"They shall grow not old, as we that are left grow old:
Age shall not weary them, nor the years condemn."

- Robert L. Binyon: For the Fallen /részlet/

A technika ördöge arról ismert, hogy Murphy törvényének megfelelően olyan embereken is ki tud fogni, akik egyébként sikeresen dacoltak számtalan veszéllyel. A tesztpilótákra, egy eleve kockázatokkal teli hivatás művelőire ez fokozottan érvényes. Ez a szomorú sors teljesedett be Richard Ira Bong őrnagyon is 1945. augusztus 6-án, amikor egy kaliforniai repülőtérről a levegőbe emelkedett egy "Hullócsillagban" (Lockheed P-80 Shooting Star), az amerikai hadsereg légierejénél (USAAF) rendszeresített első sugárhajtású vadászgéptípusban. A rutinfeladatnak indult repülés hamar végetért, amikor Bong kénytelen volt kiugrani a röpképtelenné vált masinából, ami ezután fel is robbant, de abban a kis magasságban az ejtőernyőt már ki sem lehetett nyitni időben.

Utólagos megállapítás szerint a balesetet az üzemanyagpumpa meghibásodása okozta, újabb bizonyítékot adva arra, hogy ez a generációváltás a légierőnél nem lesz egyszerű. A tartalék üzemanyagpumpa sem működött, vagy Bong elfelejtette azt bekapcsolni, ami az ő esetében azért valamivel kevésbé valószínű. Kb. két évet küzdött végig a csendes-óceáni háborúban, 40 japán harci gépet lőtt le, elkerülte a trópusi betegségeket és sértetlenül megúszott minden bevetést, hogy azután egy műszaki hiba áldozatául essen. Történt azon a napon egy ennél nagyobb horderejű esemény is Hiroshima felett, de atomcsapás ide vagy oda, minden idők legsikeresebb amerikai vadászpilótájának váratlan halála nem lehetett más, mint címlapos hír.

Dick Bong ezzel obskurus sajtótörténeti érdekesség lett, másrészt teljesen okafogyottá vált a hónapokon át tartó rivalizálás is, melyet egy másik őrnaggyal, egyetlen lehetséges "kihívójával" folytatott annak eldöntésére, melyikük foglalhatja majd el kitüntetett helyét az emlékezetben, mint az "Ászok Ásza", azaz a nemzet legnagyobb élő harci pilótája.

Nem a véletlen műve volt, hogy elsősorban repülőtisztek mérhették így össze tudásukat azokban a vértől csatakos időkben. A gépesített tömeges hadviselés viszonyai között, melyeket addigra 1914-18 között is megtapasztalhatott sok nép, az egyéni képességeknek és bátorságnak jóval kisebb a jelentősége, mint azt az átlagember általában hiszi, pontosabban hinni szeretné. A háborúzás végső soron mindig is kollektív cselekvés volt, és a nagy tűzerejű fegyverrendszerek - a különböző kategóriájú harckocsik, bombázók, hadihajók stb. - hatékony bevetése is összehangolt csapatmunkát követelt meg. Az "üdítő" kivételt az együléses vadászgépek jelentették, abból az okból is, hogy a légiharcról már az I. világháborúban kialakította a média az idealizált képet, mely szerint ott még érvényesülnek a méltóságteljes, lovagias küzdelem hagyományai, nem úgy, mint a lövészárkok és a gránátok szaggatta "senki földje" sáros poklában. Hozzá lehet tenni, hogy a húszas-harmincas évekbeli interbellum korszakában azért a repülés még többé-kevésbé műszaki újdonságnak számított a közvélemény számára, így nagyobb erővel mozgatta meg a képzeletet, különösen a pilótafülkébe vágyó fiatalokét, mint manapság.

A vadászlégierő így az Egyesült Államokban is "reklám" fegyvernemmé avanzsálódott, melynek kötelékében harci érdemeik révén az egyszerű nép fiai is kiemelkedhettek a névtelenül hadakozó, eleső katonák tömegéből, felnőve az individualista, hazafias nemzeti ideálhoz, legjobbjaikat pedig természetesen példaképként állították az ifjúság elé. Keményen dolgozó svéd földműves bevándorlók elsőszülött fiaként a szerény, visszafogott Bong, aki a kor normáinak megfelelően énekelt a templomi kórusban, és feleségül vette első szerelmét, tökéletesen megfelelt erre a célra.

Amikor mai rövid történetünk társadalmi kontextusáról beszélünk, figyelembe kell venni, hogy Amerika háborús szerepvállalását a történtek után több évtizeddel szokás lett úgy tálalni ugyan, minta barna pestis kipusztításáért vívott keresztes hadjáratot, valójában a közvélemény alaphangulatát inkább a Pearl Harbor elleni orvtámadás határozta meg. A katonák harci kedve és a polgári lakosság gyűlölete főleg a japánok, nem pedig a németek ellen irányult, és a csendes-óceáni szigetvilág volt az első hadszíntér, ahol az ország fegyveres erőit bevetették. Ez vonatkozott az USAAF egységeire is, melyeknél posztunk két főszereplője is szolgált.

Anélkül, hogy hadtörténelmi fejtegetésbe bocsátkoznánk, érdemes tisztázni, hogy 1942 júniusában a hordozókötelékek között Midwaynél vívott ütközetben jelentős részben elolvadt a császári haditengerészet támadóképessége - egy olyan hadi helyzetben, amikor Japán terjeszkedése amúgy is minden szemszögből lehetőségeinek határába ütközött -, de a győzedelmes amerikaiak ezzel még nem kerültek közelebb egy olyan stratégia érvényesítéséhez, mellyel visszaszerezhették elveszített területeiket. Szerencséjükre a japán hadvezetés nagyrészt eldöntötte helyettük ezt a dilemmát, amikor az év nyarán Új-Guineában és a Salamon-szigeteken konok felőrlő harcba bocsátkozott, ami tulajdonképpen a lehető legkilátástalanabb megközelítés egy mennyiségi és logisztikai fölényben lévő hadviselő féllel szemben.

Az év végére a szövetségesek ebben a térségben is magukhoz ragadták a hadászati kezdeményezést, és a hatalmas távolságok, a rendületlenül makacs ellenállás miatt kézenfekvő volt a lehetőség, hogy a levegőből kell kitartóan amortizálni, elszigetelni a japán támaszpontokat, amíg azok ártalmatlanná nem válnak a konvojokra és haditengerészeti kötelékekre nézve. 1944 tavaszára a USAAF és a haditengerészeti légierő ezt a feladatot ausztrál és új-zélandi támogatással el is látta, így a Salamon-szigeteken, Új-Guineában, a Karolinákon és Rabaulban még megmaradt japán csapatok utánpótlás és légitámogatás nélkül maradtak, miután repülőegységeik színe-virága ugyanitt megsemmisült, a hadiflotta nem kis hányadával együtt.

Ez előrevetítette a Fülöp-szigeteken állomásozó bajtársaik sorsát, továbbá széles lehetőségeket kínált a bizonyítani akaró vadászpilótáknak, mint Bong és Thomas B. McGuire (jobbra), akiket a későbbiekben többnyire egy lapon emlegettek az újságokban. A földön igen eltérő személyiségjegyeket, a levegőben pedig egyöntetű agresszivitást mutattak, azonos hadszíntereken és - legalábbis egy ideig - azonos vadászosztályban szolgáltak, sőt ugyanazt a típust repülték. A "Villám" (Lockheed P-38 Lightning), melyről dióhéjban máshol már megemlékeztünk, nagy magasságban támadó bombázógépek leküzdésére készült, korabeli kifejezéssel "elfogónak", ami egyike lett a mára kihalt haditechnikai kategóriáknak a repülőgépiparra akkor még jellemző specializáció visszaszorulásának köszönhetően. A leleményesebb tisztek és mérnökök már akkor ráébredtek, hogy a specializáció ilyen foka tulajdonképpen nem is szükséges, elvégre a P-38 előnyös adottságait is ki lehetett többféle módon aknázni. Ettől függetlenül eredetileg kiötlött feladatkörében is tündökölhetett a Csendes-óceánon, legalábbis amíg a japán bombázóalakulatok a sorozatos csapások alatt össze nem roppantak.

Mivel a harcok, ahogy már említettük, nagyobb területekre terjedtek ki, mint a világégés többi hadszínterén, fontosságban a hatósugár jóformán minden más paramétert megelőzött, de a "Villám" nemcsak ezen a téren számított jónak, hanem végsebesség és emelkedési ráta tekintetében is. Ráadásul két motorja volt, ami manapság talán nem tűnik pluszpontnak, és a gépek beszerzési árát is megdobta, de élet-halál kérdése lehetett egy olyan környezetben, ahol a meghibásodás mindennapos jelenségnek számított, és több száz, szélsőséges esetekben több ezer kilométert kellett megtenni esőerdő és nyílt óceán felett. Minden pilóta, aki ezeket a tulajdonságokat ésszel tudta hasznosítani a gyakorlatban, számíthatott a sikerekre. A típussal felszerelt alakulatok már 1943-ban is képesek voltak arra, hogy a szerencsésebb bevetéseken tízszer-húszszor akkora veszteséget okozzanak a levegőben, mint amit elszenvedtek. Ez is jelezte, hogy az amerikaiak a mennyiségi fölény mellett a technológiait is kivívták.

Ilyen körülmények között egyre több pilóta szerezte meg az "ász" státuszt, vagyis az 5 légigyőzelmet, Bong kirívó eredményeinek híre pedig a katonai hierarchia magasabb szintjére is eljutott, ahol úgy vélték, a farmon nevelkedett babaarcú százados voltaképpen a médiában jól eladható figura, így kiveheti a részét a honvédelemből a földön járva is. 1943 karácsonya előtt két hónapra hazarendelték, hogy PR-rendezvényeken, filmhíradókban, rádióknak és újságoknak adott interjúkban sugározzon minél kedvezőbb képet a hadsereg vadászlégierejéről és új-guineai küzdelmükről, így lelkesítve a közönséget a további háborús erőfeszítésekre. Utaltunk rá, hogy ez szokásos elvárásnak számított a már akkor is fokozottan mediatizáltnak számító amerikai társadalomban, ahol jellemző volt a celebkultusz, de az elbeszélések alapján sejthető, hogy Bong, akárcsak több más, nemzeti hősként kezelt frontkatona, idegenkedett ettől a szereptől. Ünnepi szabadidejét és kiemelt státuszát nagyobb beleéléssel használta fel arra, hogy a légierő parancsnokságánál sikeresen közbejárjon a pilótaképzés fejlesztése érdekében.

De miután visszatért a harc mezejére, pontosabban égboltjára, felettesei egyre világosabbá tették, hogy ő mostmár afféle nemzeti kincs, és egyébként sem az ellenséges repülőgépek üldözésével teheti a legtöbbet a győzelemért. A további bevetésektől nem tiltották el ugyan, de előléptették és az 5. légihadsereg vadászalakulatainak (V Fighter Command) főhadiszállására, a hadműveleti osztályra került. Miután 1944 áprilisában 27. légigyőzelmével a média nagy örömére túlszárnyalta az addigi legjobb amerikai vadászpilóta, Eddie Rickenbacker százados I. világháborúban felállított rekordját, ismét a hátországba küldték. Ott elvégezte a lőgyakorlatot, melynek megszervezését korábban javasolta és amit magára nézve is szükségesnek tartott, mivel a célzással több problémája adódott, mint a manőverezéssel. Jóval szokatlanabb, és a komfortzónáján kívül eső közeg volt számára a 15 tagállamot érintő PR-körút, melyen a hadikölcsön népszerűsítéséért részt kellett vennie. Megjelent a Szenátus ünnepélyes fogadtatásán, és válaszolt a tudósítók kérdéseire, akik már Új-Guineában is az idegeire mentek.

Reménykedett, hogy hamar visszavetheti magát a harcok közepébe, de a távol-keleti légihadseregek (Far East Air Forces) élén álló George Kenney altábornagy nem efféle szentimentális megfontolásokat tartott szem előtt, így az 5. légihadsereg törzséhez osztotta be oktatónak, azzal az egyébként nehezen támadható indoklással, hogy bármilyen egyéni teljesítménynél nagyobb jelentősége lesz, ha a lőgyakorlaton szerzett ismereteit akár kis részben is át tudja adni több tucat újoncnak. Szellemes kompromisszum gyanánt Bong engedélyt kapott arra, hogy tanítványait bevetésekre kísérje, úgymond szakmai fejlődésüket élesben ellenőrizni, és ilyenkor harcba bocsátkozhatott, de csak "önvédelemből", vagy ha magát a támaszpontot érte támadás. Az őrnagy ezeket a fogalmakat hallgatólagos jóváhagyással elég tágan értelmezte.    

Bong özvegye és Kenney a háború után

Kenney tapintatosan gátat szabott egy másik beosztottja, a 431. vadászszázad épp lábadozó parancsnoka, McGuire személyes ambícióinak is, amikor nem volt hajlandó visszarendelni szolgálatra idő előtt, és ezzel felülbírálni az orvosi szakvéleményt. A vadászpilóták mércéjével is rámenős természetű tiszt 1943 végén sebesülés miatt volt kénytelen távol maradni a harcoktól, később pedig malária döntötte le a lábáról hosszú időre. Aggasztotta saját helyzete, nem egészségmánia miatt, hanem mert kényszerpihenői és adminisztratív feladatai miatt nem volt alkalma a Bong mögötti lemaradását behozni, ez pedig azt a nemkívánatos lehetőséget vetette fel, hogy önhibáján kívül szorul majd második helyre a vadászrepülő fegyvernem kiválóságai között. Bajtársainak már korábban feltűnt, hogy a kockázatokat teljesen figyelmen kívül hagyva repül, és bevetés közben már irritáló rendszerességgel érdeklődik a rádión a lelőhető gépek holléte felől.

Közben a légiháború lezárult Új-Guinea felett, az offenzíva behatolt a japán "abszolút nemzetvédelem övezetébe" is, a császári hordozóflotta repülőalakulatai pedig 1944 júniusában a Fülöp-tengeren elvéreztek, amikor ennek megpróbáltak ellenszegülni. Októberben a sors felkínált egy utolsó terepet az USAAF vadászainak, ahol tömegével szerezhettek új babérokat a Japán elleni háborúban. Kezdetét vette a fülöp-szigeteki hadjárat a Leyte elleni invázióval, ahol a földrajzi körülmények leginkább megfelelnek egy ilyen vállalkozáshoz. Ennek elhárítására a császári haditengerészet még bevethető kötelékei tettek egy öngyilkosságba hajló kísérletet, és földi telepítésű repülőalakulatai a hadsereg hasonló erőivel együtt szintén belefogtak a végsőkig folytatott harcba, a tőlük már megszokott módon. A szigetre az első adandó alkalommal, a hónap végén elkezdtek áttelepülni a "Villámmal" felszerelt repülőosztályok. Ismét megmutatkozott a típus egyik praktikus jellemzője: aránylag jól bírta a gyorsan kialakított, szegényes kifutópályákat is.

Bong és McGuire versengése, ami jóindulatú magyarázat szerint a mindenfajta negatív érzelemtől mentes lovagiasság szellemében zajlott, ekkor lépett intenzív szakaszába. Kenney azonos alakulathoz rendelte őket, hogy a médiának is előnyösen tálalható módon szítsa bennük a versenyszellemet. Az állandó fizikai közelség azzal járt, hogy a két ász között változatos mértékben bizsergő feszültség élőben tapasztalhatóvá vált a többi pilóta számára is, akik korábban legfeljebb anekdotákból ismerhették azt. A tágabb kontextust két vadászosztály, a 49. (melynél mindketten szolgáltak) és a 475. (melynek McGuire volt a hadműveleti tisztje) rivalizálása jelentette, elvégre az egészséges testületi szellem miatt nem volt azért teljesen mindegy, melyiket nevezi majd az utókor a háború legtöbb légigyőzelmet arató alakulatának. (A végeredmény egyébként 664:552 lett.)

Ismét felőrlő harc zajlott, a levegőben is, a tervezettnél lassabb előrenyomulás mellett ugyan, de a szövetséges stratégiának megfelelően. 1944. december második felére az amerikaiak partraszálltak Leyte nyugati partján és Mindoro szigetén. A légiharcok és kamikaze-támadások hevessége folyamatosan esett vissza, persze nem holmi defetizmus terjedése miatt, hanem mert az állhatatos védők kezdtek kifogyni a repülőgépekből, pilótákból és készletekből. A kedvező helyzetet Kenney felhasználta arra, hogy végleg hazaküldje Bongot. Méltó lezárás gyanánt javasolta a legmagasabb adományozható katonai kitüntetésre, a Kongresszusi Becsület Érdeméremre, amit a jóváhagyás után december 12-én MacArthur tábornok át is adott neki. Ekkor már 38 elpusztított japán repülőt írtak az őrnagy javára, és Kenney közölte vele, hogy nem vehet részt több bevetésen, amint eléri a negyvenet.

Egyes leírások szerint Bong idegenkedett ugyan a "sztárság" minden velejárójától, beleértve a babérjaira áhítozó, törtető McGuire versengési szándékát is, de azért szerette volna elérni az 50 légigyőzelmet, ami mégiscsak egy nagyobb, kerekebb szám, ám az altábornagy nem volt hajlandó újabb kompromisszumra. Bong már épp eleget kísértette a szerencsét, és több szükség volt rá élve, mint netán halott nemzeti hősként. December 17-én betöltötte az engedélyezett keretet, és a hónap végén már úton volt szülőföldje, meg a hazafias üzenetű nyilvános szereplések újabb köre felé, melyhez képest egy visszaemlékezés szerint még az is kellemes élmény volt számára, amikor japán vadászgép üldözte. 1945 júniusában örömmel fogadta a lehetőséget, hogy tesztpilóta legyen.

Mire elutazott, McGuire már csak két légigyőzelemmel volt lemaradva mögötte, ezért Kenney őt is eltiltotta a bevetésektől, amíg Bong ünnepélyes fogadtatása az Államokban le nem zajlik, mivel hülye helyzet állt volna elő, ha pont abban a néhány napban azonnal el is veszíti egyedülálló státuszát. Az altábornagy nem látott több fantáziát az ász-párbaj körüli hírverésben, ezért előkészítette McGuire hazaküldését is, aki aggódott, hogy a rendelkezésre álló kevés idő nem lesz már elég álma megvalósításához, noha attól már csak három "kill" válaszotta el. Újabb előléptetésben, melynek révén a fronton maradhatott volna, nem bízhatott, ráadásul a 475. vadászosztály új hadműveleti területét a főszigettől, Luzontól délre jelölték ki, ahol a japán repülőerők alig voltak aktívak már.

Amint erre újból lehetősége nyílt, McGuire 1945. január 7-re elrendelt egy nagy távolságú bevetést Negros szigete felett, hátha találkozik leküzdhető célpontokkal. Két géppár szállt fel Leytéről, McGuire-t és egy másik veteránt, a 13. légihadsereg egyik vendégeskedő őrnagyát, Rittmayert a szokásos eljárás szerint 1-1 tapasztalatlanabb másodrepülő kísérte. Viharos, borult volt az idő, ezért 6-700 méterre kellett ereszkedniük, hogy a felhőréteg alatt repüljenek. A Fabrica melletti repülőtér fölé érve hasztalanul provokálták a japánokat, akik senkit nem tudtak vagy nem akartak indítani ellenük, ezért a kötelék 4-500 m magasságban a sziget északnyugati partvidéke, a manaplai reptér felé vette az irányt, bizonyára csalódottan. Ám hamarosan észleltek egy velük szemben, és náluk is alacsonyabban haladó vadászgépet.

Azt, ami ezután lezajlott, csak a '70-es években derítette ki a 475. vadászosztály egyik veteránja a túlélő pilóták beszámolói alapján, elvégre fénykép, film- vagy rádiófelvétel nem készült a történtekről, a földről senki nem látta azt, és egyik repülőgépbe sem volt fedélzeti kamera szerelve. McGuire, akárcsak a P-38 típusra fegyverzett többi alakulat parancsnokai általában, igyekeztek megismertetni beosztottjaikkal néhány alapszabályt: a célpontot meglepetésszerű rácsapással pusztítsák, őrizzék meg sebesség- és magasságbeli előnyüket ahelyett, hogy manőverező harcba bocsátkoznának a könnyebb, fordulékonyabb japán vadászgépekkel. Amikor megtámadta a magányos ellenséget, életéből még kb. két perc volt hátra, de ennyi idő alatt is sutba vágta az íratlan bölcsességeket.

Mivel a várt gyors győzelem után sem akart visszafordulni, nem oldotta le a két, kb. 600 literes póttartályt, és a többieknek sem adott engedélyt erre. A háborúnak ebben a szakaszában megalapozott volt a feltevés, hogy egy rövidített tanfolyamról szalajtott újonccal van dolga, de balszerencséjére a célba vett pilóta, Szugimoto Akira zászlós a császári hadsereg 54. vadászosztályának oktatója volt, több ezer óra tapasztalattal a háta mögött, aki egy amerikai konvojt felkutatni szállt fel.

Tudta, hogy az adott szituációban hiába próbálkozik meneküléssel, így azonnal Rittmayer másodrepülőjére csapott le szemből és alulról, de találatok nélkül, majd egy gyors manőverrel kitért Rittmayer támadása elől, és Weaver százados mögé húzta a gépét. McGuire elkezdett a lehető legkisebb ívben fordulni, hogy megmentse másodrepülője életét - legalábbis a döntését kedvező fényben feltüntető hivatalos magyarázat szerint -, majd a földbe csapódott. Utolsó pillanatait egy túlélő sem követte figyelemmel, de az bizonyosan elmondható, hogy Szugimoto nem lőtt rá, ahogy légvédelmi tüzérek sem, minden valószínűség szerint tehát a hirtelen lelassított P-38 kellő felhajtóerő híján instabillá vált és átborult, ezt az állapotot pedig 60-70 m magasságban senki nem tudta volna orvosolni.

A döbbent amerikaiak persze így is háromszoros számbeli fölényben voltak, ezért a japán pilóta a váratlan mozzanatot kihasználva igyekezett elmenekülni, de a magát addigra előnyösen pozicionáló Thropp hadnagy utánaeredt, és be is vitt néhány találatot. Szugimoto a rongált gépet legfeljebb békés körülmények között tudta volna visszavinni a bázisra, ezért egy tisztáson kényszerleszállást hajtott végre. Ezután filippínó gerillák ölték meg, amikor elutasította a megadást, hűen a császári hadsereg hagyományaihoz.

A végzetes meglepetéseknek ezzel még nem volt vége. Az amerikai köteléket észlelte egy másik tapasztalt oktatópilóta, Fukuda Mizunori törzsőrmester is a 71. vadászosztálytól, amely nyugodtan tekinthető számukra igencsak peches, és kis valószínűségű egybeesésnek. Épp landolni készült Manaplán egy felderítő repülés után, és rögtön a nehéz helyzetbe került bajtárs segítségére sietett. Az első rácsapásnál eltalálta Thropp gépét, a második során pedig Rittmayer őrnagyét, amely kigyulladt és lezuhant. (A lezuhanási helyszínekről Fukuda a történtek után három évtizeddel készségesen térképet rajzolt.) A levegőben maradt két szövetséges pilóta gyorsan ellentámadásba ment át, miután zavarodottságukból magukhoz tértek az újabb váratlan fordulat után, és póttartályaikat is bölcsen leoldották.

Fukuda a felhőrétegbe repülve el tudott menekülni, majd kilyuggatott gépével kényszerleszállt a kifutópályán, közben meg is sebesült. Thropp és Weaver jobb híján visszaindultak Leyte felé, gyaníthatóan zaklatott idegállapotban. Amennyire meg lehet ítélni, sem akkor, sem később nem ismerték fel, hogy valójában két, nem pedig egy japán vadászgéppel szálltak szembe, mivel a Szugimoto által repült Ki-43 ("Vándorsólyom") és a Fukuda által repült Ki-84 ("Orkán") azonos vállalat termékeiként elég hasonló kinézetűek ahhoz, hogy harcedzett pilóták is összekeverhessék a kettőt, főleg egy olyan kaotikus helyzetben. Kenney háború utáni memoárjában is érthető módon ez a verzió szerepelt. Figyelmeztette McGuire-t, ne hajtsa túl magát a páratlan dicsőség reményében, és amikor félelme beigazolódott, rá hárult a feladat, hogy vállalható magyarázatot adjon a tragédiára.

A hivatalos bejelentés szerint McGuire egyenlőtlen harcban halt hősi halált, miután gépe meghibásodott, és több japán vadász rontott rá. Utolsó bevetésének részleteit az illetékes szervek titkosították, az erre vonatkozó dokumentumok csak a '60-as évek végén kerültek nyilvánosságra. Akármilyen mesét is szőttek hozzá, a többszörösen kitüntetett, a hírekben legyőzhetetlennek beállított ír-amerikai repülőász halála rossz hatással volt a szigetcsoporton harcoló katonák, főleg a pilóták harci moráljára. A sors fintora, hogy balesete után két nappal a 475-öst a távol-keleti légihadseregek minden további vadászosztályával együtt a fősziget, Luzon fölötti bevetésekre utasították, a Lingayen-öbölnél indított partraszállás támogatására. Az őrnagynak ott minden bizonnyal lett volna elég alkalma kiélni ambícióját. Az pedig a sors még nagyobb fintora, hogy Bongról halála után otthonában, Wisconsinban elneveztek egy kiépítés alatti légitámaszpontot, melyet végül feleslegesnek ítéltek és ezért sosem fejeztek be. Ennek helyén egy sportolási, kempingezési lehetőségeket kínáló állami park jött létre, melynek neve úgy is értelmezhető, "Vízipipa Szabadidőközpont" - aligha szorul magyarázatra, miért lovasítják meg gyakran az ide vezető leágazást jelző táblát.

Felhasznált források: John Stanaway két kötete az Osprey könyvkiadó gondozásában (P-38 Lightning Aces of the Pacific and CBI, 475th Fighter Group), meg ami a posztban linkelve van