A brit hadsereg máig legnagyobb embervesztesége, ami egyetlen támadáshoz köthető: a Lancastria csapatszállító elsüllyesztése, aminek több áldozata volt, mint a Titanic és a Lousitania elsüllyedésének - összesen.

Levesestálként kezdte

A Lancastria az első világháború utáni hajóépítési boom gyermeke volt. Ekkor épültek olyan legendás hajók is, mint a Queen Mary, vagy "nővére" a Queen Elisabeth, a világ hajóépítésének akkori központjában, Glasgow-ban, a Clyde folyó partján.

A „dübörgő húszas években” átalakult a hajózási piac: a társaságok a kiöregedő veteránok (mint az 1907-ben vízre bocsátott RMS Mauretania) kiváltására új hajókat igyekeztek építeni, amelyeknek új igényeknek kellett megfelelniük. A korábbi hajókat részben arra tervezték, hogy kiszolgálhassák a bevándorlóknak az Európából az Egyesült Államokba áramló tömegeit. Az 1920-as évek elejétől azonban az Egyesült Államok szűkebb keresztmetszetet szabott a bevándorlásnak, így az új óriáshajók inkább a nagyobb igényű középosztálybeli turisták, főleg amerikaiak számára készültek, akik az alkoholtilalom Amerikáját elhagyva, szórakozásra vágytak. 

http://www.gigaszhajok.com/Normandie/Normandie.html

1916-ban az  Anchor Line két személyszállító hajót rendelt az egyik legnagyobb hajóépítő cégtől, a Beardmore-tól. A tervek gyorsan elkészültek, de a legyártásuk csak az első világháború befejezése után kezdődött el. Elsőnek a Lancastria testvérhajóját, a Cameronia-t bocsátották vízre, 1919 december 23-án, alig kilenc és fél hónappal a gerincfektetés után.

A Lancastriát  Tyrrhenia néven kezdték el építeni, 1919 júniusában, a szerződés szerint 1 359 907 akkori fontért.  A hajó félig volt még csak kész,  amikor a Cunard Line megvásárolta az Anchor Line-tól.

A hajók építése elhúzódott az akkor kitört nagy sztrájkok  miatt - ( a mesteremberek heti bére akkor négy font volt, és ezt faragta le a munkáltató a minőségi és egyéb bérpótlékok radikális csökkentésével.)

Ezért az ünnepélyes vízre bocsátásra csak 1920 május 31-én kerülhetett sor, a hajó keresztanyja Lady Invermain volt.

A munkálatok a hajón és a próbautak 1922  junius 12 fejeződtek be, és a Tyrrhenia másnap már útnak is indult Glasgow-ból Quebec-en át Montralba.

A hajó 

A Tyrrhenia hívójele KMGS volt. Hivatalos vízkiszorítása 16246 BRT, 553 láb hosszú, 70 láb széles volt merülése pedig 39 láb. A hajócsavarokat hat, Brown-Curtis gőzturbina hajtotta meg, 13500 LE-teljesítménnyel, így sebessége elérhette a 17 csomót óránként. A 320 fő legénység működtette hajó összesen 2151 fő utas volt képes szállítani: 280 utasnak jutott hely az első osztályon, 364-nek a másod-, és 1187 utasnak a harmadosztályon és a fedélközben.

1932-ig szállított menetrendszerűen utasokat Európa és Észak-Amerika között, ezután leginkább "cruiser" hajóként használták, például 1936-ban a Gallipoli-félszigetet keresték fel fedélzetén az ott harcoló veteránok.

1924-ben minden különösebb ceremónia nélkül megváltoztatták a nevét, mert az amerikai utasoknak rendszeresen Tureen-nek, levesestálnak ejtették - ezért kapta a Lancastria nevet.

Nem biztos, hogy jó ötlet volt, hiszen tengerészbabonák szerint a hajó nevének megváltoztatása balszerencsét, katasztrófát hoz.

A hajó utolsó útjára békeidőben 1939 szeptemberében indult, a Bahamákra. A körút végén New Yorkba hajózott, utasításra várva. 1940 márciusában a brit kormány közölte a Cunard-al, hogy a Lancastriát csapatszállító hajóként szolgálatba állítják. Április 13-án került hivatalosan a flotta állományába. Még New Yorkban átfestették hadihajószürkére, és egy négyhüvelykes löveget szereltek el a hátsó fedélzetre, az úszómedence mögé.

Háborúban

1940 április 16-án futott ki a Nagy Almából. Izlandon a Reykjavikban állomásozó kanadai csapatokat vette a fedélzetére, és szállította Glasgowba. Visszaindult Izlandra, amikor Churchill parancsa május 28-án Norvégiába küldte. A hajó június 4-én éjjel érkezett meg a norvég kikötőbe, 2653 kimerült nemzetközösségi, francia, és lengyel katonát vett a fedélzetére, és teljes gőzzel haladva, 8-án megérkezett velük Scapa Flow-ba, ahol egy részüket partra tette.

Másnap új parancsot kapott: hajózzon Greenock-ba, és ott tegye a partra a még fedélzeten tartózkodó katonákat. Greenock felé hajózva érte az első légitámadás: egy magasan szálló német gép két bombát dobott a hajóra, de mindkét bomba a hajótól messze robbant. A kikötőben üzemanyagot vettek fel, és utasították, hogy haladjon tovább Liverpool-ba, hivatalosan azért, hogy szárazdokkba álljon. Az igaz parancsot csak a kapitány ismerte: töltsék fel a készleteket, és készüljenek fel a lehető legtöbb katona kimentésére Franciaországból. A titkolózással azt akarta az Admiralitás elérni, hogy ne törjenek ki lázadások a besorozott hajókon: a háború első hónapjaiban a kereskedelmi flotta tengerészei nagyobb veszteséget szenvedtek el, mint az összes többi fegyvernem katonái együttesen.

 Liverpool-ba érve a legénység arra számított, legalább három hétig fog a hajó a Gladstone-szárazdokkban állni. De hajó elsőtisztje a hajózási irodában, amikor épp a szabadságos papírjait akarta leadni, hogy hazautazhasson családjához, Kanadába, a Nagy-tavakhoz,  egyértelmű parancsot kapott:

"Fogjon egy taxit, menjen vissza a hajóra.  Fűtsék fel a kazánokat, és készüljenek fel az azonnali indulásra, a hajóra Plymouth-ban van szükség. 

 A kikötői hatóság kicsit megkésett ezzel a paranccsal, mert a legénység már elindult a szabadságára. Ezért a következő órákban mindent megpróbáltak, hogy összegyűjtsék őket: telefonokat, táviratokat, a pályaudvari hangszórókat... De éjfélre, a kitűzött indulási időpontra így is csak a legénység harmada tért vissza a hajóra, a 14 éves hajósinastól, Tom O'Connor-tól, akinek ez volt az első útja, a 74 éves Don Sutherland-ig.  A hajó így is kihajózott, és június 16-án reggel horgonyt vetett Plymouth-ban.

Itt már várta őket a  Cunard társaság egy másik hajója 20 341 tonnás Franconia, amelyik már az előző, norvégiai úton is a csoport zászlóshajója volt, és elindultak Brest felé.  De már elkéstek: a kikötőt és a partot vastag, fekete füst borította, mert az utászalakulatok elrobbantották a kikötői üzemanyagtartályokat.

A két hajó ezért egy romboló, a HMS Highlander kíséretében délnek indult, St. Nazaire  kikötője felé, látótávolságra hajózva a francia partvonaltól.

Nyolc óra körül egy német bombázó észrevette a kis hajókaravánt, és négy bombát dobott le rájuk.  A Lancastriát nem érte komolyabb kár, de a Franconiához közel robbanó bombák meglazították a hajó lemezeit, és a rázkódástól megsérültek a hajtóművek.. A nagyobb hajónak nem volt más választása:  horgonyt vetett, és a legénysége nekifogott a sérülései kijavításának, a Lancastria pedig továbbhajózott.

Június 17-én, hétfőn reggel a Lancastria egy francia vontatóhajó segítségével behajózott St. Nazaire kikötőjébe. Az utasszállító fedélzetére átszállt francia révkalauz kifogástalan angolsággal figyelmeztettet a hajó kapitányát:

"Itt a kikötőben most  ez a hajó olyan célpont lesz a németeknek, mint egy ülő kacsa."

Mire Sharp, a hajó kapitánya rezignáltan csak annyit felelt: 

"Miért, talán van valami más választásom?"

Végül a Lancastria hajnali hat körül vetett horgonyt, a parttól kb. három mérföldnyire, 24 méter mély vízben.

A kapitány tájékoztatta a kikötői parancsnokságot, hogy a hajón hivatalosan kétezerkétszáz ember számára van mentőmellény és mentőcsónak, de legfeljebb háromezer embert képes elszállítani többé-kevésbé biztonságosan.

A helyi tengerészeti parancsnokságtól viszont parancsot kapott, hogy a lehető legtöbb embert vegye a fedélzetre - és pokolba a biztonsági előírásokkal.

Reggel nyolc óra előtt elkezdődött a behajózás - gőzösök, kishajók és csónakok sora indult a hajó felé, legtöbbjük annyira tele volt emberekkel, hogy oldalaik csak pár centivel magasodtak a hullámok fölé.

Sokan a kiosztott mentőmellényt sem vették fel, mert abban már képtelenek lettek volna a fedélzeten mozogni - egy tiszt visszaemlékezéseiben elmondta, szerencsésnek érezte magát, hogy egy olyan másodosztályú négyágyas kabinban kapott helyet, amiben tízen voltak rajta kívül...