A II. világháború nagy hadviselő nemzeteit szemügyre véve az olasz mellett a japán hadiipar volt az, melynek teljesítményét a külföld alapvetően negatívan ítélte meg. Ennek összetett okai más lapra tartoznak, de annyit bizonyosan elkönyvelhetünk, hogy mennyiségi és minőségi értelemben is szerény lehetőségek álltak a császárság rendelkezésére. Az utolsó békeévben a japán ipari termelés pl. kevesebb, mint harmada volt a németnek, és a munkaerő-állomány fele a mezőgazdaságban dolgozott; a háború résztvevői közül csak a Szovjetunió produkált még hasonlóan magas, az elmaradottságot jól kifejező arányt.

A belpolitikai sajátosságok is kedvezőtlennek bizonyultak. A Kelet-Európát felprédáló két nagyhatalommal ellentétben "Nagy-Japán" nem volt rögeszmékre alapított totális diktatúra, de széles támogatottságú parlamentáris demokrácia sem, így nem létezett olyan teljhatalmú kormányzat, amely felülbírálja az egyes érdekcsoportokat és világos külpolitikai irányvonalat érvényesít. A kiterjedt hatalmú nagyipari trösztök (zaibatsu) nem tűrték a gazdaságpolitika központi irányítására vagy ellenőrzésére tett kísérleteket, a velük érdekszövetséget alkotó, meglehetősen harcias katonai vezetés pedig megőrizte befolyását a hadiiparban.

Ennek következtében a hadianyagtermelés csak 1943 végére került egységes, bár továbbra is akadályokba ütköző minisztériumi irányítás alá, a haderőnemek keményvonalasai és a polgári kormányzat között állandósult feszültség miatt pedig egységes nemzeti stratégiáról sem lehetett beszélni. Összességében a nagyratörő háborús célok és a katonai-ipari komplexum képességei között szinte egyedülállóan nagy szakadék tátongott. Ennek több jelét is észlelni lehetett a kísérletek során, melyeket a japán hadiipari vállalatok tettek a háború utolsó szakaszában a várt amerikai invázióra való felkészülés jegyében. Ma rövid áttekintés adunk ezekről a haditechnikai fejlesztésekről, természetesen a teljesség igénye nélkül. A társszerző ebben az esetben is proletair kolléga.

Egy korábbi posztban már bemutattuk, hogy a végső harcban a japán katonai vezetés az önfeláldozást vállaló különleges támadóalakulatoknak (Tokkotai) szánta a főszerepet. Gyaníthatóan az olvasók is ismerik a képsorokat az amerikai légvédelem össztűzében lecsapó kamikaze-gépekről, ez azonban csak helyi parancsnokok kezdeményezte kényszermegoldás volt, melyet 1944 novemberétől alkalmaztak rendszeresen. A koncepciót felső szinten már korábban kidolgozták, és jóval ambiciózusabb terveik voltak vele, mint ami végül megvalósult - a különleges támadókat nem kevésbé különleges, kifejezetten nekik szánt, nagy rombolóerejű fegyverekkel akarták ellátni. A "rögtönzött" öngyilkos gépek ugyanis 250 kg-os bombát hordoztak, találat esetén pedig, szárnyas eszközök lévén, aránylag nagy felületen csapódtak a célpontba, márpedig a fizikához valamennyire konyítók tudják, hogy ilyenkor a rombolóerőt minél kisebb felületen érdemes összpontosítani.

Egy rombolónál nagyobb hadihajó elpusztításához ez bizony kevés, de a probléma áthidalására több megoldást is kínáltak a mérnökök. Az egyiket a már rendszeresített közepes bombázók szárnyas bombává való átalakítása jelentette. A hadsereg ezt felkarolva 1944 nyarán két különleges század felállításához fogott hozzá Banda és Fugaku néven. Fegyverzetüket olyan Ki-49-II Donryu ("sárkányfaló") és Ki-67 Hiryu ("repülő sárkány") típusú gépek alkották, melyekbe 2 db 800 kg-os robbanótöltetet építettek, a védőfegyverzetet pedig a súlycsökkentés jegyében, mint öngyilkosok számára felesleges luxust, csökkentették vagy teljesen elhagyták. A tölteteket a gép orrába szerelt rúd hozta működésbe az ütközés után.

Jóval komolyabbnak számított a Ki-67-ből "továbbfejlesztett" és 1945 elején hadrendbe állított Ki-167, amely egy 160 cm átmérőjű, 2900 kg-os kumulatív töltetet hordozott. A mintát a német Mistel adta, melyet eredetileg a nehézpáncélzatú hadihajókon kívül a ribinszki duzzasztógát, moszkvai erőművek és egyéb szovjet hadászati célpontok ellen szántak, mint a gazdasági hadviselés precíziós eszközét, igaz nem kamikaze-konstrukcióban. A Ki-167 könnyen felismerhető volt a furnérlemezből készített "púpról", mely pokoli terhét rejtette.

A csekély manőverező-képességű és sebességű gépek azonban még közvetlen emberi vezérléssel is a célbajuttatás kevéssé hatékony eszközei voltak. Sok gép még a földön megsemmisült amerikai légicsapások következtében, a két repülőszázad által a Fülöp-szigeteknél és Okinavánál indított szórványos támadások pedig nem tudtak áthatolni az amerikai flottaegységek légvédelmén egyetlen esettől eltekintve, amikor egy kísérőrombolót sikerült megrongálniuk. A nagyobb sebesség természetesen ennél nagyobb sikerekkel kecsegtetett a szárnyasbombák alkalmazása terén - ez a felismerés vezetett az ismertebb, rakétameghajtású Ohka ("cseresznyevirág") kifejlesztéséhez.

A meglehetősen kis célpontot kínáló szerkezetet a haditengerészet teherszállító repülőegységeinek egyik buzgó pilótája vetette először papírra, ötletét pedig a Tokiói Egyetem egyik professzora és hallgatója karolták fel és dolgozták ki részletesen. A tervrajzokat 1944 augusztusában juttatták el közvetve a haditengerészet vezérkarához, akik nagyon nyitottak voltak az efféle végletes megoldásokra, mivel addigra a japán haditengerészeti légierő zöme odaveszett a fülöp-tengeri csatában. A gyártást még azelőtt megkezdték, hogy a prototípus tesztelése befejeződött volna, és a projekt körüli szigorú titoktartás miatt külső céget ebben a szakaszban nem is szerződtettek. A flotta parancsnokai a lehetőségét is el akarták kerülni annak, hogy a polgári lakosság körében híre menjen a kétségbeesés és cinizmus nem túl szívderítő elegye által ihletett eszköznek. A "mennydörgés isteneinek" keresztelt önkéntesek belső toborzása is folyt a típussal felszerelt 721. repülőszázadba. A családapákat, elsőszülött fiúkat és egykéket ekkor még elutasították.

1944 novemberében sor került az első sikeres tesztrepülésre, de a bevetés még váratott magára, mivel a Fülöp-szigetekre 80 példányt szállító hordozókat az amerikaiak elsüllyesztették. Addigra több módosítást is végrehajtottak, az alapváltozat így három, szilárd üzemanyagú rakétával rendelkezett, ezek 10 mp alatt megfelelő mértékben felgyorsították; becsapódásnál a gép sebessége a 900 km/h-t is átléphette. Előtte a pilóta élesítette az 1200 kg-os páncéltörő töltetet, amely késleltetéssel is működésbe léphetett az eltalált hajó belsejében. Ezek első látásra lenyűgöző adatok, ám az Ohka gyenge pontjának számított, hogy egy átalakított Mitsubishi G4M2 típusú bombázóról lehetett csak indítani, márpedig a kéttonnás csodafegyvert hordozó anyagép nem kínált nehéz célpontot. Márpedig sikeres bevetéshez legalább 80 km-re meg kellett közelítenie az ellenséges flottaköteléket nagy magasságban, így a radarfelderítés idejében riadóztathatta a vadászegységeket.

Józanabb gondolkodású tisztek már korábban felhívták a figyelmet erre a veszélyre, és a tapasztalatok őket igazolták. Az Ohka első bevetése 1945. március 21-én tökéletes kudarc volt, a vadászkíséret dacára a 16 bombázó mindegyikét lelőtték még a virágok elhullajtása előtt. Az esetből okulva a további támadásokat egyesével, különböző irányokból indították, de összességében a hordozógépek veszteségi rátája így is elérte a 70%-ot, ráadásul az Ohka irányítása nehéz volt nagy sebességnél, ami tovább rontotta a találat esélyét. Mindenesetre a támadások 1945. június végéig folytatódtak, és egy romboló elsüllyesztését, két másik hajó javíthatatlan, ill. további hat könnyebb rongálódását eredményezték. Közben viszont elpusztult 118 Ohka és G4M2 bombázó, és életét vesztette 438 fő személyzet.

A Yokosuka mérnökeinek bőven volt tehát oka, hogy a "cseresznyevirággal" sokat kísérletezzenek annak rövid pályafutása alatt - ez egyébként jellemző sorsa volt minden japán haditechnikai fejlesztésnek ebben a vészterhes korszakban. Az egyik lehetséges fejlesztési irányt egy gyorsabb anyagép, a Yokosuka P1Y Ginga ("Galaxis") alkalmazása jelentette, ehhez viszont csökkenteni kellett az Ohka méretét és a robbanófej tömegét. A megtervezett változat érdekessége, hogy a lökhajtást felettébb egyszerű módszerrel oldották meg: egy négyhengeres soros motor hajtotta kompresszor szolgáltatta az égéshez szükséges sűrített levegőt. A Tsu-11 hajtóműből el is készült 20 db, de a bombázások megakadályozták a gyártás megkezdését, és a változat első tesztje 1945 júniusában a pilóta életébe került.

Ígéretesebb lehetőség volt a megnövelt szárnyfesztávolságú, sugárhajtású Ohka, melyet tengeralattjárók fedélzetéről vagy szárazföldi rámpáról lehetett indítani, előtte pedig bombabiztos barlangokban, vasúti alagutakban tárolni. Ezek a változatok a fegyverletétel időpontjában csak rajzasztalon léteztek, de ettől függetlenül a kjúsúi partraszállás idejére már 41 indítórámpa és 245 földalatti raktár létesítését tervezték. Az alapváltozatból 755 db készült, ezekből 1945 júliusában 230-at tartalékoltak az invázió esetére. Mellesleg készült együléses és kétüléses, csúszótalppal ellátott kiképző változat is.

Hasonló koncepciót képviselt a földi indítású Baika ("szilvavirág"), melyhez a V1 ember vezette változata, az Fi-103R szolgáltatta az ihletet. A japánok igényt formáltak a hajmeresztő típus teljes dokumentációjára, továbbá a sárkányszerkezet és az Argus 109-014 típusú hajtómű 1-1 példányára, de csak a hajtómű tervrajzait kapták készhez, mivel a német műszaki segítség jelentős hányadát szállító I-29 tengeralattjáró amerikai támadás áldozatául esett a Luzon-szorosban 1944 júliusában. A Kawanishi és a Yokosuka is készített terveket a hadiflotta pályázatára, de a program csak addig "jutott", hogy elkészítették a hajtómű prototípusát.

Hiányosságaik ellenére az Ohka és a Baika köznapi kifejezéssel élve lényegében cirkálórakéták voltak, vagyis a haditechnika jövőjét képviselték. Ugyanezt nem lehet elmondani a Ki-115-ről, amely mondhatni a forrásokat fokozottan kímélő fejlesztés volt a hadsereg megrendelésére a légi Tokkotai felfegyverzésére 1945 januárjában. A nyitott fülkéjű repülőgép csövekből összerakott futóművét nem behúzni lehetett, hanem leoldani; ugyanez viszont nem vonatkozott a törzs alá applikált bombára, ami a fegyverzet egészét jelentette.

Mivel olcsó nyersanyagból építették rohamtempóban fogyóeszköznek, a mérnökök nem törték magukat különösebben. A kilátás a fülkéből rossz volt, a szárnyfelület pedig túl csekély, így az eredeti koncepciót felborítva még jól képzett pilóták is nehezen boldogultak a géppel - a kiképzést hamar le kellett állítani a sorozatos balesetek miatt. Az elkészült 104 példányt végül nem állították hadrendbe, a hibákat valamelyest korrigáló módosított prototípus pedig nem készült el. Ettől függetlenül a hadvezetés havonta 8 ezer legyártását tervezte ebből a tragacsból, valós lehetőségeik könnyelmű figyelmen kívül hagyásával. Még a híres "nullás vadászgép", a Mitsubishi A6M is a halálkultusz áldozatául esett, akaratlanul is valós képet adva elavultságáról. Utolsó rendszeresített változata, az A6M7 a víz-metanol befecskendezéses motor és a megerősített sárkányszerkezet mellé rögzítőpontokat kapott a törzse és szárnyai alá, mint egyszer használatos zuhanóbombázó.     

Korábban említettük, hogy a tengeri Tokkotai nem sok reményt ébresztett az invázió elhárítására készülő japán hadvezetésben, ezért ideje röviden kitérni az okokra is. A haditengerészet műszaki végzettségű, elismerésre vágyó fiatal tisztjei már 1943-ban öngyilkos torpedók és motorcsónakok tervezéséhez fogtak hozzá; legismertebb vívmányuk a jól bevált Long Lance ("hosszú lándzsa") típusú, vízszint feletti indítású torpedó átépítésével kapott Kaiten ("mennyeket rengető") volt 1944 augusztusában. A megnövelt orr-részben 1450 kg-os robbanótöltetet helyeztek el, a pilóta mögötte kapott helyet. Tengeralattjárók fedélzetéről, és meg már nem valósított tervek szerint kétéltű járművekről és tengerparti támaszpontokról is lehetett indítani. A dizájn gyengére sikeredett és gyakran beázott, de a kijavítására tett kísérletek nem jártak eredménnyel.
 

A 330 legyártott példányból 147-et küldtek bevetésre, ebből pedig 79-et indítottak célra. Amerikai adatok szerint ezek a torpedók két hajót süllyesztettek el és ötöt-hatot rongáltak meg, rácáfolva az akcióikról felderítési adatokkal nem rendelkező japánok erősen túlzó beszámolóira. A Kaiten bevetése során 1091 japán katona esett el, beleértve az anyahajóként működő tengeralattjárók legénységét is, míg az amerikai élőerő-veszteség 187 fő volt. Igen szegényes eredmény ahhoz képest, hogy a parancsnokság éppen az okozott veszteség : elszenvedett veszteség arány növelésével indokolta emberei módszeres halálba küldését. A hordozó tengeralattjárók sérülékenynek bizonyultak a teljes amerikai fölény közepette.

A lehangoló tapasztalatok dacára a haditengerészet folytatta további kamikaze-tengeralattjárók rendszeresítését. A 19 tonna vízkiszorítású, 3 fős legénységű Kairyu ("tengeri sárkány") már kifejezetten partvédelmi feladatra készült az amerikai invázió idejére. Eredeti fegyverzetét két torpedó alkotta, de ezekből hiány volt, ezért helyettesítés gyanánt 600 kg-os robbanófejet építettek az orrába. A háború végéig 200 készült el, de összesen 760 hadrendbe állítását vették tervbe, elsősorban a Tokiói-öböl térségében.

Ugyanilyen feladatra készült, de lényegesen nagyobb volt a 60 tonnás Koryu minitengeralattjáró, melyet szintén két torpedóval láttak el. Okinaván is bevetették, összesen 115 készült, és a fegyverletétel idején 496 állt építés alatt. A hadvezetés vérmes elképzeléseket fűzött ezekhez a fegyverekhez, de a gyorsan pusztuló gyártókapacitás nem tudott lépést tartani velük.

Említést érdemel a Shinyo ("tengeri rengés") motorcsónak is, melyet partraszállító hajók elleni éjjeli csapásokra szántak, de hatékonysága nem volt túl meggyőző. A már rendszeresített torpedónaszádok alapján tervezték, a fából készült alkalmatosságot egy hathengeres Toyota-motor hajtotta, az orrba épített 270 kg-os robbanófejet kapcsolóval lehetett élesíteni. Összesen 6200 db készült a lezsugorodott birodalom különböző pontjain, több vállalat üzemeiben. A csónakok egy részét 12 cm űrméretű rakétavetővel szerelték fel, és létezett kétmotoros, védőgéppuskával ellátott parancsnoki változat is, mellyel egész kötelékeket lehetett a pusztulásba vezényelni.

Amikor a Nagynémet Birodalomtól átvett technológiai újítások találkoztak a "különleges" támadótípusok létrehozására irányuló törekvéssel, az eredmény az egyik talányos japán hadiipari fejlesztés, a Kikka lett. Amikor 1944 közepén a Nakajima vállalat kézhez kapta a Me-262 vadászgép és a BMW 003 sugárhajtómú vázlatos terveit, két projektet indítottak eltérő megrendelésekre. Az egyik a Me-262 lehető legpontosabb lemásolására irányult, de a Ki-201 Karyu ("tűzsárkány") már nem jutott túl a tervezés fázisán. A Kikkán egy ettől független mérnökgárda munkálkodott, hogy a haditengerészetet sugárhajtású kamikaze-géppel lássa el. Ennek megfelelően a típus nem kapott sem fedélzeti fegyverzetet, sem hivatalos besorolást, hanem fentebb már említett típusokhoz hasonlóan egy gyümölcsfa (ebben az esetben narancsfa) virágáról nevezték el.

A sürgős program végsőkig próbára tette a nyersanyagok és szakmunkások hiányát megszenvedő, bombatámadásoknak is kitett vállalatot, ami sorozatos csúszásokat eredményezett. 1945 elején a haditengerészet parancsnoksága felismerte, hogy a típust az eredeti elképzelés szerint "hősiesen" elpazarolni már abban a beteges légkörben is túlzás lenne, így utasításuknak megfelelően a továbbiakban a Kikka gyorsbombázónak készült, futóművekkel és rögzítőpontokkal ellátva a géptestre permanensen rászerelt bomba helyett. Közben a helyzet tovább romlott, és világossá vált, hogy mire a Kikka sorozatgyártására sor kerülhet, nem lesz kéznél sem alumínium, sem a fejlesztés alatt álló hajtóműhöz elengedhetetlen ötvözőfémek, sem minőségi üzemanyag annak működtetéséhez.

Nem meglepő tehát, hogy összesen két prototípus készült el, s csak az egyik repült, 1945. augusztus 7-én. A dátum mutatja, hogy a sugárhajtású technológia terén még így hátszéllel is le voltak maradva a németek (és minden nagyhatalom) mögött. Ránézésre a gép eléggé hasonlított a Me-262-re, de annál könnyebb, kisebb volt, nem nyilazott szárnyait pedig érdekes módon fel lehetett hajtani, de emögött a barlangokban, alagutakban való tárolás szempontja húzódott meg, semmint az addigra már megsemmisült japán hordozóflotta új repülőtípussal való felfegyverzésének igénye. A realitásokra fütyülve kiképző, felderítő és gépágyúkkal ellátott elfogó változatok tervezését is elkezdték - ám gyaníthatóan nem a végső győzelembe fektetett őszinte hittől vezérelve.

A Tokkotai részére kiagyalt speciális fegyverekről ezzel át is térhetünk a "hagyományos" célú típusokra.

Ki-102

A sztereotípiáknak ellentmondó, komoly tűzerejű és páncélozású típusról van szó, amely a szintén kétmotoros Ki-45 romboló repülőgép leváltására készült 1944 végén. Az éjszakai, illetve nagy magassági vadász változatok fejlesztése hamvába holt, ezzel szemben a csapásmérő változatból 215 készült. Okinaván bevetettek néhányat, a többit viszont az invázió idejére tartalékolták és - végül sikertelennek bizonyult - levegő-föld rakéták tesztelésére használták. Fegyverzetét egy 57 mm-es és 2 db 20 mm-es gépágyú, továbbá max. 500 kg bombateher alkotta.

A csatarepülőgépekhez képest azonban azonban jelentősebb feladat várt a vadászlégierőkre az esetleges honvédő harc során. Ezeknek kellett volna minden módon oltalmazni a légi Tokkotai kötelékeit, végül pedig nekik is a halálba indulni, miután az előbbiek mind egy szálig odavesztek. Ám a japán hadiipar ezt a fegyvernemet történetesen képes volt több modern eszközzel is ellátni. A Ki-84 Hayate ("orkán") pl. a legjobbnak számított az utolsó háborús év nagyobb számban gyártott japán vadászgépei közül, s az amerikai pilóták elismerését is kivívta. Az üzemanyag és nyersanyagok hiánya persze itt is éreztette hatását, így a típus pályafutása igen szerencsétlenül alakult az egyenlőtlen harc viszonyai között. A hadvezetés havi 200 példány legyártását irányozta elő a nagy csata megvívására, ami végül sosem jött el. Mai témánk szempontjából leginkább releváns változata a Ki-106 volt, amelynek sárkányszerkezete az ésszerű gazdálkodás keretében teljesen fából készült, csökkentett fegyverzete pedig 2 db 20 mm-es gépágyúból állt. A háború alatt csak 3 db készült el belőle.  

Hasonlóan pozitív volt a Ki-100 megítélése, igaz nem teljesen azonos okokból. 1944 őszén állt elő az a furcsa helyzet, hogy a tesztelés alatti Ki-61-II Kai több száz sárkányszerkezete vesztegelt a földön, mivel az altípushoz szánt motor műszakilag megbízhatatlannak bizonyult. A Kawasaki mérnökei felsőbb utasításra alternatíva után néztek, és egy korábban kapott Fw-190A tanulmányozása után a már használatban lévő Ha-112-II típust választották. A teszteredmények a gép jó manőverező képességét mutatták ki, és mivel a hajtómű is megbízható konstrukciónak számított, 271 sárkányszerkezet átalakítását végezték el 1945 júniusáig. A pilótafülkét közben áttervezték, a módosított változatból pedig összesen 118 db készült. Mellesleg ez a korszak szolgált még egy példával arra, hogy egy bevált csillagmotor párosítása egy jobb sorsra érdemes sárkányszerkezettel kiváló képességű vadászgépet eredményez: a Lavocskin La-5. 

N1K1 Shiden

A japán repülőgépipar egyik csúcsterméke következik, egyes vélemények szerint ez volt a legjobb japán vadászgép. A Kawanishi gyár úszótalpas vadászgépnek tervezte az N1K típusjelű gépet a Császári Haditengerészet rendelésére, ami 1942-ben logikus döntés volt, hiszen a csendes-óceáni hadszíntéren kellő rugalmassággal tudták volna használni. A gép neve ekkor Kyofu volt, vagyis „erős szél”, az amerikai kódrendszerben Rex néven anyakönyvezték.

Az amerikai előretörés hatására Japán egyre inkább védekezésre szorult, és az anyaország szigeteinek légvédelme elsődlegessé vált. Ehhez viszont át kellett tervezni a gépet: az úszótalpakat eltávolították, és behúzható futóművekkel helyettesítették. Az első szárazföldivé alakított változatok még az úszótalpas gép sárkányát örökölték, ami azt jelentette, hogy a szárnyak oldalt a törzs középvonalánál csatlakoztak a törzshöz. (Ezt hívja a szakzsargon középszárnyas szerkezetnek). A motorja jó japán hagyományokat követve csillagmotor volt, fegyverzete viszont négy 20 mm-es gépágyúkból állt, melyeket párosával a szárnyakba építettek. Bár sebessége elmaradt a kor vadászgépei mögött, erős fegyverzete, nagy hatótávolsága, kiváló repülési jellemzői és rendkívüli manőverező képessége hatékony fegyverré tették.

Az N1K1 jelű gép már új nevet kapott a keresztségben: Shiden, vagyis „ibolyakék villám”. Az amerikaiaktól is kapott nevet, ez lett az utóbbival ellentétben nagyon férfias George. Persze mint minden gép, a Siden sem volt mentes a gyermekbetegségektől. Mivel a haditengerészet felismerte a gépben rejlő potenciált, a Kawanishi nekilátott a továbbfejlesztéshez. Az új változat erősebb csillagmotort kapott, a szárnyak bekötési pontjai pedig a géptörzs aljára kerültek (szakzsargon: alsószárnyas konstrukció). Az jelentős módosítások több mint 200 kg súlycsökkenést eredményeztek, ami tovább javította a gép repülési jellemzőit. Az első változat nyurga, hosszú, és emiatt törésre hajlamos futóművei helyett rövidebb futóműszárakat alkalmazhattak (amik még így és elég hosszúnak számítottak). Az N1K2 Shiden-Kai végül tényleg meglepte az amerikai vadászgépek pilótáit, egyenlő esélyekkel vehette fel a harcot a Mustangokkal, Corsair-ekkel, Hellcat-ekkel, de a legyártott mennyiség már nem tudta megtörni a jenki légifölényt.

Látható tehát, hogy a katonai vezetés a gyorsan fogyatkozó gazdasági potenciált figyelembe véve rendelte el az előkészületeket, viszont ez nem jelentette azt, hogy a hadiipar kizárólag olcsón, könnyen legyártható s ennek megfelelően tömegével feláldozható típusokat állított elő. Sőt, egyik ágazata a világ élvonalához is megpróbált felzárkózni. Az indítékot a Boeing B-29 Superfortress megjelenése jelentette, amely a kor egyik legösszetettebb fegyverrendszerének számított. Ezt a típust alkalmazták a főszigetek elleni bombázóhadjárathoz, amely 1945 tavaszán vált igazán intenzívvé, és természetesen az invázió hadászati előkészítését, majd támogatását is el kellett volna látnia. A B-29-ek nagy sebességgel - és eleinte nagy magasságban -, gyakran éjjel érkeztek, velük szemben a hadrendben lévő légcsavaros vadászgépek csekély védelmet kínáltak. A japánok tisztában voltak a fenyegetés mértékével, és több eszköz kidolgozását is megkezdték ennek elhárítására; dióhéjban ezek közül is bemutatunk néhányat.

J2M Raiden

A japán főszigetek felett megjelenő amerikai nehézbombázók leküzdésére már nem voltak elegendőek a ’40-es évek elején tervezett vadászgépek. A szárazföldi haderő repülőgépei kiváló manőverező képességgel rendelkeztek, ám sebességük és fegyverzetük 1944-45-re már kevésnek bizonyult. A Mitsubishi repülőgépgyár a haditengerészet megrendelésére kezdett hozzá a J2M jelű vadászgép tervezéséhez. A Raiden ("mennydörgés") nevű gép elsődlegesen elfogó-vadászgépnek készült: erős fegyverzet, nagy szolgálati magasság jellemezte, a manőverező képesség háttérbe szorult. A Raiden már első ránézésre is érdekes konstrukció lett, azon kevés japán vadászgépek egyike, amelyiket azonnal meg lehet különböztetni a többi, kecses japán vadászgéptől. A hagyományos csillagmotor a szárnytő belépőélének vonalában volt, ez elé egy hosszan előrenyúló áramvonalazó burkolat került. Hogy a léghűtéses motor megfelelő levegőmennyiséget kapjon, a négytollú légcsavar tengelyére ventillátorlapátokat szereltek, ami a motor felé hajtotta a beáramló levegőt. Ez persze nem volt valami jó megoldás, és a gép Akhillesz-sarkának bizonyult, a motor gyakran túlmelegedett. Az első széria szélvédőjét hajlított plexiből készítették, de a pilóták panaszkodtak rá, mondván erősen torzított. Emiatt a szélvédő üvegét 5 darab sík üvegdarabból készítették.

A sajátos tervezés miatt a gép elég tömzsi kinézetű lett, a kabintető formája sem a megszokott alakú volt. A fegyverzet négy 20 mm-es gépágyúból állt, szárnyanként kettő, ez akkoriban elég erősnek számított. A hatótávolsága elmaradt a megszokott japán haditengerészeti gépektől, de mivel a Raident eleve szárazföldi telepítésű elfogó-vadászgépnek tervezték, ez nem okozott gondot. A Raidenek harceljárása pofonegyszerű volt: a támadó amerikai bombázókötelékek fölé emelkedni, süllyedésből rácsapni bombázókra, majd angolosan (de semmiképp sem japánosan) távozni. A manőverező légiharcot a kis hatótávolság és a jenki gépekkel szemben gyengébb manőverező képesség miatt kerülni kellett. Tervben volt, hogy a Raident éjszakai vadászgéppé alakítják át. Na persze csak semmi radar, meg ilyen úri huncutságok, csupán a kabin mögé, ferdén felfelé tüzelő gépágyú lett volna a legfőbb különbség az alaptípustól. Az amerikai kódrendszerben a Raiden a Jack nevet kapta. A háború után az amerikaiak és a britek is kipróbálták a zsákmányolt Raideneket, és megállapították, hogy nem ez a gép volt a japán hadiipar legsikerültebb darabja

A német-japán technológiai együttműködés egy másik ékes példája volt a Mitsubishi J8M Shusui („őszi víz”, átvitt értelemben "éles kard"). A haditechnikában jártasak azonnal vágják, hogy ez nem más, mint egy másik "csodafegyver", a Messerschmitt Me-163 Komet elfogóvadász klónja. A japán hadvezetés súlyos birodalmi márkamilliókért vette meg a vadászgép és a Walter rakétahajtómű licencét. A szükséges dokumentáció egy része még eljutott Japánba légi és tengeri úton 1943-44 folyamán, de pl. a tartalék hajtómű a már emített I-29 fedélzetén került az óceán fenekére. A gép rendhagyó kialakítású volt, ugyanis csupaszárny elrendezése végett nem volt vízszintes vezérsíkja. A rakétahajtóművel a gép nyilván nagy magasságba juthatott, és elég jelentős sebességet érhetett el. Viszont az üzemanyag néhány perc után kifogyott, az igen csekély hatósugár miatt pedig a gépet csak akkor volt érdemes indítani, amikor az ellenséges bombázók a reptér közvetlen közelébe értek.

A két beépített 30 mm-es gépágyúhoz 53 db lőszer járt csövenként. Egy bevetésen csupán egyszer lett volna alkalom célba venni a kiszemelt bombázót, azután üres tankkal, vitorlázva lehetett visszatérni a támaszpontra, könnyű prédát kínálva a környéken portyázó ellenséges vadászoknak. A Komethez hasonlóan a Shusui sem rendelkezett futóművel. A felszállósebességet egy kétkerekű taligán gurulva érte el, majd ledobta azt. A leszálláshoz egy kiereszthető, rugózó talpat használt. A merőben újszerű kialakítás miatt a gyakorló változat hajtómű nélküli volt, motoros géppel vontatták fel, az újonc a manőverezést, a leszállást ezzel a fegyvertelen vitorlázóval gyakorolhatta. Ezt a Yokosuka művek készítette MXY8 Akigusa, azaz „őszi fű” néven.

A Shusui berepülési próbái sikertelenek voltak. Mire a mérnökök kijavíthatták volna a hibákat, a császár a kapituláció mellett döntött. Tervbe vették még a Tsu-11 hajtóművel ellátott kiképzőváltozat, a Yokosuka MXY9 építését is, amit a poétalelkű japánok Shuka, vagyis „őszi tűz” névvel láttak el. Ebből végül egy darab sem épült. Szintén megrekedt a tervezgetés fázisában egy azonos célú, ugyanúgy német ihletésű, s bizony nem kevésbé "meredek" koncepció, a Shinryu ("isteni sárkány"), amely egy rakétameghajtású, rakétafegyverzetű, csúszótalpakra leszálló elfogóvadász lett volna (igaz léteznek más interpretációk is).

Kyushu J7W Shinden

A "csodálatos villám" a japán fegyvertervezés egyik csúcsát jelentette - már ami a kinézetét illeti. Az amúgy forradalmi sárkányszerkezet ugyanis technológiailag semmilyen újdonságot nem tartalmazott, hacsak a hattollú légcsavart nem tekintjük annak. A hajtómű egy léghűtéses csillagmotor volt, amivel a gép maximum 750 km/h sebességet érhetett el. Az orrba 4 darab 30 mm-es gépágyút építettek. Az orrkerekes futóművek elég filigrán kinézetűek voltak, és hogy felszállásnál a légcsavar ne harapjon a földbe, az aprócska függőleges vezérsíkok aljára kis támasztókerekeket szereltek. Az előzetes tervek szerint a gép a komoly tűzerő mellett a remek manőverező képességével is meglepte volna az ellenséget. Berepülési próbái elég későn kezdődtek, és az első felszállás is csak 1945. augusztus 3-án történt meg. Az ilyenkor törvényszerűen felmerülő problémákat már nem volt idő kijavítani. A két megépült példányból egyet a győztes amerikai csapatok lefoglaltak, és az USA-ba szállítottak, ahol behatóan tanulmányozták a szerkezetét, ám a gép többé nem emelkedett a levegőbe.

Ki-109

Ez az érdekes vadászgép is a Mitsubishi Ki-67 bombázógépből született. A feladatkör módosítása természetesen a sárkányszerkezet átalakítását is magával vonta. Az eredetileg bombázóküldetésekhez elengedhetetlen üvegezett orr-részt átalakították lemezborításúra, a belső bombatérbe pedig a beépített fegyverzet és a hozzájuk tartozó lőszer került. Maga a fegyverzet igazán figyelemre méltó volt: egy 12,7 mm-es géppuskát meghagytak védőfegyverzetnek (elvégre mégis csak egy átalakított bombázógép volt, szerény manőverező képességgel) viszont a gépbe előre egy 75 mm-es ágyút építettek. Ez a fegyver egyetlen lövéssel képes volt egy Superfortress-t leszedni az égről. Az ágyú töltése kézzel történt (a gép személyzetébe tartozott a két pilótán kívül egy töltő-kezelő és a rádiós-géppuskás) és a fegyver lőtávolsága nagyobb volt, mint a B-29-esek védőfegyvereinek hatásos lőtávolsága. A gépet két erős csillagmotor hajtotta, de a sebessége alig haladta meg az 550 km/h-t. A gépből terveztek éjszakai vadászt is, beépített radarral, és keresőfényszóróval. A Ki-109 egy kényszer szülte megoldás volt, és a legyártott húszegynéhány darab természetesen nem változtatta meg az erőviszonyokat.

Chi-Nu

Mai posztunk nem lenne kerek a szárazföldi erők legalább egy eszköze nélkül, ezért egy ilyet hagytunk a felsorolás végére. A japán harckocsizók voltak a történelem egyik olyan fegyverneme, melynek dicsőségtáblája lényegében üres maradt, ami jelentős részben a használt típusok paramétereinek volt köszönhető. A Chi-Ha gyalogsági harckocsi, a II. vh. legelterjedtebb japán tanktípusa 1943-ra súlyosan elavultnak számított, de azért a tervezők mondhatni lehúztak még egy bőrt a dizájnról. Az alvázat módosították, és a megnövelt méretű toronyba a 75 mm-es tábori löveget építették be. A várakozás szerint ez a változat legalább a tűzerő terén felvehette volna a versenyt az egyébként sem túl sokra tartott amerikai megfelelőjével. 1944 szeptemberétől a háború végéig csak 114 készült belőle a nyersanyag és alkatrészek hiánya miatt, ezeket az invázió esetére tartalékban tartották az anyaországban.   

Felhasznált források:

• Edwin M. Dyer, III: Japanese Secret Projects: Experimental Aircraft of the IJA and IJN 1939-1945 (Midland Publishing, 2009)
• Alan S. Milward: Háború, gazdaság, társadalom 1939-1945. A II. világháború hátterében meghúzódó gazdasági események (Aquila Könyvkiadó, 2000)
• Steven J. Zaloga: Japanese Tanks 1939-45 (Osprey Publishing, 2007)
• Steven J. Zaloga: Kamikaze: Japanese Special Attack Weapons, 1944-45 (Osprey Publishing, 2011)
• AirVectors