Szinte már közhely, hogy ami katonai és különleges, abban szinte biztos szerepel az ejtőernyő. Az ejtőernyősök népes családjában vannak haditengerészeti kommandósok, mélységi felderítők, célmegjelölők, zöldsapkások, bordó barettesek, de még különlegesen képzett egészségügyi katonák is. Akcióik sikerének (sőt, testi épségüknek és életüknek) alapja maga az ejtőernyő. Ennek az eszköznek az előkészítése, hajtogatása, karbantartása, javítása egy különleges egység feladata. Mivel ahány ország, annyi féle ilyen szolgálat van, most talán a leghíresebbet mutatjuk be: ők az USA Rigger-jei, vagyis az ejtőernyős kiszolgáló egységek katonái.

Az ejtőernyős fegyvernem a második világháború idején lépett be a felnőttkorba. Az USA hadseregének első ejtőernyős katonái még nem voltak jelen nagy számban a hadtáposok élelmezési listáján, és akkoriban az ejtőernyőjüket még maguk hajtogatták. Az ernyők raktározása, szállítása egyszerű hadianyagként ment, nem volt külön szolgálat ami külön foglalkozott volna az anyag raktározásával. 1940-ben alakult meg az első ejtőernyős teszt-szakasz 2 tiszttel és 48 közlegénnyel. Ugyanekkor a Szárazföldi Haderő Légi Hadtestétől (A légierő jogelődjétől) három katonát vezényelnek át az elsőként felállított ejtőernyős alakulathoz, hogy ők legyenek a Riggerek ősei. Csak sejteni lehet, hogy azért eshetett a légi hadtest katonáira a választás, mert ennél a fegyvernemnél a pilóták ernyőit tényleg mások kezelték és hajtogatták, a pilótáknak ezzel (jó esetben) nem kellett törődniük. A háború idején a U.S. Army jelentős fejlesztéseket vitt végbe, és nekifutásból öt (5!) légidesszant hadosztályt állítottak fel. Egyértelművé vált, hogy ennyi ember kiképzése mellé nem fér be olyan „tananyag” mint az ejtőernyő hajtogatása. Így hát az első riggereket beiskolázták Fort Benning-be, hogy megfelelő kiképzést kapjanak. Na igen ám, de kitől? A hadsereg tábornokai előtt már ismert volt a burmai egységek ellátása, így az ezekben az akciókban részt vevő „ős-riggerek” tudása lett az alap. Kis kitérő, de érdemes megemlíteni a burmai akciók kezdeti nehézségeit és későbbi sikereit. A legfőbb nehézséget (az állandó japán veszedelem mellett) a térség földrajza és az éghajlat jelentette. A repülőgépek a kevés, kisméretű leszállópályán (igazából fáktól mentes tisztáson) csak körülményesen tudtak le és felszállni, monszun idején viszont sehogy. A riggerekre hárult a feladat, hogy a szükséges ellátmányt összekészítsék, és a gépekből a magfelelő helyen kidobják. Sok esetben menet közben kellett kitapasztalniuk, melyik a helyes eljárás. Volt, hogy üzemanyagot kellett dobni, és ekkor 5 gallonos kannákból négyet egy nagy kosárba helyeztek, és azt gazzal, fűvel bélelték, majd így dobták ki. Később rájöttek, hogy egy félig teli (vagy félig üres, de most ne filozofáljunk) 55 gallonos hordót hálóba raknak, és azt dobják ki, jobban járnak. Földet érésnél egyben marad, nem úgy, mint a kannák, és több is megy így ki egyben, ráadásul kevesebb a meló is ezzel a módszerrel. Arra is bevetések során jöttek rá, hogy rizst, sót, babot, lovaknak takarmányt szintén kisebb zsákokban érdemes dobni. A kisebb itt kb 16 kilogrammot jelentett. A zsákokból hármat raktak egy kötélhálóba, és így dobták ki, így szinte biztos volt, hogy egy keményebb földet érésnél lesz olyan zsák, ami nem szakad ki. Nem mellesleg 16 kilót jó eséllyel még elbírt egy kínai teherhordó. Az akciók során dobtak le robbanóanyagot, rádióberendezéseket, kötszert, gyógyszert, kb 10000db esőkabátot, lángszóróhoz teli tartályt… Szóval kijelenthetjük, hogy volt tapasztalat, és azt a legjobb helyen tudták továbbadni, kamatoztatni.

A légideszant hadosztályok katonáinak jelentős szerepet szántak a nyugat-európai partraszállásban, így a riggereknek is akadt dolguk bőven. Nem csak a katonák ernyőivel kellett foglalkozniuk, hanem az ejtőernyővel kidobott utánpótlás előkészítésében is. Itt sokszor kellett improvizálniuk: nem egyszer vadászgépek ledobható üzemanyagtartályait alakították át tehertartálynak, és ebbe gyömöszölték be a lőszert, élelmet, vagy kötszert. A nagy légidesszant műveleteket követően sokszor riggerek ültek a második hullám teherszállító repülőgépein, és ők voltak, akik az utánpótlást kihajigálták a gépekből. Ezek a műveletek természetesen a szárazföldön harcolók hathatós közreműködésével történtek, ekkor vették nagy hasznát a szintén ejtőernyős Pathfinder egységeknek. Az ardenneki csatában az amerikai csapatok légi úton történő ellátása kifejezetten sikeresnek volt mondható: az ellátmány 90%-a került a csapatokhoz.

A háború végével felvetődött a kérdés, hogy az ejtőernyős kiszolgáló egységeket milyen új szervezeti formába tagolják. Az egységeknek ugyanis már nem csak az ejtőernyők tárolásával, karbantartásával, bevetésre történő előkészítésével is kellett volna foglalkozniuk, hanem új módszerek és eszközök kifejlesztésével, és kiképzéssel is. 1950-ben dőlt el a kérdés: a riggereket a Szárazföldi Haderő (Army) Ellátó Hadtestébe (Quartermaster Corps) tagolták. 1951 május 21-én Fort Lee-ben megkezdődött az első hivatalos rigger tanfolyam ami 12 hetes volt és a körülményes „ejtőernyős hajtogató, karbantartó, és légi utánpótlás-szállító kurzus” nevet viselte. A 4 tiszt és 55 legénységi állományú rigger ejtőernyős beosztású katona volt, tehát rendelkeztek ejtőernyős ugrással, (ez előfeltétel volt) és kiváló egészségnek és fizikai erőnlétnek örvendett. A következő két évben mind többen végezték el a kurzust, és ezzel egy időben egyre másra alakultak a Légi elltámány-előkészítő, ejtőernyő ellátó-karbantartó és légi felszerelés karbantartó századok. Hamar kiderült, hogy a képzésnek van létjogosultsága, mert kitört a koreai háború, és ebben a háborúban már nem csak a légideszant hadosztályokat kellett légi úton kiszolgálni, hanem más „mezei” harcoló alakulatokat és a tengerészgyalogságot is.

A koreai háború már igazi logisztikai kihívást jelentett a hadseregnek. A félsziget mostoha időjárási viszonyai, kedvezőtlen terepadottságai és fejletlen úthálózata miatt nagy segítséget jelentett a légi úton történő utánpótlás. A harcoló csapatoknak az ellátmányt nagyon veszélyes küldetésekben kellett eljuttatni. Hogy minél több készlet jusson a saját csapatokhoz, a dobási magasságot rendszerint nagyon alacsonyan állapították meg, volt, hogy 300 méternél alacsonyabban repültek úgy hogy közben a kommunista csapatok folyamatosan lőtték a gépeket. Közben új teherszállító gépek is hadrendbe kerültek, amikből már nagyobb rakományokat is ki lehetett dobni. Ilyen gép volt a C-119 Flying Boxcar, amiből „könnyedén” ki lehetett hajítani egy Jeep-et is, vagy egy tábori tarackot. Persze a dolog nem volt ilyen egyszerű, mert ennél a teherszállítónál bár már felismerték, hogy a gyors, hatékony ki és berakodás elősegítésére érdemes a gép törzsének hátulját nyithatóra tervezni, ezt úgy oldották meg, hogy a két hatalmas ajtót kétirányban szét lehetett hajtani. A levegőben viszont nem. Emiatt a nagyméretű rakomány kidobásához a hátsó ajtókat le kellett szerelni, ami elég veszélyes és főleg huzatos repülőutat jelentett. Később a gépek hátsó részét áttervezték, és a maiakhoz hasonló rámpás, levegőben is nyitható ajtót terveztek a géphez.

A koreai háború után a riggerek nem maradtak munka nélkül. Egyre több új szállítógép típus jelent meg a légierőben, a helikopterek is teljes jogú tagságot nyertek, új ejtőernyők lettek rendszeresítve, új módszerek lettek kidolgozva. A vietnami háború aztán bebizonyította (ismét) hogy mennyire megérte az alapos felkészülés. A háború majd tíz éve alatt jelentősen felértékelődött a légi teherszállítás. A második világháborút követő legnagyobb légideszant hadművelet is ekkor lett végrehajtva: Az 1967-es Operation Junction City keretén belül a riggerek által összekészített utánpótlásból 503 tonnát dobtak le naponta, ami akkoriban abszolút rekordnak minősült. Rá egy évre kidolgozták a LAPES (Low Altitude Parachute Extraction System) módszert, aminek az volt a lényege, hogy az utánpótlást raklapokra erősítették, majd a teherszállító gép rámpáján egy ernyővel szó szerint kihúzatták. A dolog különlegessége az volt, hogy mindezt a föld felett egy-két méterrel repülve kellett végrehajtani úgy, hogy a teherszállító nem érintette a talajt. Vagyis ez esetben az ejtőernyő inkább fékernyőként funkcionált. A módszer sikeresnek bizonyult, hiszen extra gyors „kirakodást” tett lehetővé, ami nagy előny volt olyan helyeken, ahol a gép nem tudott volna leszállni, mert a terep túl egyenetlen volt, vagy mert épp harcok folytak a környéken. Az elméletet tehát sikeresen ültették át a gyakorlatba, ám 1968-ban már igazán élesben is alkalmazhatták. A Khe Sanh-i amerikai tüzérségi támogató bázist a vietnami reguláris és partizáncsapatok 77 napig tartották ostrom alatt. A bázist ötezer tengerészgyalogos védte, és bizony a körbezárás híre miatt az amerikai fejeseket kirázta a hideg. A kevésbé feledékenyek emlékezhettek még a franciák dien bien-phu-i csatavesztésére, és elhatározták, hogy a körbezárt bázist mindenáron megtartják. Ehhez kellett az állandó utánpótlás, amit a légierő teherszállító gépei és a hadsereg meg a tengerészgyalogság helikopterei szállítottak. A bázis kifutópályáját folyamatosan aknavető és tüzérségi tűz alatt tartották a vietnami erők, így a LAPES módszer lett a leggyorsabb megoldás. A rakomány rendszerint élelmiszer, víz, lőszer és egészségügyi felszerelés volt, szóval a szokásos. 14350 tonna légi úton érkező ellátmányból 8120 tonna volt ejtőernyővel vagy LAPES rendszerben kidobva. A csata az amerikaiak győzelmével végződött igaz ehhez hozzájárult a légierő is kábé 110000 tonnácska bomba ledobásával. A bevetések alatt a teherszállítókat is többször érte találat, egy rigger vesztette életét. A bázisra később néhány riggert vezényeltek, hogy a felhasznált ernyőket begyűjtsék, és a még használható vagy javítható darabokat kiválogassák. Ezeket később újra felhasználták. A vietnami háborúban az utánpótlást magasabbról is dobták, ha a körülmények ezt követelték meg. Az ilyen dobási zónák kijelölésében nagy szerepet játszottak a már ismert pathfinderek.

A vietnami háború után szintén egy (történelmileg) rövid idő elteltével ismét nagy dobásra készültek az amerikai ejtőernyősök. 1989-ben Panamában a 82. Légideszant Hadosztály lett bevetve. A riggerekre nagy feladat hárult, mert a hadosztály magával vitte a páncélosait is, a kifejezetten légideszant hadműveletre tervezett M551 Sheridan-t, de szükség volt tábori tarackokra és HMMWV (népies nevén Hummer) terepjárókra is. Nos, ezek összekészítése és kidobása nem kis feladat volt, de sikerült. Az első Öböl-háborúban a riggerek jelenléte úgyszólván természetes volt, viszont a háború után a kurdoknak nyújtott humanitárius légi segélyszállítmányok előkészítése már jelezte, hogy békés feladatokra is egyre többször lesznek bevetve. Így lett, és ennek a legékesebb és legfelemelőbb bizonyítéka az Operation Provide Promise, ami Bosznia-Hercegovina számára nyújtott humanitárius segítségnyújtás volt. Ez 1992 és 1996 között zajlott, és ez lett a történelem eddigi legnagyobb szabású humanitárius légihídja.

Ejtőernyős szolgálat az USA minden haderőnemében megtalálható. A közös bennük, hogy minden haderőnem riggerje először alap ejtőernyős képzésben részesül, majd ennek sikeres teljesítése után kezdhetik meg a rigger alapképzést. Itt minden haderőnem katonája ugyanazt tanulja, aztán a kurzus végeztével a saját haderőnemében továbbképzésre kerül sor. A kurzus főbb elemei: Légi desszantdobás, ahol is a rakomány és utánpótlás dobással kapcsolatos ismereteket sajátítják el. A következő rész az ejtőernyős felszerelés karbantartása és javítása. Itt nem csak az ejtőernyőkkel kapcsolatos teendők kerülnek sorra, hanem az összes raklapféleség, és egyéb olyan eszköz, ami desszantobásnál alkalmazható. A harmadik oktatási fázis a hajtogatás. Itt a személyi ernyők (alap ejtőernyők) könnyű teherernyők hajtogatása a feladat. Első olvasatra könnyű tananyag, de nem nehéz belátni, hogy mennyire precíz munkavégzést, és kivételes pontosságot igénylő munkáról van szó. Egy rosszul hajtogatott ernyő, egy figyelmetlenségből állománynál maradt hibás ernyő, egy slendriánul dobásra előkészített rakomány súlyos problémákat okozhat. Nem csoda, hogy a riggerek vizsgáztatása rendkívül szigorú. Ha az alap tanfolyamot elvégezték, jogosulttá váltak a rigger ejtőernyős jelvény viselésére, a bordó barett használatára, valamint tábori körülmények között a piros baseball sapka viselésére.Innen a haderőnemek a saját riggerjeiket külön képzik tovább. A tengerészgyalogság és a haditengerészet közösen képzi a riggereket, ami nem csoda, hiszen hasonló haditechnikával rendelkeznek. A légierő és a hadsereg külön-külön saját riggerjeit képzi. A felsoroltakon kívül létezik még a Különleges Műveleti Rigger, vagyis az elit elitje. Nevéből kikövetkeztethető, hogy a fegyvernemek különleges alakulatainak ejtőernyős kiszolgálói, és ilyen minőségben tényleg csak nagyon kevesen szolgálnak.

Talán az eddigi rövidke bemutatóból is kiderült, hogy az amerikai ejtőernyős szolgálatok katonái tényleg magasan képzett, felkészült emberek, akik nélkül az ejtőernyős műveletek elképzelhetetlenek. Munkájukat rendszerint nem övezi dicsfény, nincsenek kamerák kereszttüzében, mégis az egyik legmegbecsültebb szakmát űzik, amire méltán büszkék is. Jelmondatuk is hűen tükrözi hozzáállásukat: I will be sure, always.