Ismerünk csatákat, amelyek évszázadokra meghatározzák egy-egy ország sorsát.

Ezek egyike volt az a japán klánok hatalmi harcait évszázadokra lezáró szekigaharai ütközet 1600 október 21-én.

Az elkövető mentegetőzik, avagy előszó

Remélem aki idetévedt, nem haragszik meg hogy kissé messziről futok neki, de  azt hiszem a speciális japán szokások, az európaitól eltérő gondolkodásmód legalább alapszintű ismertetése elengedhetetlen.

-Megj: több helyen emeltem át szövegrészeket a lent feltüntetett forrásokból. A szövegrészek nem teljesen az eredetiek, mert átszerkesztettem, kiegészítettem, javítottam őket. Van, ahol emiatt bennhagytam a japán nevek és kifejezések angolos (Hepburn) átiratát, de igyekeztem a magyar helyesírásnak megfelelően leírni. Igazság szerint hajlamos vagyok mindkettőt használni, akár egy mondatban is.

Mivel kisregénynél kevesebbet akartam írni, ez itt az események (fájó szívvel) igencsak megrövidített változata.:(

Az idézetek az olyan szamurájoknak szánt tanításokból származnak, mint a Hagakure. Érdekes elmejáték összehasonlítani az ott leírtakat a történtekkel.

Szamurájok,  shógunok és császár

Rájöttem, hogy a Busido a halálban gyökerezik. Ha dönteni kell élet és halál között, az embernek habozás nélkül a halált kell választania; ez nem különösebben nehéz, csak légy eltökélt, és törj előre.
Bár egyesek azt mondják: "Micsoda hiábavaló halál, ha az ember anélkül hal meg, hogy célját elérte volna" - az ilyen számító gondolkodásmód az öntelt, elvárosiasodott Busihdóból fakad. Élet vagy halál - ennek szorításában alig lehetünk biztosak abban, hogy a helyeset választjuk. Persze mindenki az életet választja. Hajlamosak vagyunk rábeszélni magunkat arra, hogy valahogy életben maradjunk. De gyávaság, ha úgy maradunk életben, hogy igaz célunkat nem értük el.

"...A busidó azon alapelvek gyűjteménye, mely évszázadokon át volt útmutató a szamurájok számára. Ezen elvek betartását minden harcostól megkövetelték. Bár nem jegyezték le őket, a szamuráj megérthette, hogy mi a lényege úgy, hogy az elődei hőstetteit tanulmányozta.

A busidó szerint egy harcosnak mindig kész kell lennie arra, hogy uráért, vagy egy ügyért az életét áldozza. Ennek a legvégső megnyilvánulása volt a harakiri, szeppuku,  a rituális öngyilkosság. Ezzel a szamurájok mind a bajtársaik, mind az ellenség, mind a társadalom csodálatát, és tiszteletét kivívták. Ezzel szemben Európában, ha valaki egy csata után öngyilkos lett, azt minden esetben félelemből tette."

 A busidó már a puszta létezésével megerősítette a szamurájokban azt a hitet, hogy a társadalom elitjéhez tartoznak.  Viszont az eliten belül is különálló kasztot alkottak. Elterjedt nézet volt a harcosok között, hogy minél nagyobb egy sereg, annál inkább ki kell tűnni a tömegből.

A busidó szerint egy ország vezetőjének magának is részt kellett vennie a csatákban. Hátul is maradhatott a testőrei társaságában, de ez nem volt jellemző. Kevés olyan eset volt a japán történelem folyamán melyben a vezér nem maga vezette a hadjáratot.

Maga a ""bushido" szó a harcos-lovag-út szóelemekből tevődik össze, és azokat az írott és íratlan szabályokat jelentette, melyeket a fegyveres nemeseknek -  a szamurájoknak- be kellett tartaniuk a mindennapi életben és a harcban egyaránt Ezek az elvárásokat tételesen soha meg nem fogalmazták, helyette szállóigékben,  legendák és történetek tanulságaiban adták tovább a nemzedékek között. Ezek a szabályok a fegyveres szamurájokra és családjaik tagjaira,  a fegyverforgató kaszt tagjaira vonatkoztak, akik bátorságuk és hősiességük folytán kiváltságokat szereztek. Ők voltak a szamurájok, akiknek felemelkedése a feudalizmus intézményeinek XII. századi kialakulásához köthető. A szamuráj cím öröklődött, de el is lehetett veszíteni, ha valaki nem a bushido szellemének megfelelően élt és harcolt. 

A bushidonak a Japánban elterjedt vallások szolgáltatták az ideológiai alapot.

A zen-buddhizmus a sorsba vetett nyugodt bizalomra, az elkerülhetetlenbe való beletörődésre, az élet semmibevételére és a halállal való barátságos viszonyra tanította követőit. A sintoizmus  az ősök és a császári család tiszteletét, a gyermeki jámborságot hirdette. A bushido két alaptanítása, a hazafiság és a hűség - is sintoizmus tanításaiból ered. A források között találjuk a kínai gondolkodókat, Konfuciuszt és Menciuszt is. Tanításaik természetesen nem mondanak ellent az előbb említett vallási tanításoknak, amennyiben a hűséget, kötelességet, hagyományok tiszteletét hangsúlyozták az erkölcsi viszonylatrendszer 5 területén: úr és szolga, apa és fiú, férj és feleség, idősebb és fiatalabb testvér, barát és barát között.

Nézzük meg még egyszer, részletesebben is, mik voltak ennek a szamuráj erkölcskódexnek a  főbb pillérei a gyakorlatban?

Seigi : A helyes döntés és a becsületesség

 Yuki : A bátorság és a hősiesség

Jin : A szánalom és a jóindulat mindenki iránt

Reigi : Az udvariasság és a helyes cselekedet

Makoto : Az igazságosság és a kimondott őszinteség

 Meiyo : A tisztelet és a dicsőség

Chugi : A rajongás és a hűség

Avagy:

Egyenes jellem, igazságosság

A bushido vezéreszméjének tekintett egyenesség, adott tartást a szamurájnak.  Az egyenes jellem az az erő, mellyel tudjuk, hogyan kell cselekednünk. Ide tartozik a kötelesség fogalma is, a "giri". A kötelesség, mely akkor is tetteink mozgatóereje, ha érzelmeink mást diktálnának. Ez kényszeríti ránk a gyermeki jámborságot (pl. szüleinkkel szemben), ha a szeretet már hiányzik.

Bátorság és kitartás

A bátorság csak akkor számít erénynek, ha az igazságosság és a becsület védelmében használják, egyébként lehet aljasság vagy ostoba vakmerőség. Igazi bátorságot csak  hűség és becsület szül. Ennek elsajátítására korán elkezdik tanítani a szamuráj gyermekeket, sokszor a  kegyetlenség határát is átlépve Bátorság szamuráj férfiban és nőben egyaránt jelen kell, legyen. Nőktől ugyanúgy elvárták, hogy hősiesen küzdjenek, és ha kell hősiesen haljanak meg.

Jóindulat, együttérzés

A japán feudalizmus Nitobe szerint azért nem lett önkényuralom, mert a keleti filozófiák szellemében jól megfért egymás mellett a nyílt becsületesség és szigorú igazságosság, mint férfias erények,  és a jóindulat,  könyörületesség nőies értékei. Ezt testesíti meg az uralkodó jóindulatú szülői gondoskodást szimbolizáló igazságossága. A jóindulat azonban nem gyengeség, hanem céltudatos erő.

Udvariasság

Az udvariasság az együttérzésből származó erény, mivel kifejezi a másik ember személyének és érzéseinek tiszteletben tartását. A japánok úgy tartják, hogy legmagasabb rendű formájában megközelíti a szeretetet. Az udvariasság finoman kimunkált szertartások, etikett formájában figyelhető meg, melynek legfőbb jellemzője a kecsesség. Legszebb példája ennek a teaszertartás, amelynek kecsessége nem felesleges modorosság, hiszen a békesség és fegyelem a lélek leggazdaságosabb működésmódja. Az udvarias bánásmód persze barátnak és ellenségnek egyaránt kijárt. Udvariatlannak lenni annyi, mint lábbal tiporni a másik ember személyét, s ez becsületsértés, mely az egyik legkomolyabb, mindenkor megtorlást kívánó bűn.

Igazmondás, őszinteség

E nélkül az erény nélkül az udvariasság csak színjáték. A szamuráj szava olyan mértékben hitelesítette egy állítás valósságát, hogy írásbeli megerősítésre nem is volt szükség. (bushi no ichi gon)  Persze mindig akadnak igaz és hamis prédikátorai egy eszmének. A japán történelem sem mentes a stratégiai célú cselszövésektől és hazugságoktól. A bushido szellemében azonban az igazság követése volt az egyetlen bátor, becsületes cselekedet. Az udvariasságból elferdített igazság azonban nem bűn, hanem üres formalitás, melyet valószínűleg senki nem vett komolyan.

Becsület

A bushido legfontosabb erénye, mely a személyes méltóságot és önértékelést is magában foglaló érzés. A fogalom maga új keletű a japán nyelvben, a lovagi korban olyan szavakkal fejezték ki, mint név, arc, külső megítélés. (memboku) Ha valaki "elveszítette az arcát", vagyis megszégyenült, az a legnagyobb megaláztatás volt egy szamuráj részére. . A becsület elveszítéséhez kapcsolódó szégyenérzetet korán a szamurájba nevelték azt tanították, hogy "a becstelenség olyan, mint a fa kérgén lévő forradás, az idő ahelyett, hogy meggyógyítaná, egyre nagyobbra növeli". Ezért a becsület nevében gyakran követtek el rémséges kegyetlen megtorlásokat. Ha a becsületet megtorlással nem lehetett visszaszerezni, akkor a szamurájnak kötelessége volt szeppukut elkövetni, mellyel visszaállíthatta nevének tekintélyét, vagy legalább következő életeire jobb pozíciót biztosított lelkének.

A hűség - kötelesség

 A japán feudalizmus hierarchikus társadalmában is elsősorban a hűbérúrnak tartoztak vazallusai hűséggel, de a társadalom minden intézményében jelen volt a feljebbvalókkal szembeni hűség kötelme. Igaz volt ez a családra, ahol gyermekek szüleiknek, feleségek férjüknek, fiatalabb testvérek idősebb testvérüknek voltak kötelesek hűséggel szolgálni. A többszörös hűségi láncolatban azonban mindig a hűbérúrhoz (földesúrhoz) való kötöttség volt a legfőbb. Csak ezután következett a család, amelynek érdeke és értéke egy és oszthatatlan, a tagok egymásnak elkötelezettek, s ez a kötelezettség a (jó esetben szeretettel megtöltött) hűség. Némely esetben azonban a családi és hűbéresi kötelékek is összefonódhattak. Ilyenkor is mindig a hűbéresi hűség volt az előbbre való. . A feleség örökös hűséggel tartozik férjének, aki akár halálba is küldheti nejét, ha kedve úgy tartja (és hűbérura nem rendelkezik másként!). A hűség vezeti a nőt, amikor önmagát és egyéb kötelezettségeit figyelmen kívül hagyva intézi férje ügyeit, vezeti a háztartást. Hűséggel tartozik nem csak férjének, de férje egész családjának is. A hűséget és az azzal járó engedelmességet azonban még a hűbéres sem volt köteles birkamód bólogató Jánosként megélni. Volt azonban olyan hűtlenség is, mely lázadásnak minősült a hűbérúr ellen. Ebben az esetben nem volt kegyelem, vagy megbocsátás.

Önuralom

A japánok, más ázsiaiakhoz hasonlóan ritkán mutatják ki őszintén érzéseiket. Főként igaz ez az indulatokra, melyekről azt tartják, hogy megzavarják a belső békét, a va-t. Másrészt bánatuk vagy fájdalmuk kifejezésével nem akarják megzavarni a többi ember harmóniáját, vagyis az udvariasság és együttérzés miatt nem sírnak vagy dühöngnek hangosan. A bushido szellemében még a legtermészetesebb érzéseket is elfojtották, nehogy megzavarják a gondolatok és cselekvés összerendezettségét. Az arcon tükröződő általános mosoly az elfojtott érzések leplezésére, ellensúlyozására szolgált. ) Az önkontroll tetőfokát a rituális öngyilkosságban (szeppuku) érte el, mely szintén a szamuráj kiváltsága volt. A szeppuku dicső halál, melynek elvégzésére már kiskorukban megtanították a szamuráj fiúkat és lányokat egyaránt. A halál elfogadása azonban nem jelenti, hogy siettetnék azt, vagy indokolatlanul követnének el szeppukut. Azért sem tehették ezt, mert életük mindenkor hűbéruruk kezében volt, ha ő megtagadta az öngyilkosságot, akkor a szamuráj nem tehette meg.

A szamuráj élete olyan mint a cseresznyevirág.

De kik is voltak a szamurájok?

A VIII. és XII. század közti Japánban a császár hatalma fokozatosan jelképessé – szakrálissá – vált, a központi hatalom meggyengült, miközben az országban kialakult a daimjók (földesurak) szigorú hűbéri rendszere.

Kialakult a japán társadalmi rend ezer éven át megmaradó hierarchiája, melynek tetején a szamurájok álltak. A szamurájok kezdetben csupán fegyverforgató katonák voltak, ám a Heian-korszak közepén – ezer körül – már csak kiváltságokkal rendelkező, sőt többségében földbirtokkal, vagyonnal bíró felső rétegbe tartozó ősi családok sarjai kerülhettek közéjük. A XII. századra minden daimjó (földesúr) szamuráj volt, és az ország lakossága négy társadalmi szintet alkotott. A szamurájok alatt a parasztok álltak, velük nagyjából egy szinten a városi kereskedők, kézművesek, legalul pedig a szolgák, és a legalantasabb munkákat végző  társadalmon kívüliek, az eták álltak. A négy társadalmi réteg közül csak a szamurájok viselhettek fegyvert, csak ők birtokolhattak földeket, csak ők gyilkolhatták büntetlenül az alattuk lévő rétegek tagjait. A szamurájuk egymás közt is szigorú hűbéri láncot alkottak. A föld nélküli szamurájok katonailag szolgálták a birtokos szamurájokat, akik a még nagyobb birtokkal rendelékező szamurájok, a daimjók szolgálatában álltak.

A gyakori belháborúk során a daimjók egymás elleni harcaiban szamuráj seregek csaptak össze egymással.

A hadjáratokban győztesek elvették a legyőzött daimjó földjeit, szamurájait pedig vagy kivégezték, vagy felfogadták saját szolgálatukba.A szamurájok gyermekei 7 éves korukban kapták meg a rövid kardot, a vakizasit, és 14 éves korukban lehetett katanájuk, azaz hosszú kardjuk. A szamurájokat arra képezték ki, hogy ölni tudjanak, megvédjék hűbérurukat. Joguk volt ölni, bárkit meggyilkolhattak.

Macudaira Szagami no kami, az Inaba tartománybeli Tottori nagyurának egyik vazallusát Kiotóba küldték, hogy biztosítsa a hűbérbirtoknak szánt kölcsönt. Egy nap, amikor bérelt házából a belvárosba ment, hogy figyelje a járókelőket az utcán, meghallott egy embert, aki ezt mondta: "Azt mondják, abba az utcai verekedésbe keveredett szamurájok Macudaira Szagami no kami csatlósai." "Nyugtalanít engem ez a csatlóstársaim közeli csetepatéjáról szóló beszéd" - gondolta a vazallus. "Az edói birtokon állomásozó csatlósaink tartalékai vannak itt, hogy megnézzék a várost, és valószínűleg belekeveredtek a verekedésbe" - mondta magában.
A járókelőtől megtudta, hogy hol volt a verekedés, lélekszakadva odasietett, de addigra már csatlóstársait vagy megölték vagy a kegyelemdöfésre vártak. Rögtön kihívta a két ellenfelet, megölte őket, majd hazament. A bíróságon értesültek az összetűzésről, és behívatták a vazallust. Amikor megkérdezték tőle, igaz-e, hogy erőszakkal részt vett barátai törvénysértő verekedésében, azt válaszolta: "Az olyan vidéki embernek, mint nekem, nehezére esik az önök hivatalnoki észjárását teljes egészében megérteni. Volnának szívesek megismételni a kérdést?"
A felbőszített bírói testület felcsattant: "Talán nagyot hall? Verekedésbe keveredni és vért ontani a törvény és az erkölcs puszta megsértése, nemde?" A megvádolt csatlós így válaszolt: "Kezd már derengeni előttem az észjárásuk, uram. Bár önök azt állítják, hogy összeütközésbe kerültem a törvénnyel és az erkölccsel, én soha sem tettem ilyet. Ami azt illeti, egyik élőlény - ez emberről nem is beszélve - sem szeret megválni az életétől. Nekem, a magam részéről különösen kedves az életem. Mindamellett úgy éreztem, ellent mondana a Busidónak, ha figyelmen kívül hagynám azt a hírt, hogy csatlóstársaim az utcán harcolnak, ezért a helyszínre siettem. Mi több, ha megölt barátaim láttán szégyenletesen hátat fordítottam volna, én élnék, de a Busido már kihalt volna. Ezért aztán félredobtam számomra kedves életemet, hogy a szamuráj törvényeinek megfelelően cselekedjek, és megfeleljek a szamurájok erkölcsének. Ahogy a csetepaté idején már feladtam az életemet, most is méltányolnám az azonnali büntetést."
Ezt hallva a bírói testület mélyen megrendült. Felhajtás nélkül lezárták az ügyet, és a bíróság értesítette Szagami no kamit, hogy van egy figyelemre méltó csatlósa, akit tartson nagy becsben.

...

 A szamuráj családba született nők is szamurájnak számítottak, és rendelkeztek az összes szamurájkiváltsággal, de harcosi kötelességeik csak a családjuk (illetve hűbéruruk) megoltalmazására korlátozódott.

A sógunátus

A sógun kifejezés nem volt új Japánban, ugyanis Honsú északi részének meghódításakor az uralkodók legeredményesebb hadvezéreiket a szeii-tai-sógun, azaz „barbárverő nagy generális” címmel tüntették ki. A 12. század végén visszahozott sóguni cím azonban ettől jelentősen eltért, hiszen ezek a katonák politikai hatalommal is rendelkeztek, székhelyükről, a bakufuból (kormányzás a hadvezéri sátor alatt)– természetesen a császár nevében – gyakorlatilag ők kormányozták a birodalmat. Ennek a rendszernek a kiépítése Minamoto no Joritomo nevéhez fűződött. Neki sikerült az, ami előtte senkinek:  legyőzni az összes riválisát, és uralma alá hajtani Japánt.  Miután legyőzte a rivális Taira klánt, székhelyét Kamakurába helyezte 

A 13. században Japánt kétszer is a mongolok támadták meg, de a japán seregeknek mindkétszer sikerült feltartóztatni a támadókat, amíg a menetrendszerűen megérkező tájfunok el nem pusztították az inváziós flottákat.

Ezeket a viharokat a japánok isteneik segítségnek hitték és kamikazének („isteni szél”) nevezték el.

A Kamakura korszakban 140 éven át Joritomo klánja uralkodott – a császár hatalma végleg jelképes lett – ám 1333 –ban hatalmukat megdöntötték, és az Asikaga sógunok korszaka következett. A birodalom központja újra Kioto lett. Az Asikaga sógunok nem tudták irányítani az ország több tucatnyi feudális hadurát, a daimjókat, így 1467-ben kitört a polgárháború és kezdetét vette a hadakozó fejedelemségek kora (Szengoku-dzsitai)

Európaik közül a portugálok jutottak el elsőnek Japánba,  a közeli Macao kikötője volt volt legfőbb ázsiai kereskedelmi támaszpontjuk.  1543 –ban léptek japán földre, és néhány évtized alatt kezükbe kaparintották a Kína és Japán közti kereskedelem lebonyolításának jogát. A katolikus papok terjeszteni kezdték a kereszténységet, Xavéri Szent Ferenc Kjusu szigetén tömegeket térített meg.

Ezalatt  Japánban egymás után három nagyhatalmú vezető is megkaparintotta a teljhatalmat:

Nakanunara, korositesimae, hototogiszu (Ha a kakukk nem énekel, öld meg)   

    — Oda Nobunagáról

Nakanunara, nakasitemiszejó, hototogiszu (Ha a kakukk nem énekel, csábítsd el)              

— Tojotomi Hidejosiról

Nakanunara, nakumademató, hototogiszu (Ha a kakukk nem énekel, várj csak rá)             

— Tokugava Iejaszuról

Oda Nobunaga a 16. század második felében számos daimjó területét hódította meg Európából beszerzett fegyverekkel, de mielőtt egyesíthette volna az egész országot, 1582-ban merénylet áldozata lett. Nobunagát hű támogatója, Tojotomi Hidejosi követte, aki 1590-ben végül egyesítette Japánt. Hidejosi kétszer is megtámadta Koreát, de nem sikerült legyőznia a "fokhagymafaló" koreaiakat, és azok kínai szövetségeseit, ezért Hidejosi halála után1598-ban a japánok elhagyták Koreát.

A korszak harmadik sikeres hadvezére Tokugawa Ieyasu 1543. január 31.-én született a Mikawa tartománybeli Okazakiban, a  Matsudaira családban. A szomszédos nagyhatalmú daimyókkal, az Imagawákkal és az Odákkal zajló konfliktusok alatt 11 éven át túszként élt, mikor épp hová kellett eleven biztosíték..

1557-ben elvett egy Imagawa hercegnőt, és elkezdődött hadvezéri pályafutása.

A következő években hazatért Okazakiba, és átvette a Matsudaira család irányítását. Szövetséget kötött családja régi ellenlábasával, Oda Nobunagával, és megszakította a kapcsolatot az Imagawákkal. Ekkor vette fel a Tokugawa Ieyasu nevet.

Egyesítette a mikawai birtokokat, az Imagawa család széthulló területeit pedig felosztotta maga, és Takeda Shingen között. 

1579-ben, még a Takedákkal való csatározások alatt halálra ítéli feleségét, valamint elsőszülött fiát szeppuku végrehajtására utasítja, ugyanis vádlóik szerint összeesküvést szőttek Oda Nobunaga meggyilkolására. Iejaszu inkább szövetségesét, mint a családját választotta, ezzel is igazolva a szamurájok ideálját a hűségről. Örökösének Tokugava Hidetadát, sorban a következő és egyben kedvenc fiát teszi meg.

Rjói szerzetes azt mondta: "Egykoron a szamurájok rettegtek a gondolattól, hogy ágyban halnak meg. Remélték, hogy csak a csatatéren éri őket a halál. Egy szerzetes sem tud végigmenni az Úton, hacsak nem gondolkodik így.

Nemsokára Oda Nobunagát megyilkolták, és egyik hadvezére, Tojotomi Hidejosi vette át a helyét. 

  Ő Iejaszut ellenfélnek tekintette, (nem véletlenül)  és  csak több éves konfliktus után született csak közöttük békeszerződés, amelynek értelmében Iejaszu fia túszként került Hidejoshihoz.

Az 1580-as évek hátralévő részében Iejaszu folyamatosan gyarapította vazallushadseregét, növelte birtokai bevételét.

1590-ben Hidejosi megtámadta az utolsó független daimjót, Hódzsó Udzsimaszát, aki  a nyolc kantói tartomány fölött uralkodott. Odavara ostroma alatt Hidejosi rendkívüli ajánlatot tesz Iejaszunak: felajánlotta a Hódzsók nyolc tartományát, cserébe az Iejaszu által irányított öt tartományért.  Iejaszu elfogadta ajánlatát. ( ami ell kell ismerni, elegáns csapda...) Miután a Hódzsók letették a fegyvert, Iejaszu átvette az irányítást területeik fölött, ezzel véget vetve a Hódzsó család több mint száz évig tartó uralmának. Iejaszu ekkor feladta az irányítást az ő öt tartománya felett (Mikava, Tótómi, Szuruga, Sinano, Kai), és minden katonájával és vazallusával együtt átköltözött a Kantó vidékre. Iejaszu Edo, egy halászfalu helyén elkezdi felépíttetni családja új közppontját (Ez ma Tokio-ként gondolom jobban ismert.)

Egy szamurájnak mindenekelőtt azt a tényt kell észben tartania - éjjel és nappal, Újév reggelétől, amikor felemeli evőpálcikáját, hogy elfogyassza reggelijét, egészen az év utolsó éjszakájáig, amikor elkészíti éves elszámolását -, hogy meg kell halnia. Ez a legfőbb feladata. Hogyha ezt mindig észben tartja, akkor képes lesz a hűség és a gyermeki kötelesség útja szerint élni, számtalan veszélyt és csapást el fog kerülni, távol tudja tartani magát a betegségektől és a balsorstól, sőt mit több: hosszan élvezheti az életet. Nagyszerű személyiséggé fog válni, aki sok csodálatraméltó tulajdonsággal rendelkezik."

Ez volt talán a legkockázatosabb döntés, amit életében meghozott, hiszen jórészt a korábban a Hódzsó családhoz tartozó harcosokra  kellett bíznia saját és családja életét. De sikerült megbékítenie a Hódzsó szamurájokat /akik úgy látták, elég rátermett az új főnök, ezért nem merényelték meg kötelességből/ és  vidék jelentős fejlődésnek indult az irányítása alatt. Ez a  terület akkor eléggé elszigetelt volt Japán többi részétől, ezért Iejaszu egyedülálló mértékű autonómiára tett szert. Pár éven belül az ország második leghatalmasabb daimjója lett, csak Tojotomi Hidejosi állt fölötte. Hidejosi 1598-ban súlyosan megbetegedett, tudta hogy a halálán van.  Ezért összehívta legbefolyásosabb vazallusait, hogy fia öröklését biztosítsa. Régenstanácsot nevezett ki, fia nevelését Tokugavára és Maedára bízva. Egy másik ötfős tanácsot  a főváros ügyeinek intézésével bízott meg,  ennek volt az egyik tagja Isida Micunari.

Iejaszu éppen hadjáratot szervezett a fellázadt Ueszugi régens ellen, amikor ellenfele,  Isida cselekvésre szánta el magát. Az öt fővárosi tanácstag és a három másik régens nevében 13 vádból álló hivatalos panaszt intézett Iejaszuhoz, felróva neki többek között a megkötött politikai házasságokat, amik tilosak voltak a régenstanács tagjainak, és az oszakai vár sajátjaként való használatát. Iejaszu ezt nyílt hadüzenetként értelmezte. Az erőviszonyok már ekkor egyértelműek voltak: Tokugava lett a keleti hadsereg, míg Isida a nyugati hadsereg parancsnoka.

Tervek és előkészületek

Isida titkos szövetséget kötött a birtokaira visszatért Ueszugi Kagekacuval, hogy közösen támadják meg Tokugavát, akinek birtokai kettejük között helyezkedtek el, így két tűz közé szorítva őt.  Iejaszu azonban értesült erről a tervről, és titokban értesítette a saját szövetségeseit. Kifelé azonban úgy mutatta, mintha nem tudott volna a csapdáról, és előbb Ueszugi ellen indult, majd váratlanul fordult nyugatra, Isida ellen. Utóbbi ezalatt Kiotóban a Tokugavához hű tábornokok feleségeit akarta túszul ejteni. Egyikük, Hoszokava Tadaoki felesége, a keresztény hitre tért Hosokawa Gracia megölette magát egyik szolgájával, ami sokkolta az egész várost, így Isida csak jelképes létszámú őrséget hagyhatott hátra. Ennek következtében a többiek éjszaka megszöktek, és az esemény Isida sok támogatóját elbizonytalanította. Tokugava Iejaszu nyugat felé vonuló seregének az volt a célja, hogy  a két országos kereskedelmi úton, a Tokaidón, és a Nakeszandón felvonulva legyőzzék Isidát és elfoglalják hátországát, Szavajamát, ezzel előidézve a nyugati hadsereg felbomlását.

Erőviszonyok

Nyugati hadsereg

A nyugati szövetség tényleges vezetője Isida Micunari, Tojotomi Hidejosi régi barátja volt, aki a taikohoz hasonlóan alacsony sorból származott, és a Fudzsivara családra próbálta visszavezetni eredetét^.

Nem rendelkezett sem Iejaszu befolyásával, sem vagyonával sem különösebb katonai képességekkel ezért mellette nem harcoltak jelentősebb tábornokok. A névleges vezető Móri Terumoto volt, aki Isidánál nagyobb tekintélynek örvendett, és a következő klánok támogatták: Móri, Isida, Ukita, Csószokabe, Konisi, Szanada, Tojotomi és Simazu. "Papíron" a nyugati hadsereget támogatták a Kikkava, Kobajakava, Vakizaka és Ogava családok is. Ők viszont már jó előre megegyeztek a Tokugavákkal, hogy majd a csata során beállnak a másik fél oldalára....

Köztük volt a csata egyik eldöntője, Kobajakava Hideaki, Tojotomi Hidejosi egyik örökbefogadott fia, Móri Terumoto unokatestvére, akit Isida még a koreai hadjárat során alázott meg, ám most a kanpaku címét ígérte neki. Nevelőanyja, Hidejosi özvegye azonban meglepő módon a Tokugavához való csatlakozást javasolta neki.

A keleti hadsereg

A keleti szövetség vezetője Tokugava Iejaszu volt, aki a Minamoto családra tudta visszavezetni eredetét. Az ügyét jóval több elkötelezett földesúr támogatta, mint Isidáét. A következő jelentős családok támogatták: Tokugava, Hoszokava, Honda, Kjógoku, Ikeda, Fukusima, Jamanoucsi, Ii, Tódó, Hacsiszuka és Ikoma. Legjelentősebb tábornokai Kató Kijomasza, Kató Josiaki, Kuroda Nagamasza és Ii Naomasza voltak

Szekigaharai hadjárat

Tokugava Iejaszu szándékosan lassan haladt kelet felé, tudva Isida tervéről, és a harcot inkább két szövetségesére bízta. 40 napos utazás után, augusztus 10-én érkezett meg Edóba, de csak szeptember 1-jén indult meg Kagekacu területei felé 50 000 katonával, és Ójamába vette be magát. Eközben  Móri Terumoto fővezért a keleti sereg Oszakában hagyta. Kikkava Hiroie,  az unokatestvéree ezen annyira feldühödött, hogy  üzent Tokugava két tábornokának,  a Móri család 36 000 katonája nem fog harcolni ellenük a döntő ütközetben.

 A nagy hullám megindul......

A nyugati hadsereg augusztus 27-én ostrom alá vette a fusimi várat, ami 10 napon keresztül, szeptember 6-ig tartotta magát. A parancsnok, Torii tudta, hogy minél több időt kell nyernie Iejaszu számára. De egy áruló (vagy egy nindzsa?) belülről felgyújtotta a várat, a tűzben elégett a védművek nagy része, csak kétszáz védő maradt életben. Ők több sikeres kitörést hajtottak végre az ellenség ellen, de a végére már csak 10-en maradtak, akik, hogy ne eshessenek fogságba,  közösen szeppukut követtek el. Isida 3000 katonát vesztett a fusimi várnál.  Továbbindulva  az ógaki várnál egyesült szövetségeseivel,  és készült a  támadásra.

Iejaszu szeptember 10-én már ismét Edóban volt katonáival, a nyugati hadjáratot tervezve. A hadjárat kulcsa a fővárost és Edót összekötő két út birtoklása volt, amiket a gifui és a kijoszui vár ellenőrzött. Tokugawa két, összesen több mint 30 00 fős sereget küldött a gifui várkastély ellen. Két hét múlva a seregek támadtak. Majdnem egymás ellen: a seregek kinevezett parancsnokai kís híján párbajt vívtak, hogy eldöntsék, ki jogosult a dicsőségre...  Győzött a józan ész, rájöttek, nem kötelező egymásra támadni, amikor lehet a vár ellen is, egyszerre két irányból. Így is lett:  amíg Fukusima serege elölről támadott , addig Ikeda hátulról. Másnapra elfoglalták az erődöt.

Iejaszu október 7-én elhagyta Edót 30 000 katonával, és nyugatra indult.

Ostromok, késések

Hoszokava Júszai, Tokugava tábornokának, Tadaokinak az apja,  menye, Grácia halála után visszatért a Tanabéban lévő erősségébe, aminek 500 fős helyőrsége Iejaszu oldalára állt. Ueszugi 15 000 embere Isida zászlói alatt ostrom alá vette a várat. Bár gyors győzelemnek ígérkezettt, mégis két hónapos ostrom lett belőle. Ellenfelei ugyanis annyira tisztelték Júszait, hogy szándékosan hátráltatták az ostromot, például nem helyeztek lövedéket az ágyúkba, mielőtt elsütötték azt. Júszai csak a császári követ utasítására adta meg magát. Szabadon elvonulhatott, az ostromló sereg pedig már nem ért oda a döntő ütközethez..

Persze a strarégia gondolkodás többször a másik oldalon is hiánycikk volt:

Iejaszu fia,  Tokugava Hidetada 36 000 fős hadseregével  ostrom alá vette az uedai várat , apja szigorú tiltása ellenére. A várat Iejaszu régi barátja, Szanada Maszajuki védelmezte aki bizony pengeélen táncolt:  egyik fia Isida, a másik Tokugava oldalán harcolt. Négy napig fel tudta tartani a létszámfölényben lévő keleti katonákat.  Hidetada végül úgy döntött,  az ostromot beszüntetve nyugatra indul, de a kalandja miatt ő is késve érkezett meg a csata helyszínére.

Az apja nem volt igazán boldog....

A harmadik jelentős ostrom szintén a Isidóék nevéhez fűződik, akik az ócui várat akarták elfoglalni. A  helyőrséget Kjógoku Takacugu,  az ostromlókat Móri Motojaszu vezette. Október 13-án kezdődött meg az ostrom a vizesárkokkal  körülvett vár ellen. Az ostrom a szomszédos Kiotó lakóinak is látványosságként szolgált. Az ostrom hatodik napján Kjógoku egy nindzsát küldött az ostromlók táborába,  hogy zászlókat lopjon el. Az akció sikerrel járt, és a belső vár falán másnap reggel már ott álltak kitűzve a lobogók, ami nagy szégyennek számított. Kjógoku azonban elszámította magát, ugyanis Móri egyik szövetségese, Tacsibana Munesige azt hitte, hogy elfoglalták a vár egy részét, és szeretett volna ő is részesülni a dicsőségből, megrohamozták a falakat. A megalázott Mórik szintén kétszeres erőfeszítéssel indultak támadásra, ami a következő napon sikerrel járt. A győzelem azonban újabb 15 000 katonát tartott távol a következő napon lefolyó döntő ütközettől

.Tokugava gyors hadmozdulatai, a csapatok mozgása Isidát is meglepte, aki igyekezett minél több embert maga köré gyűjteni, attól való félelmében, hogy az elkövetkező csatában a keletiek lesznek előnyben de szövetségesei csak lassan érkeztek meg. Üzenetet küldött Móri Terumotónak, hogy azonnal induljon meg Oszaka felé, azonban a küldöncöt az ellenség elfogta, így ez a szövetségese is csak késve tudott megindulni. Másik szövetségese, Kobajakava eközben titokban üzent Tokugavának, hogy a csata alatt ő is átáll.. Október 17-én, három nappal az üzenet megkapása után Iejaszu megérkezett a hozzá hű Kijoszuba, majd két nap múlva az elfoglalt Gifuba. Ellenőrzése alatt volt a két nyugati főútvonal, így az Ógakiban gyülekező ellenséget kikerülve bármikor elszigetelhette Isidát.

Október 20-án délben érkezett meg Akaszakába, ahol serege másik fele korábban már letáborozott. Ettől a helytől nyugatra volt Szekihagara. Isida tábornokait megosztotta a lépés: egyesek attól féltek, hogy azonnal megtámadják őket, míg a többiek úgy látták, hogy egyelőre nem várható támadás.  Főbb  vazallusai rábeszélték Isidát, hogy küldjön ki egy kisebb csapatot rajtaütést végrehajtani, így felmérve az ellenséges pozíciókat. Ebben az "erőszakos felderítésben" megsemmisült a folyó hídja.

Isida tudta, hogy a főútvonalakat ellennőrizve Iejaszu elvághatja a hátországától, ezért haditanácsa  / közben sértődések, ki a nagyobb szamuráj, etc.../ javaslatára új taktikát választott: csapdába csalják a  Tokugawákat. Ezért egy kisebb erőt hátrahagyva elindulta Szekigahara felé.

Az ütközet helyszínéül kiválasztott völgyet öt hegy (Szaszao, Tengú, Macuo, Nangú, Momokubari) határolta.  A Macuót Kobajakava seregei szállták meg. Hajnal egykor, mikor Isida a nyugati hadsereggel megérkezett, meglátogatta őt, , majd megígértette vele, hogy jelére oldalba támadja a keleti hadsereget. Isida a vele szemben lévő Szaszaón állította fel főparancsnokságát, maga alá 6000 embert rendelve, valamint itt állította fel a Simazuk és Tojotomik seregét is, majd elrendelte egy árok ásását és két fasánc felállítását is. A két hegy között lévő Tengút Ótani Josicugu, Konisi Jukinaga és az utolsónak érkező Ukita Hideie 15 700 katonája foglalta el. A Mórik és Csószokabék serege Szekigaharától délkeletre, a Nangú hegyen foglalt állást. Összesen mintegy 90 000 katonát tudtak összegyűjteni, akiket a völgy három oldalán állítottak fel, azzal a tervvel, hogy Tokugavát odacsalják, majd bekerítik. Aznap éjszaka azonban  esett, így a nagy sár megnehezítette a seregek mozgását, utána  pedig sűrű köd ereszkedett le.

Tokugava kémeitől még éjfél előtt  jelentést kapott a nyugati sereg mozgásáról. Utasítást adott a felkészülésre, és hajnali két óra körül a saját katonái is megindultak. Mivel közvetlenebb, és jobb  utat választott Isidánál, a két sereg szinte egyszerre érkezett a harcmezőre. Iejaszu a völgytől délre, a Momokubarin állította fel főhadiszállását, és 30 000 katonát rendelt a közvetlen parancsnoksága alá, arra az esetre, ha a Mórik a szavukat megszegve mégis megpróbálnának a sereg hátába kerülni. Hajnali négykor a sűrű ködben Fukusima emberei összetalálkoztak Ukitáéival, de rövid harc után visszavonultak a köd védelmébe. A többi egységet a Szaszao-hegy és az északnyugatra vezető Hokkoku mellékút között, Isida sáncával szemben állítottak fel. A köd felszálltáig ők is pihenni tértek. A szemben álló seregek összlétszáma  ekkorra meghaladta a 160 000-et.

Első órák

A köd 8 órakor hirtelen eloszlott, így a két sereg megpillanthatta egymást. A távolság néhol mindössze pár percnyi futás volt, ami meglepte mindkét oldalt. Ekkor  Ii Naomasza vörös páncélzatot viselő lovasai indultak meg először Ukita állásai felé. Ii a 20 éves Macudaira Tadajosinak, Iejaszu negyedik fiának kísérője volt. Ez azonban visszatetszést keltett Fukusima katonáiban, akik korábban megkapták a vezető sereggé kinevezés dicsőségét, vagyis nekik kellett volna a támadás ékének lenniük. A "csak azért is" támadást a  régi, tábornokok közti viszálykodás, vagy az okozhatta, hogy míg ő hűséges Tokugava-vazallus volt, addig Fukusima korábban a Tojotomi család, vagyis a mostani ellenség embere volt. Bár Ii azt kiáltotta vissza Fukusima kapitányának, hogy csak megszemléli az ellenséget, utóbbi nem tehetett mást, mint hogy csatlakozik a támadáshoz. Ii katonáinak első rohama olyan sikeres volt, hogy rövid időre még a Simazuk seregét is elérték.

Fukusima muskétásai eközben tüzelni kezdtek Ukita embereire, komoly veszteségeket okozva, miközben Kjógoku, Tódó és Terazava serege azonnal megindult Ótani állása felé. Iejaszu közelebb mozgatta a főhadiszállását a csatatérhez, alig másfél kilométerre Isidáétól, mialatt 20 000 embere megtámadta utóbbi katonáit. Véres közelharc bontakozott ki, mivel több keleti tábornok személyesen akart végezni Isidával, mint például Kuroda Nagamasza, aki még Koreában különbözött össze vele. Tokugava muskétásai Isida csapatait is tűz alá vették súlyos veszteségeket okozva.  Isida azonban nem vonult vissza, ehelyett öt ágyúval tűz alá vette a támadókat, bár ennek inkább csak lélektani jelentősége volt. De a terv bevált, és a támadók visszavonultak. Ekkor  Isida küldött egy nagyobb sereget Tanaka Josimasza megtámadására, de  Tokugava-erők  már újraszerveződtek, és két oldalról támadva súlyos veszteségeket okoztak.

A főseregtől keletre elhelyezett Aszano Jukinaga, a csata kezdetét látva, támadást indított a Nanbú hegyen lévő Nacuka Maszaie jóval kisebb serege ellen. A Mórik Kikkava Hiroie parancsára vártak, ő azonban nem mozdult, így a mögöttük felállított Csószokabe-katonák sem tudtak támadni. A csatatér eközben egyre kaotikusabbá vált, a csapatrészek fel-alá hullámozva újra és újra közelharcba keveredtek, miközben mindkét fél muskétákkal lőtte a másikat.

Délelőtt, mikor már két órája tartott az ütközet, Iejaszu még  közelebb hozta a parancsnokságát, már kevesebb mint egy kilométerre volt Isidáétól. De a nyugati hadseregből eddig mindössze 35 000-en harcoltak: sem Hideaki, sem a  Mórik és a Simazuk sem mozdultak. Utóbbiak akkor sem, amikor Ii támadása fenyegette őket vagy a keleti sereg katonái majdnem elérték Isida állásait.  Aki a Simazuknak parancsot adott a támadásra  üzenetet küldött, azonban a futár megsértette a daimjót azzal, hogy nem szállt le a lóról, mikor átadta azt. Isida végül maga ült lóra, átlovagolt és személyesen követelte Simazu Josihirótól a csatában való részvételt, ő azonban azt válaszolta, hogy minden egység a saját belátása szerint folytatja a harcát. A döntésben szerepet játszhatott az Ógakiban pár órája történt megbeszélés, ahol Isida burkoltan gyávának nevezte a másikat.

Isida  főhadiszállásra visszatérve látta, hogy a nyugatiak Ukita vezetése alatt újraszerveződtek, és lassan visszaszorították a Tokugava csapatokat. Az ellentámadás túl jól sikerült, ugyanis majdnem annyira visszaszorult az ellenség, hogy Hideaki nem tudta volna megfelelően oldalba támadni őket.  Teljes lett a káosz...

Isida úgy ítélte meg, hogy eljött a megfelelő idő Hideaki 15 000 fős seregének a bevetésére, és meggyújtotta a támadási jelként megbeszélt tüzet. Ő azonban nem mozdult, ami megdöbbentette Isidát. Tudtán kívül a Mórik is erre szánták el magukat. A Nangu hegyen felállított katonák is látták a jelet.  Üzentek Kikkavának, hogy indítsák meg a megbeszéltek szerint a támadást, ő azonban azt üzente vissza, hogy éppen ebédel és hagyják békén, így kénytelenek voltak ők is várni. Ótani és Konisi is üzentet küldtek Hideakinak, támadásra sürgetve őt, de nem érkezett válasz. Iejaszu a túloldalon azt látta, hogy bár nem támadják meg Hideaki katonái, a nyugati sereg felé sem indultak meg. Kuroda Nagamasza egyik emberét küldte el Hideakihoz, aki megragadta annak tanácsadóját, és a kardját a hasához nyomta, megfenyegetve őt, hogy ha nem támadják meg Isidát az ígéretüknek megfelelően, megöli.

 Iejaszu  ezelat Hideaki táborát figyelte és várta, hogy mikor áll az nyilvánosan az oldalára.. Egy veszélyes döntésre szánta el magát: utasította katonáit, hogy nyissanak tüzet Hideaki állásaira, a háta mögé célozva. A terv sikerrel járt, ugyanis Hideaki, felocsúdva a tétlenségből, támadást vezényelt Ótani serege ellen. A híres leprás tábornok már amikor Hideaki megtagadta a parancsot, felkészült annak árulására:  katonáinak felét elküldte, hogy szálljanak szembe  az új fenyegetéssel. Őket azonban már megtámadták a keleti erők, és a hátrányban lévő csapat parancsnokait egyesével vágták le a harcban. Hideakit követve átállt még Vakizaka Jaszuharu, Kucsiki Motocuna, Ogava Szuketada és Akaza Naojaszu is.

Ótani látva, hogy a csata elveszett  utasította egyik szamuráját, hogy segédkezzen a szeppukujában, majd a levágott fejét rejtse el az ellenség elől. A szamuráj így is tett,  majd ő maga is öngyilkos lett. A maradék katonáin keresztülvágva magukat Hideaki emberei hátba támadták Konisit és Ukitát, akik nem készültek fel egy esetleges árulásra.

Az eddig kiválóan harcoló nyugati sereg  kezdett összeomlani. Ukita személyesen akarta Hideaki fejét venni, azonban tisztjei visszatartották, és biztonságba kísérték. Ezután Konisival együtt elmenekültek az Ibuki-hegyen keresztül. Eközben a Simazu sereget is elérte a harc: Ii katonái támadták meg őket és a harcban elesett Josihiro unokaöccse, Simazu Tojohisza is. Josihiro 80 fős kísérettel megpróbált visszavonulni, azonban Ii ezt nem hagyta, és ismét megtámadta. Azonban nem tudta megsemmisíteni őket, ugyanis egy Simazu muskétás golyója eltalálta.  A maradék Simazu sereg elmenekült,  Ii Naomasza pedig hónapokig tartó szenvedés után halt bele a kapott sebébe.

A Mórik a csata végéig mozdulatlanok maradtak.. Bár Ankokudzsi és Csószokabe támadni akart, az útjukban lévő Móri sereg, illetve önmagukban túl kicsi létszámuk miatt mégsem indultak meg. A visszavonuló Simazuk belebotlottak a várakozó Csószokabe seregbe, akik először ellenséges támadást sejtettek. A helyzet tisztázódása után közölték velük, hogy a csata elveszett, és ennek híre gyorsan szétterjedt az egész itt állomásozó haderőben, így elkezdtek szétszóródni.

Isida látta, hogy a csata végleg elveszett : híveivel körülvéve  elhagyta a csatateret,  nem sokkal később a maradék nyugati sereg nagy része is követte. A csata délután három előtt véget ért.

A győztesek elkezdték számbavenni a halottakat, és összegyűjteni az ellenség katonáinak fejeit.

Na igen, a foglyokkal nem épp a genfi konvenció szerint bántak...

. Iejaszu ezután a táborában fogadta parancsnokait és tanácsadóit. Elsőként Kuroda Nagamasza érkezett meg, akinek egy értékes kardot adományozott. Őt követte Honda Tadakacu és Fukusima Maszanori, majd fia, Tadajosi érkezésével együtt behozták a sérült Ii Naomaszát, akinek a sebeit személyesen Iejaszu látta el. Ezt követően érkezett meg Kobajakava Hideaki, aki térdre vette magát, és bocsánatot kért a Fusimi ostromában való szerepéért, majd azt kérte, hogy hadd tegye jóvá ezt, személyesen vezetve az ostromot Isida szavajamai vára ellen, amit Iejaszu engedélyezett. Ezután megszemlélték a levágott ellenséges előkelők fejeit, illetve összeszámolták az összes levágott fejet.

Ekkor érkezett meg Iejaszu harmadszülött fia, Hidetada, akit apja először nem akart fogadni. Késlekedése feldühítette Iejaszut, aki majdnem emiatt veszítette el a csatát. Este aztán megenyhült, és fogadta őt, ám sok időnek kellett eltelnie, hogy megbocsásson neki. Becslések szerint míg Tokugava 30000 katonát veszített, addig a nyugati hadsereg vesztesége 20 000–35 270 fő közé tehető.

Kobajakava Hideaki október 22-én 15 000 emberrel vette ostrom alá Szavajamát. Isida egy nappal később megadta magát és öngyilkosságot követett el. A sereg ezután Oszaka felé vonult tovább. Móri Terumoto, a nyugatiak névleges fővezére itt várta Iejaszut. Tokugawa kihívatta  Terumotót a várból, majd utasította, hogy adja át legjobb tartományait unokatestvérének, Kikkava Hiroiének,, és csak Nagatót és Szuét tarthatták meg.

Simazu Josihiróval, aki végigvágta magát az ellenséges csapatokon a menekülés érdekében, békét kötött. Birtokaikat megtarthatták, és 1609-ben az okinawai királyság meghódítását is engedélyezte nekik

Konisi Jukinagának felajánlották az öngyilkosság lehetőségét, de keresztény hite miatt nem élt ezzel, így lefejezték.  Isida Micunarit és Ankokudzsi Ekeit elfogták menekülés közben, Kiotóban fejezték le őket. Ukita Hideie Szacumába, a Simazuk birtokára menekült, birtokát elkobozták. 1603-ban Simazu Iehisza átadta Iejaszunak, mint foglyot. Először őt is halálra akarta Iejaszu ítélni, majd némi gondolkodás után száműzetésbe küldte, ahol 1655-ig élt. Go-Józei császár ugyanebben az évben, 1603. március 24-én felajánlotta Iejaszunak a sóguni címet.

Hidejorival 1615-ben számolt le Iejaszu, aki 1605-ben átadta a sóguni címet fiának, Hidetadának. Ebben az évben került sor a Hókódzsi-harang incidensre, amit indokul felhasználva Tokugava ostrom alá vette Oszakát. Sokan, akik korábban Isidát támogatták, most az ostrom során igyekeztek kitüntetni magukat. A harc Hidejori halálával ért véget.  Azonban a vesztesek, különösen a Mórik és a Simazuk, nem törődtek bele a megaláztatásba. 1868–69-ben visszavághattak: a Bosin-háború során ők is részt vettek az egyre gyengébben működő, sürgős reformokra szoruló sógunátus megdöntésében.

http://terebess.hu/keletkultinfo/lassu.html

http://szenzar.hu/konyv/busido-bushido/a-busido-alapjai-szamuraj-torvenykonyv/

http://szenzar.hu/konyv/tortenelem/szamurajok-japan-harcos-osztalyanak-gyokerei-es-vallasi-hattere/

http://szenzar.hu/konyv/busido-bushido/bevezetes-a-hagakure-szellemisegebe-misima-jukio-a-szamurajok-kodexenek-mai-ertelmerol/

http://aikimag.blog.hu/2012/05/12/busido_a_szamuraj_utja

http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1199_februar_9_az_elso_japan_sogun_halala/

krejapan2008.gportal.hu/portal/.../593330_1243546038_09209.doc

http://books.google.hu/books?id=7XUY7QHekx8C&pg=PA13&lpg=PA13&dq=szekigahara&source=bl&ots=s6sMu1PaQh&sig=RwAj1dakAddLxjusS4SciwQZ9hk&hl=hu&sa=X&ei=tn3YUfPIN6aD4ASOh4CwCQ&ved=0CDMQ6AEwATgK#v=onepage&q&f=false

http://www.mustlovejapan.com/subject/battle_of_sekigahara/

http://www.nakasendoway.com/?page_id=496

http://www.nakasendoway.com/?page_id=584

Kiegészítés, pontosítás

Az írás a fent megadott anyagok felhasználásával készült. Nos alaposan ki is javítottak, mindenképpen olvassátok el Schanhorst t.társ errata-ját a hozzászólások között!