Amint azt minden bizonnyal sokan tudjátok, 48 órával ezelőtt, 2016. december 25-én, vasárnap, karácsony első napján a Szocsiból történő felszállást követő hetedik percben a Fekete-tengerbe zuhant az orosz védelmi minisztérium RA-85572 lajstromszámú, Tu-154B-2 típusú szállító repülőgépe, fedélzetén 94 92 emberrel (84 utas és a legénység 8 tagja). A balesetet [a poszt írásának perceiben a hivatalos álláspont a balesetet valószínűsíti, terrorcselekményre utaló információ mindeddig nem merült fel] senki nem élte túl. Az áldozatok között van az orosz fegyveres erők A.V. Alekszandrovról elnevezett, Vörös Zászló érdemrenddel kétszeresen kitüntetett akadémiai ének- és táncegyüttese énekkarának szinte valamennyi tagja, a világ talán legismertebb katonai kórusa, az ikonikus orosz kulturális exportcikk, röviden (és történelmileg egy kicsit pontatlanul) a Vörös Hadsereg Kórusa, amely éppen Szíriába igyekezett, ahol a hmejmimi katonai támaszponton állomásozó orosz erőknek adtak volna ünnepi koncertet. Nyugodjanak békében.

Hogy a részvétnyilvánításon túl ezt a vitaposztot miért is írom? Nos, a tragédia kapcsán az elmúlt két napban több beszélgetést is folytattam barátokkal, ismerősökkel, s az ilyenkor szinte kötelező kötelező konteós találgatásokon túl (ha mégis terrorcselekmény volt, akkor kinek állhatott érdekében?) egy olyan aspektusról is szó esett, ami szerintem szorosan a Lemilblog profiljába illik. A vonatkozó alapkérdés így hangzik: katonák voltak-e a kórustagok, akiknek szakmájából következően számolniuk kell azzal, hogy ellenséges erők célpontjaivá válhatnak, vagyis benne van a pakliban, hogy "hard target"-ként bármikor célkeresztbe kerülhetnek és hirtelen erőszakos halált halnak, vagy művészek voltak, akik maximum úgynevezett lágy célpontként ("soft target") jöhettek számításba akár az esetleges reguláris ellenség, akár bizonyos terrorcsoportok szemében?

És akinek van kedve, az akár azon is elmerenghet, hogy mennyire tekinthető "katonának" (vagyis legit "célpontnak") egy zenész, egy újságíró, egy tévébemondó, egy rendező, egy színész, egy blogger vagy bárki más csak azért, mert nyíltan és felvállaltan képviseli egy (katonai vagy polgári) rendszer, ideológia, eszme értékeit? És van-e különbség aközött, ha meggyőződésből vagy ha csupán számításból, nyereségvágyból teszi ugyanezt? Igen, tudom, ez túlmutat egy kicsit a poszt Alekszandrov-tematikáján, de ha egyszer már eszembe jutott, hát maradjon.

Természetesen a két véglet között számtalan átmeneti vélemény létezhet (és létezik is), de itt és most csak a két végpont kicsit sarkos véleményét foglalom össze néhány mondatban.

1.) Katonák voltak

Az Alekszandrov a (szovjet) orosz védelmi minisztérium égisze alatt, a (szovjet) orosz hadsereg szerves részeként működött immáron 88 éve. Tagjai hivatásos katonák voltak, kizárólag egyenruhában léptek fel (amikor a második világháború után meghívták őket az USA-ba, azért nem mentek el, mert az amerikaiak kikötötték, hogy csak civilben énekelhetnek, s ezt felvállalhatatlannak tartották), a védelmi minisztérium állománytábláján szerepeltek. Ezen túl mi kell ahhoz, hogy katonának számítsanak? És hogy két autentikus forrást is említsünk: Szergej Sojgu orosz védelmi miniszter "éneklő fegyverek"-ként hivatkozott rájuk, akárcsak az orosz fegyveres erők hivatalos lapja.

Ha az ember leteszi a katonai esküt (bármelyik korban és bármelyik hadseregben), abban bizony benne van egy olyan fordulat, hogy "akár élete árán is..." eleget tesz az esküjében vállaltaknak. Az Alekszandrov katonái szerves részei voltak az orosz (katonai és polgári) állami propagandának, s az úgynevezett pszichológiai hadviselés és befolyásolás kiemelkedő képviselőiként tekintettek rájuk. Tragédia, ami velük történt, főként ha tényleg kiderül, hogy szándékos bűncselekmény történt, de szerintem nem tőlem halljátok először, hogy Oroszországnak bizony vannak ellenségei, orosz csapatok a világ több pontján (például mostanában a Közel-Keleten) fegyverekkel is igyekeznek érvényt szerezni az orosz érdekeknek (és nem mindig kesztyűs kézzel, hogy finoman fogalmazzak), szóval részvét, főhajtás meg minden, de aki egyenruhát ölt és csizmát húz, annak egy ilyen halál az olyan kalkulálható (és kalkulálandó) rizikó, amivel számolnia kell. A hivatásos katonákat úgy három-négyezer éve azért fizetik, hogy kockáztassák az életüket. És ez igaz akkor is, ha az adott katona nem Kalasnyikovval, hanem a hangjával, esetleg a tollával vagy a balalajkájával szolgálja azt az eszmét (országot, államot, pártot, vezért, stb.), amire/akire felesküdött. 

2.) Művészek voltak

A kórus tagjainak (és az egész Alekszandrov együttesnek) kábé annyi közük volt/van az orosz hadsereghez, mint Elena Vaengának. Soha nem voltak kombattánsok, nagy valószínűséggel még a kötelező lőgyakorlatokon sem vettek részt, s megkockáztatom, hogy semmivel sem voltak militárisabb gondolkodásúak, mint másik hatvan, találomra kiválasztott orosz civil. Tudtak énekelni (NAGYON tudtak énekelni, hogy egészen precízek legyünk), s mivel a hangjuk volt a munkaerejük, hát eladták/bérbeadták ezt az egyik munkáltatónak, amelyik történetesen az orosz védelmi minisztérium.

Haláluk ugyanolyan értelmetlen és tragikus, mintha a bélyeggyűjtők vagy mérlegképes könyvelők egy csoportja zuhant volna le, és ha mégis kiderülne, hogy akár egy terrorcsoportnak, akár valamelyik, Oroszországgal (nyíltan vagy leplezetten, esetleg közvetett módon) fegyveresen szembenálló államnak vagy hadseregnek köze van a katasztrófához, hát az olyan megítélés és elbírálás alá kell essen, mint egy iskolabusz felrobbantása, egy esküvői menet legéppuskázása vagy egy kórház lebombázása. Semmiféle felelősség nem terheli őket semmi oyasmiért, amit (jogosan vagy nem jogosan) a jelenlegi orosz politikai és katonai vezetés nyakába akarnak sózni, miként egy festő sem felel azért, hogy a megvásárolt képét ki hol állítja ki, vagy mit ír a kép alá magyarázatként.

A vitaposztot ezennel megnyitom. Ha van véleményed és azt civilizáltan, ontopic módon meg is tudod (és akarod) fogalmazni, a kommentek között légy a vendégünk, miután a szavazógép segítségével voksoltál egy nagyot.

Az áldozatok hozzátartozói felé őszinte részvétünk; a tegnap Oroszországban nemzeti gyásznap volt, mi egy nappal később gondolatban csatlakozunk a megemlékezőkhöz azzal, hogy belinkeljük a hat és fél évvel ezelőtti posztunkat. Да упокоится с миром!