A General Protection Fault harmadik részénél még adós maradtam egy (-két) történettel. Ez a sztori viszont annyiban nem illeszkedik abba a sorozatba, hogy inkább a háttere, az előtörténete az érdekes.

Szenteljünk tehát most pár sort a hidegháború egy jelentős hírszerzési esetének és a történelem egyik legnagyobb ipari robbanásának. Kukkantsunk hát bele a Farewell-dossziéba!

Az 1960-as évek vége felé a Szovjetunió technikai elmaradása a nyugattal szemben egyre jelentősebbé vált. Ez különösen zavaró volt az ország stratégiai iparágai számára. Elég nyilvánvalóvá vált, hogy ezt az évtizedes lemaradást nem fogja tudni az elektronikai- és számítástechnikai ipar behozni, így a szovjet vezetés ahhoz az eszközhöz nyúlt, amiben akkoriban igazán nagyot tudtak alkotni: a kémkedéshez. 1970-ben a KGB egy új szervezetet hozott létre, kifejezetten az ipari és technológiai kémkedés segítésére. Ez volt a Direktorate T, ami a meglévő diplomáciai és hírszerzési kapcsolati rendszeren át elég gyorsan behálózta Nyugat-Európát és az USA-t. Ennek a műveleti részlege volt a Line-X (létezett Line-N, Line-RP, Line-KR és Line-PR is).

Ehhez a szervezethez csatlakozott az ifjú, mérnök-hírszerő szakos Vlagyimír Ippolitovics Vetrov (Владимир Ипполитович Ветров) is. Az 1965-ben épp 33 éves szakembert a Cég Franciaországba küldte ipari kémkedési gyakorlatra, ahol elsősorban a Thomson-CSF felé igyekezett kapcsolatokat kiépíteni.

A franciaországi gyakorlat után Vetrov gyorsan haladt felfelé a ranglétrán. Hamarosan a szervezet központjába került, ahol elsősorban az ipari kémek által begyűjtött információt elemezte, és igyekezett a megszerzett szoftveres és hardveres adatokat a Szovjetunión belül a megfelelő helyre eljuttatni. Eközben egyre nagyobb rálátásra tett szert a fennálló rendszer működésével (működésképtelenségével) kapcsolatban, és kezdett belőle elege lenni. Így – már ezredesként – 1980  vége felé kapcsolatba lépett egy francia üzletemberrel, akiről tudta, hogy a DST, a francia titkosszolgálat fizetési listáján is szerepel. 1981 és 1982 között 4000 titkos iratot adott át a DST-nek további felhasználásra. Pénzt nem fogadott el értük, de tisztában volt a kockázatokkal és mellékhatásokkal. Állandóan a lebukástól rettegett, még akkor is, mikor 1982-ben egy kis italozás után a szeretőjével keveredett vitába egy autóban, a Moszkva parkban. A vita végül késelésbe torkollott, amibe egy arra járó KGB-tiszt is beleavatkozott. Vetrov - félve a lebukástól - megölte a kollégáját, amiért viszonylag gyorsan letartóztatták. Az elindult vizsgálat során aztán hamar fény derült a kettős ügynöki hobbyra is, így 1985-ben kivégezték. Hiába no: a pia, meg a nők….

Minden esetre akkor már az átadott anyagok a DST-nél pihentek, ahol (Vetrov álnevéről származtatva) ezt Farewell-dossziénak hívták. Elég sok érdekesség volt olvasható ebben a Direktorate T és a Line-X felépítéséről, működéséről és csaknem 200 ügynökéről (ebből 47 Franciaországban dolgozott). Elég pontos képet adott a Szovjetunió akkori technológiai állapotáról, és a gyenge pontjairól is. Ez utóbbi különösen érdekes volt, mert bevásárlólista-szerűen tartalmazta, hogy miket kell a Line-X-nek mihamarabb összekémkednie.

A Farewell-dosszié annyira érdekes volt, hogy az 1981. júliusi ottawai gazdasági csúcstalálkozó alkalmával az akkori francia elnök, François Mitterrand nem is tudta magában tartani, és egy privát találkozón mesélt róla az akkori amerikai elnöknek, Ronald Reagannek.

Igaziból Mitterand attól tartott, hogy az USA csak az ő hűségét teszteli ezzel a "túl jó" anyaggal, ezért is hozta fel a témát egy különtalálkozón Reagennek.

Reagent nagyon érdekelte a dolog (vagy csak jó színész volt), így a Farewell-ügy elég gyorsan (még 1981-ben) Bush alelnökhöz, majd pedig onnan a CIA-hoz került, egész pontosan az azt vezető William J. Casey-hez és  Gus W. Weiss fehérházi tanácsadóhoz.

A CIA is tanulmányozni kezdte a dossziékat, és elképedve vette tudomásul, hogy addigra a szovjet hírszerzés már szinte teljesen behálózta a nyugati országokat (és Japánt). Lényegében mindenhol ott voltak, ahol fontos technológiai újítások születtek, és mindent loptak, amihez csak hozzáfértek. 

Ugyanakkor a CIA-nál arra is gyorsan rájöttek, hogy a Farewell-dossziéban lévő adatok segítségével bele tudnak rúgni egy nagyot a USSR-be, így a Line-X hálózatot annak kiiktatása előtt dezinformációra kezdték felhasználni. Mivel pontosan tudták, hogy az ügynökök milyen technológiára vadásznak, így lehetőség nyílt egyedi módon kiszolgálni az igényeiket. Megkezdődött hát a Nagy Dezinformációs Project.

Az esetről William Safire elnöki ex-tanácsadó, beszéd- és újságíró és könyvszerző megemlékezése mellett számos CIA-dossziéban is írnak. Lényegében mindent meghamisítottak az amerikai gumitalpúak, amiről tudták, hogy a szovjet ügynökök le akarják nyúlni. Elfuserált turbinakerék-tervtől kezdve elektronikai megoldásokon át kishibás szoftverekig mindent a szovjetekre tukmáltak.

Érdekes, hogy még a rejtélyes Mitrokhin-archívumban is esik pár szó a Farewell-dossziéról és annak dezinformációs következményeiről.

Ez a Mitrokhin-archívum is egy érdekes eset. Vaszilij Motrohinról, egy nem túl tehetséges KGB-tisztről kapta a nevét. Mitrohin 1948-ban lépett be a KGB soraiba, de addigra már rendelkezett némi harctéri tapasztalattal. Kiképezték, ám fedett ügynökként nem igazán vált be. Így 1956 körül többször áthelyezték, míg végül a titkos iratokat kezelő archívumba került. 1985-ig, nyugdíjazásáig dolgozott ott.

1972-ben az archívumot elkezdték áttelepíteni egy másik épületbe. Ez hat évig tartott, mivel végig be kellett tartani a rendkívül szigorú biztonsági intézkedéseket. Ezek dacára, a rendszerből addigra már teljesen kiábrándult Mitrohin minden hozzáférhető dokumentumot elolvasott, kézzel kijegyzetelt, majd éjszaka a megszerzett tudást legépelte. A papírokat tejesládákban tárolta az otthonában, 12 éven át. Összesen 25 ezer oldalnyi anyagról van szó. Mitrohin célja a rendszer valódi arcának megmutatása volt.

Aztán 1992-ben Rigába utazott, és besétált az ottani USA nagykövetségre. Felajánlotta a CIA számára az egész archívumot, de elhajtották: a 70 éves öreget buggyantnak – vagy rossz esetben az orosz hírszerzés csapdájának – tartották. Így aztán átsétált a közeli brit nagykövetségre, és a tartalomjegyzéket inkább a MI-6 helyi emberének kezébe nyomta. Az illető, Richard Tomlinson elfogadta a felajánlást, és még segített is átszállítani a hatalmas papírköteget Londonba. (Aztán később könyvet írt a MI-6 disznóságairól, amiért lecsukták…).

Egészen elképesztő és igencsak érdekes dolgok szerepelnek ezekben az írásokban. Többek között az is, hogy nem csak a CIA igyekezett hamis információkkal hülyíteni a KGB-t, hanem bizony visszafelé is ment az áldás. Csakhogy innentől kezdve ez már nem annyira hírszerzési, hanem inkább gazdasági harc volt, így a dezinformáció a Szovjetuniót sokkal súlyosabban érintette, mint hidegháborús ellenlábasát.

Vetrov Farewell-dissziéjában az elemzés során egy egészen érdekes részlet ragadta meg a szakemberek figyelmét. A dosszié kívánságlista-rovatában egy sor olyan technikai eszköz és szoftver is szerepelt, melyek dedikáltan a transz-szibériai földgázvezeték-építéshez kellettek.

A Szovjetunió már akkor is felismerte az energiahordozók jövőbeli szerepét, és igyekezett minél inkább az érdekövezetébe számító országok fejéhez szorítani a föld-gáz-pisztolyt. A cél a minél nagyobb függőség kialakítása, majd erre támaszkodva minél nagyobb bevételek szerzése volt (főleg Európából). Márpedig a pénz igencsak kellett, mert az akkoriban kiemelt témának számító űrkutatási-, kémműhold- és ballisztikus rakéta-kutatási projectek sokba kerültek.

A Trans-szibériai gázvezeték hossza 4450 km, átmérője 1,42 méter. Évi 32 milliárd köbméter gáz szállítására képes. 42 kompresszor-állomása, és saját telekommunikációs rendszere van. Több más (szintén nagy) gázvezetékkel van kapcsolata.

Tehát mikor a Farewell-dossziéból kiderült, hogy Szibériában vadiúj földgázvezeték épül az Urengoj–Surgut–Cseljabinszk útvonalon, a CIA lehetőséget látott a műhold-technika fejlesztésének közvetett akadályozására. Ami ez után történt, az már kevésbé van tényekkel alátámasztva.

A kívánságlistán ugyanis szerepelt egy SCADA program beszerzése is.

Egy földgázvezeték jóval összetettebb szerkezet, mint sokan gondolnák – nem csak egy egyszerű csőről van szó. Főleg, ha komplex rendszert alkot más vezetékekkel és hálózatokkal. Szelepek, tolózárak, szivattyúk, és rengeteg további gépészeti elem tartozik hozzá, melyek működését össze kell hangolni, és persze folyamatosan figyelni, monitorozni kell. Erre találták fel a SCADA  (supervisory control and data acquisition) programokat, melyeket ipari folyamatirányító rendszereknek is szoktak hívni (nem túl korrekten). Az ilyen programok általában nagy mennyiségben gyűjtenek adatokat a külvilágból, ezeket tárolják, feldolgozzák, és megjelenítik. A megjelenítés ennek egy elég komplex kérdésköre, mivel többféle aspektusból, az operátorok számára érthetően kell egy igen komplex ipari rendszert és annak állapotát megjeleníteni, továbbá lehetőséget biztosítani a beavatkozásra. Mindez vész esetén még fontosabb.

Szóval a CIA kiszúrta, hogy a transz-szibériai gázvezeték építéséhez egy kanadai cég SCADA szoftverét tervezik ellopni a Line-X-es fiúk. A (2003-ban igen fura körülmények között elhalálozó) Gus W. Weiss vezetése alatt álló csapat nem akadályozta meg az akciót, mivel tudták: sokkal praktikusabb úgy okozni ipari balesetet, hogy a szovjetek még csak nem is tudják az okát. Tehát kicsit módosították a SCADA programot, kiegészítették ezzel-azzal, majd -mivel tudták, hogy ki a fedett ügynök- szépen nyugodtam a kezére játszották.

Megjegyzem: a szovjetek sem voltak hülyék, és persze a lopott technológiát előzőleg alaposan átvizsgálták, tesztelték, ellenőrizték. A módosításoknak (akármiről is volt szó) át kellett menniük ezeken a teszteken, majd csak a megfelelő pillanatban hibázniuk. Ezt megoldani azért nem egyszerű feladat - főleg időre.

Innentől kezdve csak várakozni kellett. 1982 júniusában aztán a CIA-programkód működésbe lépett: "kicsit" megemelte a nyomást a gázvezetékben, jóval a hegesztéseknél megengedett szint fölé. A lezáró szelepek és a vészrendszer meg nem igazán "akartak" működni. Az eredmény egy gázömlés, majd az emberiség legnagyobb erejű nem-nukleáris robbanása lett, ami még az űrből is jól látható volt. Állítólag nem volt halálos áldozat, mivel a robbanás a puszta közepén történt.

A hatalmas rengést több helyen is észlelték, többek között a Norad korai előrejelző rendszere is. Mivel a Nagy Dezinformációs Project titkos volt, így légtér-védelmisek sem tudtak róla. Az előrejelző rendszer –jobb híján- atomrobbanásnak titulálta a dolgot, ami fura volt, mert nem tudtak rakéta-támaszpontról az adott területen – ráadásul nem volt elektromágneses lökéshullám sem.

1984-ben Bill Casey parancsot adott a Line-X hálózatának végleges felszámolására és a Farewell-dosszié lezárására. Vetrov anyagai alapján buktatták le például Dieter Felix Gerhardtot 1983-ban (aki elsősorban a nyugati országok haditengerészetéről szivárogtatta ki az információkat), majd az ő vallomása alapján Vitaly Shlykov (Шлыков, Виталий Васильевич) bukott, és még sorolhatnám. A Line-X hálózatot 1986 végére lényegében felszámolták, ami igencsak érzékenyen érintette a Szovjetunió gazdaságát.

Minden esetre a robbanással kapcsolatos CIA-iratok jórészt ma is titkosak, a hozzáférhetőkből viszont nem lehet megállapítani, hogy tényleg ez történt-e.

 ----------

Eddig a történet, ám most álljunk meg egy pár gondolat erejéig. Az amerikai-közeli neten sok helyen kész tényként kezelik a robbanást, miközben igazából semmilyen bizonyíték nincs rá. Az oroszok szerint meg az egész történet gágog, nem is akármilyen hangosan. Akkor most volt, vagy nem?

Kezdjük azzal, hogy képes lehet-e egyáltalán egy SCADA program szoftver-hibája katasztrófát okozni. Nos, képes: lássunk mindjárt egy példát a Föld túlfeléről: a Nagy Amerikai Áramszünetet.

2003. augusztus 14 egy forró nap volt az USA északkeleti részén és Kanada délkeleti csücskében.  Mindenki vadul légkondicionált, így elég jelentős volt az energiaigény. Délután fél kettőkor a nagy teljesítményen járatott, de nem kellően karbantartott Eastlake erőmű váratlanul leállt, így az általa ellátott területet a továbbiakban távvezetéken kellett megtáplálni. Ám a távvezetékek már amúgy is nagyon le voltak terhelve. A kábeleken átfolyó áram ugyanis fűti a vezetéket, ami így megnyúlik az oszlopok között...

Az erős túlterheléstől délután 2 órakor az egyik fő távvezeték leért a fák szintjéig, amitől zárlat lett, és a védő automatika lekapcsolta az egészet. Ezzel egy veszélyes folyamat indult el, ami gyors közbeavatkozást igényelt. Volna. Az irányító központban az ott dolgozó GE-gyártmányú XA/21 SCADA-számítógép be is kapcsolt egy vészjelzést, amit viszont a szoftver hibája miatt nem lehetett elhallgattatni. Egy órán át visított a kezelők fülébe, akik emiatt egyszerűen nem hallották meg a további vészjelzéseket. Pedig volt bőven, mivel sorra terhelődtek túl és álltak le az egyre nagyobb és nagyobb távvezetékek. Mivel az operátorok nem értesültek időben a problémákról, nem is kezelték őket. 30 perc után már annyi vészjelzés volt, hogy az elsődleges szerver fejre állt, a rendszer pedig átállt tartalék-üzemmódra – ami viszont csak percenként egyszer frissült.

Végül a dominószerűen összedőlő elektromos rendszer délután 4:10-re teljesen leállt. 265 erőmű kapcsolódott le, az addigi 28.7 GW fogyasztás pedig 5.7GW-ra csökkent (ez azt jelenti, hogy csak a kritikus, tartalék-forrásokkal védett objektumok mentek.) 55 millió ember maradt áram nélkül.

A fő probléma (a szoftver hibán kívül) a karbantartás erősen hiányos volta és a kezelőszemélyzet hibás döntései voltak. Az áramszünet több halálos áldozatot is követelt.

Ugyanakkor érdemes azt is észrevenni, hogy itt a rendszerhiba csak a szolgáltatás leállását okozta, minden haláleset már csak az utóbbinak volt a következménye. A gépészeti rendszereket ugyanis szinte mindig úgy tervezik, hogy lehetőleg ne tudjanak kárt tenni magukban; tehát egy szoftver hiba, vezérlési hiba, vagy operátori hiba hatásai kontrolláltak legyenek (pl. ha a túlnyomás miatt valaminek törnie kell, akkor az hasadótárcsa legyen).

Ez viszont nem jelenti azt, hogy nem fordulnak elő ipari balesetek, robbanások. A Transz-Szibériai gázvezeték építése során például meglehetősen gyakoriak voltak az ilyenek. Ennek okai nem csak a mostoha időjárási- és környezeti körülmények között keresendők, hanem az előírt építési technológia be nem tartása is gyakori volt, magyarul: a szakszerűtlen szerelés. Tehát az orosz gázvezetékek igenis képesek voltak felrobbanni, mint ahogy a következő példákban is láthatjuk.

1985-ben a Szovjetunió épp egy vadiúj szénhidrogén-vezetéket épített Asa településnél, nem messze (úgy 50 km-re) Ufa városától. Ám az építkezés nem volt zökkenőmentes, mert egy munkagép a kanalával véletlenül megsértette az épülő vezeték külső burkolatát, így le kellett állni. A vezetéket rohamtempóban javítani kellett, amit végül orosz precizitással végre is hajtottak.  

A vezeték az átadás után éveken át remekül működött. Alapjában véve vegyes szénhidrogéneket szállítottak rajta, ami a gyakorlatban túlnyomó részt propánból és butánból állt. 

4 évvel a megépítését követően, 1989 június 3-án este negyed tizenegykor a nem megfelelően kivitelezett, és évek óta rozsdásodó javítás megadta magát. Így a csövön egy 1.7 m hosszú rés keletkezett, amin át elkezdett kiáramlani a propán-bután gáz. Ez persze nyomáscsökkentést okozott, amint a gázvezeték gépészeti rendszere észlelt is, és jelezte az operátornak.

Ilyenkor általában célszerű kivizsgálni, hogy mi a gond, esetlegesen le is kell állítani a gázellátást az ok azonosításáig és megszüntetéséig. Ám ez a Szovjetunióban nem így működött. Egy ilyen apróság, mint egy kis nyomáscsökkenés nem veszélyeztethette a terv teljesítését; az ellátásnak mennie kellett, így az operátorok inkább a szivattyúk felpörgetésével állították helyre a nyomást. Tehát ráadtak még egy kis kakaót, majd nézték tovább a filmet a tévében.

A gáz a Kujbisev (transz-szibériai) vasútvonal közelében áramlott ki a csőből, és szépen nyugodtan egy hatalmas gázfelhőt képezett a vasútvonal felett. A propán-bután gáz nehezebb a levegőnél, és amúgy is szeret felhőket alkotni. A szél nem fújt, így három órányi intenzív gázömlés után már két eléggé méretes (a domborzatot a vasútvonal felé követő) felhő alakult ki.

Június negyedikén 01:14-kor két vonat érkezett a helyszínre, mindkettő személyvonat volt. Az egyik vakációzó gyerekeket szállított Niznevartovszk-ból a Fekete-tengerhez, a másik gyerekeket hozott el onnan (Alderból). A vonatvezetők észlelték ugyan a furcsa ködöt, de nem tudták, hogy mi az.

A vonatok találkozásakor elektromos szikra képződött, ami begyújtotta a felgyülemlett (és a levegővel addigra pont megfelelő elegyet képező) gázt. A termobarikus (lásd még: vákuumbomba) robbanás ereje 0.25-0.3 kT körül alakult, de erről nincs pontos adat. Az viszont tény, hogy a tűzgolyó másfél kilométer széles volt, és 4 km sugarú körben letarolta a fákat. A két vonatot elfújta a lökéshullám az összes vagonnal, a bennük lévő 1100 emberrel, és kb. 350 méternyi sínnel együtt. Még 13 km távolságban is betörtek az ablakok. A halálos áldozatok száma valahol 462 és 600 között volt (hivatalosan: 575). Ezt tartják ma az egyik legsúlyosabb vasúti katasztrófának.

Ebben a történetben érdemes azt észrevenni, hogy tulajdonképpen operátori hiba történt. 1989-ben nem számítógép, hanem egy ember hozta meg a döntést. Nem volt hibázó szoftver, aminek a magyarázata egyszerű: még ekkor sem nagyon használtak SCADA rendszereket az orosz gázvezetékek vezérlésére. Nemhogy 1982-ben..! Akkoriban nem is volt hozzá megfelelő hardverük, és bizony igény sem: bőven rendelkezésre állt a megfelelő humán erőforrás, így nem hogy automatizált, de még csak fél-automatizált rendszereket sem alkalmaztak. (Mindenki ismeri az "Új orosz számítógép = egy szekrénnyel több. Elromlik = horkol" viccet, ugye?)

És amúgy a Farewell-ügy szempontjából a legfontosabb kérdés: volt egyáltalán gázvezeték-robbanás 1982-ben?Igen, volt. 

1982. áprilisában, 50 km-re Tobolszktól történt egy komolyabb robbanás, igaz, nem az Urengoj–Surgut–Cseljabinsz vezetéken. Erről az esetről egy bizonyos Vaszilij Alekszejevics Pcselincev mesélt, aki akkoriban a Tyumen-i Körzet biztonsági főnöke volt.

Ebben az esetben is már az építésnél rontották el a dolgot: a mocsaras-lápos területen lefektetett csőből kispórolták a dilatációs (hőtágulást lehetővé tevő) elemeket és a leszorító súlyokat. Így nappal a cső felpúposodott (mint a "négyeshatos" sínje nyáron), éjszaka pedig visszament a helyére. Pár ilyen ciklust még elviselt, de egy idő után az anyag elfáradt, a vezeték felhasadt, és a kiáramló gáz rövid úton be is gyulladt. A robbanás olyan jól sikerült, hogy szétvetett és begyújtott egy kb. 150 méterre lefektetett párhuzamos csővezetéket is.

Ám itt sincs szó SCADA rendszerekről.... szóval mindenki maga találja ki maga, hogy mi az igazság. Addig pedig olvassuk el újra a Stuxnetes posztot!

Köszönet a földgáz- és olajipari mágnás, valamint orosz-szakértő Jockey11-nek a segítségért.