Ha egy háborúnak vége, gyakori hogy a politika fordultával az addigi ellenségek egymás szövetségesei lesznek. De hogy már a háborúban?

1945 májusában volt, hogy Wehrmacht katonák harcoltak az SS egységei ellen - amerikai  segítséggel.

1945 május negyedike. Ausztria, gemütlich tájék, ahogy germán kultúrkörökben illik, virágzó almafák, kastély és hattyúk a tavon.

Pár kilométerre vagyunk csak délnyugatra a német határtól, az Inn folyó déli partján, nem messze Kufstein híres-hírhedt várától.  A csendet harckocsimotorok zúgása töri meg: három amerikai tank araszol a tájon.  A Könnyű Nyolcasok- (ezek a Shermanok becenevüket típusváltozatukról- M4A3E8 - kapták) óvatosan haladtak előre.

A tankok a 12. páncéloshadosztály 23.zászlóaljához tartoztak, és a kis alakulatot John C. ‘Jack’ Lee Jr. hadnagy vezette. (feljebb) A hivatásos páncélos tiszt Norwichban végzett, és végigharcolta a nyugat-európai hadszínteret.

Pár napja részt vettek München elfoglalásában, majd a 36. gyalogoshadosztályt támogatva haladtak tovább dél felé. Előző nap foglalták el Kufsteint, felszámolva a védők megerősített úttorlaszait.

A hadnagy és emberei is hihetetlenül fáradtak voltak. Az járt a fejükben, Berlin már elesett, Hitler halott, de ezek az eszement nácik még mindig nem adták fel. Legyünk őszinték, nem volt nagy kedvük most az utolsó napokban meghalni egy német golyótól itt, Krautföldön.

  Úgy tűnt kívánságuk teljesül, hiszen a friss jelentések szerint már nem voltak német egységek a körzetben, de ekkor a hadnagy új parancsot kapott: azonnal induljanak, és vonják az ellenőrzésük alá Itter várkastélyát , alig húsz kilométernyire délre.

 A vár- Schloss Itter- képeskönyvekbe illik. 1240-ben történik róla az első  írásos említés, napjainkig több család is birtokolta. Az Anschluss után az eldugott, jól őrizhető épületet a német hatóságok elrekvirálták - " meg nem nevezett célra, meghatározatlan időtartamra".

1942-ig az árja trafikosok szövetsége   az egyik államilag támogatott dohányzás elleni szervezet (talán a Wissenschaftliches Institut zur Erforschung der Tabakgefahren?) használhatta, de 1943 február 7-én megérkezett az új földesúr: az SS.

A várkastélyt átalakították, hivatalosan a dachaui koncentrációs tábor kisegítő részlege, altábora lett. Evakuierungslager -"evakulációs tábor". (tud valaki jobb kifejezést?)

A koncentrációs táborokban 1942-ben gyorsan emelkedő halálozási arány miatt a németek elhatározták, azoknak a VIP foglyoknak, akiket a felsőbb utasításra mindenképp életben kellett tartani,  speciális táborokat hoznak létre.

A kastély átalakítása nem tartott sokáig - a vastag falak, az erős, jól őrizhető kaputorony  ideális helyszínné tették az épületet.  Szinte csak a szögesdrótkerítést kellett felhúzni, kicserélni a százéves zárakat, és már hozhatták is a rabokat.

A tábor parancsnoka Sebastian Wimmer Hauptsturmführer lett, aki alá pár tucatnyi SS-t osztottak be. Legtöbbjük már szolgált a nagyobb koncentrációs táborokban, ők ezt a szolgálatot főnyereménynek tekintették.

Ahogy elkészültek az átalakítással,  megérkeztek az első foglyok. Ha a névsorukat így együtt  valaki a háború előtt olvassa, biztos lett volna abban, hogy egy fényes fogadás meghívottjait sorolja fel.

Közöttük volt Alfred Lebrun, volt francia miniszterelnök, Francesco Saveriao Nitti, egykori olasz miniszterelnök, és elkötelezett antifasiszta, André François-Poncet, aki francia nagykövet volt Németországban és Olaszországban.

Felsőbb szinten később az a döntés született, Itter a francia VIP foglyok gyűjtőhelye lesz. Ezért ide szállították többek közöttt Édouard Daladier-t és Paul Reynaud-ot,  a szakszervezeti vezető Léon Jouhaux-t;  Maxime Weygand és Maurice Gamelin tábornokokat,  a teniszcsillag Jean Borotra-t, jobboldali mozgalmakban vezető szerepet kapó François de La Rocque, ezredest,  és Michel Clemenceau-t,  Georges Clemenceau fiát.

Francia foglyokról volt szó, tehát az őröknek leginkább arra kellett figyelni, egymásnak ne essenek. Ha lett volna TV, remek vetélkedőt lehetett volna készíteni, Ki Kit Utál címmel. Reynaud és Daladier esküdt ellenfelek voltak a politikában. A tábornokok szerint a csakis  a MÁSIK miatt vesztette el Franciaország a háborút.

  La Rocque, aki az 1930-as években a vadul antikommunista Croix-de-Feu ("Tűzkereszt") szervezetet vezette, ki nem  állhatta Jouhaux-t, aki Confédération Générale du Travail,  Franciaország legnagyobb szakszervezeti csoportjának vezetője volt.  

Und so weiter....

A foglyok természetesen mindent megtettek, hogy méltóak legyenek a francia trikolórhoz.  Villámgyorsan kis csoportokra szakadtak politikai meggyőződés szerint, és látványosan utálták egymást, mint gourmand a gyorskaját.

Külön kis asztalkánál az étkezőben, viták hogy kinek miből mennyi jár, ki az oka mindennek... Képzeljük el fogva tartóik elégedettségét, amikor időről-időre szét kellett választani ezeket az egykor nagyhatalmú, saját igazukhoz csökönyösen ragaszkodó személyiségeket.

(Vagy képzeljük el helyettük Magyarország utóbbi húsz évének politikai-gazdasági elitjét egy ilyen helyre összezárva...)

  A visszaemlékezések szerint a németek viselkedése a foglyok felé "furcsa keveréke volt a nyers erőnek és udvariasságnak, alkalmi kísérletekkel a barátságra". A rabok élete messze jobb volt mint bármelyik más hasonló helyen. Átalakított szobákban alhattak, használhatták a kastély könyvtárát, rendszeresen használhatták testgyakorlásra a várudvart. Daladiernek még egy titkos rádiója is volt a szobájában, amin rendszeresen hallgatták a BBC-t.

  De 1944/45 telén itt is rosszabbra fordultak a körülmények: egyre kisebbek lettek a fejadagok, idővel a generátorokba sem jutott  üzemanyag, a villanylámpákat felváltották a gyertyák és a petróleumlámpák.

A foglyok április végére a jelekből felismerték, közeleg a Németország veresége, de jól tudták, életük is egyre nagyobb veszélyben van, a náci vezetők akármikor elrendelhetik kivégzésüket.

Ezért  Clemenceau, aki folyékonyan beszélt németül, Gamelinnel és Reynaud-dal oldalán  találkozót kért Wimmertől. Emlékeztette a parancsnokot, hogy a vár parancsnokaként ő a felelős a foglyok életéért.

Wimmer azt felelte, a foglyok halála semmiképpen nem szolgálná a háború utáni Németország érdekeit, és megígérte segíteni fogja a menekülésüket.

 De április 30-án egy magasrangú tiszt érkezett: Eduard Weiter, Dachau utolsó parancsnoka,  aki beosztottjaival és azok családjaival elmenekült szolgálati helyéről.

Weiter, aki Daladier szerint "egy brutális arcú, kövér és vérmes alak" volt, mielőtt mielőtt elhagyta a dachaui tábort, parancsot adott  mintegy kétezer fogoly kivégzésére.

A francia foglyok felkészültek rá, hogy ők lehetnek a következő áldozatok, de egészen más történt: Weiter végzett magával. Szíven akarta lőni magát, de elhibázta, így maradék erejével fejbe lőtte magát. El akarták temettetni a helyi temetőben, de a pap megtagadta az engedélyt, ezért  a "dachaui hentest" egy névtelen sírban földelték el a vár mellett.

Wimmer is úgy döntött, nem marad végig a foglyok mellett.  Családjával elhagyta a kastélyt,  de előtte egy fiatal, alacsony rangú, ott lábadozó SS-tisztet rávett arra, vegye fel az egyenruháját, és játssza el a szerepét a szövetségesek megérkezéséig.

A parancsnok távoztával az őrség is a tettek távozás mezejére lépett, így a foglyok ott találták magukat az üres kastélyban. 

Weygand és Gamelin feltörték a fegyverszobát és felfegyverezték a foglyokat. Reynaud és Gamelin tanácsára úgy döntöttek, hogy nem várakoznak passzívan, hanem megpróbálják felvenni a kapcsolatot a szövetséges erőkkel, mert a környéken épp elég SS-egység kóborolt.

Az egyik fogoly,  Zonomir Cuckovic aki a jugoszláv ellenállás tagja volt, (hogy idekerült Dachauból, az valószínűleg annak volt köszönhető, hogy "André " név szerepelt irataiban, és villanyszerelő volt) vállalta, hogy megkeresi az amerikaiakat, és elhozza őket a kastélyba.

A közeli faluban felszabadított egy kerékpárt egy boltból, azzal a tervvel, hogy kilenc kilométerre fekvő Wörgl-ben próbálkozik először.

Bátraké a szerencse:  elkerülte a környéken kóborló SS alakulatokat, és egy kisebb Wehrmacht egységbe botlott. A katonákat egy sok csatát túlélt tiszt, Joseph "Sepp" Gangel  őrnagy vezette. A keleti-fronton is működött a darwini evolució: az őrnagy azonnal rájött, milyen előnyös lehet ő és emberei számára, ha a háborút a VIP foglyok védelmezőjeként fejezné be. Felajánlott Cuckovicnak hogy emberei elviszik őt Innsbruckba, amit nemrég foglalt el az amerikai hadsereg 103. gyalogoshadosztálya. (Parancsnokuk ekkor: Anthony C. McAuliffe.) Katonái másik felével pedig autóra szállt, és elindultak Kufstein/Itter felé.

Gangel őrnagy terve hamarabb bevált, mint remélték: a szövetségesek elé küldött katonái már félúton Wörgl és Innsbruck között belefutottak az amerikaiakba. Találkoztak egy németül jól beszélő tiszttel, John Kramers őrnaggyal, aki a történetet hallva hívatott egy francia összekötő tisztet, Eric Luttent, és  ketten gyorsan kidolgoztak egy tervet. Összeállítottak egy harccsoportot négy M10-es páncélvadászból, három terepjáróból, teherautókból, és egy szakasznyi katonából a 411. gyalogezredből. A kis alakulathoz csatlakozott egy haditudósító, Meyer Levin, és egy francia fotós, Eric Schwab.

De az út nem lett olyan egyszerű, mint remélték: pár mérföldnyire Wörgl-től német fegyveresek intették le őket, akik a környékbeli SS-alakulatokkal harcoltak, és az amerikaiak segítségét kérték. (!)

A leparkolt, az új helyzetben utasítást váró alakulatra tüzérségi lövedékek kezdtek záporozni: a közelben egy német egység úgy döntött, részükről még nincs vége a háborúnak. A könnyen páncélozott tankvadászok és a gépjárművek gyorsan behajtottak egy közeli erdőbe, hogy elrejtőzzenek a zárótűz elől.

 Gangel őrnagy és katonái eközben, egy hatalmas fehér zászlót tűzve az őrnagy Kübelwagenjére  gond nélkül eljutottak Kufsteinbe. Itt találkoztak a 23. páncélos zászlóalj katonáival. Elmesélték nekik a történetet a közeli kastélyban őrzött VIP foglyokról.  Ez volt az a perc, amikor Jack Lee hadnagy álma arról, hogy számára véget ért a háború, füstbe ment.

A zászlóaljparancsnoka úgy döntött, "önkéntes" jelentkezőkből összeállít egy járőrt, akik elkísérik a németeket a kastélyba, hogy vigyázzanak a franciákra.

Lee úgy döntött,  két tankot visz magával, sajátját, a  "Besotten Jenny"-t, és a "Boche Buster"-t.  A tankokra felültetett 6-6 katonát a 17. zászlóalj afro-amerikiaikból álló D. századából.

 Az utolsó pillanatban hozzájuk rendeltek még öt Shermant a  36. gyalogoshadosztály 142. ezredéből. A járművek sorát a németek zárták a Kübelwagennel és egy teherautónyi német katonával. Eljutottak Wörglig, ahol a tájékon eddig nem ismert lényekkel találkoztak: osztrák partizánokkal, akik a segítségüket kérték.  Lee a 36. hadosztály tankjait a város északi határán hagyta, hogy biztosítsák a városba vezető főútvonalat.  A városközpontban a folyón csak egy híd vezetett át, amit aláaknáztak. A németek leszerelték a tölteteket, a Boche Buster-t és a rajta ülőket hátrahagyták az átkelőhely védelmére,  a Besotten Jenny pedig óvatosan továbbhaladt. Az óvatosság indokolt volt: pár mérföldre a várkastélytól az egyik kanyarban szinte keresztülhajtottak egy csoport SS-en, akik útakadályt akartak felállítani A tankon utazó gyalogosok és teherautón utazó németek tüzet  nyitottak a SS katonákra, akik elmenekültek a közeli erdőbe. Lee hadnagy a tankkal széttiportatta az útakadályt,  és besötétedés után, a lassan nekieredő esőben ott voltak céljuknál, a kastély főbejáratánál..

Láttatok már képeket a felszabadító amerikaiakat üdvözlő, ünneplő franciákról? Na, azok nem itt készültek.  A "vendégek" legalább egy oszlopnyi páncélosra, és a kísérő alakulatokra számítottak.  Ehelyett: egy magányos tank,  néhány fekete katona, és hogy örömük teljes legyen, egy teherautónyi német...

 Gangel őrnagy ugyan udvarias maradt, és nem reagált a francia duzzogásra, de Lee hozta az általában hmmm...."pimasz" önmagát... Olyannyira hogy Paul Reynaud emlékirataiban külön megemlékezett róla: 

"nyersnek nézett ki,  és olyan volt a modora is... ha Lee viselkedése tükrözi az amerikai politikát, szegény Európának nagyon nehéz dolga lesz..."

Nyers vagy nem, Lee tudta a dolgát. Gyorsan összeállítottak egy listát a foglyokról,  a Shermant tüzelőállásba helyezték a főkapunál, és elhelyezte az embereit.

Miután túlestek az ilyenkor kötelező tósztokon Lee,  Gangel, és a Wimmer szerepét játszó fiatal SS tiszt szemrevételezték a várat, hogy eldöntsék, mi legyen a teendő.

Lee terve egyszerű volt: mivel nem volt szállítójárművük, hogy a franciákat elvigyék Kufsteinba, helyben kellett megvárniuk a beérkező amerikai erőket. A közelben kószáló SS egységek ellen megfelelő védelemnek találta a vár vastag falait.

Az ötletét sokkal hamarabb próbára tették, mint várták.  Még aznap éjjel egy Waffen-SS egység kézifegyverekből és géppuskákból tüzet nyitott a várra. (Máig nem tisztázódott, azért jöttek-e  hogy végezzenek a foglyokkal,  vagy a várat akarták kifosztani, esetleg a felbukkant  amerikai alakulatot akarták megsemmisíteni.)

Nem sokkal négy óra után Lee egy  Garand  dörrenésére ébredt,  amit a Kar98-ok élesebb ropogása követett. Hallotta .a .30-as gépfegyver ropogását, ahogy kezelői rövid sorozatokkal tüzet nyitottak. Lee, felismerve hogy a zaj a kaputorony irányából érkezik, felragadta fegyverét és sisakját, és rohant az udvarra.  A keleti oldalon a dombgerincen egy MG42-es is tüzet nyitott,  nyomjelzős lövedékei átíveltek az alacsonyabb falak  falak fölött és gellert kapva az udvaron pattogtak szanaszét

 

Az amerikaiak és újdonsült francia-német szövetségeseik visszahúzódtak állásaikba, és viszonozták a tüzet. A lövöldözés rendszertelenül folytatódott hajnalig, amikor is a helyzet igencsak komolyra fordult. Géppuskák összpontosított tüze kezdte verni a falakat, az ablakokat, a központi épületet. Egy 88 mm-es löveg gránátja  csapódott be a lakótoronyba, telibe találva  Gamelin tábornok szerencsére üres szobáját. Pillanatokkal később egy másik gránát felgyújtotta a kapunál leállított Shermant, de a benne ülő tizedes, aki épp el akarta indítani, szerencsére ki tudott menekülni a járműből, mielőtt a páncélos felrobbant volna.

A két ágyúlövés az általános támadás jel volt: SS-katonák indultak rohamra a főkapu ellen, mások a nyugati oldalon próbáltak átmászni  az ott alacsonyabb falon.  Az védők szerencséjére a német géppuskások  echte Götterdammerung  hangulatban lehettek, mert lőttek mindenre, ami mozgott, beleértve a sajátjaikat is..

A várba szorult szövetségesek is megtettek mindent amit lehetett, még  a "régi gárda"is  -Reynaud, Clemenceau, La Rocque,  Borotra és a többiek - minden rendelkezésükre álló fegyverrel ritkították az  - ellenséges- németeket.

  De az SS-ek tüze, és  a 88-as gránátjai is  többeket megölt a védőkhöz csatlakozott Wehrmacht katonák közül. A halottak között volt Gangel őrnagy, akit megölt  egy mesterlövész, amikor ő és Lee megpróbálta egy tőtétéri állásból megtalálni a 88-as tüzelőállását.

Nagyjából ekkor lehetett, hogy az Innsbruck felől érkező Kramers őrnagy, elérte a wörgl-i hídat és találkozott Lee hátrahagyott embereivel.  De bár tisztán hallották az itteri várkastély felől a csatazajt, nem igazán segíthettek: mivel Kramers időközben átlépte a 103. hadosztály számára kijelölt működési területet, ezért  embereit hátrább kellett hagynia a városban..

Szerencséjükre odaért a 142. ezred 2. zászlóalja is, élén egy valódi alezredessel, Marvin J. Coyle-al. Ő azonnal engedélyt adott Kramers harccsoportjának, hogy "csatlakozzanak"  a várkastély felmentésére indulókhoz. Mielőtt elindultak, Kramers megpróbálta elérni Lee-t és embereit rádión, sikertelenül.  De egy helyi lakos tanácsára a városházáról  telefonon hívta a kastélyt - sikerrel.  Lee elmondta hogy a SS-ek egyre többen vannak, ők pedig kezdenek kifogyni a lőszerből.

Kramers visszaszállt a dzsipjébe,és a felmentő sereg élén - az ő és Lee emberei és páncélosai, a 142.ezred harckocsijai és katonákkal megrakott féllánctalpasai  amúgy Patton stílusában elrajtoltak Itter, és a kastély  felé...

A felmentő seregről szóló hírt a várban megéljenezték a védők, bár a közvetlen gondjaikon nem segített. A támadók ugyan még nem jutottak át a falakon, de a bentiek lassan teljesen kifogytak a munícióból. Az egykori teniszcsillag, Borotra vállalta, hogy elébe  megy a felmentő seregnek, és átkíséri őket a legrövidebb úton a falu girbegurba utcáin. Lee ebbe beleegyezett, és következett az igazán Grand Prix: Borotra a lövöldözésben beállt pillanatnyi szünetet kihasználva átrohant negyven méternyi nyílt terepen, bevetette magát az erdőben, és több SS csoportot elkerülve sikerrel lejutott a Wörgl felé vezető úthoz.

De kora délután a bentiek szinte teljesen kifogytak a lőszerből, ezért Lee kiadta a parancsot:

"Szuronyt fel!"

Azt tervezték, lassan visszahúzódnak a kastély legvédettebb részébe, és kézitusában, szuronnyal védekeznek, szobáról-szobára, emeletről-emeletre.

Az ostromlók, látva hogy visszahúzódnak a falakról, felbátorodtak, három óra körül egy csoportjuk egy rakétavetővel vette célba a főkaput, amikor a helyzet gyökeresen megváltozott:  a falu felől beérkezett a felmentő sereg, a tankok lövegeiből és a nehézgéppuskáikból tüzelve mindenre, ami csak egy kicsit is ellenségesnek tűnt. Az SS-ek is látták, itt már nem terem babér számukra, és eltűntek az erdőben. A kastélyért folyó csata véget ért.

Percekkel később a Boche Buster és a többi jármű leparkolhatott a vár kapujánál, ahol az ujjongó fekete és fehér védők fogadták őket, angol, francia és német nyelven hálálkodva az épp időben érkezésért.

A francia VIP-eket gyorsan elszállították a rendelkezésükre bocsátott autókon Insbruckba, ahol rangjuknak megfelelően fogadták őket a szövetséges erők magas rangú tisztjei.

A hét amerikai és német bajtársaik "felszabadítottak" egy teherautót, és visszahajtottak Kufsteinbe. Az amerikaiak visszatértek alakulataikhoz, a németek pedig indultak a hadifogolytáborba.

Jack Lee az itteri csatáért  megkapta a Distinguished Service Cross-t, és május végén a rég megérdemelt századosi rangot.

ajánlott:

http://mandiner.blog.hu/2011/12/12/kz_dachau