Anyák napi írásunkban méltó módon kívánunk megemlékezni az édesanyákról, persze kicsit lemiles módon, katonasorssal összefüggő szülőt kerestünk példának. Egy ilyen ország történelméből nagy a merítés, mégis nehéz volt kiválasztani az egyet, az elsőt Kazinczyné Török Zsófia (alsó képen látható)  személyében. Igen, az elfelejtett aradi vértanú, Lajos édesanyjáról van most szó. És hogy miért pont Ő, miért nem Jelena Zrinska, vagy más hadvezéri anya, az remélem mindenkinek világos lesz.

Nem hadvezért

emelünk most az írásba, hanem egy igazi anyát, aki szeretett hitves, jó feleség, a családi örökség hordozója és aki példás módon bánik a gyermekeivel. Történetünk főhősnője a szendrői gróf Török (Zsófia) Sophie Ónodon, 1780. február 19-én született mindkettő ágon grófi vérből, édesapja Török Lajos, édesanyja a német anyanyelvű Roggendorf Alojzia. Török Lajos a kassai tanulmányi kerület igazgatója, hithű szabadkőműves,

Kazinczy Ferencnek

pedig 1786-1791 évek között jóbarátja, nevelője és egyben főnöke is a munkahelyen és a páholyban egyaránt. Már ebben az időben keresztezi magát a kettő sors, de a grófkisasszony még nem elég idős ahhoz, hogy Kazinczy szemet vessen rá. Kellett hozzá egy jakobinus összeesküvés - továbbá a kiskáté terjesztése - és pár börtönév, hogy a sokévnyi különbség eltűnjék a fiatal kisasszony és a börtönviselt nemesúrfi között. Kazinczy Ferenc szabadkőműves eszméit a Martinovics perben nem tudta titkolni, a jakobinus magyar mozgalom egyik legfelső személyiségeként nem kerülhette el a bukás után a pert és a fogságot sem. 1801. júniusában, hét évnyi, kettőezerháromszáznyolcvanhét napi kufsteini (képen) börtönéletből való szabadulása után pár nappal már korábbi mesterénél talál befogadást, a Kazinczy család ugyanis nem nézte jó szemmel a jogvégzett forradalmár fekete bárányt, oly messzire is elmentek a családtagok, hogy ”tutelába kívánták helyezni, hogy persona helyett resként bánjanak velem”, vagyis hogy cselekvőképességet kizáró gondnokság alá helyezzék, amivel elvesztené vagyonát és szabad akaratát is. József nevű öccsének a terve nem vált be, talán annyit sikerült megvalósítani, hogy a szabadult rab vagyona jelentősen leapadt, szinte szegényi sorba került. Ez volt a családi bosszú a jakobinus testvérért, akinek

Rousseau és Goethe

a kedvence, mindenféle idegen felforgató ficsúr. Ráadásul a feleségnek szánt magyar nemes hölgy sem kellett Ferencnek, ő inkább egy Maris nevű cselédlánnyal töltötte idejét, legalábbis a családi gonosz pletyka szerint, azonban ezt azonban a jogász Kazinczy mindig tagadta. A frissen szabadult rab korábbi tanítójánál és leendő apósánál talált tehát menedéket a saját családja előtt, itt viszont már körvonalazódott a kettő ember közös sorsa. Felfigyeltek egymásra, Ferencet megihlette Sophie bája és vonzása. A bibi csak az volt, hogy Sophie már egy éve jegyben járt egy francia gróffal, Etoile Maximilien-nel. Guba a gubával, suba a subával, akkoriban így ment a házasságszerzés, grófkisasszonynak gróf dukált. Az akadály szerencsére gyorsan elhárult, a gróf úr mihelyt megtudta Sophie vagyontalanságát felbontotta az eljegyzést és végleg hazautazott Franciaországba, ahol időközben Napóleontól amnesztiát kapott. Már csak Ferencnek kellett szabadulnia, hogy végre egymáséi lehessenek. Maris szolgálót már eltűntette a család az útból, de akadt más nőszemély is, aki a családi beszédben gyakran megjelent. A de a fiatal nemes ilyen

őszinte önérzettel

vall öccséről, Sárosynéról és a vélt kapcsolatukról: ”Józsi eleget tüzelte az anyámat, hogy Sárosyné nekem kurvám. (…) Két esztendeig hordott rabbilincsen Sárosyné. Nem léptem soha túl a határ lineáján, sőt házassági kötelékről álmodoztam. Megúntam a grimassière és a tudományos szépasszonyt, (...) s otthagytam." A szóbeszédet csak úgy lehetett kiiktani, hogy a legény Kazinczy minden kapcsolatot megszakított az özveggyel és egy viharos szerelembe bonyolódott a korábban már hitvesnek kinézett, 21 évvel fiatalabb Sophie-val. Egyszer egy Fanny nevű félszemű jósnő Munkács várában  azt jósolta neki, hogy ”egyike lesz a legszerencsésebb embereknek”. Az is lett, szerelme beteljesedett, 1804. november 11-én Nagykázméron házasságot kötött szerelmével, Sophie-val, a református férj katolikus asszonyt vezetett az oltárhoz. 

„Ámor megszánta, éltem kínjait, S mond: Én enyhítem akit a Sors sújta. S bérűl ölembe tette le Sophiet. És ím, miolta nékem áldást nyújta, S bús éjjelemnek bájos mécset gyújta, Nem érzem a Sors csapkodásait."

Ezek a szavak, ezek az érzések csak igaz szerelemről szólhatnak, egy ilyen asszony igazi társ. Az irodalmár jól választott, Török Sophie művelt, sok nyelven beszélő és olvasó,

intelligens és szórakoztató

feleség volt. Kazinczy így írta le asszonyát: „Sophie középszerű termettel bír. Szebb mellyet, szebb kezet, szebb kart, szebb lábat, szebb derekat nem képzelhetsz. Hajai feketék. Képe vonásai nincsenek a regula szerint, talán bizarrak, mert orra Pálffy-orr, de az egész kedves és sokakat bájoló. Nyolc esztendeig neveltetvén az anyja testvéreinek kezei alatt a bécsi főszületésű klastromban, franciául beszél legjobban; németül aszerint beszél, amint közöttünk beszélleni szokás; magyarul és tótul is jól tud, noha néha botol...Sophie nem a közönséges új tónusú asszonyok közül való. Ő nem ismer affektációt; ő merő természet lánya. Az ő szájából s tollából nem folynak a románok frázisai, s azok a könyv nélkül tanult szentimentális édességek, mellyel mások vonnak figyelmet magokra; ő csak azt mondja, amit érez.” A fiatalok szerelme nem ismert határokat, főleg azután, hogy anyagi gondjaikon úrrá lettek egy jó termésű év (gazdagon fizetett az aszúbor)  következtében és a tokajhegyaljai Széphalomra (korábbi nevén: Bányácska, vagy Kisbányácska) költöztek, távol  Kázmértól (Török birtok) és

Érsemlyéntől

(Kazinczy birtok). A Széphalom elnevezés magától Kazinczytól származik, a magyar nyelv nagymestere ilyen névre keresztelte az új birtokot. A pénztárcát ürítő anyagi romlásukat is túlélték, Józsi testvér tizenötezer forintba fájó bosszúját is kiheverték, ennyi csapás után is boldogan éltek, a házassági harmónia mindent elfeledtetett.  A házaspár Rousseau elveit vallotta a

gyermeknevelésben

is, igyekeztek otthon, saját kútfőből tanítani gyermekeiket, majd pedig idején a sárospataki reformátusokhoz beadni. Sophie Bécsben a szaléziánusoknál tanult, így németül és franciául is kitűnően bírta, ezen kívül a latin és a szlovák nyelvet is beszélte. Gyermekeik szeretete kitöltötte mindennapjaikat, az anya kitűnő példát adott ifjainak. A feleség bájos volt és elragadó, nem is csoda, hogy korának bálványa lett, Kazinczyval levelező irodalmártársak eszményítő költeményeket és leveleket írtak Sophie-hoz. Az anyaság ünnepelt hősévé vált a grófnő, életük boldogságban, gyermekneveléssel (csakis Rousseau módszerével, a legmodernebb tanok szerint)  és felhőtlen örömben telt, leszámítva pár betegséget, amelyek megkeserítették gyermekeik és saját maguk egészségét. Sophie az első gyermekük korai halála után is betegségbe esett, amely 1830-ban is visszatért, a tüdőbaj már csak ilyen makacs. Mire felépült, urát éppen levélírás közben elvitte a kolerajárvány, amely 1831-ben a legnagyobb kaszás volt Magyarhonban.  Persze ezt is túl kellett élni, még ha nehezen is ment. Pár szűk esztendő alatt is gyermekeire szánta ideje javát, legjobban

Lajoshoz

kötődött (kölcsönösen), a legfiatalabb gyermekek sorsa általában ez még ma is. Rokonainál, Nagyváradon érte Sophie-t a halál 1842. február 14-én. Testét fia, a későbbi aradi vértanú ezredes, Lajos vitette Széphalomra, és ott az író sírja mellett eltemették, ugyanúgy, ahogy közösen végrendeletükben megtervezték. Az özvegy így vallott a sírról: ”Kazinczy nyughelye csodálatos. Kőből padok s asztalok vannak a művészet nélkül kialakított, természetes kápolnában. Kora napkeltekor itt imádkozom gyönyörűséggel”. 

Az elhunyt feleség, irodalmár és családanya sírkövén ez olvasható: ”Széphalomban élete LXXIIIdik évének lefolyta után MDCCCXXXI, a sűrű halálok s a magáénak is esztendejében állíttatá fel ezen emléket Gróf Török Sofia, az elhunyt hitvese és VII vele élő Maradékainak Annya”.