Van egy hobbi, amit mindenki ismer, de relatíve kevesen űzik. Sokan lenézik, merthogy szerintük csak drága játék, akik csinálják, azok viszont már-már vallásos áhitattal mélyülnek el benne. Ez a hobbi a makettezés. A blogunk témájához azonban több szállal is kapcsolódik, főleg ha kicsit megpiszkáljuk a makettezés igen mostohán dokumentált őstörténetét. Az alábbiakban kiderül majd az is, hogy a makettezés a mai modern haditechnika elengedhetetlen része, hogy a harcászati-hadműveleti tervezésnél milyen maketteket használnak, vagy hogy milyen szerepe van a maketteknek egy atommeghajtású repülőgép-hordozó fedélzetén. Sőt, az is kiderül, hogy milyen nem létező haditechnikát dobozoltak be a neves makettgyártók.

A makettezés ma az egyik legszerteágazóbb hobbi, egy külön iparág (amire más iparágak épültek rá). Rögvest itt az elején rendet kell tenni a meghatározásban. Idehaza a makett és a modell fogalma sokszor összemosódik, pedig határozott különbség van a kettő között. Mindkét fogalom a valóság valamilyen arányban kicsinyített mását jelöli. A legegyszerűbben úgy lehet leírni a különbséget, hogy a modell működőképes (tehát ha repülőgép, akkor repül, ha vonat, akkor szalad a sínen, ha hajó, akkor úszik a vízen, stb) Ha makett, akkor az csak egy statikus „szobor”, még akkor is, ha a makett repülőnek mondjuk meg lehet pörgetni a propellerjét, a makett harckocsi tornyát meg el lehet forgatni. Most olyan ínyencségekbe ne menjünk bele, hogy a vasútmodell terepasztalán a házak már nem modellek, hanem makettek, mert ez most nekünk annyira nem fontos. Mi most a makettezés katonai vonatkozásait vesézzük ki, Civiliát meghagyjuk más blogoknak. (Itt balra fent egy modell, jobbra pedig egy makett).

A makettezés története minden bizonnyal egyidős az emberi kultúrával. Ha hunyorítunk egy kicsit, akkor bármely ősi szoborra (ami a megformált dolognál kisebb ugye) mondhatjuk, hogy makett, de a valóság igen pontos lekicsinyített másának és annak kereskedelmi forgalomba hozatalának ötletét az angoloknak köszönhetjük. 1931-ben Charles Wilmot és Joe Mansour megalapították a hangzatos nevű International Aircraft Model Ltd. céget, ami darabokban legyártott (ikeásan: lapra szerelt) alkatrészekből összeállítható modellrepülőgépeket gyártott. Egész pontosan egyet, egy még jobban hangzó nevű Interceptor Mk.4 típusjelű gumimotoros repülőgépmodellt. Ezt a lurkó otthon összerakta, kivitte a szabadba, felhúzta légcsavarral (ami fából készült) a gumit, és elengedte. HA jól csinálta, a masina egy ideig saját erejéből repült, majd vitorlázva engedett a gravitációnak. Az IAM a gyártó cég neve volt, a termék a FROG márkanév alatt jelent meg,
ami egy rövidítésből származott: Flies Right Off the Ground. Egy év múlva stratégiai partnerségre léptek a Line Bros Ltd-vel, és bővítették a termékpalettát. 1936-ban nagy újítást tettek: már nemcsak elhajigálható repülőmodellt gyártottak, hanem elkezdték a klasszikus műanyag makettek gyártását. Ehhez új anyagot választottak, a cellulóz-acetát nevű műanyagot. (A cellulóz-acetátot a cellulóz ecetsavval történő észteresítésével állították elő. Ilyen pofon egyszerű ez.) Ekkor történt egy kis névbővítés, a FROG mellé felvették a Penguin nevet is, utalva a röpképtelen madár és a műanyag repülőgépmakett közti hasonlóságra. Az első makett egy Short Empire típusú repülőcsónak volt. A sikeres termékbevezetés után egyre-másra jelentek meg a makettrepülők, az azóta is etalon 1:72-es méretarányban. 1938-at írtunk ekkor, a 2. Világháború előestéjén.

Már az 1. Világháborúban is fontos dolognak tartották, hogy a harcoló felek minél messzebbről felismerjék az ellenség haditechnikai eszközeit. A repülőknél ez kiemelten fontos volt, mert akár a pilóta élete is múlhatott azon, hogy helyesen ismeri-e fel az ellenséges géptípust. Az azonosítás gyakorlására hamar kialakult a háromnézeti rajzok tanulmányozása. Egy ilyen rajzon a repülőgép elölről, felülről és oldalról volt ábrázolva. A 2. Világháború kitörésekor már minden nagyobb légierő rendelkezett ilyen repülőgép felismerést segítő tankönyvvel. Ezek a kiadványok nemcsak a repülőgép-személyzeteknek nyújtottak segítséget, hanem a légvédelem katonáinak is, tüzéreknek, előretolt figyelőknek egyaránt. Nem kérdés, hogy mennyire fontos volt a támadó gépek pontos azonosítása, hiszen a vadászgépeket ezek alapján riasztották. A háromnézeti rajzok azonban a maguk nyomtatott kétdimenziós módján csak nehézkesen voltak alkalmazhatók (még úgy is, hogy a korszerűbb kiadványok egy-egy típust perspektívikusan ábrázoltak), ráadásul a repülőgépek bevetési magassága egyre nőtt, akárcsak a sebességük, így az azonosításuk is egyre nehezebb lett. A világháború kitörésével aztán kiderült, hogy ez a módszer nem megfelelő: a Királyi Légierő Megfigyelő Hadtestének egyik figyelőőrse tévesen azonosított be egy repülőrajt. A tévedés katasztrófához vezetett, mert a riasztott Spitfire vadászok erre a saját Hurricane rajra repültek rá, és a légiharcban egy Hurricant le is lőttek, pilótája meghalt. Az eset után megkezdték a Megfigyelő Hadtest katonáinak továbbképzését. A Biggin Hill-ben létrehozott oktatóközpont minden akkori technikát bevetett, hogy a megfigyelőket kiképezze. Volt itt hagyományos háromnézeti rajz, fotók, filmtekercsek. Az egyik oktatónak, Leslie Whitfield-nek ugrottak be először a makettek. Az akkor piacvezető FROG Penguin makettgyártó a hazafias érzelmekre alapozva akkorra már számos brit repülőgéppel volt jelen a boltok polcain. Nem is gondoltak rá, hogy az ellenség repülőgépeit kellene gyártaniuk, de a hadsereg megkeresésére ezen változtattak. Ráadásul ezer örömmel. Egyrészt mert az így legyártott német repülőgépek makettjeit tanulmányozva a pilóták és a légvédelem hatásosabban tud harcolni a fritzek ellen, másrészt biztos megrendelést és állandó bevételi forrást teremtett. A makettek egyszerűek voltak, rendszerint sötét színben legyártva. A méretarány maradt az 1:72, a gyártásához az erősebb és strapabíróbb bakelitet használták. (Anyagismeret II.: a bakelit az első polikondenzációval előállított heteroláncú mesterséges polimer. Pont) Logikus döntés, ezek a makettek nem szobadíszek voltak, hanem szemléltető eszközök, és ki kellett bírniuk több ezer ember fogdosását forgatását. Az első két típus egy Messerschmitt Bf-109 vadászgép és egy Dornier Do-215 bombavető volt. Mindkettő elég pontatlanra sikeredett, bírálták is eleget, de be kell látni, hogy hiába repkedtek Anglia egén a németek, értelemszerűen csak úgy juthattak a német technikához, ha lelőtték azokat. Egy ilyen roncsból meg nem lehetett pontos makettet gyártani. A kényszerleszállt példányok voltak az első jó támpontok, azokból már lehetett viszonylag pontos makettet készíteni. A többi német típus makettjéhez (Hivatalos nevükön: Recognition models) külön szervezet szállította az adatokat, ez volt az Air Intelligence-German (AIG). 1941-re 200000 (kétszázezer) makett legyártása valósult meg, de ehhez már csatlakoztak más vállalatok is.

A britek a repülőgép azonosítás mellett már a hadműveleti tervezéshez is felhasználták a makettezést: felderítő repülőgépek által szolgáltatott fotókról „levett” méretek alapján elkészítették az adott terep kicsinyített mását. Ezt aztán odaadták pilótáknak, hogy jól szemügyre tudják venni majd a terepet, mit kell támadni, vagy esetleg hová kell leszállni. A terep elkészítése sokemberes munka volt, és roppant pepecs.

Az Amerikai Egyesült Államok hadserege 1941 december 7-i pearl harbor-i japán támadás után fogott hozzá a szemléltető makettek megrendeléséhez. A britek által alkalmazott metódust követték, és ők is műanyag maketteket kértek, bár itt nem bakelitből, hanem cellulóz-acetátból készültek. A chicago-i székhelyű The Cruver Company kezdte el gyártani a maketteket, a már bevált 1:72-es méretarányban. A jenkik annyit módosítottak a gyártáson, hogy a 99 lábnál nagyobb szárnyfesztávolságú repülőgépeket 1:144-ben gyártatták le. Az amerikaiak a nagyszabású bombázóoffenzíváik megtervezéséhez is használtak maketteket. A bombázókötelékek „combat box” formációinak szemléltetésére különböző méretre vágott pálcákra tűzték a maketteket, és így helyezték ezeket a pilóták előtt, térben modellezve egy-egy gép leendő helyét az alakzatban. Amúgy az 1:144-es méretarány is túlélte a háborút, ez a mai hobbimakettezők egyik kedvence, kis helyigény, szép részletek, viszonylag alacsony ár. A háború után a makettek gyártása leállt, hogy aztán rohammunkával újrakezdődjön, amint kitört a koreai háború. Ez a lendület egészen 1961-ig tartott. Az amerikaiak eddig az időpontig körülbelül 425 féle géptípust öntöttek ki műanyagból. Míg a repülőgépek vizuális felismerését a hangsebesség feletti repülés nehezítette, a radartechnika fejlődése viszont segítette, így 1961-ben leálltak a katonai célú szemléltető makettek tömeggyártásával.

Eddigre viszont szépen fejlődő iparággá nőtte ki magát a kereskedelmi célú makettgyártás.
A makettek civil forgalmazása remek üzletnek bizonyult. Az amerikai (és brit) makettgyártók ontották a második világháború győztes vadászgépeit és bombázóit éppúgy, mint a korszerű harci gépek kicsinyített másait. Csodabogárnak számított az olyan fiúgyermek, akinek a szobájában ne lett volna egy századra való repülőgépmakett. A technológia is finomodott, áttértek a polisztirolra. (Anyagismeret III: a sztirol egy telítetlen oldalláncú aromás szénhidrogén melynek polimerizációja lévén jön létre a polisztirol). A kétségtelenül népszerű repülőgépek mellé felsorakoztak a harcjárművek, valamint a modern hadihajók. (Aztán jöttek a civil utasszállító repülők, az ikonikus amerikai izomautók, a Titanic ezerféle reinkarnációban, stb, de ez már civilia ugye). A makettek kinőtték a hagyományos játékboltok vásárlóterét, és megjelentek a szakboltok.

A makettezés a szárazföldi katonai műveletek tervezésénél is nagy segítséget jelent. Ez főleg harcászati szinten értendő. Egyes hadműveletek megindítása előtt, a tervezési fázisban (ha van rá mód) rögtönöznek terepasztalokat. A terepasztal fogalmát most jó tágan kell értelmezni, mert nem asztalra, és főleg nem asztal méretben készülnek ezek a szemléltető eszközök. Térképek és esetleg műholdas, vagy légi felderítési adatok alapján a hadművelet terepszakaszát megközelítőleg mérethelyesen megépítik, kiemelve a legfontosabb tereptárgyakat, hegyeket, völgyeket, folyókat, erdős területeket, épületeket (szakszóval: műtárgyakat. Nem, nem bérelhető festmények…). Egy ilyen „terepasztalon” a parancsnokok egyszerűbben tervezhetik meg az akcióikat, nem kell bajlódni a térképek jelöléseivel, a szintvonalakkal: azonnal látható, hogy mely terepszakasz alkalmas egy harckocsikkal megtámogatott gyalogsági hadműveletre, vagy hogy hol nem fog tudni leszállni a MEDEVAC helikopter ha baj van. Ezek a terepasztalok rendszerint egyszerűek, nem az a cél, hogy a település házait szimbolizáló eszköz ablakaiban ott legyen a muskátli mérethű mása a házat őrző kaukázusi juhász fröccsöntött makettjével. A cél a lényegre törő megjelenítés, és hogy a 2D-s térképek helyett 3D-ben áttekinthető legyen a táj. A komolyabb, csicsásabb terepasztalok válogatott anyagokból épülnek, míg a hadműveleti területen készülők rendszerint az ott helyben található földből/homokból épülnek, és a kéznél levő anyagokból. Egy épületet helyettesíthet egy cigisdoboz, vagy egy féltégla is, a fákat lehet helyettesíteni kóróval, (cigicsikkel) a folyót meg papírlapokkal. A terepasztalt a precízebbek madzagokkal szelvényekre is osztják. Értelemszerűen a hadműveleti területen készített terepasztal nem az örökkévalóságnak készül, viszont a kiképzőbázisokon, laktanyákban szemléltetésre épített makettvilág rendszerint tartós, „többször használatos” mű.

A katonai makettek készítése a hadiiparba is elfogadottá vált. A technológiai fejlődés már a második világháború előtt megkövetelte, hogy egyes repülőgépeket szélcsatornában teszteljenek. Ilyenkor a tervezett géptípusnak elkészítették a kicsinyített mását, persze a méretarány nagyobb volt, mint egy játékrepülőé, vagy a már taglalt recognition modell-eké. A lépés logikus, hiszen nem egy valódi repülőgépen kellett meglelni egy aerodinamikai probléma forrását, hanem egy maketten. A módosításokat is könnyebben lehetett elvégezni. A módszer a mai napig működik, még úgy is, hogy a számítógépes tervezés és modellezés nagyban segíti a tervezők munkáját. A mai haditechnikai cégek, repülőgépgyárak, harcjárműfejlesztő cégek szintén gyártanak nagy méretű maketteket, pusztán promóciós céllal. Ezeket a kiállítási tárgyakat aztán különböző fegyverzettechnikai vásárokon, haditechnikai bemutatókon teszik közszemlére, bemutatva az adott cég jövőbeni terveit (vagy éppen meglévő gyármányait). Aztán van, hogy ezek a tervek nem jutnak tovább egy látványos makettnél, de olyan is van, hogy megvalósulnak, aztán a szaksajtó cikkek tucatjaiban csámcsog azon, hogy mennyi valósult meg a makettből, mennyit változtattak a legyártott szériagépen a maketthez képest. Ha már itt tartunk, meg kell említeni a makettezés „csúcsát”, amikor is egy repülőgépnek legyártják az 1:1 arányú, tehát életnagyságú makettjét. A cél itt már nem feltétlenül csak promóciós, hanem gyakorlati is lehet. Az ilyen makettekkel tesztelni lehet egy típus földi mozgatását, a méreteiből adódó előnyöket-hátrányokat, a leendő kiszolgálás, felfegyverzés sajátosságait. Az ilyen maketteket mock-up modellnek nevezi a szakzsargon, és sok esetben már a szériagép valódi, működőképes elemit tartalmazza (például futómű, kabintető). A már kész repülőgépeken szokták letesztelni egy-egy új fegyver prototípusát, de rendszerint ennek is a súly- és mérethelyes makettjét. Ilyenkor derül ki, hogy az adott függesztmény (bomba, rakéta, konténer stb) hogyan viselkedik repülés közben, vagy hogyan befolyásolja a repülőgép stabilitását. Sok esetben a kiképzésre felszálló gépre azért függesztenek fegyvermakettet, hogy a pilóta megtapasztalja, milyen egy (majdnem) éles fegyverrel repülni. Egy esetleges balesetnél egy ilyen fegyvermakett nem okoz károkat, és elvesztése sem okoz fejtörést meg körömrágást a katonai vezetőknek, nem úgy, mintha egy éles atomtöltetet veszítenének el. Egy-egy repülőgépfejlesztő cég nagy csinnadrattával képes bemutatni a tervezés végső stádiumában lévő termékének mock-up modelljét. Nem olyan túl régen a lengyel PZL repülőgépgyár keltett feltűnést egy mock-up géppel, a PZL 231F Scorpion típussal. A látványos, könnyű csapásmérő gépből persze nem lett semmi, mert bár a PZL egy nagy tapasztalatokkal bíró cég, egy ilyen repülőgép kifejlesztése még neki is nagy falat lett volna. A makett azért szép lett. Az irániak ennél tovább mentek. 2013-ban nagy sajtónyilvánosság előtt bemutatták a hazai ipar csodáját, a Quaher-313 lopakodó vadászgép prototípusát. Aki kicsit is szerelmese a katonai repülésnek, annak nyomban leesett, hogy ez a gép csak makett. Vagyis mock-up. Vagyis mégse, mert bár életnagyságúnak tűnik, a benne promóciós céllal helyet foglaló pilótaimitátor már elég nagy, legalábbis a katapultüléshez viszonyítva. (Tehát vagy a pilóta óriás, vagy a katapultülés is makett) Akkoriban cikkek sokasága szedte ízekre a Quaher-t (ami „győztest” jelent perzsául), így rántva le a leplet az iráni nagyotmondásról és így égetve be az iráni elnököt, meg a katonai vezetést. Akik még rá is tettek egy lapáttal azzal, hogy fényképeket közöltek a repülőgép első repüléséről, ahogy az a (az amúgy tényleg meseszép) perzsa táj felett suhan baljóslatún. Már másnap tele volt az internet a kárörvendő cikkekkel, ahol is az iráni photoshop-padavanok alacsony technikai képzettségét ecsetelik kajánul. Amúgy az irániak nagy csibészek, mutattak már be a sajtóban képeket rakétatüzérségi hadgyakorlatról, ahol a rakéták számát photoshop-pal sokszorozták. (Ilyen képmanipulátorral megtámogatott partraszállási gyakorlatot Észak-Korea is tartott, hiába no, a 21. század az 21. század). A perzsa vezérek egy amerikai repülőgép-hordozó replikát is kezdtek építeni, hogy aztán a Nagy Próféta 9 nevű hadgyakorlaton elsüllyesszék, bizonyítván, hogy haditengerészetük ott van a szeren, és bármikor, bármivel el tudja kenni a patásördög USA száját. (Az iménti mondat elég douglasadams-osra sikerült, de tényleg így volt) Mondjuk az a hajó méreteiben csak kétharmada (de inkább fele) volt egy Nimitz-osztályú hordozónak, és inkább modell volt, mint makett, úgyhogy ugorjunk.

A fegyvermakettek egy érdekes vadhajtásait lehet látni egy ideje Afganisztánban. Az afgán nemzeti hadsereg kiképzendő regrutáinál alapból ilyen, a képen látható „makettek” vannak. Amíg nem kerül lövészetre sor, addig a harcszerű mozgást ezzel is lehet gyakorolni. Senki ne higgye, hogy ezek a férfiak még nem fogtak soha a kezükben kalasnyikovot. Sokkal inkább arról a biztonsági szempontról van szó, hogy ezek a „fegyverek” még véletlenül sem sülnek el, és hiába van ott mindenkinél annyi 7,62-es skuló a zsebben mint nálunk az aprópénz, ha valaki épp úgy döntene, hogy ő inkább dzsihádista szabadágharcos-módba kapcsolna, és lemészárolná a társait meg a kiképzőit, nos ezekkel a „fegyverekkel” nem fog menni.

Ha már repülőgép-hordozó volt az imént, meg kell említenünk a makettek még egy érdekes felhasználási területét. Ez nem más, mint a már említett hadihajók repülőfedélzeti irányítói központja. Itt található egy méretes asztalszerűség, amin a hajó fedélzetének kicsinyített mása fekszik, rajta a hajón rendszerben lévő repülőgépek és munkagépek sziluettjével. Itt is érzékelhető a funkcionalitásra törekvés. Az élethűség nem annyira volt szempont, már ami a gépek kinézetét illet. Inkább csak repülőgép-sziluettekről van szó. A célja ennek a makettnek az, hogy a fedélzeten történő gépmozgást a parancsnok azonnal átláthassa, ne kelljen neki ablaktól ablakig szaladgálnia, vagy több tucat képernyőt néznie. Arra ott a legénység többi tagja. Noha az informatika jelen állása mellett ez a megoldás kifejezetten ódivatúnak tűnik, mégis működőképes.

Most kanyarodjunk vissza a makettezéshez, mint hobbihoz. Idehaza a háború után a makettezést kicsit beelőzte a modellezés. A fénykorában fiatalok ezreit megmozgató MHSz (Magyar Honvédelmi Szövetség) külön szakága volt a modellező vonal, ahol vitorlázó és robbanómotoros repülőket, hajókat modellezhettek az erre fogékonyak. A technikai és anyagi hátteret az MHSz szolgáltatta, így olyanok is foglalkozhattak a modellezéssel, akiknek amúgy nem sok esélyük lett volna. Eközben az ifjak olyan fontos dolgokkal is megismerkedhettek, mint az aerodinamika, ezzel is noszogatva őket egy esetleges valódi vitorlázórepülő tanfolyamhoz. Aki pedig a repülésbe belekóstolt, abból jó eséllyel katonai vagy közforgalmú (esetleg mezőgazdasági) pilóta lett, vagy repülőgép szerelő. Egy biztos, aki csak otthon a polcára szeretett volna megépíteni egy repülőgépet dísznek, az a makettezők keserű kenyerét kellett, hogy egye. A nagy ritkán hazánkba csordogáló nyugati, főleg FROG maketteket azonnal elkapkodták. Ezekhez a makettekhez sok esetben sem festék sem ragasztó nem volt, a makettező leleménye kellett az összeállításhoz. A másik kedvelt nyugati makettgyártó, az Airfix volt. Ezt a céget 1939-ben alapította egy Nicholas Kove nevű brit üzletember. Kove úr, 1891-ben született Anárcson, Szabolcs megyében, Klein Miklós néven. Később a család Kövesre módosította a nevét. Miklósunk 1922-ben emigrált mivel a Tanácsköztársaságban betöltött hivatali pozíciója miatt forró lett a Kárpát-medence talaja. Előbb Spanyolországba ment, de az ottani polgárháborúból megintcsak nem a neki kedvező csapat jött ki győztesen, így onnan Nagy-Britanniába költözött. Itt alapította meg cégét, ami eleinte felfújható gyerekjátékokat gyártott. Innen az elsődleges névválasztás, de ebben az is szerepelt, hogy lehetőleg minél előrébb legyen az ábécében, hogy egy katalógusban minél hamarabb szemet szúrjon. (Amúgy Interfix lett volna a cégnév). Az első makettjük az 50-es években jelent meg, és egy híres hadihajó volt: Sir Francis Drake Golden Hind-je óriási sikert aratott. Az Airfix a FROG kipurcanása után a leghíresebb brit makettgyártó lett, kicsit jobb minőséggel, és nagyobb választékkal. Idehaza akkor is olyan ritka volt, mint nyáron a banán… A szovjet elvtársak sem akartak lemaradni a nyugat mögött, bár csak fél szívvel tolták az ipart, azt is csapnivaló minőségben. Így utólag érezhető a frusztráció: nyugati típusokat nem nagyon adhattak ki, mert az ugye ciki lett volna, a szocialista hadiipar termékei meg ugye 77 pecsétes titkok voltak (kivéve az amerikai felderítő műholdaknak). Így eleinte utasszállító gépek pottyantak le a fröccsöntő gépekről. A KGST-n belül a makett vonalat az NDK Plastikart nevű cége képviselte, (sok utasgép, néhány katonai) valamint a csehszlovákok üdvöskéje a Kovozávody Prostéjov. Ez utóbbi már a 80-as években viszonylag sok szovjet katonai gépet gyártott, persze csak olyat, amiről a nyugati szaksajtó már többször leközölte a háromnézeti rajzokat, lajstromszámokkal, altípusokkal, alkalmazott fegyverzettel, üzemanyagfogyasztással, tervezők szüleinek örökletes betegségeivel, stb. A képen látható Avia B.534-es makettjének dobozán (szocialista testvériség ide vagy oda) épp egy magyar Junkers Ju-52-es teherszállítót szorongat meg a derék csehszlovák légi vitéz. A rendszerváltás előtt aztán szovjetek úgy gondolták, hogy megtörik a nyugati makettek terjedését (idehaza már Matchbox maketteket is lehetett kapni, pazar dobozgrafikákkal) és ehhez jó ötletnek tartották a néhai FROG makettek licencgyártását NOVO márkanév alatt. Lássuk be, nem jött össze, és nem csak azért, mert a szovjet rendszer kimúlt, hanem mert a minőség akkor már az elvárt szint alatt volt. Nyugaton eleinte szintén gondot okozott, hogy nem tudnak egy normális szovjet makettet legyártani. A szovjet elvtársak a kémműholdak előtti korszakban olyan remekül konspiráltak, hogy a NATO vezéreinek sokszor csak akkor lett tudomásuk egy-egy új harci gép létezéséről, amikor az elrepült a Lenin-mauzóleum dísztribünje felett a győzelem napi parádén. A gyártók viszont nagy hasznot reméltek egy-egy „vörös” gép műanyagba öntésétől, így néha saját szakállra elkezdték gyártani a szovjet vadászgépeket, amik a szűkös információk miatt néha csak annyiban hasonlítottak az eredeti gépekre, hogy volt szárnyuk meg futóműveik. El lehet képzelni, mit szólt az a szőrösszívű makettező, mikor megtudta, hogy amit vett, az nem a valóság kicsinyített mása, sokkal inkább a sci-fi kategória. Nyilván rengeteg ilyen makettet lehetne felsorolni, most inkább álljon itt egy rövidke lista.

Az első versenyző egy amerikai cég, az Aurora (ami nekünk már mindig kicsit „szovjetül” hangzik). Az egyik makettjük a MiG-19-es szovjet vadászgép. Az eredetire semmiképp sem hasonlító makett a zabolátlan fantázia műve, sokkal inkább hasonlít egy náci tervezőasztalon ragadt vadászgéphez, mint az első hangsebesség feletti szovjet elfogóvadászhoz. A másik szörnyszülöttjük a Yak-25-ös. Az eredetire nyomokban sem hasonlító gép a dobozgrafika alapján ádáz küzdelemben áll egy amerikai F9F Panther vadászgéppel (ami első blikkre legalább hasonlít az igazira). A Yak erős hasonlóságot mutat az előbb taglalt MiG-19-el, gondolom úgy voltak vele, hogy úgyis csak a vörös csillag a lényeg. Az eredeti Yak-25 amúgy 2 hajtóműves, és a hajtóművek a szárnyak alatt voltak, a futóművei pedig a hagyományostól eltérő, tandem elrendezésűek. Az érdekes marketinges elgondolás szerint a készlet főhőse éppen darabjaira hullik a légiharcban. Az európai makettgyártók közül az olaszok Italeri nevű cége készítette el eddig a legérdekesebb készleteket. Még a lopakodó technológia rendszerbe állításának kezdetén piacra dobták az F-19 Stealth Fighter makettet, aminek semmi köze nem volt a valósághoz. Ez azonban mit sem számított. Az amerikai Testors makettgyártóval (az amerikai piac okán) közösen forgalmazott makett minden idők legtöbbet eladott makettjévé vált, letolva az amerikai toplista első helyéről a már akkor 20 éve piacon lévő NCC-1107 Enterprise-t. Na nem a repülőgép-hordozót, hanem a csillaghajót a Star Trek-ből. A sikeren felbuzdulva előálltak a világhatalmi rivális MiG-37 nevű gépével, aminek még NATO kódnevet is adtak: Ferret. A szovjeteknek nyilván elkerekedett a szemük, amikor meglátták, milyen lopakodó vadászgépet NEM gyártottak. A sors és a világpolitika fintora, hogy ebből a szovjet gépből is a kapitalisták húztak hasznot. A Revell nevű patinás makettgyártó sem akart kimaradni a lopakodóhisztéria keltette profitmaximalizálásból, és rögtön egy nagyvaddal kezdett: a Birds of Prey sorozatban kiadta a B-2 bombázó makettjét. Annyiban sikerült eltalálniuk a dolgot, hogy egy csupaszárny makettet gyártottak, amúgy az ég világon semmiben sem hasonlít a később bemutatott B-2 Spirit-re. A végére maradt egy igazi érdekesség. Az Oszama bin Laden elfogására indított különleges műveleti egységeket helikopterek szállították az akció helyszínére. Az egyik helikopter balesetet szenvedett, aminek a roncsát az amerikaiak rövid úton eltüntették. A gép farokrésze a légcsavarral viszont másnap is ott vigyorgott, amit le is fényképeztek szájtáti helybeliek. Ez a gépdarab semmilyen eddig ismert helikopterhez sem passzolt, így adta magát a feltételezés, hogy egy erős titokban tartott helikoptertípus szenvedett balesetet. Mi sem természetesebb, hogy egy makettgyártó legott ráröpült (hogy stílszerű legyek) a témára, és legyártotta helikopter 1:144-es méretarányú makettjét. Dacára, hogy hivatalos kép nincs a típusról. Végül is, a paleontológusok is meg tudják mondani egy tépőfogról, hogy nagyjából hogy nézhetett ki az őskori gazdája... A nem létező repülőgépekről (és más katonai járművekről) mintázott makettek sorát lehetne folytatni, de a hely szűkös, aki akarja, sorolhatja tovább a kommentekben.

A makettezés elég szerteágazó hobbi. Aki a katonai vonalat részesíti előnyben, legyen az repülőgép, hajó, harckocsi vagy figura, óhatatlanul ismerőjévé válik a hadtörténet egy szeletkéjének. Minél inkább mélyül el egy adott típus vagy éppen téma megalkotásába, annál valószínűbb, hogy a makettezés alkotó folyamatán túl a munkájához kapcsolódó archív képeket is böngészi, szakirodalmat bújik, vagy éppen a témához illő internetes tartalmakat olvas. (Például a Lemilt, hehe). Ma már bárki, bármilyen történelmi időszak technikáját, katonáját lemakettezheti (igen, akár az endori vagy a hoth-i csatáét is). A lényeg az alkotás öröme, és az így szerzett tudás gyarapodása. Szerencsére egyre több gyártó lát fantáziát a magyar vonatkozású makettek kiadásában. A magyar katonai repülés történetéből alig van olyan típus, amit ne lehetne valamilyen méretarányban megvenni, harcjárművek közül pedig a Toldi könnyűharckocsi, a Zrínyi rohamlöveg és a Nimród páncélvadász is megvásárolható már, hála a kínai gyártóknak. (Ha rosszmájú akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy a híres külpolitikai keleti nyitás egyetlen hozadékai… de nem leszek rosszmájú).

Végezetül álljon itt két kép, ami bizonyítja, hogy makettből bármit el lehet készíteni. A szomorú esemény 1955-ben a USS Hancock repülőgép-hordozón történt egy ritka géptípussal, egy Vought F7U Cutlass vadászgéppel. A méretarány 1:48. Igen, a színes kép a makett.