Az előző részben szó volt az amerikai fegyvertartás kulturális, illetve politikai alapjairól és a szövetségi szabályozásáról, most innen folytatódik a cikksorozat: először kicsit megismerjük a fegyverviselés kérdését, majd megismerkedünk a tagállami szabályozásokkal, végül pedig rácsodálkozunk arra, hogy ezt a sok okos szabályt nem csak a politikusok és az alkotmánybírák véleményezik, hanem időnként ilyen-olyan szervezetek is hallatják a hangjukat az ügyben.

1. Fegyverviselés

Mielőtt folytatnánk, gyorsan járjunk körbe még egy fogalmat, a fegyverviselést. Eddig jobbára a fegyvertartásról volt szó, magyarul arról, hogy az ember milyen fegyvereket milyen feltételekkel birtokolhat. A fegyverviselés kérdése viszont arról szól, hogy a tulajdonában lévő fegyvert ki, hová és milyen módon viheti magával.

Az egyik lehetőség, hogy nem viszi magával, hanem csak a házában tartja, így az otthonára törő bűnözők szervezetében dúsíthatja a réz, vas és -lőszerválasztástól függően- egyéb értékes nyomelemek koncentrációját. Ezt a fajta fegyvertartást ritkán kérdőjelezik meg, hiszen a második alkotmánykiegészítés mellett az annál sokkal szélesebb körben elfogadott otthonhoz, tulajdonhoz való jog védelmére is szolgál (Amerikában legalábbis- a magyar jog egyáltalán nem ismeri ezt az úgynevezett ,,otthonvédelmi” célú fegyvertartást).

A bonyodalmak akkor kezdődnek, amikor a fegyveres polgár kilép az utcára. Ekkor kétféleképpen viheti magával a fegyverét: rejtetten és a nyíltan viselve (,,concealed carry", illetve ,,open carry"). A nyílt fegyverviselés azt jelenti, hogy az ember mások számára is jól látható módon hordja magán a fegyverét: a puskát a hátán, a pisztolyt pedig valamilyen tokban, mint a cowboyok. (Megjegyzés: ez a konkrétan a bevetésre kész fegyver viselésére vonatkozik, nem arra, mikor mondjuk célba lőni, vagy vadászni megy valaki, és oda viszi a puskát; bár a hazai jogszabályok szerint ilyenkor megfelelően el kell csomagolni, de azért konkrétan eldugni sehol nem kell ilyen esetekben). Európában ez régóta komoly megütközést kelt, a nyíltan viselt fegyvert mi az erőszakkal való leplezetlen fenyegetésként értelmezzük, civilizált ember pedig nem fenyegeti polgártársát nyíltan erőszakkal: már az ókori Rómában is súlyos illetlenség volt a város megszentelt határán belül felkötött karddal mutatkozni. Európában csak az állami fegyveres szervezetek tagjai viselik szolgálati fegyverüket nyíltan. (Érdekes, Magyarországon a XIX. század végéig megmaradt a kardviselés, csakhogy nálunk ez a nemes férfiak szokása volt, akiknek a világgal való kapcsolatát szigorú etikett szabályozta- különös tekintettel a párbajokra, azaz az egyetlen alkalomra, ahol a kardot még ekkor is érdemben használták). A rejtett viselés ennek ellentéte: a külvilág csak a fegyver elővételekor szerez tudomást a polgár felfegyverzett voltáról, azaz a pisztoly testhez simuló, ruha alá rejtett tokban pihen. Nálunk az egyetlen utcán is használható fegyverkategóriát, az önvédelmi fegyvereket csak így szabad viselni.

Az amerikaiak erről kicsit máshogy gondolkoznak. A telepesek életében a nyílt fegyverviselés egyszerűen a dolgok elfogadott menetéhez tartozott: a medvének mindegy, látja-e a puskát, az indián és a bandita csak hadd fosson, az öreg Billy Joe-t a szomszédból meg miért zavarná, neki is van. 2010-ben a telepes ükunokája a nagy batár pickupjával azonban már csak a Walmartba megy, oda minek cipelne 4 kiló vasat magával feleslegesen? Ráadásul sok nyilvános helyről ki is vannak tiltva a fegyverek: moziból vagy bevásárlóközpontból például. Bár a tagállamok nagy részében legális, a nyíltan viselt fegyver tehát ritka látvány lett. A rendőrök szeme is erre állt rá, gyanús lett, ha valaki puskával a hátán sétálgat, színes tévét akar lőni a boltban, vagy netán valami bűncselekményben mesterkedik? Ezeket az embereket tehát szépen igazoltatják, és megkérdezik tőlük, hogy hová lesz a menet ilyen körültekintően felszerelkezve. Logikus és életszerű választ ugye azért elég nehéz erre a kérdésre adni, így aztán a rendőr vérmérsékletétől és a helyi bűnüldözési szokásoktól függően folytatódik az intézkedés. És mivel Amerikában a rendőr nem szokott csak úgy igazoltatgatni, mint pl. nálunk, már meg is van a hatalmas balhé: hát mi már az, hogy szabad országban legális dolgot csináló szabad embereket a rendőr csak úgy zaklat? A fegyverrajongók tüntetőleg cipelnek magukkal AR-15-ösöket mindenhová, a rendőrök csak kapkodják a fejüket, a sajtó fegyverbarát része pedig a legkisebb open carry-ból eredő konfliktusból is országos ügyet csinál. Most már tüntetések is vannak, ahol mindenki puskával a hátán jelenik meg, és követeli a 2nd amendment, illetve úgy általában a szabadságjogok tiszteletben tartását.

A rejtett fegyverviselés, ha lehet, még ennél is több gondot szül. Értelme a dolognak alapvetően önvédelmi szituációkban van: ilyenkor a támadóé a támadás minden előnye (hely, idő, támadási mód megválasztása), hát próbáljuk kiegyenlíteni az esélyeket legalább azzal, hogy egy meglepetést mi is tartogatunk számára. Emellett elkerülhetjük polgártársaink kedélyeinek felesleges felizgatását is, a fegyvert csak az fogja látni, akinek a skulót szánjuk. Mint említettem, Magyarországon az önvédelmi fegyvert az azzal rendelkező kevesek csak így viselhetik, az amerikai törvényhozók viszont éppen, hogy veszélyesebbnek látják a nyílt viselésnél: a nyílt kártyákkal való játékkal szemben a rejtetten viselt fegyver kiszámíthatatlan fenyegetést jelent.

A szövetségi törvények alapvetően nem szabályozzák, azaz -amerikai gondolkozással- nem tiltják se a nyílt, se a rejtett fegyverviselést. Ez azonban nem a vita lezárását, hanem éppen, hogy a kezdetét jelenti...

2. Miami Vice

Úgyhogy most vissza a törvényekhez. Látható, hogy a szabályozás az 1930-as évektől kezdve inkább a szigorítás irányába haladt, az elmúlt 30 évben azonban felerősödtek a fegyvertartás liberalizálását követelő hangok. Ennek a jelenségnek az eredete egy másik tudatmódosító szerre, a kokainra, és a belőle készült crackre vezethető vissza…nyugi nem ÚGY :) Amerikában mindig is voltak kemény helyek, a Giuliani előtti New York (Kojak, Bosszúvágy Charles Bronsonnal) közbiztonsága pl magyar szemmel elképzelhetetlenül csapnivaló volt. A nyolcvanas évek Floridájában azonban még ehhez a mezőnyhöz képest is látványos volt a közbiztonság hanyatlása. Kisebb részben köszönhető volt ez Fidel Castronak, aki Kuba börtöntöltelékeinek hirtelen elhatározással szabad kivándorlási lehetőséget adott, azok pedig nagy számban vették az irányt Florida felé (hadd szarakodjanak velük a kapitalisták, gondolta a Commandante- a Sebhelyesarcú is így került egyébként Amerikába). Ennél is nagyobb gond volt azonban a kábítószerek elterjedése. A nyolcvanas években megjelenő crack a legtöbb amerikai nagyvárosban komoly közbiztonsági problémákat okozott: az addiktív és olcsó kábítószerre rákapó junkiek bármit megtettek, hogy a következő adagra megszerezzék a pénzt, a dílerek pedig a piacért ölték egymást. Floridának pedig nem csak a fogyasztókkal és a terjesztőkkel, hanem a csempészekkel is meggyűlt a baja, a kokain és a crack ugyanis nagyrészt ezen az államon keresztül érkezett az országba. A csempészek nem válogattak az eszközökben, nem egyszer magánhajókat kaptak el, a rajtuk utazókat lemészárolták, és miközben a szárazföldi patkányok próbálják elképzelni, hogy mekkora hal miatt nyújtja a fater a hétvégi horgásztúrát tíz naposra, egy-két rakomány fehér port gyorsan ki is raktak valahol a parti mocsarakban.

A törvénytisztelő nép megoldást követelt, a fegyverlobbi szállította a megoldást, a törvényalkotók pedig rábólintottak: Florida megkezdte a fegyvertartási szabályok enyhítését. 1987-ben eltörölték a sok megyei-városi korlátozó jogszabályt, és a tagállam minden polgárára érvényes enyhítéseket vezettek be- bevezették a rejtett fegyverviselés alanyi jogú (egy vizsga utáni) engedélyezését is. A hajók elleni támadások nemsokára meg is szűntek, és az utcai rablások száma is csökkenni kezdett.

3. Tagállami szabályozások
   

Nem véletlen emeltem ki, hogy ezt a folyamatot egy állam kezdeményezte és részben még alacsonyabb szintű szabályok eltörlését jelentette: az amerikai jogrendszer jóval túlmutat a szövetségi törvényeken, a decentralizált társadalmi rendszernek köszönhetően számos tagállami, sőt, városi jogszabály is van, amelyek tovább árnyalják, hogy mit szabad, és mit nem. Másfelől viszont van egy XIV. alkotmánykiegészítés is, aminek értelmében egy tagállam sem korlátozhat szövetségi szinten garantált jogokat, így aztán itt is bőven van tere a politikai vitáknak. (A XIV. alkotmánykiegészítésnek egyébként eredetileg nincs köze a fegyvertartáshoz, a polgárháború után fogadták el, és a rabszolgafelszabadítást vonakodva végrehajtó legyőzötteket akarták vele engedelmességre szorítani). A ,,state preemption” fogalmának részletei, azaz, hogy a városok mely törvényeit jogosult a tagállam saját hatáskörben felülírni, alapvetően minden államban egyediek. Louisianában például a nyílt fegyverviselést szabályozó 1985. július 15-e előtti helyi szabályok érvényben maradhatnak. Ettől még a tagállaminál alacsonyabb szintű fegyverjogszabályokat mostanában már nem nagyon szeretik, és, ha tehetik, eltörlik- a mai mobil társadalomban ez már tényleg szükségtelen bonyolítás. Emellett –itthon elég furcsa módon- fontos szempont a bürokrácia visszafogása is, a kis állam eszméjét minden szinten érvényesíteni kell, nehogy a népnek megint kedve támadjon teáshordókat a tengerbe borogatni.

Sajnos arra nem vállalkozhatom, hogy tételesen felsoroljam az összes államot és az összes szabályt, annál is inkább, mert a dolog folyamatos változásban van, az 50 tagállam (+Washington DC szövetségi terület+ Puerto Rico és egyéb csatolmányok) pontosan ennyi belső politikai küzdelmet és véleményütközést jelent.

A helyi korlátozásoknak legtöbbször még a filozófiája sem egységes, van, ahol konkrétan a tartás elé is akadályokat gördítenek, van azonban, ahol csak a viselést korlátozzák. Mostanában a legforróbb téma a rejtett viselés, egyre több helyen engedélyezik, de ennek kapcsán mindig komoly viták zajlanak. A szabályozás fegyverfajták szerint is differenciál, a golyós- és sörétes puskák, főleg a vadászfegyverek tartását ritkán akadályozzák komolyabban, bármilyen impresszív is lenne amúgy egy .475-ös elefántlövő duplagolyóssal a vállon drogot teríteni a comptoni utcasarkon, a legtöbb hasonló tényállást nem annyira életszerű puskával megvalósítani. Emellett ott van a milicista eszme is, a ,,well regulated militia” képéhez azért általában a hosszú lőfegyver tartozik hozzá. Több helyen viszont az azóta visszavont szövetségi Assault Weapons Ban egyes részeit is megtartották, illetve extra korlátozások, illetve tiltások vannak a szövetségi szinten az NFA által szabályozott fegyverekre. Az egyébként elég liberális fegyvertörvényekkel rendelkező Alabamában meg például a sétapálcának álcázott fegyverek vannak teljesen betiltva. Töltényeket is viszonylag szabadon lehet beszerezni (bár például US Virgin Islandson azt is korlátozzák). Az itt felsorolt korlátozó intézkedések nagy része a pisztolyokra vonatkozik, azokat könnyebb elrejteni, illetve könnyebben viszi magával az ember.

A mai Egyesült Államokban sokáig csak a kis északkeleti állam, Vermont döntéshozói gondolták úgy, hogy a szövetségi állam elég körültekintően szabályozta a fegyverkérdést, és, hogy nekik ehhez már semmit nem kell hozzátenniük (most mindenki egy ordas rednecktanyára gondol, de nem, az egyetemeiről híres állam Bernie Sanders otthona, a legnagyobb százalékban demokratákra szavazó, illetve az európai értelemben vett legliberálisabb államok egyike). 2015-re csatlakozott hozzájuk Arizona, Nebraska és Alaska is, azzal a különbséggel, hogy ők legalább fegyverviselési engedélyt adnak annak, aki kéri, csak egyszerűen az engedély nem feltétele a fegyverviselésnek.

Hogy akkor minek az engedély? Nos, a többi tagállamban a fegyverviseléshez Magyarországhoz hasonlóan, valamilyen papír azért szükséges- az engedély általában egy kis plasztikkártya fényképpel és a legfontosabb adatokkal, mint nálunk egy személyi. Az engedélyek kiadását és elfogadását minden tagállam maga szabályozza, nincs szövetségi szinten egységes okmány, nem mindenhol szól ugyanannyi időre (valahol csak 2 év, de Texasban pl. 10, és automatikusan hosszabbítódik), nem mindenhol hívják ugyanúgy (a rejtett viselési engedély neve például a legtöbb helyen CCW- Concealed Carry Weapon Permit, de van, ahol CHL- Concealed Handgun Licence, vagy CPL- Concealed Pistol License), és az is változó, hogy melyik tagállam melyik másik tagállam okmányait fogadja el. Persze azért igyekeznek nem szopatni a választópolgárokat, a legtöbb tagállam a sajátja mellett elfogadja a szomszédokét is, és ezen kívül is vannak külön megállapodások például a népszerűbb turistacélpontok esetében. Nem mintha olyan bonyolult lenne egy másik tagállamét megszerezni, Amerikában nincs lakcímkártya meg ilyesmi, a legtöbb ember a jogosítványával igazolja a lakhelyét, a jogosítványba kiállításakor viszont gyakorlatilag bemondásra írják bele a lakhelyet. Aki nem akar trükközni, az a legtöbb helyen ideiglenes, nem helyi lakosoknak szóló engedélyt is kiválthat.

Sok helyen egyszerűen csak regisztrálni kell a fegyvertartóknak, illetve a fegyverviselőknek. Az amerikaiak számára a fegyverek regisztrációja nagyon nemszeretem dolog, ha ugyanis a hatóságok kezében pontos kimutatás van, hogy ki mit tart otthon, onnan már csak egy lépés, hogy ezeknek a bevonásán kezdjenek el gondolkodni. A félelem nem teljesen alaptalan, Kaliforniában történt is ilyesmi, akkor félautomata puskákat nyilvánítottak illegálissá és kötelezték az embereket a tőlük való megszabadulásra. (Magyarországon a regisztráció teljesen magától értetődő: minden birtokolt fegyver külön, sorszámával együtt szerepel a tartásiban.)

Van, ahol a kereskedelmet korlátozzák: Kaliforniában például csak kereskedőn keresztül lehet fegyvert eladni, Arizonában ellenben idén május óta magáneladók akár background check nélkül is eladhatnak fegyvereket (ez utóbbi gyakorlatnak a veszélyeiről az előző részben volt szó).

Van, ahol életkorhoz kötik a pisztolyvásárlást, kés, villa, puska, nem gyerek kezébe való. A nagykorúság ideje nem annyira következetesen meghatározott, mint nálunk a 18 év; különböző helyeken különböző dolgokhoz 17, 18, vagy 21 éves korhatárok is szerepelnek. Előfordult például olyan is, hogy egy frissen felszerelő rendőr anyuval-apuval kézenfogva ment szolgálati fegyverét megvásárolni, mert a rendőrséghez 18 éves korában már felvették, viszont a helyi törvények szerint 21 éves koráig nem szolgálhatták ki a fegyverboltban. (Amerikában nincs egységes rendőrség, városi-megyei-állami rendőri szervezetek többé-kevésbé önállóak, talán erről is lesz egy cikk. A szolgálati fegyvert pedig nem mindenhol adják a rendőr kezébe úgy, mint nálunk, van, ahol maga választhat néhány ajánlott típus közül, sőt, van, ahol saját magának veszi.)

Néhány helyen havi mennyiségi korlát van a megvásárolható fegyverekre, nehogy túlvállalja magát a polgár, vagy, nem is tudom, nehogy hirtelen lövészhadosztályt szereljen fel a pajtában. Amerika természetesen az első az egy főre jutó civil kézen lévő lőfegyverek számában, erre is több statisztika kering, úgy nagyjából mind a 300 millió lakosra jut egy-egy fegyver, és a számuk folyamatosan növekszik. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy csecsemőtől az öreg néniig mindenkinek van pont egy darab, hanem egy fegyvertartásra jogosultnak van sokszor több fegyvere is. Amerikában kilenc fegyver az átlag, de akár százas arzenálok is előfordulnak. Érdekes módon a tartható fegyverek számát a magyar törvények sem korlátozzák komolyabban, nálunk pusztán annyi az előírás, hogy 10 darab fölött külön, biztosított tárolóhelyiség és őr, vagy kivonuló biztonsági szolgálathoz bekötött riasztó kell. Ennél több fegyver tartását egyébként gyakorlati indokokkal már nem, legfeljebb gyűjtőszenvedéllyel lehet magyarázni: 3-4-5 jól kiválasztott puskával már kényelmesen vadászható egy ország összes engedélyezett vadfaja, emellé jöhet egy önvédelmi fegyver, meg, ha nagyon parázik a polgár, egy másodfegyver, és még mindig bőven van lehetőség a sportlövészet több ágában is elmerülni. Amerikában az ilyenfajta ésszerűség nem szempont, hiszen miért is lenne: mindent szabad. Ha megtetszik a jóembernek egy puska, akár mert valami miatt különleges, akkor a megveszi, hazaviszi, és kész. Enni nem kér, amíg a ház oldalát ki nem nyomja, addig lehet hordani haza az újabbakat- hát így lesz piaca a használati értékkel nem rendelkező, egyszerűen csak érdekes, vagy ,,cool” dolgoknak is.

Van, ahol a vásárlást előre be kell jelenteni, a fegyver pedig csak pár (Kaliforniában pl 10) nap várakozási idő után vehető csak át. A korlátozás értelme egyrészt, hogy jusson ideje a polgárnak lenyugodni, mielőtt hirtelen felindulásból fejbelövi magát, a túl hangosan ugató kutyát vagy anyóst, másrészt pedig a szerveknek is időt ad az ellenőrzésre.

...mert előfordul ám az is, hogy az államban külön, saját, a szövetséginél alaposabb background check (a magyar szakzsargonban ,,környezettanulmány") is kötelező, melyet a helyi rendőrség végez.

Vannak helyek, ahol objektív feltételeknek kell megfelelni: életkor, büntetlenség, és hasonló korlátozások lehetnek, persze ezek jelentős része a szövetségi szabályozásban is szerepel.

De van, ahol aktívan tenni is kell az ügyért: például tanfolyamot kell végezni, vagy lövészeti vizsgán kell részt venni, és az innen hozott papírt kell bemutatni. Ahány hely, annyiféle vizsga, a katonai, vagy rendőri állás többnyire felmentést is ad alóla, hiszen ők biztosan részesültek megfelelő kiképzésben. Általában nem állítanak westernfilm-főszereplőhöz méltó lövészeti kihívást a jelentkező elé, de a biztonságos fegyverkezelést minden esetben határozottan számon kérik. Marylandben például egy Handgun Qualification License nevű engedélyt kell megszerezni, ami négy órás okítást igényel az állam törvényeiből, az otthoni fegyvertárolási tudnivalókból, a fegyverek szerkezetéből, és gyakorlatban is demonstrálni kell a tudást egy céltáblán, ami legfeljebb 15 yardra (~13-14 méter) lehet. (Mondjuk akinek még ez se megy, annak tényleg ne legyen fegyvere.) A mutatvány 50 dollárba kerül. A texasi vizsgán 3, 7 és 15 yardos lőtávok vannak, mellalakos céltáblára 250 köregységből az egyszerű polgároknak 75%-ot, a kiképzőknek 90%-ot kell meglőniük, és a feladatra időkorlát is van. Mind Texasban, mind Marylandben ujjlenyomatot is kell adni, ez utóbbi magyar szemmel is durva, nálunk ugye elég kemények, de azért a fegyvertartókat nem rabosítják automatikusan.

Egyes helyeken a tárolásra írnak elő szabályokat- szekrényt, vagy zárt dobozt. Ritkán van persze akkora szigor, mint Magyarországon ahol nem csak, hogy a törvény előírja a megfelelő zárható tárolószekrényt, melyhez csak a fegyvertartó férhet hozzá, de a fegyver megfelelő elhelyezését rendőrjárőr is ellenőrzi időnként. (Sőt, az első fegyver megvásárlásának is feltétele egy jegyzőkönyv, amit a rendőrök a fegyverszekrény megtekintéséről felvesznek. Népszerű az anekdota a fegyvertartásit elbukó okos családról, ahol gazduram éppen nem volt otthon, de az asszony készségesen kinyitotta a fegyverszekrényt, hogy nézze biztos úr, itt van az apjuk összes puskája). Amerikában talán meg is lincselnék azt a sheriffet, aki csak úgy kiküldözgeti az embereit a fegyvertartók ellenőrzésére, a mérleg másik serpenyőjében persze ott vannak azok a kiskorúak, akik a szerteszét hagyott arzenál valamelyik darabjával játszanak Tom&Jerry-set. (A fegyverek áldozatául esett gyerekekről szóló statisztikákat azért óvatosan kezeljük, hiszen a vitán felül elég szörnyű számok nem mindig tesznek különbséget a könnyelműségből fakadó balesetek vétlen áldozatai és a gettóbeli bandaháborúkban résztvevő, még éppen korhatár alatti suhancok között.)

És vannak olyan helyek is, ahol a hazai önvédelmi fegyverek engedélyezéséhez hasonlóan, a hatóságnak joga van mérlegelni, hogy adható-e a polgár kezébe fegyver- ezek az úgynevezett ,,may-issue” államok (szemben a ,,shall-issue”-elvvel, ahol objektív feltételeknek kell megfelelni.) Marylandben például a rejtett fegyverviselés ilyen, és a rendőrök -a magyarokhoz hasonlóan- elég szigorúak (miközben a kis keleti parti államban pisztolyt engedéllyel, puskát pedig minden további nélkül viselhet nyíltan az ember). Alabamában az okoz gondot, hogy a rejtett viselési engedély árát minden megyei sheriffhivatal maga állapítja meg- aki jó helyen lakik, 7,5 dollárral megússza, aki nem, akár négyszeresét is fizetheti. Persze a szigor ezen túl sem mindenhol ugyanakkora.

A fegyvertartás-pártiak természetesen a may-issuera fújnak a legjobban, és valóban itt van a legtöbb lehetőség a visszaélésre. Hogy csak a legkézenfekvőbbet említsem: a céltábla nem nézi, hogy a 21 pontot meglövő delikvens néger-e, vagy milyen vallású, a mérlegelős rendszerben viszont évtizedekig hátrányt szenvedtek a rendőrök által kártékonynak tartott kisebbségek, a feketék és latinok mellett egyébként az olaszok és az írek is (előbbiektől a maffia miatt féltek, utóbbiakat főleg a múlt századforduló környékén volt szokás lusta, alkoholista, gyereken kívül mást nem csináló semmirekellőnek tartani, ráadásul mindkét kisebbség katolikus volt az alapvetően protestáns országban). A fegyverrajongók a rasszista redneck sztereotípiájáért is kicsit visszavágva előszeretettel idézik a leghíresebb ilyen történetet: maga Martin Luther King sem kapott fegyvertartásit még azután sem, hogy a házát felgyújtották. A hírhedt példa itt Hawaii, ahol mindenki kérelmét elutasították, a fegyverekkel dolgozókon kívül csak egy ember kapott fegyverviselési engedélyt: a rendőrfőnök húga

Ha a (nyílt, vagy rejtett) fegyverviselést engedélyezik is, általában annak is vannak állapotbeli és földrajzi korlátai. Texasban például tilos a fegyvert fenyegetően, vagy részeg állapotban viselni, szintén nem viselhető szövetségi intézményben, iskolában, bíróságon, nyilvános sporteseményen, börtönben, versenypályán, illetve alkoholt árusító helyen (ennek jelölése viszont a bolttulajdonos felelőssége: egy nagy, vörös 51% felirattal kell jelezni, hogy a hely bevételének legalább 51%-a alkoholból származik, nehogy valami gyanútlan cowboy véletlenül a tilosba sétáljon). Emellett nem vihető be kivégzés helyszínének 1000 lábnyi (~300 méteres) körzetébe se a kivégzés napján, erről nem tudok nem valami westernfilmre gondolni. (Texasban egyébként shall-issue a rejtett fegyverviselés, egy minimális normálissági követelmény van büntetlen előélettel, drogfüggőségtől való mentességgel és hasonlókkal, és a rejtett viselésre engedélyt szerzőknek pedig nemrég a nyílt viselést is engedélyezték). Louisianában vallási létesítményekbe is tilos rejtetten viselt fegyvert vinni, Alaszka pedig többek között a családon belüli erőszak áldozatai számára fenntartott otthonokból tilt ki mindenféle fegyverviselést. Bár a területi korlátozások, mint látható, általában a józan ész jegyében születnek, egy nagy hátrányuk azért van: a tiltott helyeken biztos nem fogja az ígéretesen induló ámokfutást idejekorán derékba törni egy éppen ott tébláboló fegyverviselő civil fellépése (mert történt már ilyen), és ez a körülmény természetesen a célpontot kereső ámokfutók számára is nyilvánvaló. Texasban az egyetemi lövöldözések miatt 2016-tól legális is az egyetemeken a fegyverviselés (a 21 évnél idősebb hallgatóknak, akiknek amúgy van erre engedélyük).

Sokszor enyhébb megítélés alá esik a saját kocsi, illetve ingatlan: New York állam szigorú törvényei például szinte csak a saját ingatlanján engedélyezik az ember számára a nyílt viselést. Az ingatlan persze nem csak az ember házát és udvarát jelentheti, a parasztoknak szántóföldjük és legelőjük, a jobban eleresztett polgároknak hegyi víkendházuk is lehet.

A fegyverviselés társadalomra gyakorolt hatása persze a szélesebb értelemben vett földrajzi környezettől is függ, és ez természetesen a törvényekben is tükröződik. Egy lazán vállra akasztott távcsöves Remington 700-as egészen más hatást tesz az alaszkai Fuckville határában, ahol a terület lakosságának kétharmada grizzlymedvékből áll (az államban szabad is a nyílt fegyverviselés), és Manhattanben a 7. sugárúton, ahol ezt a fegyvert 30 kilométeres körzetben csak néhány hobbiállat, konflisló, illetve a 15 millió csupasz majom ellen lehetne effektíven használni. A települések belterületén tehát sok helyen szigorúbban is veszik a dolgot, az amúgy meglehetősen liberális szabályokkal rendelkező Sziklás-hegységbeli Idahoban (21 év feletti helyi lakosoknak se nyílt- se rejtett viseléshez nem kell engedély) például a városok előírhatják, hogy aki belép, ürítse ki a fegyverét (gondolom, a csövön keresztül nem ér), és a nem helyi lakosoknak továbbra is engedély kell a városon belüli rejtett viseléshez.

Ez utóbbi szabály a helyiek előnyben részesítésének sokfelé elterjedt gyakorlatára is jó példa: mi itt ismerjük egymást, de a gyüttmenteknek ne legyen már ennyire karácsony. Meg ki tudja, honnan ette ide a fene, inkább először káderezze le a rendőrünk. A rejtett viselés engedélyezése általában csökkenti az utcai rablótámadások számát (ez is a célja, féljen csak a bűnöző, hogy mi kerül elő a kabát alól), a helyiek előnyben részesítése viszont a szándékoltnál jobban visszaüthet a turistákra: a bűnözők direkt rájuk kezdenek utazni, hiszen egy pár napos nyaralás miatt kevesen vállalják a fegyverengedélyezéssel járó plusz adminisztrációt.

Bár a rejtett viselés lényege a rejtettség, rendőrrel való találkozás során általában egyértelműen tisztázni kell a felfegyverzettség mértékét- különösen kritikus ez a szabály mostanában, amikor a rendőrök többször is lőttek le fegyvernek látszó tárggyal hadonászó polgárt. Az alaszkai törvények szerint a rendőrnek –ha kéri- át is kell adni a viselt fegyvert az intézkedés idejére.

Kaliforniában csak kereskedőtől lehet fegyvert venni, őket pedig eltiltották a fegyverek reklámozásától. Az állam saját background checket is végeztet, a fegyvereket pedig regisztrálja, sőt, az államba fegyvert behozók ujjlenyomatát is. Az ,,assault weapon”-ök, sőt, az .50-es kaliberű puskák is be vannak tiltva, tízesnél nagyobb kapacitású tárat pedig birtokolni is tilos. A fegyverviselés engedélyhez kötött, ezek kiadása (may- vagy shall-issue) viszont éppen jogi viták tárgya, ahogy a 10 napos kötelező várakozási idő is. Az itteni szabályozás helyenként a magyarnál is keményebb- ez van, ha az ember a Demokrata Párt egyik legerősebb bástyájában él. Mondjuk cserébe a fű meg legális.

A nagyvárosokban általában szintén nagy a szigor, New Yorkban híresen nehéz fegyvertartásit szerezni. A fővárosban, a borzalmas közbiztonság miatt a 80-as-90-es években ,,gyilkosságfőváros”-nak csúfolt Washington D.C.-ben is hasonló a helyzet. 1975 óta tilos volt pisztolyt, sorozatlövő fegyvert és nagy tárkapacitású félautomata puskákat birtokolni, a fegyvereket pedig otthon sem lehetett tűzkészen tartani- ez utóbbival gyakorlatilag megakadályozták a fegyverek otthonvédelmi használatát is. Egy Dick Heller nevű rendőr (más forrásban biztonsági őr) aztán megelégelte, hogy hiába végzi a munkáját fegyverrel, az otthonát nem védheti meg. Az ügy 2008-ban a Legfelsőbb Bíróságig jutott, az alkotmánybírák pedig 5:4 arányban neki adtak igazat, és a legtöbb korlátozó intézkedést alkotmányellenesnek nyilvánították. A washingtoni rendőrség vonakodva bár, de azóta egy vizsga után engedélyezi a lakásvédelmi pisztolytartást, a District of Columbia v. Heller ügyben született döntés azonban ennél sokkal nagyobb jelentőséggel bír: mérföldkő a fegyverjogi szabályozások ügyében, és természetesen országszerte precedensként szolgál az enyhítésekhez. A képen a Charter Arms nevű cég hellereswashingtonos vésettel ellátott, díszdobozos .44-es revolvere.

Illinois állam korlátozásainak magyarázata pedig, hogy itt található Chicago városa, ami egyáltalán nem heverte még ki Al Capone emlékét: egyfelől máig nagy a korrupció és a rengeteg az erőszakos bűncselekmény, másfelől pedig a bűnözésnek igen szigorú fegyvertartási szabályozással próbál gátat szabni a mindenkori városvezetés. A pisztolyok tartása sokáig teljesen be is volt tiltva, a McDonald v. City of Chicago-ügyben a SCOTUS azonban ezt a tiltást alkotmányellenesnek nyilvánította (a fejezet elején említett XIV. alkotmánykiegészítésre hivatkozva). A felperes, Otis McDonald (képen) egy 76 éves chicagoi nyugdíjas karbantartó volt, aki a hetvenes években költözött a Morgan Park nevű városnegyedbe. A környéket azonban idővel ellepték a drogosok és a bűnbandák, az öreg pedig az ötödik betörés után úgy döntött, hogy –bár gyakorlott vadász, és van is puskája-, lakáson belül inkább egy pisztolyra lenne szüksége a rosszarcok ellen.

A végére egy extrém példa, mert Amerika az extremitások földje. Az Atlantához közeli, harmincezres georgiai város, Keenesaw az országos közvélemény általános megrökönyödésére 1982-től kötelezte lakóit, hogy minden háztartásban tartsanak egy fegyvert a bele való töltényekkel. A cél a váratlan bajokra való felkészülés, kb mint egy tűzoltókészülékkel: ha bajt észlel, a polgár kiviszi az eszközt, a lyukas végét rátartja az epicentrumra, és addig húzogatja az aktiválókart, amíg a probléma el nem múlik. A fegyvertartási kötelezettség alól kivételt képeznek a büntetett előéletűek, testi-, vagy szellemi fogyatékosok, azok, akik vallási- vagy lelkiismereti okokból nem nyúlnak fegyverhez, illetve akik szegénység miatt közsegélyben részesülnek. Hasonló szabályt azóta több városban is bevezettek, persze általában olyan metropoliszokban, mint a 900 lakosú idahoi Greenleaf, vagy a 352 fős pennsylvaniai  Cherry Tree.

3. Az NRA

Ha amerikai fegyvertartásról van szó, egy szervezet említését nem kerülhetjük el: ez az NRA, azaz a National Rifle Association (,,Nemzeti Puskaegylet”? kb). A szervezetet 1871-ben alapították a polgárháború uniós hadseregének tisztjei, akiket megdöbbentett katonáik bénasága. Burnside tábornok (képen) szavai szerint 10 uniós katonából csak egy tudta, hogy mire való a puskán az irányzék- az alapkiképzés UTÁN! Hiába markolták a telepesek nagy keményen a Henry-karabélyukat indiánokra lesve, ha valaki puskával a kézben születik, az önmagában még kevés az üdvösséghez. A vadnyugati krimóban, pár méteres lőtávokon még csak-csak elboldogul némi gyakorlással, de a messzebb fekvő célpontok eltalálásának tudománya valamivel bonyolultabb azért: vannak egyrészt gyakorlatból elég nehezen levezethető elméleti alapjai, másrészt több olyan mozdulatot is el kell sajátítani, amit intuitív módon gyakorolva nem csak hogy lehetetlen, de a rossz berögződések elmélyítésével a gyakorlat csak még tovább ront a helyzeten. Átlagos képességű emberből elfogadható lövő csak úgy válhat, ha egy tényleg hozzáértő kiképző legalább az alapokra rendesen megtanítja. Európában ezt régóta tudták, a felvidéki bányavárosok polgárai 1848-ban is honvédsereg vadászcsapataiban szolgáltak- nálunk a városi polgárok számára ugyanis a lövészsport már ekkor is több évszázados hagyomány volt. Bár az átlagos katonák 1850 előtt az ekkor általánosan használt sima csövű elöltöltők pontatlansága és rövid lőtávolsága miatt főleg a fegyelmezetten leadott sortüzekre mentek rá, a céllövészet másodlagos volt; de a Minié-lövedék, majd később a hátultöltők rohamos elterjedése miatt az 1870-es évekre már minden valamirevaló európai hadsereg rendesen megtanította katonáit célba lőni. Az NRA ezeknek az európai kiképzési módszereknek az átvételével kezdte meg az amerikai nép edukálását. Ehhez lőtereket építettek (melyeket a hadsereg és a rendőrök is használhattak), versenyeket szerveztek, újságot adtak ki (a máig futó American Rifleman), nyári lövésztáborokat szerveztek, szóval igen aktívan dolgoztak. Az NRA első elnöke Ambrose Burnside lett: a bull runi csatás cikkeimből talán emlékeztek még az uniós tábornokra, mérsékelten tehetséges hadvezérként leginkább a sok emberéletbe kerülő fredericksburgi vérfürdő fűződik a nevéhez, illetve a fura pofaszakálla, ami utóbb róla elnevezve, sideburns néven vonult be a férfidivatba. A háború után iparvállalatok vezetőjeként tevékenykedett, sőt, kormányzó és szenátor is volt.

Bár természetesen hallatta a hangját fegyverügyi törvények kapcsán is (a CGA-t például támogatta is), fennállása első száz évében az NRA alapvetően egy lövészsportra koncentráló szervezet volt, mely a vadászattól a cserkészek lőni tanításáig sok mindennel foglalkozott. Az 1970-es évek végén azonban ez megváltozott: a 1977-es éves ülésen a cincinnati felkelésnek is nevezett esemény keretében átvették a hatalmat a szervezet felett a fegyvertartáspárti radikálisok, és a sport irányába történő további terjeszkedés helyett elkezdték a saját érdekvédelmi szervezetükké formálni az NRA-t. 1980-ban az addig a maga politikamentes módján mindkét oldallal jó kapcsolatot ápoló szervezet a republikánus Reagan kampányának támogatása mellett kötelezte el magát, és innentől nem volt megállás. Megkezdődött a tagság felduzzasztása, mára 5 millió tagja van a szervezetnek. Ez önmagában komoly politikai súlyt jelent, természetesen főleg a republikánus politikusok udvarolnak szívesen az NRA-nak, rajta keresztül pedig az 5 milliós tagságnak (mint azt kitalálhatjuk, ők nagyrészt alapból republikánusok, de ugye van egy előválasztás is). A FOPA már az NRA lobbizásának eredménye volt. A képen az American Rifleman 2016 novemberi száma a választási kampány hajrájából, Clintonné sok újságban volt címlaplány akkoriban, de így azért elég kevés helyen:  az előző részben volt szó róla, hogy milyen prüszkölés jön a Clinton névtől az amerikai fegyverrajongókra, hát, Hillary tartotta magát ehhez a vonalhoz a kampányban, az NRA meg ennek megfelelően foglalt állást.

Ha amerikai fegyvertartókról van szó, arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy a civil fegyverpiac egyben óriási üzletet is jelent, szóval nem csak az küzd a fegyverekért, aki fegyvert szeretne venni, de az is, aki ezeknek az embereknek fegyvert akar eladni. Igaz, az NRA saját bevallása szerint a 200 millió dollár fölötti költségvetésüknek csak csekély része származik a fegyveripar képviselőitől.

Laikus szemmel nézve aztán az NRA meg is dolgozik a tagdíjakért, amellett, hogy alapítványokat hoz létre, szervezi a sportéletet, a különféle fegyveres kiképzéseket, az American Rifleman mellett több újságot is kiad, múzeumot tart fenn, stb, mára az egyik, ha nem a legbefolyásosabb washingtoni lobbiszervezetként tartják számon (pedig erre a címre azért vannak még fajsúlyos jelentkezők…). Céljuk viszonylag könnyen kitalálható: páros lábbal szállnak bele minden fegyverkorlátozási kezdeményezésbe. Persze azért nem (csak) azok az egybites hőbörgők ők, akiknek a politikai ellenfeleik szívesen beállítják őket, a background checket a szervezet tagjainak nagy része is támogatja: ha minden őrült és bűnöző szabadon vásárolhatna fegyvert, azzal az élet ugyan kétségtelenül izgalmasabb lenne, de más érvet még a keményvonalasok se nagyon tudnak felhozni emellett. Az NRA kívánsága ,,mindössze” annyi, hogy az ellenőrzések minél kevésbé (=egyáltalán ne) csorbítsák a legális fegyvertartók szabadságjogait. A fegyverek vásárlásának szabadsága mellett továbbra is fontos céljuk a biztonságos és felelős fegyvertartásra való nevelés is. Ez utóbbinak szükségessége a legvéresszájúbb 2nd amendment-rajongó szerint is a fegyverekkel való együttélés egyetlen elfogadható módja, hiszen –emlékszünk- az egész USA-sztori onnan indult, hogy az emberek nem állandó fegyelmezésre szoruló kutyakölykök, hanem magukért felelősséget vállalni tudó értelmes lények. Az NRA álláspontja az összes vitában ez: ne elvenni akarjuk a puskákat az emberektől, hanem tanítsuk meg őket felelősen bánni a fegyvereikkel.

A lőtéri programok persze sokfélék lehetnek: a marylandihoz hasonló tanfolyamok tényleg csak a legalapabb alapokat nyújtják, és innen nem csak a hobbilövöldözés és a sporteredmények irányába vezethet az út tovább. Egy önvédelmi szituáció emberméretű, közeli célpontjaival tisztán lövészeti szempontból a kezdőknek sem jelent kihívást, meg elméletben amúgy is mindenki Lucky Luke, de az önvédelmi célból pisztolyozók a valóságban sem fizikálisan, sem mentálisan nem feltétlen harcos-alkatú emberek. A megfelelő mozdulatokat viszont egy utcai támadás váratlanul rájuk szakadó iszonyú stressze alatt is magabiztosan kell majd alkalmazniuk, nehogy nagyobb bajt hozzanak a fejükre, mint amilyennek az elhárítására fegyvert rántottak. Emiatt számukra a fegyver mellé mindenképpen szükséges az azzal való rendszeres gyakorlás is.

Bár az NRA a legnagyobb fegyvertartáspárti szervezet, vannak kisebbek is, akik sokszor az általuk lagymatagnak tartott NRA-t is ostorozzák: Second Amendment Fundation (SAF), Gun Owners of America (GOA), de olyan célzottabb közönségnek szóló szervezetek is küzdenek a szabad fegyvertartásért, mint a Second Amendment Sisters nevű női csapat (nem tudom, aktív-e még), vagy az újabb holokauszt megelőzése céljából fegyverkező zsidókat tömörítő Jews for the Preservation of Firearms Ownership.

A felelős fegyvertartásra nevelést azonban nem csak lobbiszervezetek végzik, van erre egy szövetségi felügyelettel működő nonprofit szervezet is, a CMP, azaz a Civilian Marksmanship Program. Ez 1903-ban jött létre, a célja, hogy a civileknek fegyveres kiképzést nyújtson, így háború esetén megfelelő emberanyag álljon a hadsereg rendelkezésére. Országos szervezetről van szó, mely lövészversenyek, -táborok és mindenféle kapcsolódó programok szervezésével mélyíti el az amerikai nép lőtudását. Legnépszerűbb vonása, hogy lehetőséget biztosít kiselejtezett katonai fegyverzet megvásárlására, olyan legendák kerülhetnek így civil kézbe, mint az M1903 puska, az M1 karabély, a Garand karabély, vagy eredeti, katonai M1911-esek (ezeket a civil piacon millióféle állapotban és változatban be lehet persze szerezni, de a CMP-től eredeti, pedigrés katonai darabokat lehet venni- egy gyűjtőnek, vagy történelemrajongónak nagyon nem mindegy).

3. Küzdelem a fegyvertartás ellen

Természetesen nem csak a fegyvertartás mellett harcoló lobbiszervezetek vannak, sokan küzdenek a szabad fegyvertartás ellen is. Az ő fő érvük a borzalmas bűnözési statisztika: az USA bizony erősen kilóg a fejlett világ átlagából... 2015-ben 15696 gyilkosság történt, ez egy évben úgy háromszorosa annak, mint ahány katonát az amerikai haderő Irakban és Afganisztánban 2001 óta összesen elvesztett. Persze több értelme van lakosságarányos számokat közölni: százezer lakosra 5,2 gyilkosság jutott, és ezek több, mint 71%-át lőfegyverrel követték el (Magyarországon ez a szám a maffiaháborús kilencvenes években volt 3, ma már stabilan másfél alatt van- az ideális nyilván a 0 lenne, de alapvetően egész jól elkarcolgatunk a fejlett, demokratikus országok mezőnyében. A lőfegyverek szerepe pedig, ahogy írtam is, elenyésző: a magyar gyilkosok leginkább a kést kedvelik, ezután jönnek az eszköz nélküli esetek [fojtogatás, halálra rugdosás], majd a ház körüli szerszámok [ásó, fejsze], a lőfegyveres gyilkosságok a késes eseteknek alig több, mint hatodát teszik ki.) A gyilkosságok száma a hatvanas évekbeli 4,6-ról indult növekedésnek, hogy a hetvenes-nyolcvanas évekre ennek dupláját is elérje, azóta csökken lassan. Az egy főre jutó gyilkosságok száma a nagyvárosokban akár az országos átlag többszöröse is lehet: Chicagoban háromszorosa, Washingtonban négyszerese, Baltimore-ban hétszerese. Természetesen mindebből az a következtetés is levonható, hogy egy ilyen veszélyes országban mindenkinek szüksége van fegyverekre önvédelem céljából- az NRA álláspontja persze ez. A fegyverekért és a fegyverek ellen küzdők folyamatosan bombázzák egymást és a közvéleményt a saját igazukat bizonyító statisztikákkal, ezek részletes ismertetésétől most eltekintenék. (Az amerikai bűnözés történelmi távlatokban is mindig megelőzte az európait, a Vadnyugat városaiban 100 fölötti számok is előfordultak- az eddig feltárt legbiztonságosabb hely Oregon volt, ott csak 30. Nyugat-Európában még a késő-középkorban se volt ennyi, 1800 óta pedig a legtöbb államban beállt 5 alá. 2 és 5 között volt például az akkor még helyenként betyárokkal küzdő Monarchiában is. A legújabb kutatások szerint –némileg meglepő módon- a XIX. század végi városok még biztonságosabbak voltak, mint a vidék: a városiasodott keleti parti állam, Philadelphia 1850 és 1890 között 4-ről 2,2-re küzdötte le a százezer főre jutó gyilkosságok számát.)

A már említett Brady-féle mozgalom a fegyverek áldozatainak számát (fontos: én csak a gyilkosságokéról írtam, mert ahhoz a legegyszerűbb több helyről és korból összehasonlítható adatokat szerezni, de persze a fegyverekkel ezen túl van pár variáció öngyilkosságoktól a baleseteken át az elfajuló rendőri intézkedésekig. Mondjuk így is fura, hogy Bradyék erre 330000-et, tehát a lőfegyveres gyilkosságok számának háromszorosát mondják) szeretné csökkenteni: céljuk, hogy ez a szám 2025-re megfeleződjön. A nonprofit szervezetet egy fegyveres rablás áldozatául esett férfi, Mark Borinsky alapította 1974-ben, National Council to Control Handguns (NCCH) néven. A John Lennon-gyilkosság után lett igazán népszerű, 1980-tól 20 éven át HCI (Handgun Control, Inc) néven is futott. A már említett James Brady ehhez a szervezethez csatlakozott feleségével együtt (legyen itt egy jó kép is róla Clintonnal, az a múltkori földön fekvős elég méltatlan), Sarah Brady hosszú időn át a szervezet elnöki tisztségét is betöltötte. 2001-ben vették fel a Brady Campaign to Prevent Handgun Violence nevet. A szervezet legnagyobb eredménye a Brady Act átnyomása volt, de azóta is aktívan küzd a fegyvertartás követelményeinek szigorításáért. Ebből a célból egy fiókszervezetet is létrehoztak, a (Brady) Center to Prevent Handgun Violence a témában kifejtett felvilágosító munkával foglalkozik.

Náluk jóval szigorúbb követelésekkel áll elő a Coalition to Stop Gun Violence (CSGV) nevű nonprofit társulat. Szintén 1974-ben alapították, egy metodista vallási szervezetből nőtt ki, akkor még National Coalition to Ban Handguns (NCBH) néven, 1989-ben vették fel a mostani nevet. Alapvetően tényleg egy koalícióról van szó, az alapításkor 30, ma 48 tagot fog össze, főleg protestáns keresztény és zsidó szervezeteket. Ők szeretnék többek között teljesen betiltani a rejtett fegyverviselést is- a nyolcvanas években egy rövid ideig szövetségben voltak az NCCH-val, de túl mérsékeltnek tartották őket.

Emellett kisebb szervezetek is vannak. A Million Mom March (MMM) nevű mozgalmat egy Donna Dees-Thomases nevű nő alapította egy 1999-es lövöldözés miatt (egy Buford O. Furrow nevű, fehér felsőbbrendűséget hirdető férfi tüzet nyitott egy los angelesi zsidó közösségi központ népére, számos sebesültet és menekülés közben egy halálos áldozatot hátrahagyva). A lényege az volt, hogy 2000 májusában, anyák napján 750000 ember vonult fel Washingtonban a fegyvertörvény szigorítását követelve (emellett 70 másik városban tartottak párhuzamos eseményeket, így lett meg az egymillió), de ezután tovább folytatták a mozgalmat, 2001-ben pedig beálltak Bradyékhez, azóta az ő fiókszervezetükként működnek.

A United Playaz nevű, san franciscoi szervezet pedig szó szerint veszi a fegyverek bevonását: céljuk, hogy minél kevesebb fegyver kerüljön vissza az utcára, ha egyszer onnan elkerült. Inkább begyűjtik, és megsemmisítik őket. Az amerikai törvények a fegyvereket sokszor egyszerű vagyontárgyként kezelik, sokan nehezményezik például, hogy a rendőrség a lefoglalt fegyvereket időnként elárverezi (erre több államban törvény is kötelezi őket)- egy fegyver így akár több kört is mehet a bűn világa és a helyszínelők bizonyítékgyűjtő zacskója között. Ha pedig valaki fejbelövi magát, az ehhez használt puskát az örököse simán megkapja az örökség részeként- több ezren jutnak így fegyverhez. A gettóbeli körülmények javításával foglalkozó United Playaz vezetője egy Rudy Corpuz Jr. nevű egykori bűnöző, a pisztolyokat 100, a puskákat 200 dolláros, általában jelképesnek számító áron veszik meg a tulajdonosuktól. ,,Ügyfeleik" sokszor pont a rossz emlékű fegyverektől végleg szabadulni kívánó emberek. A program a rendőrséggel összefogásban valósul meg, az átvett fegyvereket a rendőrök semmisítik meg, az anyagiakat pedig néhány Szilícium-völgyi mágnás és orvosi marihuánát áruló intézmény biztosítja. A megsemmisítési akció persze legjobb esetben is csak szimbolikus eredményeket érhet el, a szervezetnek leadott párszáz pisztoly és puska csak egy nagyon apró csepp a többszázmilliós amerikai fegyverállomány tengerében.

Ennyi fért bele mára, a következő részben végre rátérünk a milíciákra. Összes rész: 1,2,3,4