A Molotov-koktél fejlődéstörténetét nem a falangisták harcaitól, vagy a finnek védekezési műveleteitől, vagy 1956-tól kell kezdenünk, hanem sokkal hamarábbról. Amikor az ősember tűzbe dobta ellenségét, megfogalmazódott az ösztönös vágy, hamuvá rombolni az ellenséget. Még a puskaport sem ismerték, amikor már a haditengerészet használta

a ”bizánci tűz”,

vagy más néven ”görögtűz” elnevezésű gyújtóanyagot, amelyet az ellenséges hajóra, vagy faerődre dobtak, általában a jószándék legkisebb jele nélkül. A történetírók a Kr.e. IV. században már feljegyezték, hogy gyanta és szurok keverékéből álló eleggyel bekent nyilakkal gyújtogat az ellenség, a halivúdi rendezők ezt a motívumot már a rómaiak korai csatajeleneteiben is előszeretettel alkalmazták, gondolhatunk most a Ben Hurra, vagy a Gladiátorra.

Engedve a fejlesztőmérnökök akaratának, a későbbi római korban már nem nyílvesszőkre kenve, hanem hajítógépeken dobták az anyagot, így messzebbre és pontosabban lehetett ”tüzelni”. Persze a kialakulóban lévő tüzérség kezdetben nagy tömlőkben tárolta a folyadékot, amit kipréseltek a közelben hajózókra és később, egy gyújtónyíllal robbantottak be. Persze a

gyújtónyilas

megoldást az ellenfél is alkalmazta, a bőrtömlők így gyakran önveszélyesként is felgyúlhattak, ami a tengeri harc kimenetelére nem biztos, hogy előremutatott. 

Ezért volt szükség a dobótávolság megnövekedésére, így biztonságosabb távból lődözhették a tűzlabdacsokat az ellenség felé, attól sem kellett tartani, hogy gyújtónyilakkal elérik a köpködő hajót. Ezzel a módszerrel már nélkülözték az utólagos gyújtónyilat, helyben, a hajítógép kanalában meggyújtották a tűzgolyót, amelyet a kilövés ereje kb. 100 méterre vetett. Ha sikerült, valamelyik hajót találták el, ha nem sikerült, akkor sem történt tragédia, ugyanis a folyadék könnyebb volt a víznél és a felszínen is égett. Ez akkoriban világcsoda volt, nem is furcsáljuk, hogy aki ilyet birtokolt, az a tengerek urává vált.  Az egyik legismertebb római császári mérnök Sextus Tulius Africanus eképpen írja le a csodaszer alkotórészeit:

salétrom, nafta, kén, szurok, égetett mész, gyanta, a csodás és fennkölt hangzású 

kardamoniai pirit,

amely utóbbit mostanság Sb2S3 néven illetnek a kémiához értők. Az összetevők arányáról – mivel az hadititoknak számított – nem sok feljegyzést találunk, talán mindörökre talány marad.

A pirotechnika Bibliájának tartott ”Tűzkönyv” szerint naftát, gyantát, kátrányt, és növényi olajokat kellett összekavarni e csodaszer elkészítéséhez. Ezek az anyagok Európában és a környező kereskedelmi övezetben feltalálhatók voltak, nem kellett várni Amerika felfedezésére (mint például egy lecsónál).  Azt azért látjuk, hogy a korszakban ez a technika felért a

nukleáris bombázóflottával,

aki ezt birtokolta, az nem nagyon szerzett ellenségeket, csak behódoló szövetségeseket. A titkot persze meg kellett őrizni, hét pecsét alatt őrizték az összetevőket és a megoszlásuk arányait. Annyit biztosan tudunk, hogy lőpor még nem volt bennük, a korabeli forrásokból gyanítható, hogy valamiféle salétrom, kén, nafta, szurok, növényi olaj és gyanta elegy lehetett. A korabeli csúcsfegyver a gyújtás nélküli tűzvető volt, a görögtűz legfejlettebb fajtáját egy Kallinikos nevű görög (vagy szír) feltaláló alkotta meg, de ez már a római aranykor után, a VII. században történt. A csodaszert nem gyújtották be, a vízre esve magától, kémiai reakciót felhasználva gyulladt be a mész és a kén hatásaként. A korábban említett Tűzkönyv feljegyzései szerint ilyen anyaggal verték el a bizánciak Kyzykosnál a teljes arab flottát a VII. század közepén, pár év múlva pedig ez a fegyver üldözte el az arab ostromlókat Bizánc körüli ostromgyűrűtől. Ezt már tekinthetjük a Molotov-koktél ősének. A görögtűz aranykora, csodás hatása kitartott párszáz évig, a puskapor felfedezésével mégsem esett vissza a használata, Eger 1552-es, vagy Buda 1686-os ostromakor ismét szerepet kapott a régi recept, csak pár könyvet kellett leporolni.

Gárdonyi például így írt a gyantás ágyú használatáról:

”Gergely, ahogy meglátta Zoltayt, le az ágyúhoz ugrál. A gyanta már ott várja egy félfenekű hordóban.Gergely feldönti a hordót, és szól a pattantyúsoknak: Tömjétek az ágyúkba, puskapor fölé! Amennyi beléjük fér! Verjétek be, hogy porrá zúzódjék! Kevés fojtást rá! … A tüfenkcsik újabb lövése a mozsárágyú füstjével egybekavarodik, s elfátyolozza a falat egy percre. Ezt a percet a könnyű öltözetű falmászók arra használják fel, hogy újra elborítják a létrákat. Gergely visszarohan az ágyúhoz. Meg van már töltve? - kérdezi. Meg - feleli az öreg Kocsis Gáspár. Tűz! Az ágyú lobbot vet, eldurran. A

gyanta húszöles lángoszlopként

lövellik lefelé belőle. Még azok a törökök is elugráltak a falról, akiket az ágyúnak csak a szele ért. A fal letisztulását a jaszaulok és tisztek dühös ordítása követte.”

A régi, ősidők óta bevált technikát Buda ostrománál is bevetik, itt már nem védekező, hanem támadó célzattal. Ebben a korábbi Lemiles cikkben így festettük le az ostromlók trükkjeit:

”A második tüzérségi újítás a Rafael Gabrieli nevű ferences barát (Tüzes Gábor) által készített olthatatlan tűz, amelyet először tömlőkön rálocsoltak a kapukra, vagy a falra, illetve behajították a területre, vagy a brandenburgi tüzérek speciális üreges, súlypontképzéses (és gyutacsos) bombáikkal vetették a falon belülre, majd meggyújtották azt. Alapanyaga kátrány, illetve valamiféle petróleum lehetett, vízzel nem lehetett oltani, hiába esett az eső, a pocsolyákon még tovább is terjedt a tűz, ezzel nagy szenvedést okozott a védőknek. Közvetlen érdeme, hogy 40 bajor katonával kiiktatta a Gellérthegyi facölöpsori erődöt.”

Bornemissza Gergely és Tüzes Gábor XX. századi utódainak is csak a könyvek leporolása maradt, ennyi előzmény után nem is volt nehéz az igazi koktél kikeverése. Ugorjunk csak pár évszázadot, hogy a spanyol polgárháborúban találjuk magunkat! A polgárháborúban a köztársaságiakat a Szovjetunió fegyverszállítmányokkal támogatta, a harckocsiszállítmányok nagy száma miatt ijesztő volt a falangista gyalogság helyzete. A királypártiak ugyanis nem rendelkeztek korszerű páncéltörő tüzérséggel, ezért a még nem is modern

T-26 harckocsik

is ijesztő pánikot tudtak okozni a soraikban. Kellett valami, amivel ellensúlyozhatták a köztársasági páncélosok uralmát a harcmezőn, elvégre a Kondor-Légió stukái nem állhattak minden kilométernél. Szükség volt egy gyalogsági védekező technikára, amellyel kiiktathatták a T-26-osokat. Erről a típusról tudni kell, hogy motortere és belső küzdőtere nem volt zárt, az eső is befolyt a réseken. Ezt a felfedezést megtéve már könnyű volt a védekező technikát kidolgozni, lövészárokból a motortetőre, vagy a toronyra dobva a gyújtófolyadékot tartalmazó üveget a fentről lefelé folyó égő anyag bejutott a motortérbe, vagy a küzdőtérbe, elintézve a harckocsit. Egy kigyulladt motor, vagy egy küzdőtéri tűz nem sok jót jelentett, előbb utóbb felrobbant a lőszer.

És akkor már nincs tovább, a harckocsi legénységének csak annyi esélye maradt, mint Quasimodonak hátúszásban. Ha még élve ki is mászott a vasszekérből, a gyújtogató gyalogság biztosan nem fogadta barátságosan. A kezdetleges technika fejlődése a harckocsizók egyre kevesebb esélyét jelentette, a kiégett harckocsik látványa gondolkodóba ejtette a szovjet megfigyelő elvtársakat. A spanyol háború koktélja benzin és gázolaj keverékéből állt, az arányok kezdtek letisztulni, a benzin 10-20 % összetevőként vett részt a halálos koktélban. A palack a

spanyol vörösbor

7 deciliteres üvege lett, a dugót megtartották, nagyon vékony rongyot, rongycsíkot alkalmaztak gyújtásnak. A palackozás és a keverés harci körülmények között, szemmértékre, lövészárkok mélyén történt. Az üveget szalagozással és bordázattal még nem látták el, ezért óvatlan kezekben gyakori volt az önrobbanás, kifolyás, összetörés. Érdekesség, hogy a szovjet időszak történetírása a spanyol háborútól datálja a ”Molotov-koktél” elnevezést, ez persze nettó hazugság, csak a finn háború elején keletkezett ez a kifejezés. Visszatérve a vezérfonálhoz: a spanyol körülmények között, száraz és meleg időszakban a rongycsíkos, kezdetleges megoldás még adta magát, de téli, nedves körülmények között, a finn télben ez már kevésnek bizonyult. 

Amikor Finnország megtámadta a Szovjetuniót (ez nem vicc, nekünk így tanították még anno), a Vörös Hadsereg repülői civil célpontok elleni támadásokat hajtottak végre, ezzel kiérdemelve a világ normálisabb országainak megvetését. Ki is zárták ezért őket a Népszövetségből, de most nem ez a lényeg, hanem az, hogy a Vjacseszlav Mihajlovics Szkrjabinból lett  Molotov külügyminiszter így védekezett a hír hallatán: a szovjet gépek élelmiszercsomagokat dobnak le a finn városokra, nem bombákat. A finnek keserű humora ezeket a bombákat elnevezte Molotov-kosárnak, innen eredt a Molotov-koktél kifejezés is. Ha ők ilyen kosarakkal vendégelnek meg minket, akkor mi ilyen koktéllal köszöntjük a partiarcokat. A koktél, mint védekezőeszköz persze megint, mint a

”szegény ember tüzérsége”

érkezett a hadszíntérre. A kezdetleges, spanyol mintájú változatát egy Eero Kuittinen százados fejlesztette tovább. A képen látható a bal szélen a kezdetleges változat, a háború első hónapjában használták csak, aztán áttértek az iparilag előállított jobb szélső mintára. Az első variáció benzin és dízelolaj keverékét tartalmazta, egy ”VIINAA” (balra) fél literes vodkásüveg felhasználásával, de sokszor kialudt, hiába a spanyol nyár és a finn tél (prágai tavaszról később) nem bizonyultak kompatibilisnek. Kuittinen százados találmányát tökéletesítve a finn ipari termelés a Molotov-koktélok gyártására állt be.

A koktéltermelés a Rajamäki Állami Likőrgyárban zajlott, a következő alkotórészek felhasználásával (és palackozásával):

60% kálium-klorát (gy.k.: a kálium sósavval alkotott sója, haladóknak: KCIO3.)

32% kőszénkátrány és

8% olajszármazék (pakuraszerű származék).

Az első finn háborúban összesen

542.194 darab Molotov-koktélt

gyártottak (félmilliót!) december és március között, amelyet 87 nő (!) és 5 férfi munkás állított elő, a férfiak olyan vén likőrgyári szakik voltak, akiket már nem soroztak be életkoruk, vagy testi fogyi miatt.

Mivel a hóban és az állandó sarki sötétségben nem volt nagy életbiztosítás az előre meggyújtott palack (a támadó gyalogosok százméterekről kiszúrták finn sarki homályban a tüzet), ezért a következő fejlesztés a gyújtás nélküli Molotov-koktél, amiben a trükkös robbanószerkezetet egy kis kénsav kapszula tartalmazta az üveg alján. Ez már profi megoldás, mégis továbbfejlesztették, a törés és a kifolyás miatt. Ellátták a fél literes üveget bordázattal és szalagozással, így akár össze is ütődhetett, mégsem történt baleset. Ez már nem is a ”szegény ember tüzérsége”, ez már iparilag előállított komoly színvonalú védekező technika. Az eszközt még Finnországban is "spanyol körülmények között", spanyol módra dobták, árokból, fedezékből, vagy fekvő helyzetből, egyszerre többen, általában a

motorháztetőre.

Itt már nem T-26 mintájú harckocsik ellen küzdöttek, általában KV-1 (a képen balra egy zsákmányolt KV-1 finn festéssel) volt a Vörös Hadsereg által használt páncélos (azért akadt még T-26 is bőségesen, a bal felső képen egyet elkaptak belőlük a finnek, most épp a maradványokat szemlélik). A "kávékat" már a spanyol tapasztalatok miatt igyekeztek motorházvédő fémhálóval ellátni, hogy a ráeső koktél lepattanjon robbanás nélkül. Az eszes és gyors reagálású finnek erre a kis kénsav kapszula mellé betettek pár apró követ is, hogy a palackot belülről vesse szét az ütés, ha hálóra esne. Még egyszer leírjuk: 542.194 darab Molotov-koktélt gyártottak, ennek jó részét fel is használták, megdöbbentő számok ezek.

Sajnos mi, magyarok is ismerjük a Molotov-koktél erejét, az ellenség felgyújtásának ösztönös vágya kicsúcsosodott 1956. októberi és novemberi harcaiban. 1956-ban, húsz évvel a spanyol, tizenhat évvel a finn háború után Budapestet is megtalálta ez a technika. A használati ok ugyanaz volt, páncéltörő fegyverek hiányában ismét szükség volt a ”szegény ember tüzérségére”. A magyar változatot az jellemezte, abban volt különleges, hogy általában egyliteres, de minimum hétdecis üvegbe töltötték (paradicsomos befőtt űrméret), összetevője 20 % benzin és 80 % dízelolaj volt. A benzin a gyújtást, a dízelolaj a hőerőt képviselte az elegyben, a spanyol mód győzött, nem volt idő finn precizitásra. Házi körülmények között készítették, ez is magyar sajátosság volt, általában a körúti szétlőtt épületek harmadik, negyedik emeletének fürdőszobáiban, azok

fürdőkádjaiban

készült a koktél, ha mellément töltés közben, lefolyott a csatornába, de nem ömlött a parkettára, szőnyegre. Ha már fürdőszoba, a törülközőket vágták csíkra a gyújtóanyaghoz, ez vastagabb volt, a nyálkás őszi időben ez megbízhatóbb volt, mint a spanyol rongycsík. Jellegzetes volt a koktél használata, dobása is, ez is tipikusan magyar szokás lett. A spanyol és finn szokástól eltérően nem árokból, hanem épületből, egy magas emeletről dobták. A legamatőrebb használata (földi támadás) gyorsan kikopott a nagy veszteségek miatt, a legprofibb módszert pár nap alatt kifejlesztették. A pesti srácok visszaemlékezéseiből így ismerhető meg a halálos módszer: kétszer öt fős brigád alkalmazta a  Corvin-közben azt a gyilkos technikát, amellyel a környéket ócskavasteleppé alakították. A Körút mindkettő oldalán, egymással szemben lévő épületekben egy-egy parancsnok irányítása mellett kétszer kettő fős brigád dobta le a koktélt. Kettő szobában kettő fő, kettő külön ablakból dobta ki a cuccot a parancsnok felkiáltására. Első parancsra mindenki begyújtotta a saját üvegét, majd kivárták a kettő parancsnok egyszerre történő parancsát, beléptek az ablakba (mindkettő oldalon négy ablakból négy koktél) és gyorsan bedobták a nyolc tűzgolyót az út közepére. A vonalban haladó oszlopok ellen (így jöttek legtöbbször) ez nagyon hatásos volt, a harckocsiban a lövészek csak tizedmásodpercre látták a dobókat. A technika kifejlesztése nagyon sok áldozattal járt, kezdetben ablakban bámészkodó fiúk dobálták amatőr technikával a koktélokat, jó célpontot nyújtva a páncélosok géppuskásainak. Persze nem csak a Corvinisták, hanem már csoportok, az újpestiek, a Práter utcaiak, az Üllői útiak, vagy a Széna tériek is, de más magyar városok felkelői is használták a gyújtópalackot, kisebb - nagyobb sikerrel, de mindenhol felsőbb emeleti ablakból dobva.

És kisebb - nagyobb veszteségekkel.

Az előbb vázolt 10 fős védekezés novemberre már hatékonyan zajlott, de nézelődésre itt sem maradt idő, amint eldobták a koktélt, rögtön futás következett a másik emeletre, vagy egy másik épületbe, a hátrébb vonuló harckocsik (általában

T-54 és T-55

típusok) ugyanis ilyenkor igyekeztek repeszgránáttal megjelölni a veszélyes ablakokat. Nagy volt a veszteség, támadók és védők szemszögéből is, sokan szenvedtek égési sérülést, a védők általában a kezükön, az égő törülközőcsíktól. Dr. Pestessy József orvos visszaemlékezése: „A Molotov-koktéltól sérült gyerekek gyakran tenyerükön égési sebekkel kerültek be a Kilián laktanya pincéjében működő segélyhelyre. A betegellátás után a pesti srácok nem várták meg a teljes gyógyulást, újra részt vettek az utcai harcokban azzal, hogy »Tudunk már ezzel hajítani…«”

Csak egy adat, a Corvin-közben a szovjet 33. gépesített gárdahadosztály 17 harckocsit vesztett egy nap alatt, általában a teljes személyzettel együtt. A felgyújtott harckocsik menekülő legénységére külön szervezésű osztagokból lőttek. Az összes szovjet veszteséget sok okból nem ismerhetjük, a harckocsiveszteséget Budapesten összesen 80-120 közé teszik, ebben persze az egyéb harcjárművek nincsenek benne.

A magyar veszteségeket sem ismerjük pontosan, csak becsülni tudjuk, élőerőben és vagyonban is óriási volt a kár. Akárhogy is volt, a Kallinikos-féle gyújtófegyverből átalakult Molotov-koktél bizonyította hatékonyságát spanyol, finn, jenki, orosz, japán és magyar kézben is. Gyilkos erejű fegyver, még akkor is, ha olcsó, sajnos volt idő az erejének a megtapasztalására.