Korábban már ajánlottuk a túrát itt, a Lemilen, sokan kértétek a fényképeket és az úti beszámolót, hát tessék. Kezdetben vala az alagutas írás, az elég jó olvasottságon felbuzdulva megszerveztük a túrát. A kereken egytucatnyi jelentkezőből az indulás napjára végül 11 maradt, de könnyedén túltettük magunkat a veszteségen. Egy szegedi hagyományőr barátunk családi program miatt lemorzsolódott, de ígérte, hogy jövőre eljön (hacsak megint nem tesz keresztbe az anyósa). Előre szólok, hogy olyan kép, amelyen mindannyian rajta vagyunk, olyan nincsen. Már csak azért sincs, mert főcsapatra és utóvédre bontottuk az erőket, az utóvéd programja pedig nem is találkozott a mienkkel. Mint ahogy mi sem találkoztunk velük, de ezt akkor még nem sejtettük. A főerő nyolc tagja szombaton reggel így indult a túrára:

(Mielőtt a matematikusok kijavítanának, jelzem, hogy a nyolcadik tagunk fotózott.) A csapat tagjai: az egység női tagja, Kiri, Tibor (pártoló tag), László (hagyományőr, továbbiakban hő. hadnagy), továbbá a Lemil legújabb szerzője, Rammjaeger, valamint én (hő. sahh.), Gyula (hő. őrmester), az őslemiles MuellR (hő. honvéd) és Viktor (hő. hadnagy). A vegyes társaságot a Lemilblog hozta össze, mindannyian lelkes olvasói vagyunk a lapnak, szinte ez volt az egyetlen közös bennünk. Ha jövőre is eljutunk ugyanide, könnyebb lesz az egyenruhák alapján belőni, ki a hő. és ki a civil, de ezt majd akkor. Kettő megállapodás is történt a túrán, az egyik az, hogy "jövőre veletek ugyanitt", a másik pedig, hogy jövőre felvesszük az egyenruhánkat. A csapat elitje (hehehe) a Wysocki Légió Hagyományőrző Egyesület (Lengyel Légió) tagja. E kép a parkolóban készült Körmöcbányán, 1100 méter magasan. Érdekes, hogy a 700 m t.sz.f. magasságon fekvő Körmöcbányán egy gramm hó sem volt, fent a Szkalkán pedig 50 cm + 5 cm aznapi adag. A napi hőmérséklet - 2 'C körül alakult, de a hőérzetre rosszul hatott a szél és a hó. 

2015. január 24-én, szombaton délelőtt 11 óra az idő, valaki már útra kész, míg a másik az övcsatját igazítja. A parkolónál nem kellett fizetni a parkolásért, de egyébként is elmondható, hogy mindenhol nagyon kulturált körülmények fogadtak minket. Szemetesládák az erdőben, faházak, szép színes, karbantartott jelzések, a sziklákon mászóláncok (nyári használatra, télen sokcentis fagyott hó miatt nem használhatóak).

Felszerelés ellenőrzése után indultunk felfelé, egyikünk éppen annak örül, hogy télen is lehet zöldséget találni a hegyekben (síparadicsom). Bezzeg amikor az első húsz esése után felkelt, már nem nevetett, inkább megfogadta, hogy jövőre másik bakancsban jön és kesztyűt is húz. Az első 100 métert a sífelvonó melletti kicsúszkált úton kábé 12 perc alatt tettük meg, ez elég rossz szintidő, estünk és keltünk, kesztyű nélkül nem volt kellemes (okosan én is kesztyű nélkül indultam). Amint beértünk az erőbe, sikerült elérni a 2 km / óra átlagsebességet, a lassító tényező a fel - le terep volt és az, hogy néhol 50 cm hóba merült el a lábunk. Valamikor mindkettő lábunk.

Hol az arany? A híres körmöci arany? Míg a kérdésre választ kaptunk volna, egy zavaró tényező beállt a körmöci völgy látképébe, lépj hátrébb, még, még, még...

Mivel a gerincen vezetett a piros jelzés, odafelé azon másztunk fel, míg visszafelé a sífutók által is használt zöld jel útján battyogtunk. Meg volt fagyva a hó teteje, csúszott, ha meg beszakadt, akár 50 cm mélyre is besüppedhettél.

Nem volt kellemes, de legalább átéreztük a korabeli gyalogos honvédok kínjait. Sokszor emlegettük Gyatlovot és társait is, szerencsére nekünk nem sikerült felderítetlen halálokkal belepusztulni a túránkba.

Egy óra alatt jutottunk fel a 2 km túraút végére. Ez az adott körülmények között nem is rossz. Nem kicsi sziklák (a hegy neve Szkalka = sziklácska) közé fúrták a lukat. 1232 méter magasba jutottunk. Itt hidegebb is volt, viszont a takarás miatt nem fújt a kellemetlen szél. Ami még érdekes, hogy az alagút közepén is jégen lépkedtünk, még 20 méterrel beljebb is fagyos volt a föld.

A beszakadt alagúton nem lehetett keresztülmenni, mert 2012-ben a nyugati vége beomlott. Mielőtt bárki ásókkal útra kelne, jelezzük, hogy nem kis munka lenne kiásni. Ezekben a pillanatokban mindenki úgy érezte, megérte a lihegés és az erőfeszítés, fent vagyunk az alagútnál!

A hátizsák tetején látható hó jelzi, hogy sűrűn esett. Szerencsére senkinek nem ázott át a zsákja, vagy ruhája, vizes lábbal nehéz túrázni.

Elő a szuvenírekkel, egy gyertya, egy koszorú, egy tábla várta a sorsát. A gyertyát meggyújtottuk és otthagytuk, a lángját az utánunk kettő órával érkező három fős utóvéd még látta.

"S uctou k nasim vojakom. Görgey emléktúra." Ezek voltak a koszorú feliratai. A kapucnimba fújt hó végül a nyakamban kötött ki, de még mindig szerencsésebbek voltunk, mint Igor Gyatlovék, akiket "AZUTÁN" úgy kellett kiásni a hófalból.

A betekert csavar nagy valószínűséggel jövőre is ott lesz, a koszorú további helybenmaradását nem fogadnám le. Majd meglátjuk jövőre. Vagy nem.

"Gyújts egy gyertyát azokért, akik nincsenek itt."

"S uctou k nasim vojakom. Horská túra Görgeyho. Katonáink emlékére. Görgey hegyitúra." és a dátumok. Jó érzés volt az ácsolaton látni a kettőnyelvű emléket. Az alagút tetejére is felmásztunk, a Szkalka tetejéről a beomlott nyugati nyílás látványa fogadott:

Amint túlhaladtunk a gerincen, látszott a sífutók útja. A következő képen alul (balra, középen) már látszik a kitaposott ösvény. Teljesen jobbszélen, a háttérben pedig azok a kollégák nem láthatóak, akik a szlovák szolgálatok részéről fényképeket készítettek. Ugye milyen frankó álcaruhát használnak? Ezt még talál Simo Hayha is megirigyelné.

Fáztunk rendesen, de a szívünket melengette a zöld és a piros jelzés találkozását jelző festés. Igen, pirosfehérzöld! Köszönjük a festőnek, igen szép dolog ezt a sorrendet használni. Reméljük tudatosan kerültek ilyen sorrendbe a színek.

A túra kettőharmadánál szél volt és sűrű, kellemetlen hóesés. Leszállt a köd is, még hidegebbnek éreztük az időt. Kár, hogy nem vittünk pálinkát az útra :-) Ezen a helyen kábé fél órát vártunk az utóvédre, amíg nem sms-eztek, hogy ne várjunk rájuk, mert messze járnak még.

Ez a kép már lent (és 100 km-rel keletre) készült, látni, ahogy a hegytetőt itt is beborítja a köd.

A szállásunk felé irányba esett Zólyom vára, bementünk kicsit körülnézni. Balassi tábláján kicsit elcsodálkoztunk, pirosfehérzöld szalag volt rajta és csak magyar felirat. Kicsit arrébb a várfalon Nógrádi partizán alest és párfőnyi SNP osztagát méltatta egy bronztábla.

Jó volt este megpihenni a szálláson, a Rimaszombat melletti Rakottyáson. Ezúton is megköszönjük Rencsok János polgármester úrnak a szállást és az ellátást. Vacsora után éjfélig vártuk a teljesen köddé vált utóvédet, majd elaludtunk. Volt mit kipihenni, mindannyiunk elfáradtunk. Hajnalban konstatáltuk, hogy az utóvéd három tagja másfelé vette az irányt. Az utóvéd munkájáról külön szeretnénk majd megemlékezni, legyen meglepetés.

Az utolsó képen (ez már a hazafelé úton, vasárnap készült) látható, mennyire örülünk, hogy kapható cukormentes Kofola is. "Jövőre veletek ugyanitt!"