A napokban került a kezembe a tekintélyes és népszerű amerikai hadtörténeti magazin, a nem túl meglepő című Military History 2016 januári száma, melynek címlapjáról Erwin Rommel tábornagy néz farkasszemet az olvasóval, s ezek a provokatív szavak láthatók: Csalás (csaló) volt-e Rommel? A Sivatag Rókája nem szégyellte fényezni önnön harci renoméját.
Mivel Rommel messze a legismertebb és a média által a leginkább futtatott német generális volt, valamint figyelemmel arra, hogy olvasóink között is szép számú fanja van, arra gondoltam, hogy ismertetem olvasóinkkal a szóbanforgó cikket, amit David T. Zabecki nyugállományú vezérőrnagy, hadtörténész írt. Vehetitek vitaindítónak is, számítunk a kommentjeitekre.
Már a cikk címe is arra utal, hogy Zabecki tábornok nem fél feszegetni a pofonosláda tetejét: Rethinking Rommel (Újragondolni Rommelt), ráadásul még egy apró kérdőjelet sem tett a végére. És erősen kezdi:
A történelem minden jelentősebb katonai parancsnoka két részből áll: az emberből és a mítoszból. A valóság és a legenda között tátongó szakadék talán egyetlen másik katonai vezetőnél sem olyan széles, mint Erwin Rommel esetében. A széles körben elterjedt vélekedés szerint ő volt a második világháború német tábornokai között az egyik legjobb, ugyanakkor egyre több szakember kénytelen egyetérteni Wolf Heckmann német hadtörténésszel, aki szerint „valószínűleg Rommel volt a világtörténelem legtúlértékeltebb katonai parancsnoka”.
A cikk néhány mondatban összefoglalja Rommel első világháborús éveit (sokszorosan kitüntetett gyalogsági, majd Alpenkorps századparancsnok, az 1917-es caporettói áttörésnél tanúsított helytállásáért megkapja a Pour le Mérite-et), majd 1937-ben Adolf felfigyel rá, pontosabban az Infanterie greift an (Gyalogság támadásban) című könyvére. Hamarosan Hitler testőr-zászlóaljának, a Führerbegleitbataillonnak lesz a parancsnoka. Lengyelország lerohanása után azt kéri Adolftól, hogy ismét csapattiszt lehessen. A vezérkar (első világháborús Alpenkorps-tapasztalatára tekintettel) egy hegyivadász-hadosztályt szán neki, de Erwin foga páncélosokra fáj. Nem teketóriázik és (friss vezérőrnagyként) közvetlenül Hitlerhez fordul, magas ívben leszarva a szolgálati utat. A Führer (természetesen) teljesíti a kérést, Rommel megkapja a 7. Panzerdivisiont, s ezzel egy füst alatt számtalan ellenséget szerez magának az Oberkommando der Wehrmachton belül.
Páncélosai élén részt vesz a franciaországi hadjáratban, ahol agresszív, gyakran vakmerő taktikájával alapozza meg hírnevét. Noha kétségtelen, hogy jelentős szerepe volt a németek katonai sikereiben, a munka oroszlánrészét mégiscsak Heinz Guderian XIX. Hadteste végezte el, amikor Sedan alatt átkelt a Meuse folyón és áttörte a franciák védelmi vonalait. Ennek ellenére (Hitler személyes döntése értelmében) a hadosztályparancsnokok közül Rommel elsőként kapta meg a Lovagkeresztet, megerősítve így a róla korábban kialakult „A Führer kedvenc tábornoka” képet, s további magasrangú ellenségeket szerezve magának tábornoktársai között.
A franciaországi hadjárat után Hermann Hoth altábornagy (Rommel közvetlen felettese, a XV. Hadtest parancsnoka, amelyhez a 7. Panzerdivision is tartozott) azt javasolja Hitlernek, hogy Rommel előléptetését, illetve egy hadosztálynál magasabb szintű katonai egység élére történő kinevezését halassza el mindaddig, amíg Rommel „szert nem tesz nagyobb tapasztalatra, több józan észre és belátásra”. Günther von Kluge altábornagy, a Negyedik Hadsereg főparancsnoka ugyancsak kritizálta Rommelt, mert mindent a személyes dicsőségének rendel alá és jelentéseiben rendre megfeledkezik azokról a társparancsnokokról, akiknek sikerei jelentős részét köszönheti. Amikor 1941-ben leforgatták a Sieg im Westen (Győzelem Nyugaton) című propagandafilmet, Rommel lelkesen jelentkezett a filmezésekre.
Noha senki sem kételkedik abban, hogy Rommel nagyszerű taktikai parancsnok volt, aki a harcmezőn érezte jól magát, azt el kell ismerni, hogy amikor hadműveleti, pláne hadászati szintű döntéseket kellett hoznia, bizony gyakran kicsúszott a lába alól a talaj. Egyszerűen nem értette például a logisztikai realitásokat, a stratégiához pedig gyakorlatilag semmi érzéke nem volt. Ezek a hiányosságai főként Észak-Afrikában mutatkoztak meg.
1941 elején, röviddel azelőtt, hogy átvette volna az Afrika Korps irányítását, Franz Halder vezérezredes, az OKW vezetője a következőkre hívta fel a figyelmét: a Barbarossa Hadművelet előkészületei miatt nem tudnak további élőerőt, haditechnikát vagy logisztikai támogatást adni az afrikai csapatoknak. Éppen ezért Rommel feladata nem az lesz, hogy ott legyőzze a briteket, hanem az, hogy minél több nyugati szövetségest lekössön a lehető leghosszabb ideig. A német nagyvezérkar azt is megtiltotta Rommelnek, hogy a líbiai Maradah oázistól keletre terjeszkedjen, de – szokásához híven – Erwin figyelmen kívül hagyta a parancsot és 1941 áprilisában megtámadta a vörös vonaltól mintegy 450 kilométerre keletre fekvő Tobrukot. Amikor erről tudomást szerzett, Halder tajtékzott és Rommelről egyszerűen azt nyilatkozta, hogy „ez a katona teljesen megőrült”. Erwin taktikailag brilliáns támadássorozata azonban logisztikailag fenntarthatatlan helyzetet eredményezett, ami aztán a németek stratégiai vereségéhez vezetett.
A Sivatag Rókája egyik legnagyobb fegyvertényének tartott 1942 júniusi tobruki győzelem után ismét bebizonyosodott, hogy hadászati szinten Rommel semmit sem tanult. Noha egyértelmű utasítást kapott Kesselring tábornagytól, hogy a továbbiakban hanyagolja Egyiptomot és összpontosítson Málta bevételére, az Afrika Korps parancsnoka ismét felülbírálta elöljáróját és személyesen járt közben Hitlernél annak érdekében, hogy továbbra is Észak-Afrikában folytathassa a harcot. Annak ellenére, hogy az egész német vezérkar Kesselring stratégiai elképzeléseit támogatta, a Führer inkább kedvencére hallgatott és engedélyezte Rommelnek az egyiptomi kaland folytatását. Az eredményt ismerjük: 1942 késő őszén a britek visszafoglalták Tobrukot, majd az el-alameini csata következményeként a németek a teljes észak-afrikai fronton visszavonulót voltak kénytelenek fújni.
Az Afrika Korps visszavonult Tunéziába, ahol Rommel jellembéli hiányosságai ismét megmutatkoztak: valamennyi harctéri jelentésében azt hangsúlyozta, hogy a hibákat kizárólag mások követték el, ő semmiről sem tehet. 1943 februárjában személyesen ad utasítást Hans-Georg Hildebrandt ezredesnek, a 21. Panzerdivision vezetőjének egy olyan frontális támadásra, amely mögött (a rossz időjárás miatt) semmiféle légi támogatást nem lehetett biztosítani. Az amerikai tüzérség gyakorlatilag ledarálta a huszonegyesek védelem nélküli páncélosait, s Rommel a katasztrófáért egyszemélyben Hildebrandtot tette felelőssé, noha az ezredes előre jelezte, hogy a Luftwaffe nélkül komoly gondok lesznek.
Rommel szurkolói folyamatosan hangoztatják, hogy kedvencük győzhetett volna Észak-Afrikában, ha további csapatokat rendelnek alá és több üzemanyagot kap. Ezek az emberek csak arra nem tudnak kielégítő választ adni, hogy honnan kellett volna Hitleréknek átcsoportosítaniuk még néhány hadosztályt 1942-1943 körül: netán a keleti frontról?
A német tábornoki karban az Erwin Rommelről kialakult vélemény meglehetősen egyöntetű volt: öntörvényű, fegyelmezetlen szerencsejátékosnak tartották, aki szemrebbenés nélkül áldozta fel embereit és a gondjaira bízott haditechnikát, ha saját dicsőségét akarta fényezni. Habozás nélkül igénybe vette legfelsőbb politikai hátszelét és kihasználta a Hitlerhez és Goebbelshez fűződő különleges kapcsolatát, amikor katonai elöljáróinak megfúrásáról volt szó. Mi sem mutatja jobban a róla alkotott szakmai véleményt, mint az, hogy a három legközelebbi munka- és parancsnok-társa is meglehetősen elítélően nyilatkoztak róla. Vezérkari főnöke (Siegfried Westphal), műveleti helyettese (Fritz Bayerlein) és a harcászati hírszerzésért felelős tábornoka (Friedrich Wilhelm von Mellenthin) mindhárman igazi katonák voltak: lojálisak voltak Rommelhez, de miután kikerültek a keze alól, mindhárman megmondták a véleményüket vezetési stílusáról, szakmai hiányosságairól és arról a mániájáról, hogy a lehető legtöbb időt töltötte a fronton ahelyett, hogy a munkaköri leírásából fakadó parancsnoki teendőkkel (tervezéssel, összehangolással és a szükséges adminisztrációval) foglalkozott volna.
Az 1944-es franciaországi teljesítménye is jócskán adott muníciót ellenségei kezébe. A nyugati front főparancsnoka (Gerd von Rundstedt tábornagy) a rugalmas, mélységi védekezésre voksolt (amivel például Guderian is egyetértett), ezzel szemben Rommel a merev, lokális megalkuvások nélküli deffenzív taktika híve volt, ahol minden hídfőállást az utolsó emberig és az utolsó töltényig kell tartani. Rommel egyszerűen meggyőzhetetlen volt, hiába érveltek neki azzal, hogy a nyugati szövetségesek légi- és tengeri fölényével és anyagi lehetőségeivel szemben ez a merev álláspont esélytelen. Erwin ismét Hitlerhez fordult, aki érezte ugyan, hogy nem a kedvencének van igaza, de addig tétovázott, amíg végül egy köztes megoldást választott általános nyugati stratégiának, ami persze nem vált be.
Rommelt sokan a nagy kortárshoz és ellenfélhez, George S. Patton tábornokhoz hasonlították. Mindketten dinamikus, agresszív, ötletgazdag parancsnokok voltak, akik szerettek az első vonalban mutatkozni. Mindkét generális ragyogó taktikai vezető volt, de mindkettőjüknek komoly hiányosságai voltak a hadviselés harcászati szintjeit meghaladó területeken. És valljuk be, hogy mindketten primadonnai allűrökkel, tüskés jellemmel, röviden: nagyon nehéz természettel rendelkeztek.
Eddig a cikk, amelyhez Zabecki még egy külön oldalt is csatolt, egyfajta cikket a cikkben. Ennek a címe: Better than Rommel? (Jobb, mint Rommel?), s négy olyan német tábornokról ír röviden, akik szerinte tehetségesebb katonai parancsnokok voltak Rommelnél, de se népszerűségük, se hírnevük nem közelítette meg a Sivatag Rókájáét. A négy generális: Eric von Manstein, Hermann Balck, Heinz Guderian és Walther Model.
Most jöhetnek a hozzászólások, Rommel-fanatikusoktól és rókaellenesektől egyaránt; mutassuk meg, hogy a tízmillió Rommel-szakértő országa is vagyunk! Na és természetesen boldog új évet kívánunk minden olvasónknak és szerzőnknek!
Az utolsó 100 komment: