni, úgyhogy a dandárparancsnoknak ismételten figyelmeztetnie kellett a századokat: „Ne oly hevesen fiuk!” Már az esti szürkületben, délután 4 órakor ért a zászlóalj a hegy tetejére, ahol heves harc után elfoglalta a dánok állásait. Késő este volt már, amikor az ezred két zászlóalja megint egyesült és gyér tábortüzeknél megpihent a becsületesen elvégzett katonamunka után. Lelkesen adták kézről-kézre azt az üzenetet, amelyet vitéz dandárparancsnokuk, Gondrecourt tábornok előjegyzési könyvecskéjéből kiszakított lapra sajátkezűleg írt meg: „Vitézül viseltétek magatokat. Köszönöm.” A küzdelem után 3 arany, 9 nagyezüst és 43 kisezüst vitézségi érmet és 30 porosz kitüntetést osztottak szét. Az aranyéremmel kitüntettek között volt Mihajlovits őrmester is, aki 4 emberrel megrohanta az egyik megerősített sáncot és el is foglalta.”

A csillaghullás mellékhatásaként kiosztott 85 darab kitüntetés (!) után kapta Gondrecourt tábornok a csapatjai élén végrehajtott kiváló haditettéért a Mária Terézia rend lovagkeresztjét, a magyar alakulat pedig a ”Vasdandár” nevet, amelyet később is büszkén viselt. Az áttörés után a dán sereg fejvesztve menekült visszavonult a sáncok mögül, ekkor jött el a huszárság bevetésének ideje, a gyorsra tervezett felmorzsolás. A szokatlanul kemény

februári hideg

megkínozta az üldöző huszárokat, ráadásul a pillanatnyi dán erőfölény is kellemetlen helyzetet teremtett Flensburgnál, ahol a jéggé fagyott mezőn három század huszár egy dragonyos századdal és nagyszámú, tüzérséggel megerősített gyalogsággal találta szembe magát. A dán szemtanú így írja le a rácsapást: „Egy dán dragonyososztag az egyik magaslaton találkozott az ellenséggel. A magyar huszárok nagy ordítással, vágtatva száguldottak és rontottak a dragonyosokra, csöppet sem törődve azzal, hogy a dán gyalogság folytonosan tüzelt rájuk. Bátorságuk bámulatra méltó. Mialatt katonáink kardjukkal egy vágást tettek, azalatt a zömök termetű, ügyes magyarok fürge lovaikon vágtatva tízszer is odacsaptak." A magyar krónika is feljegyezte a napi történéseket, a Lichtenstein (9.) huszárezred tevékenységéről így ír Pilch: „Az ezred részei nemcsak sikeresen portyáztak és vettek részt a felderítő szolgálatban, hanem az Översee körüli harcokban többször megrohamozták az ellenséges gyalogságot és tüzérséget is. A magyar huszár bajtársiasságára igen jellemző apróbb hadi tettet is olvashatunk az ezred történetében. Amikor április első napjaiban csapataink Fridericia városát körülzárták, az ezred 4. századából Süttő káplár és Kovács közhuszár egy gyalogos járőrrel együtt az ellenség kémlelésére indult. Igum faluban 30 dán gyalogos körülfogta a járőrt, de a két huszár karddal kezében keresztülvágta magát. A falu mögött azonban egy ellenséges golyó Kovács lovát leterítette, mire Süttő káplár visszafordult és még a kellő pillanatban érkezett Kovács segítségére, akit a dánok már el akartak hurcolni. Süttő nyergéből lenyúlva megfogta Kovács kezét, maga után vonszolta őt és kimentette a dánok kezéből. De Kovács, aki esés közben megsérült, a futásban teljesen kimerült. Ekkor Süttő, nem törődvén az üldöző dán gyalogosokkal, leszállt nyergéből, lovára segítette Kovácsot s ő maga a kengyelszíjba fogódzva addig futott a ló mellett, amíg biztonságba nem helyezte sérült bajtársát.” Az áttörést követően, három nappal később, február hatodikán a császári gyalogság is utolérte a Jütland területére visszavonuló dán csapatokat, rövid felderítés után az oeverseei nyílt mezőn lerohanta és felmorzsolta a dán utóvédet.  Mivel a Jütland- félsziget felett véget ér a szárazföld és  400 kisebb-nagyobb dán sziget található (háromnegyede lakatlan, ivóvíz nélküli pusztaság), ezért a dán egységek menekülése kizárólag tengeri úton történhetett. Itt kapott szerepet a dán flotta éke, a

Rolf Krake páncélos csatahajó

amelynek feladat a dán egységek átkelésének biztosítása és a császári hajók elfogása lett volna. Mivel erős porosz hadiflotta még nem létezett, ezért a császári hadiflottáé lett a tengeri ütközet megvívásának feladata. A különítményt Tegetthoff sorhajókapitány vezette (képünkön), a hajóegység tagjai a SWARZENBERG (tüzértisztje Gyulai Gaál Jenő Béla) és a RADETZKY gőzfregatt, valamint a SEEHUND ágyúnaszád. A Helgoland sziget melletti május 9-ei csata érdekesen indult, a dán kötelék (Savanyujóska pontosítása szerint: a 42 ágyús Niels Juel, a 44 ágyús Jylland, és a 16 ágyús Hejmdal, a Rolf Krake nem vett részt jelen eseményekben) Swenson kapitány vezetésével tűz alá vette a Swarzenberget, amelyet csak a tüzértiszt és Kalmár Sándor őrtiszt együttes hősies bátorsága mentett meg a felrobbanástól (főárbóc és a szerelék is lángokban állt), e kettő magyar tiszt később kitüntetésben is részesült. A papírforma az ellenségnek kedvezett, a számbeli és tüzérségi fölényben lévő dán hajóhadnak 102 ágyúja volt, míg az császári egység néhány kisebb porosz hajóval együttvéve csak 82 ágyúval rendelkezett. A páncélozás miatti minőségi osztrák fölény meghozta gyümölcsét tengeri ütközet végülis későbbi értékelés szerint osztrák győzelemmel végződött. Bekövetkezett az összeomlás, a megtépázott dán sereg mindenhol visszavonulásban menekült. A sorhajókapitány élete diadalát aratta, 37 évesen ellentengernagyi kinevezést nyert, ami ebben a korban bámulatos karrier. A szövetségesi osztrák rohamozós, szuronyharcos és kilökős harcmodor, a porosz tüzérségi fölényes kihasználós és gyútűs puskatűz fölényt kihasználós taktika bevált, itt már sejteni lehetett, hogy már közeleg a

dán kapituláció.

A tengeri ütközet után a semleges Anglia kezdeményezésére május 12-én fegyverszünet jött létre, de kisebb csend után feléledtek az ellenségeskedések, mire a poroszok július 29-én az Alsen szigetre átdobtak pár gyalogos egységet, az osztrák tengerészgyalogság (inkább partra szállt tengerészek) pedig a friesi szigeteken hajtott végre partraszállási manővert. Ez volt a matt, ezután már a politikusoké lett a főszerep, előkészítendő az októberi bécsi békét, amelyben Dánia elindult a semlegesség útján, ennek az árát pedig úgy fizette meg, hogy Lauenburg, Holstein és Schleswig hercegségekről Ausztria és Poroszország javára lemondott. A nyereségnek vélt koncon nehezen tudtak megosztozni a szövetségesek, a poroszok hadi ereje és étvágya nőtt, ezzel szemben az osztrákoké csökkent, évekkel később pedig a zsákmányért való torz viaskodással a győztesek beteljesítették a hamleti véget: ”Egy csőcselék, elszánt hadat toborza, mely, puszta étiért, kész nyaktörő nagy vállalatra; és ez nem kisebb (hisz kormányunk előtt már nem titok), mint visszavenni tőlünk fegyver által az apja elvesztette földeket. Ez inditója mind e készületnek, úgy sejtem én, ez őrségünk oka, s az országos hű-hónak kútfeje.”