Ismét üdvözlök mindenkit, következzen az első bull runi csatát bemutató cikk második része. Az első részben odáig jutottunk, hogy az északiak parancsnoka, McDowell dandártábornok elindulóban van a Manassas vasútállomásánál álló, Beauregard tábornok vezette déliek ellen, akik számára bajtársaik, Johnston tábornok Shenandoah-hadserege kíván segítséget nyújtani. Viszont ők még messze vannak. Viszont vonattal jönnek.

Lássuk, mire jutottak.

1. Links 2 3 4

Közben (július 16-án, az erdetitelg eltervezetthez képest egy hét késéssel) McDowell is megindította csapatait Manassas ellen. Az 5 hadosztályból álló északi hadsereg Washington alatt lépte át a Potomac folyót, és kínos lassúsággal (a tapasztalt katonáktól elvárt sebesség felével) haladt célja felé. Nem direkt csinálták, a katonák nem voltak szokva a hosszú menetelésekhez, a tisztek pedig egy ekkora hadművelet megszervezéséhez- az öt hadosztály három oszlopban menetelt (plusz a tartalék), ennek összehangolása egyszerűen meghaladta a frissen felállított hadsereg képességeit: az ezredek még csak-csak tudtak együtt menetelni, de dandárok és hadosztályok mozgatásában senkinek nem volt komolyabb tapasztalata.(Brian G. Kammerer festményén az északi sereg Centrevilleben.)A júliusi nap is különösen melegen tűzött, a déliek emellett útra döntött fákkal is próbálták hátráltatni az előrenyomulást, és még a térképek is rosszak voltak. A lassúság különösen azért volt kínos, mert, mint említettem, a 90 napos önkéntesek erősen szolgálati idejük végén jártak, és emiatt nem is nagyon dúlt bennük a harci kedv. Az alakulatok szétszakadtak (a déliek esetleges tüzérségi rajtaütésétől félve nem is nagyon erőltették a szoros alakzatot), a sokféle egyenruha miatt inkább tűntek színes karneváli forgatagnak, mint szervezett hadseregnek. A kavarodásban még annyira sem lehetett fegyelmet tartani, mint egyébként, a menetelők szétszéledtek az út mentén szedret, almát szedni, vizet szerezni, de a sereg útja során előfordultak rablások, gyújtogatások, és nem voltak biztonságban se a disznók, se a gyerekek (wtf).

Beauregard közben izgatottan készült a maga Austerlitzére. A déliek kémhálózata megtudta az északiak terveit, úgyhogy volt is min rágódnia. Egy Rose O’Neal Greenhow nevű, a legmagasabb washingtoni politikai körökben forgó asszony volt a déliek legjelentősebb kémje, a megszerzett információkat tartalmazó kódolt leveleket bátor futárok, többnyire szintén nők juttatták a déli tábornok asztalára. Beauregard a hírek hallatán erősítést kért, és kapott is egy Theophilus Holmes vezette dandárt (az úgynevezett tartalék dandár) benne két gyalogezreddel, némi tüzérséggel meg a Hampton-légió hat századával (Wade Hampton dél-karolinai légiójának felállítását a névadó részben maga finanszírozta. Ne egy római légió létszámára gondoljunk, ez nagyjából ezrederejű volt, de hat gyalogszázad mellett négy lovasszázad volt benne, meg egy ütegnyi tüzérség). A déli katonák sem voltak sem jól felszereltek, sem jól kiképzettek, Beauregard azonban az ellenségnél uralkodó viszonyoknál sokkal nagyobb rendet tartott közöttük. A déli sereg legfegyelmezettebb egysége Jackson 1. virginiai dandárja volt, így nevezték a Harpers Ferry alól meglógó alakulatot, melyet a 2., 4., 5., 27. és 37. virginiai gyalogezredek és a rockbridge-i tüzérüteg alkotott. Thomas Jonathan Jackson (balra) Nyugat-Virginiában született 1824-ben, anyja betegsége és korai halála miatt nagybátyja nevelte fel. A szigorú molnár keze alatt már fiatalon megtanulta, mi az a fegyelem, katonatisztként is ennek jegyében tevékenykedett. Elvégezte a West Pointot, itt önmaga fegyelmezésében is nagy gyakorlatot szerzett, a Jackson-malom nem volt éppen a Tudományok Palotája, úgyhogy rengeteg dolgot kellett autodidakta módon megtanulnia. Harcolt Mexikó ellen, utána tüzérségi kiképző volt, a polgárháború során pedig a déliek egyik legjobb parancsnokának bizonyult. A mélyen vallásos (presbiteriánus) tiszt a Harpers Ferrynél álló csapatok vezetését még ezredesként vette át, de Bull Run idejére dandártábornok volt.

Tömött vonatok hozták nyugatról Johnston seregét Manassasbe, a csatára ideért maga Johnston is, az elsőként érkező 1. virginiaiakkal együtt három dandárral, a 2. és a 3. (velük jött Johnston maga) a csata előtt odaért, a 4. a csata ideje alatt rakodott ki , az ötödik csak 21-én délután, illetve másnap reggel érkezett meg egy piedmonti vasúti baleset miatt. Csak a bakák vonatoztak, a tüzérség és a lovasság közúton jött, de hát nekik ugye van lovuk. Így a déli hadsereg Beauregard 8 dandáros Potomac-hadseregéből és Johnston 4 dandáros Shenandoah-hadseregéből állt (plusz némi tüzérség és lovasság), a csata napjára létszáma már nagyjából megegyezett McDowell seregéével. Johnston rangidősként magának követelte az irányítást, de vezértársa nem hagyta magát. Beauregard Manassastől északra, a Bull Run folyó mentén állította fel katonáit egy kb nyolc mérföld hosszúságú védelmi vonalra. Nem egy nagy folyóról van szó egyébként (fenti kép), sok gázló, és néhány híd is volt rajta, úgyhogy volt mire figyelni. A déliek Union Millnél várták McDowell fő támadását. Itt ívelt át a Bull Run fölött a Manassasből északkeletre vivő vasútvonal, úgyhogy Beauregard kilenc dandárt állomásoztatott itt. Északabbra csak kisebb erők álltak.(Brian G. Kammerer festményén Manassas vasútállomása, ahogy éppen bonyolítja a forgalmat.)

Az északiak élén Daniel Tyler dandártábornok (McDowell legelöl haladó alakulata, a hadosztályok közül a legnépesebb 1. hadosztály parancsnoka) csapatai haladtak, 17-én még ők is csak Fairfaxnél voltak, 18-án 11 körül futottak be Centreville-be. Először ők találkoztak a déliekkel: mikor elérték Centreville-t, rácsodálkoztak a déliek frissen elhagyott lövészárkaira, gyorsan kerestek valami ivóvizet, aztán déli irányban haladtak tovább, és a Richardson vezette negyedik dandár Blackburn’s Fordnál beleütközött James Longstreet dandártábornok virginiai katonáiba. (a ,,ford” szó gázlót jelent, általában a Bull Run gázlóit jelölik a különböző fordok, nem fogom lefordítani a kifejezést). Minkét oldal különösebb erőösszpontosítás nélkül, részenként küldte harcba az embereit, a szembenálló csapatok így felmorzsolódtak anélkül, hogy eredményt értek volna el. Az összecsapás döntetlennel és összesen 150 főnyi veszteséggel végződött (83 fő az északiaknál; 15 halott, és 33 sérült, köztük néhány halálos a délieknél), Tyler úgy döntött, inkább nem erőlteti tovább a dolgot. hanem Centreville-ben megvárja az utánpótlást és az erősítést- nem arra kapott parancsot, hogy egyedül támadja meg Richmondot. Sőt, igazából pont arra kapott parancsot, hogy még ne csapjon össze az ellenséggel. (Madártávlati képünkön éppen csapnak összefelé)

Jelentette McDowellnek a helyzetet, akit elkeserített, hogy egyik legtapasztaltabb alárendeltje győzelem nélkül tért vissza (le is cseszte a parancs megszegéséért), és hadseregébe vetett bizalma még jobban megingott. Gondosan felderíttette a déliek vonalait, ebben magától Thaddeus Lowe professzortól is segítséget kapott, aki Enterprise nevű hőlégballonjával (jobbra) a magasból is megszemlélte Beauregard állásait. (A néhol Lowként szereplő feltaláló nem sokkal háború kitörése előtt vált híressé hőlégballonjával. Még transzatlanti repülést is tervezett, de ebből nem lett semi, ehelyett ballonostul belépett az északi hadseregbe: mikor 500 láb magasan a Fehér Ház felett lebegve táviratot küldött Lincolnnak, az meggyőzte a döntéshozókat a ballonok katonai alkalmazásában rejlő lehetőségekről. Próbaútján nagy pánikot keltett a levegőt járó természetellenes ördögi hólyagtól rettegő egyszerűbb arcú népek között, volt, aki rá is lőtt, de aztán elintézték azzal, hogy a kevésbé beszariak már a seregben vannak, a lövöldözők csak az itthon hagyott maradék.)

Minden felderítési adatot feldolgozva McDowell végre arra az elhatározásra jutott, hogy nem Union Millsnél támad, ahol Beauregard várja (és ahol eredetileg tervezte, de Tyler önfejűsködése után már félt, hogy Beauregard résen lesz), hanem jóval északabbra kel át a folyón, és a konföderációs sereg bal oldalát fogja elkapni. Már csak a ,,kel át a folyón”-részt kellett pontosítani, úgyhogy Barnard hadmérnök őrnagy összenyalábolta a semmire sem jó térképeit, és nagy rössel elindult átkelőhelyet keresni. Talált is kettőt, Sudley Fordnál, kb 8-10 mérfölddel Union Mills fölött, és Popley Fordnál, egy mérfölddel Sudley Ford alatt. Képünkön Sudley Ford, arról nézve, amerről az északiak jöttek.

Minden együtt volt a nagy tervhez:

-Hunter és Heintzelman dandártábornokok hadosztályai (a kétdandáros 2. és a három dandárból álló 3.) Centreville-ből az éj leple alatt a gázlókhoz (Hunter Sudley Fordhoz, Heintzelman Poplar Fordhoz) menetelnek ott átkelnek, majd délnek fordulva oldalbatámadják a Konföderáció balszárnyát. Sudley Fordnál volt egyébként egy Sudley Springs nevű kisváros, és egy épülőfélben lévő, a manassasi vonalat még el nem érő vasútvonal keresztezte a Bull Runt.

-Mindeközben az 1. hadosztály, Tyler emberei lekötik a délieket. Ez a hadosztály 4 dandárból állt, a negyedik Blackburns’s Forddal szemben áll fel, az első három pedig kicsit feljebb egy hidat támad meg. Itt, Sudley Ford alatt 1-2 mérfölddel keresztezte a Bull Runt a Warrenton-országút, mely Washingtonból Centreville-n keresztül futott Warrentonba. A Centreville-től a Bull Run völgyébe ereszkedő út a kőhíd után két domb között halad el, balra (délre) a Henry-domb, jobbra (északra) pedig a Matthews-domb magasodik. A dombok közül kiérve egy kőház mellett derékszögben keresztezi a Sudley Springset és Manassast összekötő utat, majd úgy halad tovább Groveton felé. (Az út angol neve Warrenton Turnpike, mert kövezetpénzt kellett fizetni a rajta való közlekedésért, ma a 29-es országút, amit Lee Highwaynek is hívnak, és pont a csatamező mellett keresztezi a hires 66-os utat). A dombokat amúgy a rajtuk lakó parasztokról nevezték el, Matthewsék, illetve Henryék tanyája a dombtetőkön állt. A kőhíd eléggé adta volna magát az átkelésre, de McDowell attól felt, hogy alá van aknázva

-A két maradék hadosztály pedig Centreville-ben tartalékban marad, és szépen megül a város körüli védelmi állásokban (Miles 5. hadosztálya két dandárból állt, Runyon 4.-je még dandárokba sem volt szervezve, 4-4 milicista, illetve önkéntes ezred alkotta, egy kivételével mindannyian New Jerseyből egyébként).

A tervezéssel és a felderítéssel aztán július huszadika el is lett tökölve, a 90 napos önkéntesek centije fogyott, Manassasba pedig jöttek a vonatok… (erről pletykák útján már McDowell is értesült). Képünkőn a kereszteződésben álló kőház.

2. Völgyvidéken és hegygerincen át tör előre a hadsereg

Sok menetelés, különböző egységek ide-oda, ez pár napja is milyen jól működött, próbáljuk meg úgy, hogy még sötét is van! McDowell jól kidolgozott tervét nem ehhez a sereghez szabták… 21-én, vasárnap hajnali kettőkor indult a menet, a katonák fáradtan cihelődtek fel (a tábortüzeket égve hagyták, ne tűnjön fel a délieknek, hogy még sötétben mindenki elhúz), és persze megint olyan gondolkodott, akinek nem kéne, a Centreville-t elhagyó három hadosztály élén Tyler emberei haladtak, akiknek egy 2 és fél tonnás, 30 fontos Parrott-ágyújuk is volt. Ezt nem bírta el a Cub Run (kis folyócska nem messze Centreville-től nyugatra) hídja, amit gyorsan meg kellett erősíteni. Így az útelágazásig jól feltartották a többieket, fél hat volt, mire Tyler utolsó emberei átkeltek a Cub Runon. Itt kettéváltak, az 1. hadosztály délre, a 2-3. északnyugatra. A gázlók felé haladók aztán a térképészek szüleit is kezdték egyre intenzívebben emlegetni, a térképen egész pofásnak kinéző utak a valóságban mindenféle girbegurba kis mókusbaszta turistaösvénynek bizonyultak, a gázlókat így aztán tökön-paszulyon át, lassan, de annál nagyobb porfelhővel sikerült elérni. Onnan még kb ennyi visszafelé, és már lehet is csatázni- mi másra is vágyna egy négy napja gyatyarohasztó melegben menetelő, hajnali kettőkor felkeltett katona szolgálata utolsó napján? (Képünkön az átkelés)Heintzelman emberei ráadásul elnézték az útkereszteződést, úgyhogy mentek inkább északra tovább, Hunterék után, ahelyett hogy lejjebb, Poplar Fordnál átkelve a 2. hadosztállyal egyszerre érjék el az ellenséget.(Még egy kép az átkelésről)

A déliek seregének legészakibb része, a legbalabb balszárny a Warrenton-országút kőhídjánál állt, ez a Potomac-hadsereg 7. dandárja volt, Evans ezredes vezetésével. Nathan George Evans (ez az átható tekintetű fiatalember jobbra) tapasztalt katona volt, az indiánok elleni háborúkban szolgált, mielőtt a déliek oldalára állt. Hosszú, vékony lába miatt Shanks-nek nevezték, és olyan alkesz volt, hogy a csatában egy alárendeltje mindig egy barrelitának becézett gallonos whiskeyshordót hurcolt utána, nehogy kiszáradjon az ezredes úr mája meló közben. A dandárt mindössze mindössze 1100 ember és némi lovasság alkotta ( az 1. louisianai zászlóalj, a 4. dél-karolinai gyalogezred és a 30. virginiai lovasezred két százada), kaptak viszont két egész ágyút: P Evans csak pár embert tartott elöl a hídfőnél, laza alakzatban. A többiek a dombok fedezékében bujkáltak, őket csak támadás közvetlen veszélye esetén tervezte előrevonni.

Tyler csapatai meg is érkeztek, egy ezred Blackburn’s Fordnál csintalankodott kicsit, a másik három a kőhídhoz ment. A 2. dandár (Schenk dandártábornok) az úttól délre, a Sherman ezredes (a középső nevét egy indián törzsfőnökről kapó ambíciózus, de a háború előtt többnyire csak adminisztratív feladatokkal foglalkozó ohioi katonát, William Tecumseh Shermant a totális háború koncepciójának egyik atyjaként tartják számon) vezette 3. az úttól északra állt fel, Keyes elsője pedig mögéjük, tartaléknak. És McDowell tervének megfelelően tüzet is nyitottak. Az első ágyújukat 6 óra körül, más források szerint már fél hatkor sütötték el- a nagy büdös 30 fontost, ha már idáig cipelték, itt egy videó róla, tényleg jó nagy dög, 23:30-nál lőnek is: 

Evans dandárja vitézül állta a sarat. Mivel nem nagyon érkezett válasz a lövöldözésre, Tyler néhány kisebb egységet előreküldött, akik össze is csaptak a déliekkel. Egy órája tartott a lövöldözés, mikor a hidat védő nyakigláb szeszkazán elkezdte érezni a büdöset: elég ergya kis pötyögtetés megy itt ahhoz képest, hogy papíron öt hadosztály készül eltaposni az ő ezrederejű dandárját. (A képen ami a kőhídból a csata végére megmaradt, Evans felől nézve)Nemsokára feltűnt persze az is, hogy mik azok a porfelhők Sudley Ford felé. Az Alexander ezredes (egy műszaki tiszt) által üzemeltetett, pár mérföldre álló konföderációs jelzőszemafor-állomás is jelezte a veszélyt (Alexander kiszúrta az északiak egyik ágyúján megcsillanó napfényt), úgyhogy nem volt nehéz rájönni, hogy az ellenség vastagja nem a hidat célozza, hanem bizony északról jön (északiak bazz, mégis, mit hittünk, honnan?), sőt, mindjárt itt vannak, élen a második hadosztály Ambrose E. Burnside ezredes vezette második dandárjával. Ők a tervhez képest három órás késésben voltak egyébként, fél 10-kor érték el Sudley Ford gázlóját. Itt még megálltak kulacsot tölteni is, a gázló mellett álló metodista templomban (fentebb a fényképen látható a fák között, a dombon) meg csak néztek a gyülekező hívek, hogy bazz, ezek aligha az istentiszteletre jöttek. A 71. new yorki gyalogezred még két 12 fontos hajóágyút is cipelt, amiket Washingtonból újítottak.

Az első összecsapások láttán egyébként Beauregardnak sem jött le, hogy ez már maga a nagy esemény, neki is Alexander szólt, hogy hélóhéló, figyeljünk oda. Alexander közel merészkedett az északiak csapataihoz, jelentése nyomán aztán persze a déli főparancsnokok ugrottak is ketten ötfelé. Beauregard eredeti terve egyébként szintén az ellenség balszárnya ellen indított átkarolás volt, és néhány egység (a Potomac-hadsereg 2., 3., és 4. dandárja) át is kelt a Bull Runon, hogy ezt a manővert végrehajtsa. Persze mozgásba lendülve ők is találkoztak az északiakat jellemző koordinációs és kommunikációs problémákkal, a 2. dandár parancsnoka, Ewell dandártábornok meg se kapta a parancsot (más források szerint annyira rosszul volt megszövegezve, hogy egyenesen a 3. dandár megtámadására szólított fel). Johnston előbb felismerte a veszélyt (igaz, először ráparázott, hogy Patterson jött utána), de hamarosan mindenkinek nyilvánvalóvá vált, hogy ez a csata a Warrenton-országútnál fog eldőlni, nem kell nagyon túlkombinálni, egyszerűen csak mindenkit oda kell küldeni, aki él és mozog. Az Union Millsnél várakozó dandárok nagy része hamarosan megkapta a parancsot: ,,Balra át! Lépééés eeeeen-dujj!”.

3. All Guns Blazing

Evans próbált mindent megtenni, amit tudott: a dél-karolinaiak négy századát hátrahagyta a hídnál a többi katonáját pedig a Matthews-dombra vezényelte, így jól védhető magaslati pozícióból harcolhatnak, és a híd is fedezékben marad. A dombon történt egy kis incidens: elsőnek az 1. louisianai zászlóalj jutott fel (két katonájuk jobbra a képen), akik laza alakzatban támadásra indultak az északiak dombot elérő 2. rhode islandi ezrede ellen. A dél-karolinai ezred maradéka ezután ért fel a dombtetőre, és a kavarodást látva tévedésből hátba is lövöldözték louisianai bajtársaikat. Aki látott már amerikai filmet, az tudja, hogy Dixie népe elég rosszul viseli, ha lövöldöznek rá, úgyhogy a louisianai bakák viszonozták a ,,baráti” tüzet. A tisztek szerencsére rendezték a helyzetet, aztán a louisianaiak megint támadtak, de a 2. rhode islandi ezred mellé már az első is megérkezett, úgyhogy visszaverték őket a dombtetőre. Evans két lövege komoly segítséget jelentett, az északiak első hullámait sikerült megállítania, de folyamatosan jöttek az újabbak, 1100 ember ehhez nagyon kevés lesz, ágyúk ide, vagy oda. Pláne, hogy ágyúból Burnside-nak is volt hat darab 14 fontosa, amiket hamarosan fel is állított és lőni kezdte vele a déliek tüzérségét.

Az Evans által már nagyon várt segítség hamarosan meg is érkezett két dandár képében, Bernard E. Bee dandártábornok (balra) vezénylete alatt. Ő a Shenandoah-hadsereg harmadik dandárjának élén állt, és magával hozta a második (csak két ezredből álló, Francis Bartow ezredes vezette) dandárt is. Bee a Henry-dombon ütötte fel a főhadiszállását, és üzenetet küldött Evansnak, hogy vonuljon vissza ide, ebbe a jobban védhető pozícióba. Evans azonban kitartott, és visszaüzent, hogy inkább Bee-ék jöjjenek át a Matthews-dombra. Egy ilyen meghívásra nem lehet nemet mondani, a 4. alabamai ezreddel az élen Bee két dandárja áttolta a biciklit a szomszéd dombra, Evans jobbszárnyát megerősítendő.

Közben az északiak is gyülekeztek. Burnside végre csatarendbe állította összes ezredét, és így már komolyan fenyegette a dombon álló délieket. A második hadosztály többi része, azaz Burnside 2. dandárja mellé Andrew Porter ezredes elsője is befutóban volt. (Közben veszteségek is érték őket, Hunter ezredes, a hadosztály parancsnoka megsérült, és hátra kellett vinni, Burnside-ra bízta a vezetést, de végül a rangidős Porter lépett a helyére.) A Matthews-dombon a vállvetve küzdő három déli dandár mindössze 4500 embert számlált, szemben 10000 északi támadóval. Mindét oldal katonáinak nagy része számára ez az összecsapás jelentette a tűzkeresztséget, a tapasztalatlanság főleg az északi oldalon okozott súlyos veszteségeket: a tisztek nem tudták összehangolni a támadásokat, a kisebb csapatokban támadó katonákat a déliek könnyedén visszaverték- persze a túlerő ellen nem tarthattak ki a végtelenségig, két órás küzdelem után, mikor Bee jobbszárnyát a bekerítés fenyegette, a domb kiürítése mellett döntöttek.

A források megoszlanak abban a kérdésben, hogy mennyire volt ez rendezett visszavonulás, mindenesetre a Henry-dombon vettek fel új állásokat. Az északiak nem tudták üldözni őket, hála Bee tüzérségének: Imboden százados stauntoni tüzérei négy darab hatfontosukkal a Henry-domb tetejéről lőtték az északiakat. Porter dandárja jutott talán a legmesszebbre az üldözésben, de a Henry-domb északi tövénél Bartow 2. dandárjának maradékai és Hampton időközben megérkező légiója megállították az előrenyomulásukat. (Itt is állt egy tanya, gazduram egy szabad néger, Mr. Robinson volt. Gentleman Jimnek becézték, 1799-ben egy felszabadított rabszolganő gyermekeként már szabadnak született egy virginiai ültetvényen. A korabeli közvélekedés szerint nem is fekete, hanem félvér volt, úgy tartották, igazából az ültetvény fehér tulajdonosának balkézről született gyereke volt. Robinson felesége rabszolga volt, így gyerekei is azok lettek, mert az asszony csak később, gazdája végrendeletével nyerte el a szabadságát. Apjuk a megye harmadik leggazdagabb szabad feketéjeként a gyerekek nagy részét meg tudta venni, de kettőt messze földre adtak el, és csak egyiküket sikerült a háború után megtalálni. Szóval voltak csavaros történetek akkoriban. Na, de vissza a csatához!)

Az északiak a déli visszavonulást látva azt hitték, győztek (néhány katona bosszankodott, amiért kimaradt a mókából), de McDowell nem tudott teljes szívvel csatlakozni az ünnepléshez, a foglyoktól ugyanis bizonyosságot szerzett Johnston érkezéséről. Burnside dandárját hátrébb vonta, tartalékba. A nézők mindenesetre nagy ovációval fogadták a déliek futását.

Ja, igen, nézők, mert hogy azok is voltak. Az 1991-es második öbölháború volt az első háború, amit a tévé élő közvetítéseinek köszönhetően a fotelből nézhetett a jónép, 1861-ben ezért az élményért még ki kellett kocsikázni a város határába. Ki is kocsikáztak sokan, megnézni a remélt nagy győzelmet, még a hétórányi kocsiútra lévő Washingtonból is jöttek előkelőségek egy kis piknikre. Vasárnap, jó levegő, napsütés, háború…. mi baj lehet? A közhiedelemmel ellentétben egyébként komoly veszély nem fenyegette őket, nagyrészt a Centreville-környéki dombokon foglaltak helyet, öt mérföldre a csatától- jóval a korabeli ágyúk lőtávolságán kívül, úgyhogy az se igaz, hogy a déliek közéjük lőttek volna azon az alapon, hogy ha vért akarnak látni, ne okozzunk nekik csalódást. Sokat így nem is láttak a részletekből, csak a nagy füstöt meg port, a történésekről egy óra késéssel, hírnökök útján értesültek. Csak kevesen voltak, akik közelebb húzódtak, néhány politikus és riporter Mrs Spindle hadikórházzá alakított házáig, közvetlenül Tyler hadosztálya mögé óvakodott. Köztük volt az a Mathew Brady nevű fényképész is, akinek a bull runi csatát ábrázoló korabeli fotók nagy részét köszönhetjük (balra látható, a cikkben több fotója is szerepel, sőt, portrékat is csinált, a 11. new yorkiak őrmesterét és Shermant is ő fotózta).

4. Dombok és kőfalak

Mire Bee és Evans visszavonult a Henry-dombra, a déli főparancsnokság már teljesen tisztán látta a helyzetet, és mindent megtett az ingadozó balszárny megerősítéséért. Nemsokára befutott Jackson 2600 fős 1. dandárja is, parancsnokuk nem esett pánikba Bee-ék visszavonulása láttán. A virginiaiak útközben magukba szólítottak egy kis szedret, amit a domb tövében találtak, de a legtöbb alakulat nem volt ilyen szerencsés, étlen-szomjan kellett helytállniuk egész nap. Mindkét oldal katonái fáradtak is voltak, és sokan nem találták meg az alakulatukat. A tisztek lóháton ülve próbálták áttekinteni a helyzetet, összeszedni és bátorítani katonáikat- változó sikerrel. Jellemző eset volt például Kemper századosé- a balszárnyon harcoló déli tüzértisztet az északiak fogságba ejtették, de csak egy tisztnek volt hajlandó átadni a kardját. Foglyul ejtői el is indultak vele keresni egyet, de addig keringtek az erdőben, hogy egyszer csak déli csapatokba futottak, akik ki is szabadították Kempert.

Imboden tüzérsége a lőszer fogyása miatt vissza akart vonulni, de Jackson a visszatartotta őket, amíg Beauregard és Johnston újabb ágyúkat nem hozott. A sors iróniája, hogy mikor Jackson végül engedélyezte Imbodenék elvonulását, akkor sérült meg mindkét bátor tiszt. A ,,menjetek”-et intő Jackson kezét eltalálta egy golyó:

-Csak egy karcolás, egy karcolás-nyugtatta meg az aggodalmaskodókat, miközben egy zsebkendővel bekötözte, Imboden pedig engedélyt kért utolsó három lövedékének kilövésére, de az egyiknél túl közel állt az ágyúhoz, és egyik fülére megsüketült. Közben a 4. alabamaiak (lenti kép) minden tisztje megsérült, Johnston a zászlót felkapva maga akarta az alakulat vezetését átvenni, de Beauregard Bee egyik adjutánsát rendelte az alabamaiak élére.

Az 1. virginiai dandár fedezékben, kicsivel a Henry-domb gerince mögött (a domb keleti oldalán) állt fel. Az üdvözlőbizottságra nem is kellett sokat várniuk, az 5. virginiai ezredet és a Hampton-légiót két ezred támadta meg Tyler 1. hadosztályának 1. dandárjából. Tyler ugyanis menetközben átóvatoskodott a folyón (a kőhídon nem sikerült, de valamivel feljebb találtak egy gázlót, Sherman’s Fordot), pesze ez sem ment incidensek nélkül, a Sherman tábornok vezette harmadik dandárban harcoló szürke ruhás 2. wisconsini gyalogezredre a saját bajtársaik lőttek rá tévedésből. Na de végül csak odaértek a konföderáció vonalához, és Keyes dandárja megindította a támadását két ezreddel (2. maine-i és 3. connecticuti), másik kettőt (1-2. connectinuti) tartalékban hagyva. A délieket hátrébb is szorították (a 2. maine-i gyalogezred is szürke ruhában volt, őket meg a konföderációsok keverték össze a sajátjaikkal), de az előrenyomulás közben jó célpontot nyújtó unionistákat a dombon lévő fák között rejtőző déliek tüze megtizedelte, Keyes hamarosan visszavonta őket az országúthoz, anélkül, hogy a másik két ezredet a segítségükre küldte a volna. Az 1. dandár aztán már nem is vett részt a harcokban a csata folyamán. Tyler ezt a támadást a saját szakállára indította meg egyébként, McDowell ugyanis azzal volt elfoglalva, hogy a Matthews-dombon rendezze sorait, időt adva a délieknek csapataik megerősítésére. Beauregard hátraküldte Johnstont, hogy ezt koordinálja. Johnston ezt később úgy adta elő, hogy elfoglalta parancsnoki pozícióját a sereg élén, és megbízta Beauregardot a balszárny vezetésével.

Közben McDowell újra megindult, és a csata újra teljes erejével dühöngött a domb körül, amelyen ekkor 6000 déli katona védekezett, nagyjából a felüknek fogalma sem volt arról, merre található az egységük. Bee, Hampton és Jackson emberei ennek ellenére keményen védekeztek, Jackson itt kapta meg híres becenevét, amikor szilárdan álló virginiai katonáit látva Bee így kiáltott fel:

-Nézzétek Jacksont! Úgy áll ott, mint valami rohadt kőfal!

Ezzel megszületett Kőfal Jackson legendája, és a déli tábornok később is méltónak bizonyult a becenevére. Ünneprontók persze mindenhol vannak, úgyhogy van, aki szerint Bee nem a helytállást akarta méltányolni ezzel, hanem egy remélt tehermentesítő ellentámadás elmaradása miatt bosszankodott. Szerintem ez a verzió kevésbé tűnik életszerűnek, ha valakinek mozognia kéne, de nem teszi, én például az építészet helyett inkább az anyagcsere és a szaporodás területéről keresek metaforákat. Megkérezni meg senki se tudta, mert Bee nemsoká súlyos hasi sérülést szenvedett, és másnap meg is halt. Jackson jó keresztényhez méltóan szerényen fogadta a legendává válást, inkább katonáit akarta megtisztelni a névvel, de az 1. virginiaiak csak a tábornok halála után lettek hivatalosan Kőfal Dandár. Képünkön a kőfal, előtte a Kőfallal.

5. Ágyútűzben

A déliek továbbra is keményen tartották a Henry-dombot, úgyhogy új megközelítés vált szükségessé. A második hadosztály két ütegét (Ricketts, illetve Griffin százados parancsnoksága alatt) közvetlenül a domb északkeleti tövébe telepítették, sőt, Griffin két ágyút egészen előretolt a déliek balszárnyába. Hiába tiltakozott a két tiszt, Barry őrnagy (az uniós tüzérség parancsnoka) hajthatatlan volt, minél közelebb van egy ágyú, annál nagyobbat zúz. És ez igaz is, csakhogy ennek a botnak két vége van: ha közel vagyunk az ellenséghez, az ellenség is közel van hozzánk.(Sidney E. King festményén Rickett ütege)

A Ricketts túlságosan előre telepített ágyúit a 1. minnesotai és a 11. new yorki ezred védte. (A 11. New yorkiak a hires ,,Fire Zouaves”, egy, főleg new yorki tűzoltókból álló alakulat volt, amit Ellsworth ezredes, Lincoln egyik barátja hozott létre. Az ezredest még Bull Run előtt megölte egy alexandriai konföderáció-szimpatizáns, akinek a házáról leszedte a déli zászlót. A gyilkost a new yorki alakulat egyik őrmestere, a jobb oldali képen látható Brownell őrmester szúrta le szuronyával.) Őket Jackson 33. virginiai ezredének katonái (ők őrizték Kőfal Jackson balszárnyát) nemsokára vissza is verték. Mint említettem, ez a déli ezred volt az, amelyik kék egyenruhát hordott, az északiak a saját bajtársaikkal tévesztették össze őket, mire a tévedésükre rájöttek, már közelről dörögtek a puskák (más források szerint a virginiaiak civil ruhát hordtak, míg a new yorkiak szürkét). Jeb Stuart ezredes 1. virginiai lovasezredének lovasrohama aztán végképp visszaverte az ágyúk védőit. Stuart először egyébként visszavonuló konföderációsoknak nézte őket, de időben rájött a tévedésére. (a balra látható James Ewell Brown Stuart a déliek talán leghíresebb lovassági parancsnoka volt, részt vett John Brown abolicionista felkelésének leverésében is, nem sokkal Bull Run előtt lett a konföderációs hadsereg ezredese) Griffin két ágyúját arréb vontatta, Ricketts ütegétől délre, de hamarosan ezek is a 33-asok kezébe kerültek: Barry őrnagy is benézte az egyenruha-kérdést, mikörzben Griffinnel vitatkozott, a virginiaiak beérték őket. Képünkön a lovasroham.

A csata során aztán a két ágyú többször is gazdát cserélt (négy uniós és hét konföderációs ezred huzakodott értük), és menet közben a déliek is felállították velük szemben a saját tüzérségüket- Jackson (mint említettem, eredetileg tüzérségi kiképző volt) olyan pozícióba állította ágyúit, hogy amennyire lehet, a dombtető védje őket.

Az ágyútűz elől a déli katonák a Henry-házban (jobbra) kerestek fedezéket, és innen néhány mesterlövész tűz alá is vette az ágyúkat. A házban egy Judith Carter Henry nevű 85 éves, ágyhoz kötött öregasszony is lakott, aki megtagadta, hogy elhagyja otthonát, és egy szobájába csapó északi gránát halálosan megsebesítette szegényt. (Az ő apjának, Mr Carternek tulajdonította a közvélemény Gentleman Jim Robinson fogantatását, az idős özvegyasszony így valószínűleg féltestvéri viszonyban volt fekete tanyaszomszédjával).

Beauregard lova alatt pedig egy srapnelgránát robbant fel, de a déli fővezér szerencsemalaca igen hangosan röfögött, sértetlenül élte túl az esetet (pedig még a csizmája sarka is leszakadt), és nemsokára egy új ló nyergéből folytatta az irányítást. Persze a másik oldal hátasai se bírták jobban a lövöldözést, a Burnside dandárjával tartó William Sprague rhode islandi kormányzó kettőt is otthagyott a Matthews-dombon.

A virginiai katonák rohama során egy másik legenda is megszületett: Jackson azt parancsolta nekik, várjanak a rohammal, amíg az északiak 50 yardon (kb 45 méter) belül lesznek, ,,és, amikor rohamoztok, üvöltsetek, mint az őrültek!” Ez volt az első eset, amikor a déli hadsereg legendás csatakiáltása, a Rebel Yell elhangzott. A források többféleképpen írják le, van, aki szerint üvöltés, mások sikoltásként, huhogásként, kurjongatásként emlékeznek rá. Valószínű, hogy alakulatonként változott, a lényeg, hogy jó hangos legyen. Eredeti felvételek is vannak a Rebel Yellről, persze mire a technika idáig jutott, a déli veteránok már nagyon öregek voltak. Egy harmincas évekbeli felvétel megtekinthető a tecsőn:

Rickett ágyúi északabbra, egészen a Henry-ház mellett álltak, először Jackson 4. és 27. virginiai ezrede foglalta el őket, aztán az 5. és a 11. massachusettsi ezred (a 3. hadosztály 1. dandárjából) vette vissza szerencsétleneket. Nem sokáig örülhettek, a Hampton-légió és az 5. virginiaiak újra elűzték őket, utóbbiak rohamát maga Beauregard vezette, Bee-vel és Bartow-val együtt. Bee itt szenvedett halálos sérülést, és nem sokkal később Bartow alól is kilőtték a lovat, és, amikor újat szerzett, őt magát is szíven találta egy golyó. Beauregard épségben érte el az ágyúkat, és lovagiasan felajánlotta segítségét a sérült Rickettsnek.

A virginiai 5-ösök aztán aztán egész sokáig kitartottak az északiak 13., 38., 69., 79. new yorki, valamint a 2. wisconsini ezrede ellenében- ezeket jó szokás szerint egyesével vetették be. A 38. és a 79. ezred végül együtt indult rohamra, így Ricketts ágyúi újra az Unió kezére jutottak- persze ekkorra futott be a konföderációs hadsereg 5. dandárja (Cocke ezredes parancsnoksága alatt, eredetileg Ball’s Fordot és Lewis’s Fordot őrizték), és nyílt terepen egyből rohamra indulva elűzték a new yorki katonákat.

6. Az utolsó rohamok

Az Unió továbbra is elszántan rohamozta a dombot, de összehangolt támadás helyett egyik ezredet a másik után bevetve csak nagyon lassan haladtak előre. A támadásokban ekkor Sherman dandárja játszott komoly szerepet, de ő sem tudta túl jól összehangolni az ezredek manővereit. A délieket a kitartóan rohamozó jenkik lassan így is leszorították a Henry-dombról, elfoglalták Ricketts és Griffin ágyúit is, és a délután közepén McDowell már a Henry-ház emeletéről sasolta a vidéket. Nem csak az északiak voltak fáradtak, a Konföderáció csapatait is kimerítette a kemény ellenállás. Sokan nem is voltak tisztában a csata folyásával, a mindent eltakaró füstben csak a közvetlenül mellettük zajló eseményeket láthatták. Egyszer Beauregard is benézte, a hasonló zászlók miatt Johnston egyik közeledő csapatára azt hitte, északiak. Talán a legjobbkor érkezett meg a harcmezőre Davis elnök, aki a csata hírére különvonattal sietett Manassasbe, és lóháton (gyakorlott lovas volt) vágtatott a hátráló déli katonák közé, további ellenállásra buzdítva őket. A lelkesítő jelenet hatása alól Jackson sem tudta kivonni magát, éppen kézsebét látták el, de vidáman így kiáltott fel:

-Adjatok ötezer jó embert, és holnap Washingtonban leszek!

Más források szerint mindez már a csata utáni órákban történt.

A Henry-domb elfoglalása után McDowellnek egy órára volt szüksége, hogy rendezze szétzilált és kimerült hadseregét: a vízhiányt és a fáradtságot a hatalmas por és füst csak még tovább nehezítette, az emberek kicserepesedett ajka fekete volt a lőportól (a töltényes zacskók kiharapásától). Ezalatt Beauregard és Johnston is is rendezték soraikat, és a folyamatosan érkező utánpótlással megerősítették csapataikat. Nemsokára újult erővel lángolt fel a harc, és az éhségtől, szomjúságtól és fáradtságtól elgyötört jenkik újra nehéz helyzetbe kerültek, leszorultak is a dombról. Hampton néhány légiósának még volt pofája utánuk is lőni Ricketts ágyúival. A Potomac-hadsereg 5. dandárjába tartozó, frissen beérkezett 8. virginiai gyalogezred biztosította a Henry-házat, legalábbis, ami maradt belőle.

McDowell továbbra is a balszárny átkarolásában bízott: mivel ugye a front az eredeti tervekhez képest lesöndörödött 90 fokban a Warrenton-országút vonalára, nyugaton (itt is volt egy domb, Chinn Ridge) indította el utolsó rohamát, a 3. hadosztály 3. dandárját bevetve (ezek voltak az utolsó, még be nem vetett csapatai a Bull Runon áthozottak közül, Howard ezredes parancsnoksága alatt), délután 4-kor (az északiak hajnali 2-kor keltek, úgyhogy jól eltelt a nap). Két ezred felment a dombra, és onnan lőtte a Henry-dombot, a másik kettő pedig Chinn Ridge mögött, fedezékben maradt. Nem sokáig élvezhették a kilátást a Chinn Ridge-i dombtetőről, hamarosan megjelent a Shenandoah-hadsereg 4. dandárja, akik éppen most érkeztek meg a vonattal, egyenesen az állomásról siettek a csatába, és már messziről tüzet nyitottak az északiakra. Howard a domb tövébe lovagolt, hogy felparancsolja másik két ezredét is, de a konföderációs 4. (Arnold Elzey ezredes parancsnoksága alatt, miután az egység eredeti parancsnoka, Kirby Smith dandártábornok súlyosan megsérült a vállán és a nyakán), és a 6. dandár (Jubal Early ezredes) némi lovas tüzérség segítségével, bal oldalukon Jeb Stuart lovasaival visszaverte az északiakat, egyben összeroppantva jobbszárnyukat.

7. Broken, Beat & Scarred

McDowellnek nem maradt más választása, mint elrendelni az általános visszavonulást. Ez eleinte rendben ment: a gyengébb harcértékű önkéntesek visszavonulását Porter egyik reguláris zászlóalja próbálta fedezni. A déliek lovassága (Jeb Stuarttal az élen) azonban a visszavonulók üldözésére indult, és persze az ágyúik sem hallgattak el, így a rendezett hátrálás hamar fejvesztett meneküléssé változott, a katonák eldobálták fegyvereiket és felszerelésüket, és a felborult szekerek között lavírozva (a Cub Run folyócska hídját pl egy déli ágyúk által telibe talált lovaskocsi zárta el), és a szűk átkelőhelyeken tülekedve mindenki csak a saját bőrének mentésére koncentrált. A déliek sok foglyot ejtettek.

Voltak azért olyanok, akik nem csatlakoztak ész nélkül a futáshoz. A Sudley Springsben, a metodista templomban berendezett északi hadikórház orvosainak többsége például nem hagyta ott a gondjaikra bízott sebesülteket. A veterán katonák általában tisztában voltak a rendezett visszavonulás fontosságával, azzal, hogy együtt maradva, rendezett egységként működve sokkal több esélyük van elkerülni a veszteséglistára való feliratkozást. Ilyen volt például a Syke őrnagy vezette reguláris zászlóalj (7 századból állt, az 1. hadosztály Porter vezette 1.dandárjába tartozott), amelyik a lovasság elleni harcban szokásos négyszög alakot felvéve hátrált. A baj csak az volt, hogy veteránokból nagyon kevés volt, az újoncokból álló egységek gyorsan felbomlottak. Az egyik legrendezettebben visszavonuló, és a többiek futását is mederbe terelni próbáló alakulat talán Sherman ezredesé volt. Képünkön a kórház-templom.

A kavarodást fokozta a fentebb említett nézőközönség is, akik biztosak voltak a happy endben, így hidegzuhanyként érte őket a déliek győzelme, és hirtelen erős hazamehetnékjük támadt. A pánikba esve menekülő civilek aztán jól elzárták az utat a visszavonuló katonaság elől. A déliek így számos foglyot ejtettek, még egy Alfred Ely nevű kongresszusi képviselőt is (jobbra). A képviselő úr egy barátjával ment csatát nézni, és ő is azok között volt, akik a biztonságos távolságnál közelebbről szerették volna látni a harcot. A fél négy körül kezdődő menekülésben Centreville-től három mérföldre lerobbant a lovaskocsija. A hű barát hátra se nézve menekült be az erdőbe, Ely pedig egy fa mögé bújt, de nem túl hatékonyan, mert egy fogalmatlan, de annál csúnyábban beszélő déli lovaskatona (a Potomac-hadsereg első dandárjába beosztott 8. dél-karolinai gyalogezredhez tartozó lovasság, érdemes elolvasni a NYT korbeli cikkét) hamarosan begyűjtötte, és elvitte Beauregardnak. Így Ely lett az egyetlen északi honatya, aki tényleg eljutott Richmondba. Itt fél évet ült a sitten, mikor kicserélték egy Nathan J. Faulkner nevű politikusra (Faulknert Párizsban kapcsolták le, amikor a Konföderáció hadseregének próbált fegyvereket szerezni). Ha rendetlenül, és pánikba esve is, a de a legtöbb civil megmenekült, még a nagyon előre merészkedők közül se mindenki esett fogságba. A fényképész Brady is el tudott futni (később visszaszivárgott, és egy csomó fotót készített a csatatérről). Ely képviselőkollégájának, az illinoisi Elihu Washburne-nek pedig még a tömeg megnyugtatásával is volt ereje megpróbálkozni (persze nem sikerült, se neki, se másnak, pedig még olyan is volt, aki revolverrel fenyegette a futókat).

A csatamező ura tehát a Konföderáció hadserege maradt, de a szürkekabátosok is eléggé megreccsentek, úgyhogy Beauregard, Johnston és Davis elnök összedugták a fejüket, hogy megvitassák a győzelem kihasználásának mikéntjét. Bár a harcias elnök eleinte az üldözés mellett kardoskodott, végül arra jutottak, nem érdemes üldözni a futó északiakat, mert a hadsereg egyszerűen nem képes rá. A katonák fáradtak, veszteségek vannak, és, bár a tűzkeresztségen már átestek, hosszabb, összehangoltan és gyorsan végrehajtandó manőverezésre ugyanúgy nem alkalmasak, mint McDowell hadai idefelé jövet. (Képünkön ami a Henry-házból maradt a csata végére)

A menekülők között kétségbeesve fel-alá lovagló McDowell eredetileg úgy tervezte, hogy megállítja a sereget Centreville-ben (lenti kép), és az itt hagyott két tartalék hadosztályának fedezékében megpróbálja újjászervezni őket. A vert seregnek azonban esze ágában sem volt megállni se itt, se a Centreville elhagyása után gyülekezési helyként kijelölt Fairfaxben, az új védelmi vonalat így a Potomac mentén alakították ki. Sherman (jobbra, annyit szerepelt már, legyen egy kép róla is) megállította katonáit Centrevilleben, és éppen lefeküdt aludni egy fa alá, mikor Tyler közölte vele, hogy ugrás föl, nyomás tovább.

Július 22-én egyes alakulatok már be is futottak Washingtonba. Hogy a hangulat jó legyen, még az eső is szakadt. Az utókor időnként elábrándozik: mi lett volna, ha a déliek üldözik őket, és beveszik a fővárost- a józanabb történészek szerint viszont Davis és két tábornoka nem döntött rosszul, max Centreville-t foglalhatták volna el, de azt meg minek. (Nem csak az utókor, hanem természetesen a korabeli közvélemény is feltette ezt a kérdést, de Davis úgy látszik belátta: az okos más kárán tanul). A vereség hírére Észak mozgósította a tartalékait, és a Potomac-parti védőállásokba 24 órán belül friss csapatok érkeztek New Yorkból és Pennsylvaniából.

A háború nem ért véget. Sőt, csak most kezdődött el igazán.

8. Még nem ez a tréfa vége

A csatában nagyjából 30-30000 ember vett részt mind a két oldalon, közülük kb 18-18000 mérhette össze a fegyvereit konkrétan az ellenséggel, a többiek olyan helyekre voltak vezényelve, amelyeket végül nem értek el a harcok. Az összveszteség kb. 5000 fő volt, ennek kb 40%-a esett a Konföderációnál (387 halott, 1582 sebesült, 13 eltűnt, vagy fogságba esett), a többi az északiaknál (460 halott, 1124 sebesült, 1312 eltűnt, vagy fogságba esett). Polgárháborús mércével nem volt nagyon véres a csata, ennél sokkal nagyobb mészárszékek is megestek még 1865-ig, de mindig az első a legdurvább, és a csatában résztvevő katonák elsöprő többsége most látott életében először halottakkal és sebesültekkel borított csatamezőt. (A képen északi hadifoglyok)

Civil halálos áldozat csak egy volt, a már említett Judith Carter Henry, ő házától nem messze, a Henry-dombon álló kis családi temetőben alussza örök álmát (sírkövéről egy kép jobbra). A foglyok mellett a déliek zsákmánya is jelentős volt, 28 ágyút, rengeteg lőszert és egyéb katonai felszerelést is szereztek, ez nagyon jól jött a gyenge ipari hátterű, blokáddal fojtogatott hadseregnek.

Mindkét oldal levonta a következtetéseket az összecsapásból, leginkább azt, hogy ezt a háborút nem lehet egy gyors csatával eldönteni, komoly előkészületekre, rendes hadiiparra, és mindenekelőtt normálisan kiképzett katonákra van szükség. És aki a vasutat háborúban elsőként használó 1848-as magyar forradalomra nem figyelt eléggé, annak legkésőbb a Shenandoah-hadsereg manassasi vonatozása fel kellett, hogy nyissa a szemét: a modern háborúk kora a katonai logisztikában is beköszöntött.

Az északi hadsereg képtelen volt vezére parancsait végrehajtani, katonái, tisztjei egyaránt túlságosan tapasztalatlanok voltak, nem lett volna szabad még háborúba küldeni őket. McDowellnek ennek ellenére tartania kellett a hátát a vereségért, leváltották, és a Shenandoah-völgyből gyorsan Washingtonba rendelt McClellan került a helyére. Ő nagyon kapkodta a fejét Bull Run után, elöljárói első ijedtségükben a völgy kiürítésére utasították, majd hirtelen arra, hogy maradjon, és várja meg az Ohióból érkező erősítést. Ezután jött a parancs, hogy irány Washington, a sereget meg hagyja Rosencransra.

A jenkiknek egyébként nem szegte kedvét a vereség, sőt, ha lehet, még jobban megerősítette elszántságukat. Visszaszorították a tisztek katonák általi választásának gyakorlatát, és az alkalmatlan elöljáróktól megszabadultak, hiszen a pánik nem kis részben az ő felelősségük volt: amikor senki nem lát semmit a csatából, akkor a tiszteknek és az altiszteknek kell megakadályozniuk, hogy a pánik futótűzként terjedjen el az egymás mellett álló alakulatok között. Új katonákat toboroztak, akiket a szigorú McClellan felügyelete mellett kovácsoltak ütőképes hadsereggé. Szóval gyakorlatilag visszatértek az Anakonda-tervhez.

A déliek hatalmas örömmel fogadták a győzelmet, zúgtak a harangok, és az emberek égi jelnek tekintették az eredményt, amely ügyük igaz voltát erősíti meg. Beauregard elég sportszerűtlen módon magának követelte a teljes dicsőséget, megfeledkezve arról, hogy Johnston csapatai nélkül egészen más lett volna az eredmény. Johnston közben meg azon aggodalmaskodott, hogy a csata talán többet ártott, mint használt, mert sokan úgy érzik, hogy ezzel már eleget tettek kötelességüknek, miközben ugye show must go on. Az ilyen gondolatokkal azonban hamar leszámoltak, és Dixie népe továbbra is keményen helytállt a még négy évig tomboló véres testvérharcban.

Bull Runnál 1862. augusztusának végén egy jóval nagyobb csatát is vívtak (kb. kétszer ekkora seregekkel), egyszer talán azt is megírom.

Az amerikai nép élénken érdeklődik történelmének e szelete iránt, a csatamezőn felállították Kőfal Jackson lovasszobrát, a hősökre egy obeliszk is emlékezik, sőt, még a Henry-házat is újjáépítették (fenti kép). Az első bull runi csata 100. évfordulóján, 1961-ben egy óriási szabású hagyományőrző eseményre, a csata újrajátszására került sor a helyszínen. ,,Normál” hagyományőrzők mellett a Nemzeti Gárda 2200, polgárháborús egyenruhák utánzatába öltöztetett katonáját is bevetették. Ők nem voltak valami autentikusak, polgárháború-korabeli eszközök helyett a rendszeresített M1-es karabélyaikat használták vaktölténnyel (lásd még az Egri csillagok legendás karórás törökjét), de ez nem szegte kedvét az eseményeket a helyszínen figyelemmel kísérő sok tízezres nézőközönségnek. A jobboldali kép erről az újrajátszott csatáról készült, a kép jobb felső sarkában látható Kőfal Jackson lovasszobra, amelyet az esemény idejére letakartak, hogy jobban hasonlítson a táj a 100 évvel azelőttire. Ebben a ,,harmadik bull runi csatában” is volt néhány áldozat (szerencsére csak sebesültek), a tapasztalatoknak nagy hasznát vette a vilá