Az évszázadokon keresztül kitartóan és professzionálisan folytatott, kiváló eredményeket produkáló ország- és nemzetimázs-offenzívának köszönhetően Nagy-Britanniát és úgy általában a briteket körüllengi a sportszerűség, a korrektség és az úriemberség aurája. Teljesen érthető módon ez a mesterséges légkör kiterjed Őfelsége fegyveres erejére és titkosszolgálataira is, gondoljunk az első világháborús, immáron klasszikussá vált „úriemberek nem olvassák el mások leveleit”-toposzra, a végtelenségig gentlemanlike James Bondra vagy a ragyogóan megrajzolt George Smiley alakjára, akinek az esendőséget és a humanizmust mindig sikerül becsempésznie a titkos műveletek mocskos világába. A britek mindig minden alkalmat megragadtak, hogy – amerikai kuzinjaikkal, vagy pláne az ősellenség franciákkal, netán az oroszokkal szemben – kihangsúlyozzák: hadseregüktől és gumitalpú szervezeteiktől mindig is távol álltak azok a piszkos módszerek és technikák, amelyek szövetségeseiket és vetélytársaikat jellemzik.

Nos, az elmúlt években kipattant és azóta egyre terjengősebbé vált Porton Down-botrány nem kifejezetten ezt a képet erősíti.

1.) Porton Down

Porton egy apró, kilencszáz lakosú falu a dél-angliai Wiltshire grófságban, légvonalban mintegy tíz kilométerre a híres Stonehenge-től. A környékbeli parasztokat és a csendesen kérődző helyi szarvasmarhákat leszámítva valószínűleg soha senki nem hallott volna róla, ha 1916 tavaszán a település határában nem hozzák létre a brit hadsereg műszaki alakulatainak kísérleti állomását (Royal Engineers Experimental Station), melynek az volt a küldetése, hogy csattanós választ adjon az első világháborús német vegyifegyverekre, különös tekintettel az olyan harci gázokra, mint a foszgén, a mustár- és klórgázok. A Nagy Háború után egy kis visszaesés következett, de a húszas években a kutatások újrakezdődtek, s 1930-ra már több, mint ötszáz katona és civil kutató teljesített szolgálatot a barakkokban. A második világháború bővítette a Porton Down-i bevásárlólistát: a vegyi hadviselés mellé felzárkózott a biológiai is, a menühöz hozzácsapták a lépfenét (anthrax) és a botulinum toxint, mely utóbbi később a szépségiparban szerzett elévülhetetlen érdemeket a ránctalanítás terén.

A hidegháborús idők új kihívásokat állítottak a brit katonai vegyészek és biológusok elé: színpadra léptek az olyan idegmérgek, mint a tabun, a szomán vagy a szarin, amelyek már tömegpusztító vegyi fegyvereknek minősülnek (a kurdok tudnának erről mesélni). Az egyre bővülő laborkomplexum volt az első, amely az ebolát kezdte tanulmányozni, természetesen (?) csakis gyógyászati megfontolásokból. És hogy ne csak negatívumokat említsünk: ezen a telepen van az Egyesült Királyság legnagyobb, törvényesen működő indiai kender-ültetvénye is, ahol szigorú felügyelet mellett, féltő szeretettel nevelgetik a több tízezer tő orvosi gandzsát, gyógyszerészeti felhasználásra.

2001 óta itt van a brit védelmi minisztérium tudományos és technológiai laboratóriumának (Defence Science and Technology Laboratory) a főhadiszállása, ahol az összes olyan kutatást végzik, amit nem tanácsos civil kezekre bízni, a mikroelektronikai fejlesztésektől kezdve a biomechanikai újításokon keresztül a legmodernebb kibernetikai cuccokig.

2.) A kísérletek

Tudjuk, hogy tudományos kutatómunkát kísérletezés nélkül folytatni ugyanolyan kilátástalan, mint abban reménykedni, hogy másnapi fejfájás nélkül megúszunk egy legénybúcsút. A hadsereggel (és úgy általában a mindenkori államhatalommal) szemben mindig gyanakvó álláspontot képviselő megrögzött civilek már a negyvenes években tudni vélték, hogy Porton Down nem feltétlenül és nem kizárólag a gáncsnélküli lovagok és a szilárd erkölcsű, rettenthetetlen hazafiak terepe, s hogy a vegyi (később a biológiai) kísérletezés sajnos áldozatokkal jár. Mindaddig, amíg a büdösebbnél büdösebb (és veszélyesebbnél veszélyesebb) cuccokat egereken, kutyákon, disznókon és majmokon próbálták ki, a felháborodás csak minimális mértékű volt (hol voltak akkor még az ökoanarchisták, a Négy Mancs vagy a többi radikális állatvédő...), de amikor elkezdtek szivárogni a hírek arról, hogy a kísérleti alanyok között emberek is felbukkannak, egyre erőteljesebb lett a tiltakozók hangja.

A brit kormány (minden kormány szokásához híven) kategorikusan tagadta a vádakat, illetve komoly titoksértési pereket helyezett kilátásba mindazok ellen, akik a szogorúan titkos állami projektekről akár csak a legjelentéktelenebb információkat is nyilvánosságra hozzák vagy terjesztik. A hidegháború egyáltalán nem kedvezett az átláthatóságnak, de még a kilencvenes években sem volt ritka, hogy állami szervek megfélemlítettek olyan egyéneket és csoportokat, amelyek amellett agitáltak, hogy itt az ideje beszélni a Porton Downban évtizedeken át folytatott emberkísérletekről. Egészen az ezredfordulói kellett várni arra, hogy az első konkrét információk napvilágra kerüljenek mindarról, ami fél évszázadon át itt történt.

Nem meglepő, hogy a humán kísérleti alanyok jelentős része katona volt, ráadásul sorállományú. A hadseregek mentalitása (ellentétben az általuk használt fegyverekkel) nem nagyon változott az elmúlt többezer évben: a katonai vezetők és az őket irányító politikusok túlnyomó többsége mindig is feláldozható, arctalan tömeget látott a legénységi állományban, akik aprópénzért vagy jelentéktelen előnyökért cserébe (rosszabb esetben teljesen ingyen, parancsra) olyasmikre is rávehetők, amire a függelmi viszonyokon kívül élő civilek nem. És szerintem az se döbbent meg senkit, hogy gátlástalanul hazudtak is nekik, amikor a kísérleteket ártatlan teszteknek állították be, elhallgatva előlük a valódi rizikót.

Lássunk néhány esetet a több százból.

2.1.) Harry Hogg

A háború közepén, 1943 tavaszán Porton Downban éppen azt kutatták, hogy a nitrogén tömény belélegzése milyen hatással van az emberi szervezetre. Hat kiskatonát (köztük a 20 éves Hogg tizedest) választottak ki, akiknek egy-egy hosszú hétvégi eltávot és családjuknak egyhavi extra élelmiszerjegyet ígértek, ha jól viselkednek. Az eredeti tervek szerint öt, egymást követő napon át egy-egy órát kellett volna eltölteniük egy nitrogéngőzzel telített levegőjű szobában, de a kísérletet abba kellett hagyni, mert a katonák annyira rosszul lettek, hogy az egyik (civil) doki teljesen kiborult és a sajtóval fenyegette meg a kísérletet vezető katonaorvost.

Ápdét: ez a nitrogénes kísérlet többeknek feltűnt és jelezték, hogy valami nem frankó. Utánanéztem és azt valószínűsítem, hogy nitrogénfagyasztásos kísérletekről volt szó, mert egy új forrásban azt olvastam, hogy Harry és bajtársai égési/fagyási sérülésekhez hasonlóakat is szenvedtek.

2.2.) A „Bogrács” fn. művelet

1952-ben a Porton Down-i csapat elhatározta, hogy elszakadnak a dél-angliai rétektől és kiruccannak a skóciai Külső-Hebridákra. Itt (a HMS Ben Lomond szállítóhajó fedélzetén) hónapokon keresztül végezték kísérleteiket a mirigypestissel (bubópestis), a brucellózissal (hullámláz), a tularémiával (nyúlpestis) és különféle nemi betegségek kórokozóival. Ez volt a hírhedt „Bogrács” fedőnevű művelet (Operation Cauldron). Első körben „csak” állatokat használtak fel (a művelet során 3500 tengerimalacot, 2000 laboratóriumi patkányt és 80 majmot áldoztak fel a tudomány oltárán), de amikor az egyik irányított robbanás során keletkezett bioaktív baktériumfelhőbe véletlenül belehajózott a 18 főnyi legénységgel és több tíz tonna hallal Izlandról hazafelé tartó, ugyancsak brit Carella halászhajó, a hadsereg úgy döntött, hogy senkinek nem szól semmit, inkább megnézik, hogy mi történik. Gyorsan kidolgoztak egy legendát is arról, hogy mi lesz a hivatalos álláspont, ha valamelyik halászon megjelennek a tünetek: azt kommunikálták volna, hogy a tüdőgyulladás egy különösen agresszív formájával állnak szemben.

Nos, hála Istennek semmi nem történt, valami csoda folytán senki nem betegedett meg (keménytökű népség ez a tengerész!), de akkor is hátborzongató elgondolni, hogy Őfelsége kormánya lazán végignézte, amint a Carella megtesz 750 kilométert a zsúfolt brit vizeken, majd napokra kiköt a 140 ezer lakosú nyugat-angliai üdülővárosban, Blackpoolban, ahol a legénység minden olyan programon részt vett, amin régóta vízen levő tengerészek csak részt bírnak és akarnak venni.

2.3.) Ronald Maddison

Az alig 20 éves műszaki karbantartó katonát 1953 tavaszán beszélték rá, hogy vegyen részt egy „ártalmatlan, de a haza szempontjából roppant fontos” kísérletben. Hogy Ronald gyorsabban döntsön, még jutalmat is belengettek neki, konkrétan 15 shilling készpénzt (ennek vásárlóereje nagyjából 20-22 mai fonténak, vagyis kábé hét-nyolcezer forinténak felel meg) és egy háromnapos rendkívüli szabit ígértek cserébe. Ronald pont eljegyzés előtt állt és gyűrűt akart venni a csajának, úgyhogy rábólintott. Öt másik társával együtt beterelték egy hermetikusan záródó kamrába, a karjára egy rongyot tekertek, amire húsz csepp folyadékot csepegtettek, majd egy kezeslábasba öltöztették, gázmaszkot adtak rá és rájukcsukták az ajtót.

Ronald szűk ötven perc múlva halott volt, ugyanis a folyadék nem volt más, mint szarin, ami a bőrön keresztül felszívódott és a cianidnál mintegy 500-szor mérgezőbb anyag elképzelhetetlen kínok között végzett a szerencsétlennel. A biológiai hatásmechanizmus és a tünetek ismertetésétől most – gondolom, közkívánatra – eltekintenék, mindenesetre ha ezt egy horrorfilmben mutatnák be, minimum 21-es karikával kéne ellátni. A bizonyítékok hatására a kormány 2006-ban (!) elismerte a történteket és a részleges felelősségét, s a család százezer font utólagos fájdalomdíjat kapott.

2.4.) Ken Earl

Nem csak közkatonákat, hanem hivatásosokat, sőt, hivatásos állományú orvosokat is megszívattak. Itt van például Ken Earl esete. Ken a brit hadsereg orvos-hadnagya volt, aki az ötvenes évek közepén lelkesen vállalta, hogy nem csak szaktudásával, hanem laborpatkányi minőségében is segíti az „influenza elleni védőoltás kifejlesztését”. Earl hadnagy napi két shilling (ezer forint) extra zsoldot és 10 nap jutalomszabadságot kapott a két hetes kísérlet ellentételezéséül, aminek akkor nagyon bírt örülni, csak sajnos húsz évvel később elég komoly immunrendszeri problémákat diagnosztizáltak nála, amiket egyértelműen a kísérletekre lehetett visszavezetni.

2.5.) A londoni metró

1963 júliusában a Porton Down-i döntéshozók elhatározták, hogy valós körülmények között próbálják ki, hogyan terjed egy vírus baktérium egy világváros földalatti vasútjának alagútjaiban és szellőzési rendszerében. A kísérlethez az akkoriban ártalmatlannak tartott bacillus globigii nevű vírus baktérium spóráit használták, amiről azóta kiderült, hogy távolról sem olyan ártatlan jószág, mint amilyennek hitték, mert ételmérgezést, nyálkahártya-irritációkat és extrém esetben még halálos szeptikus sokkot is előidézhet. Talán mondanom sem kell, hogy az égvilágon senkinek nem szóltak (sem előtte, sem utána), se a polgármesteri hivatalnak, se a járványügyiseknek, se a rendőrségnek, hogy a közel nyolcmillió londoni polgárról ne is beszéljünk.

2.6.) Richard Skinner

A légierő 19 éves újonca 1972 nyarán jelentkezett egy „enyhe helyi érzéstelenítő kipróbálásával kapcsolatos veszélytelen kísérlet” alanyának, elsősorban a kilátásba helyezett 3 (három) font vonzerejének engedelmeskedve (mai vásárlóerőn kábé 15-18 ezer forint). Ricsi barátunk intravénásan bekapott egy köbcenti valamit (amiről ma már tudjuk, hogy a T3436 kódszámú, akkoriban vadiújnak minősülő, glikol-alapú kábítószer volt), amitől kereken négy órán keresztül felszabadultan társalgott a szemközti falra erősített poroltóval, amiről azt hitte, hogy az egyik, évek óta halott osztálytársa.   
 
Folytathatnánk a felsorolást, de szerintem ennyi is bőven elég. 1940 és 1990 között Porton Downban mintegy 20 ezer (!) embert (zömében katonákat) használtak alanyként olyan kísérletekben, amelyek a vegyi és biológiai hadviselés különféle módozatait, eszközeit és technikáit voltak hivatottak letesztelni. A hadsereg (mindhárom haderőnemet beleértve) vírusokkal, baktériumokkal, mérges gázokkal, tudatmódosító szerekkel és pszichedelikus anyagokkal játszadozott (beleértve az LSD-t és más szintetikus kábítószereket is), majd óvatosan majdnem minden dokumentációt megsemmisítettek, ami az utókort hozzásegíthette volna az egyéni felelősség megállapításához.

3.) A lebukás

A nyomozás a Porton Down-i disznóságok után 1999-ben indult, amikor egy csoport hajdani kísérleti alany bejelentést tett a Wiltshire-i rendőrségen. A helyi hivatalosságok először nem hittek a fülüknek, habókos konteósoknak tekintették a panaszosokat, de az akkori területi rendőrparancsnok, bizonyos Elizabeth Neville (innen is riszpekt neki!) nem vett tudomást a finom londoni ellenszélről és a sarkára állt. „Agancs” fedőnéven elrendelt egy titkos információgyűjtést (ez volt az Operation Antler), ami öt évig tartott és kétmillió fontjába került a brit adófizetőknek. Ennek a végén, 2004-ben a 13 fős különleges nyomozócsoportnak (több, mint 700 személy kihallgatását követően) végül sikerült annyi bizonyítékot összegyűjtenie, aminek hatására a védelmi minisztérium kénytelen-kelletlen elismerte, hogy „súlyos gondatlanság”, továbbá „szakmai és erkölcsi hibák sorozata” jellemezte a kísérletek egy részét. Igaz, egyetlen konkrét személyi felelőst sem sikerült a vádlottak padjára ültetni; ahogy az ilyenkor lenni szokott, a rendszer elvitte a balhét az egyének helyett.

Elhúzódó pereskedést követően 2008-ban és 2009-ben közel 400 túlélő, illetve a már elhunytak hozzátartozói kaptak különböző összegű kártérítéseket az államtól, összesen mintegy 3 millió fontot. Napjainkban még mindig van úgy kéttucatnyi család, akik továbbra is perben és haragban állnak a brit védelmi minisztériummal, s rendszeresen bombázzák őket különféle beadványokkal, halálozási statisztikákkal, jegyzőkönyvekkel és más dokumentumokkal. Hogy nekik (és a hallgatag többségnek) ki és mikor fog igazat adni, na erre biztosan lehet fogadásokat kötni a londoni bukmékereknél.

És hogy abszolút naprakészek is legyünk: az állatkísérletek továbbra is folynak Porton Downban.

4.) Zárás

Amint azt tudjátok, a Lemilblog egyik erőssége (a számtalan többi mellett) az interaktivitás és a kulturált vita. Ennek jegyében arra kérlek benneteket, mondjátok el a véleményeteket a (nem csak katonai célú) ember- és állatkísérletekről. Szakmailag és erkölcsileg indokolható-e, hogy mondjuk egy mérges gáz lehetséges hatásainak megismerése és az esetleges ellenszerek kifejlesztése érdekében állatokat áldozunk fel? És mi a helyzet az emberi kísérleti alanyokkal? Teszem azt megbetegszik, neadjisten meghal néhány alany, de ennek az az eredménye, hogy kifejlesztünk egy hatásos ellenanyagot, ami alkalomadtán több száz, több ezer ember életét megmentheti? Hol kezdődik és hol végződik az orvosi, a kutatói etika és morál? Mi lehet az ára a nemzetbiztonsági érdek érvényesülésének? A csoportérdek mikortól és meddig übereli az egyéni érdeket? Egyáltalán: ki dönti, ki döntheti el, hogy mi a csoportérdek? Hogyan döntenél, ha te lennél a halljakend? Ahogy mondani szokás: megannyi kínzó kérdés...

Talán mondanom sem kell, hogy a lemileseken kívül a konteósok véleményét is kérem, hiszen a Porton Down-i események lazán beleférnek a „Konteónak indult, majd igaznak bizonyult” fejezetbe.