A következő posztban olyan repülőgépekről lesz szó, amelyek a vietnami háborúban lettek bevetve, olyan feladatkörben, amire a gyors, modern sugárhajtású repülőgépek nem voltak alkalmasak. A megemlített típusok közül néhány kifejezetten civil használatra volt tervezve, mégis derekasan helytálltak a hidegháború legvéresebb konfliktusában. A felsorolt repülőgépek közös ismertetőjegyei: légcsavarosak, lassúak, és mindig a harctér felett repültek, rendszerint igen alacsonyan. Noha nem kifejezetten csapásmérő repülőgépekről van szó, személyzeteik bátorsága és tettei sokszor voltak döntő hatással egy-egy ütközet kimenetelére.

A második világháborút követően a haditechnika rohamos fejlődésnek indult. Az egyik leglátványosabb fejlődés a légi eszközöket-repülőgépeket, helikoptereket -érintette. Pár évente állították hadrendbe a mind modernebb harci repülőgépeket, volt hogy a pilóták és a műszakiak meg sem tudták szokni az adott technikát, már kaptak is egy korszerűbb gépet. A koreai háborúban még szép számmal harcoltak a második világháború idején kifejlesztett és bevált repülőgépek, elég, ha csak a P-51 Mustang-ra gondolunk (lányoknak és újszülötteknek itt balra), vagy a B-29 Superfortress bombázóra. A vietnami háború idején már a sugárhajtású harci gépeké volt a főszerep. Második világháborús és koreai háborús elődeikhez képest jóval nagyobb és pusztítóbb fegyverarzenált tudtak szállítani, sebességük is egyre nagyobb lett, műszerezettségük a korabeli hi-tech csúcsa volt. Az amerikai csapatokat azonban kellemetlenül érintette, hogy a (szerintük) jóval elmaradottabb észak-vietnami hadsereg sorra lövöldözi le ezeket a modern gépeket, ráadásul a nagy sebességű harci gépek egyéb hátránya is kiütközött. A földi csapatok támogatása esetén a nagy sebesség pont hátrányként jelentkezett, hiszen a csapásmérő repülőgép pilótájának roppant kevés ideje maradt a pontos célzásra. Sőt, volt hogy a sűrű növényzet miatt nem is látták az ellenséges állásokat. Egy ilyen esetben egy félredobott napalmtartály borzasztó veszteségeket tudott okozni a saját csapatok soraiban, hogy a morálromboló hatást már ne is említsük. Nyilvánvalóvá vált, hogy olyan repülőgépekre van szükség, amik a harctér felett lassan és alacsonyan repülve figyelemmel kísérik az eseményeket, segítik a földi csapatok és a csapásmérő repülőgépek közti kommunikációt, figyelik a saját tüzérség csapásait, és jelentik, ha tűzhelyesbítésre van szükség. Szóval ott kell, hogy legyenek a harcok sűrűjében, (vagyis felette) előretolt légi irányítóként (forward air control- FAC). Ilyen feladatra a háború előtt az amerikai fegyveres erők nem rendszeresítettek külön repülőgép típust. Természetesen tüzérségi megfigyelésre voltak gépeik, de azokat sem arra találták ki alapvetően. Így a vietnami háború elején is egy kis futárrepülőre esett a választásuk. Ez volt a Cessna Modell 305A ami a katonai keresztségben előbb az L-19, később az O-1 Bird Dog nevet kapta. Igen, jól látja mindenki, hogy ezt a kis kétszemélyes repülőgépet szánták a dzsungel fölé. Maga a géptípus már a koreai háború idején is bizonyított, mint futárrepülő és kiképzőgép, de az tisztán látszik, hogy nem harctéri bevetésekre szánták. (Zárójelben: a maximális sebessége alig érte el a 200km/h-t) A dolog mégis működött. A légierő (USAF) a szárazföldi hadsereg (U.S. Army) és a tengerészgyalogság (U.S. Marines) is bevetette a gépet. Számtalan esetben segítették a szorongatott földi csapatokat, irányították a vadászbombázókat a célokhoz, és figyelték a tüzérség munkáját. Ha a dzsungelben harcoló amerikai katonák meghallották a jellegzetes boxermotor hangját a fejük felett, tudták, hogy nem fognak saját bombát kapni a nyakukba. Az O-1-est később felszerelték füstjelző rakétákkal is. Ez a „fegyverzet” a célmegjelölést segítette: A Bird Dog pilótája észrevette a célt, odapörkölt egy rakétát, a csapásmérő gép pilótájának pedig csak erre az általában színes füstpamacsnak a közepére kellett céloznia. A Bird Dog korlátozottan, de alkalmas volt sebesült szállításra is, bár ebben a feladatkörben a helikoptereké volt a főszerep. Az éremnek van azonban egy másik oldala is. A Bird Dog-ból nagyon sok veszett oda harc közben. Az USAF 122 darabot, a hadsereg 297-et, a tengerészgyalogság 7 darabot veszített. Az összes veszteségből csak 3 darabot lőttek le légvédelmi rakétával, a többit csöves légvédelem vagy a kézifegyverek tüze intézte el. Ennek fényében kijelenthetjük, hogy az O-1 személyzetei igen bátor emberek voltak.

Az O-1-esek sikerén felbuzdulva a hadvezetés új, nagyobb teljesítményű repülőgép után nézett. A Bird Dog váltótípusa a Cessna 337 jelzésű civil gép lett, ami a seregben O-2 Skymaster néven állt szolgálatba. A szokatlan törzsű repülőgépet két motor hajtotta, egy az orrban, egy a törzs végében kapott helyet, így a meghajtása is rendhagyó lett, toló-húzó légcsavarpárral. A futóművei behúzhatóak voltak, és már nem csak két ember fért el benne, hanem kényelmesen négy, szűkösen pedig hat. Főleg előretolt légi irányító szerepkörben használták, vagyis pont mint az O-1-est. A gép nagyobb teljesítménye, teherbírása már lehetővé tette a komolyabb fegyverzet szállítását. Na nem kell több tonnányi bombára gondolni, csupán két géppuskára, és nem irányított, földi célok elleni rakétára. Így az O-2 ha kellett, korlátozottan bár, de tudott segítséget nyújtani a földi csapatoknak, míg a fő csapásmérő kötelékek meg nem érkeztek. Az O-2-est használták pszichológiai hadviselésre (PSYOPS) is, hangszórókkal felszerelve, röpcédulázásra felkészítve. Aki látta az Apokalipszis most című filmet (aki nem az sürgősen pótolja) annak feltűnhetett egy Skymaster, mikor a tengerparti jelenetben a támadás végére a légierő F-5A gépei tesznek pontot párezer liter napalmmal. Itt a földi egységek parancsnoka kéri a támadást, és azt egy FAC O-2-es közvetíti az F-5-ös rajnak. A harci veszteségek a Skymastereket sem kerülték el. A légierő 82 darabot, a haditengerészet 7-et veszített bevetés közben ebből a típusból.

Az O-2-es sikeres alkalmazása arra ösztönözte a hadvezetést, hogy most már egy kifejezetten katonai célra tervezett géppel lássa el a FAC feladatokat ellátó egységeket. A pályázaton a North American Rockwell cég OV-10 Bronco gépe nyert. A szintén dupla faroktartós gépet már két légcsavaros gázturbina hajtotta, a pilóta és a megfigyelő egymás mögött ültek, egy remek kilátást biztosító kabinban. A kabin mögötti tehertér szükség esetén átalakítható volt, így öt ejtőernyős is befért, bár ez esetben a megfigyelő ülését ki kellett szedni. Ezzel a megoldással különleges alakulatokat lehetett az ellenség vonalai mögé kidobni, és a Bronco ha kellett, saját fegyvereivel segítséget is tudott nyújtani. Szükség esetén két hordágyon fekvő beteg és egy szanitéc is befért. Az OV-10 elsődleges feladata még mindig a földi csapatok harcának támogatása volt, pont, mint az elődeinek, tűzerőben azonban jelentős felülmúlta azokat. Négy 7.62-es beépített géppuskával, és öt fegyverfelfüggesztési csomóponttal rendelkezett, amikre bombákat, nem irányított földi célok elleni rakétákat vagy póttartályokat lehetett aggatni. Felderítésre, tüzérségi tűzvezetésre, konvojkísérésre, helikopterek védelmére és könnyű teherszállításra is használták. A Bronco azon ritka repülőgépek közé tartozik, amik a haditengerészet, a tengerészgyalogság és a légierő kötelékében is repültek. A gép a COIN hadviselés egyik emblematikus tipusává vált. Aki erről a COIN dologról többet szeretne tudni, annak ajánlom a katpol testvérblog kiváló cikksorozatát. Az OV-10 állomány is megszenvedte a háborút, a légierő 47 darabot, a tengerészgyalogság 10-et, a haditengerészet 7 darabot veszített el harc közben. 

A hidegháború amerikai sajátossága volt, hogy szinte mindegyik fegyvernem foglalkozott saját fejlesztéssel. A szárazföldi haderő is szeretett volna egy saját megfigyelő-felderítő, könnyű csapásmérő repülőgépet. Így született meg a Grumman OV-1 Mohawk, ami hát nem nyerne egy repülőgép-szépségversenyen. Ezt a gépet is két gázturbinás-légcsavaros hajtóművel látták el, és érdekességként három függőleges vezérsíkkal. A Mohawk személyzete kétfős, a pilóta és a megfigyelő egymás mellett ültek, katapultálható ülésekben. Mindkettejüknek remek kilátást biztosított az erősen domború kabintető. Az OV-1 is felfegyverezhető volt, de csak korlátozottan. A szárnyak alatti felfüggesztő pontokra inkább a bevetési idő meghosszabbítását lehetővé tevő pót üzemanyag tartályokat akasztottak. A Mohawk komoly elektronikai felderítő berendezésekkel rendelkezett, többek közt oldalra néző radarral (SLAR) amivel a terepet figyelték főleg éjszakai bevetések során. A radar jeleit egy képalkotó berendezés a megfigyelő monitorára varázsolta, és ezt a képet még a bázisra visszatérés előtt akár elő is hívhatták. (Nem nyomtatásról van szó, hanem filmelőhívásról) Mivel a Mohawk személyzetek inkább éjszakai felderítő repüléseken vettek részt a veszteségeik is jóval alacsonyabbak voltak. Mindössze 5 OV-1 veszett el ellenséges tűztől.

A szárazföldi csapatok különleges erői sokszor vették igénybe a légierő gépeit, hogy azokkal jussanak el a műveleti területre. A vietnami háborúban a különleges műveletekhez sokszor nem kellett nagy befogadóképességű teherszállító gép, lévén kis, pár fős csoportokat kellett szállítani. A légierő Helio U-10 Courier tipusú repülőgépe kiválóan megfelelt erre a célra. A pilótán kívül négy katona fért még be a gépbe. Az U-10 ráadásul nagyon rövid nekifutás után már a levegőben is volt. A nagy felületű szárnyai miatt a legalacsonyabb sebesség, amivel még irányíthatóan a levegőben maradt, 43 km/h volt. A legnagyobb sebessége viszont 260 km/h körül alakult. Természetesen ezt a típust is használták előretolt légi irányítónak, könnyű teherszállításra, és röpcédulaszórásra. Felfegyverzett változata azonban nem volt. A légierő ebből a típusból 1 darabot vesztett el harc közben.

Közhely, hogy a vietnami háború alatt az amerikai haderő minden lehetséges harceszközt kipróbált, amiben fantáziát látott. Így került harci alkalmazásra egy vitorlázó repülőből kifejlesztett repülőgép. A Lockheed YO-3 Quiet Star kifejlesztésénél elsődleges szempont volt, hogy a repülőgép rendkívül halk legyen, és kétfős személyzetével képes legyen éjszakai bevetésekre. Mivel a nyomasztó amerikai légifölény miatt a vietnami utánpótlás jórészt éjszaka zajlott, a Q Star gépek feladata volt ezeknek a konvojoknak a felderítése. A felszereléshez éjjellátó eszközök, infravörös tartományban működő kamerák tartoztak. A gép annyira halkra sikerült, hogy a konvojban utazó katonák sosem hallották meg, ha a közelükben elsuhant egy YO-3. A sikeres felderítés eredményét, a konvoj helyét a Q Star személyzete továbbította egy, a közeli légtérben várakozó AC-130 Spectre csapásmérő gépnek, az pedig irdatlan tűzerejével elvégezte a piszkos munkát. A Q Star gépekből 9 darab lett bevetve, személyzeteik a vietnami háború alatt rendkívül sikeresen tevékenykedtek, 1116 bevetésük alatt egyetlen gépet sem vesztettek.

Manapság sok szó esik a pilóta nélküli repülőgépekről, vagy katonás megnevezéssel drónokról. Pedig már a vietnámi háborúban is szép számmal vetettek be ilyen repülő eszközöket, jórészt felderítő szerepkörben. Ezeknek a drónoknak a vietnamiak fő utánpótlási vonalait, a híres Ho Shi Minh ösvényt kellett figyelniük. De nem csak drónok figyelték az ösvényt, hanem az ösvény(ek) közelébe telepített szenzorok is. Ezek a szenzorok érzékelték a gépjárműforgalmat , (ravasz módon a gépjárműben üzemben lévő gyújtástrafó alapján) és az adatokat rádiójelek formájában továbbították, akárcsak a levegőben repülő drónok. Ezeknek a rádiójeleknek a fogadására, rendszerezésére és a megfelelő csapásmérő repülők felé történő továbbítására szintén egy külön repülőgépet rendszeresített a légierő. A Beechcraft 33 Bonanza nevű civil gépre esett a választás, ami a légierőben a QU-22 Pave Eagle nevet kapta. A QU-22 a drónok célterületének közelében, vagy a szenzoroktól nem túl messze repült. Ha értékelhető volt az adatmennyiség, akkor a gép személyzete értesítette a csapásmérő repülőgépeket, hogy melyik körzetben melyik szenzor jelzett gépjárműforgalmat. A Pave Eagle motorját is úgy alakították át, hogy a lehető legkevesebb zajjal repüljön, akárcsak a Q Star gépek. A 27 bevetett gépből 7 veszett el ellenséges tűz által.

A vietnami háború évei alatt számtalan katonai repülőgéptípus lett bevetve, sok új harceljárás lett kidolgozva, ám a dzsungel felett ellenséges tűzben lassan repülő pilótákról és gépeikről keveset lehet olvasni, olyannyira, hogy ehhez a rövidke poszt megírásához is rengeteg időt kellett eltölteni anyagkeresgéléssel. Ha fentebb kihagytam volna valamit, a kommentekben bárki kiegészítheti.